Papp Imre
Nem naivak, csak nyílt szívű hiszékenyek

Beszélgetés Vígh Rudolffal, a Visszaverődés c. novelláskötetéről és további terveiről

Az év elején jelent meg Vígh Rudolf Visszaverődés c. novelláskötete, és a könyv bemutatói Kishegyesen és Feketicsen is a leglátogatottabbak közé tartoztak. A szerzővel a novelláskötetről, annak személyes hátteréről és terveiről beszélgettünk.

A novelláskötetek többségének címét egy-egy meghatározó novella adja. Ez esetben nem így történt. Miért a Visszaverődés lett a cím?

- A novellák valójában a bácskai, tanyai emberek lelkiségéről szólnak. A tanyavilág szemünk láttára tűnt el, szorgos népe, akár a hangyaraj a szétrúgott bolyból, szökött, menekült valahová, de a föld végén, mint egy átlátszó üveglapról, végül is visszaverődött, mindig vissza a földhöz, a földbe. Közben kíméletlen érzések marcangolták e nép zavarba hozott utódait, mert a rájuk jellemző észjárás sűrű ködben találta magát. Pedig ők már nem tájszólással beszéltek, és nem voltak "sült parasztok", nem is voltak naivak, csak nyílt szívű, hiszékeny leszármazottak, akik eredetükkel örökölték a szántóföld igézetét. Hiába az új foglalkozás és az új környezet, valamennyien paraszti bélyeget hordtak magukkal; indiánsors, bácskai parasztragédia. De folytatódni akartak, és megalakultak a korral, az ára pedig az egész világuk volt. Tanú vagyok rá, mert magam is ehhez a fajhoz tartozom.

Sokaknak az az első benyomása a novellák olvasása után, hogy nyomasztó, pesszimista a hangulatuk. Honnan ez a keserű szájíz?

- A bemutatókon is említettem: lehet, hogy magammal hoztam. Az ősöktől, örökségként. Egyik dédapámnak például 15 gyereke volt, négy csecsemőként halt meg, ötöt pedig az első világháborúban veszített el. Apai ágon is a négy fiú közül kettő az első világháborúban halt meg, egy pedig a 44-es atrocitások áldozata lett. Ezekből az élményekből nekem is kijutott. Hétéves koromig a tanyán egy álomvilágban éltem. Ott a nap minden szakának megvolt a maga szabálya és teendője, az ünnepeknek és a disznóvágásoknak pl. pedig a maga rituálja. A csapások megint a háborúkkal kezdődtek. Apám a II. világháború kezdetén jugoszláv katonaként német fogságba került. Neki már akkor bizonyítania kellett pl. azt, hogy magyar. Źgy 42-ben hazakerült, de jóformán meg sem tudott mosakodni, máris megkapta a magyar behívót. Kikerült a keleti frontra, majd orosz fogságba esett, és 1948-ig azt sem tudtuk, éle-e vagy hal. 1944-ben, amikor Hegyesen már az oroszok voltak, nálunk a kúlai határban még a csendőrök kutatták át lépten-nyomon a tanyát katonaszökevényeket keresve. A szerb szomszédok az oroszok bevonulása után elkezdtek zaklatni bennünket, gyakran lövöldöztek a tanya körül, és anyám jobbnak látta, ha elköltözünk a nagybátyám tanyájára, Hegyesre. Amikor ideértünk, mintha egy másik bolygóra érkeztünk volna. Itt addig nem vittek el semmit, és nem voltak zaklatások. 1944 karácsonyán beköltöztem nagyanyámhoz a faluba, mert egyedül volt. Itt már volt házkutatás, egyik alkalommal két géppisztolyos nő állított be hozzánk és elvitték a ruhaneműt, rólam is levették a prémes télikabátot, amit nagyon szerettem. Anyám a következő évben visszamerészkedett a tanyánkra, és látta, hogy a szomszéd ismerősök szedik a tetőt az istállóról. Ennek ellenére ott maradt, és folytatta a gazdálkodást. Ilyen traumák után meg a novellák témáiból adódóan is, azt hiszem, egyáltalán nem csoda a pesszimista hangulat.

Az egyik bemutatón valaki felvetette, hogy költőként ismerték meg, és hogy várható-e ezután egy verseskötet megjelenése.

- A mai napig is tulajdonképpen versben gondolkodom. Az író meghatározástól is talán azért viszolyogtam, mert amikor azt mondták, hogy költő, az bizony jólesett. Az első versem 1949-ben jelent meg a Pionírújságban, és azután gyakran az Ifjúság Szavában. Két ember volt rám nagy hatással: Németh István és Fehér Ferenc. Németh-tel Zomborban ismerkedtem meg, ahol együtt tanultam az öccsével. Ő azt mondta, írni annyit jelent, mint olvasni, csak jóval többet kell elvégezni. Fehér Ferenc az Ifjúság által karolt fel. Ő viszont azt hangoztatta, hogy írni minden nap kell, mert különben berozsdásodik a toll. Ez a két dolog volt számomra a meghatározó útrvaló. Érdekes, hogy Csépe Imre szinte apám helyett apám volt, mert itt lakott az utcában, és gyakran jártam vele pl. pecázni is, és ő vezetett el először az iskolába, de irodalmi szempontból különösebben nem volt rám hatással. 1960-tól 1967-ig könyvtáros voltam, így alkalmam volt kiolvasni az egész kishegyesi könyvtárat. Nagy fordulatot jelentett számomra, hogy 1972-ben átmentem a Magyar Szóba, a Topolya és Környékébe. Itt tanultam meg ugyanis az írás fegyelmét, a sallangmentesítést, valamint azt, hogy mindig másról és másképpen kell írni. Lesz-e verseskötet? Nem hiszem. Túl nagy munka lenne összegyűjteni és kiválogatni mindazt, ami eddig megjelent.

A novellákban gyakran jelennek meg álmok, látomások, és a hősök gyakran elvesznek ezekben.

- Ez egyrészt annak az elvnek az alkalmazása, hogy mindig másról és másképpen kell írni. Másrészt ezeken a fikciókon és álmokon keresztül kifejeztem ki ezeknek az embereknek a lelki állapotát, vagyis azt, hogy a téboly határára kerültek. A tanyai emberek rendkívül igénytelenek voltak. Képesek voltak egy nadrágban leélni az életüket, és nem is volt szükségük többre. Az illúzivesztéssel azonban nem tudtak boldogulni.

Ha nem lesz verseskötet, akkor az olvasók mire számíthatnak, min dolgozik?

- Nemrég fejeztem be a Csépe Imre Kishegyesi évei c. munkámat. Ez egyetlenegy hosszú elbeszélés, vagy nevezhetjük akár kisregénynek is, egy irodalmi igénnyel megírt élettörténet Csépéről, addig az időszakig, amíg el nem költözött Szabadkára. Ezzel elkészültem, és kb. egy évig dolgoztam rajta. Ugyanilyen formában szeretném megírni Németh István hegyesi éveit is. Lehet, hogy tiltakozni fog, de szeretném azt a címet adni neki, hogy Az írófejedelem kishegyesi évei.