Semmi az, csupán anyag, Agyvelő, vér és ideg Összhatása, mely azonnal Véget ér, ha szétbomol Agyvelő, vér és ideg. Az anyag a halhatatlan: Fűben-fában újra éled, Összetársul, meg elszéled Mindörökké, szakadatlan; Hanem e feltámadást A szellem nem éri meg: Ez üres hang, nincs sehol, Puszta réme ferde agynak, Mílyet századok ránk hagynak --    S csak zavarja a tudást.    Oh, ti, akik jobb felemnek Már e földön mély sírt ástok: Oly bizonyos hát tudástok, Hogy helye sincs védelemnek? Nem mond ellen az a szellem Mely kutat, hogy támaszt leljen Megtagadni önmagát? S nem rettegné, ha meglelte -- Mit tudása így teremte -- Azt az örök éjszakát?... Ah, jobb volna kissé várni, Nehogy úgy találjon járni Az a híres tudomány, Mint ama gyors fénnyel jára, Mit csillagnak vélt a golyhó, Ő azt mondá: csak gyúlt pára: S ím, ma áll, hogy égi bolygó --    Mi lehet még ezután?    Ami annyi szívbe oltva Élt világ kezdete olta; Mit remélt a hindu, párz; Amért lángolt annyi oltár, Zengett Szíonon a zsoltár: Hogy nem addig tart az élet Míg alant a testbe' jársz; Hanem egykor újra éled, S költözzék bár fűbe, fába Vagy keresztül állaton: Lesz idő, hogy visszatérhet Régi nemes alakjába, Megtisztúlva, szabadon; Vagy a "boldogok szigetjén", Mint hivé a boldog hellén, Vagy az üdvezűltek helyén, Mint reméli keresztyén, Lesz dicsőebb folytatása: Én ezt meg nem tagadom. --    Mit hisz a tudós? ő lássa. Földi pályám' ami nézi: Annak immár vége lesz, Vissza senki nem idézi; --    S rövid foglalatja ez: Mély homályban, éjfél tájban, Kis fény is ha nagynak tetszik, Hogy a föld körén bolyongtam: Egy barázdát én is vontam. Az emberek ráveték Pillantásukat egy percig, -- S egy tudós tán megfigyelt És lapjára, sok száz jelhez -- Ahogy csillagfutást felvesz -- Könnyed, vékony karcolással Rólam is tőn némi jelt, Mire reggel ő sem ismer; S összevéti annyi mással A jövendő nemzedék, Mely se kérdi tán, se tudja, Nem is igen lesz rá gondja: Hogy itt éltem, s a tömegben    Én is lantot pengeték. (1877. júl. 14.)