|
Arany László visszaemlékezéseiből [...]
E hosszú évtized - tulajdonképen tizenkét év - alatt (1865-1876) eredeti művein alig dolgozott valamit. Egy ízben (1873) megkísérlette elővenni BOLOND ISTÓKOT, "mint öreg asszony a letett kötést", de csak egy énekig haladt vele; majd 1874 óta TOLDIT próbálta néhány versszakkal odább "vonszolni" - de pár heti munka után mindannyiszor fájdalmas lélekkel kellett meggyőződnie, hogy a munka "nem megy." Elnyomták a hivatalos apró gondok. De, mint körösi tanársága utolsó éveiben, úgy bíztatta magát most is a reménynyel, hogy ha hivatala nyűgeitől szabadulhatna, ismét tudna dolgozni. Csakhogy most már nem egy újabb életpálya változott munkakörébe akart átlépni, hanem független nyugalomba, melyben "ne legyen senki bábja." Év év után folyt, míg e vágy teljesültét megérhette. Idő közben a magyar kormány részéről két ízben is felajánlották neki, hogy az országgyűlésen egy állandó, tisztes évdíjat hoznak javaslatba részére, de ezt nem fogadta el. Tűrt, várt, igyekezett vagyonát gondosan gyarapítani, számadási könyvecskéjének czímlapjára jegyezve, mintegy jeligéűl, HORATIUS-nak APOLLÓHOZ írt ódájából e sorokat:
(* Engedd, Apolló, hogy fáradságom eredményének ép erővel és ép elmével örvendhessek; öregségem ne legyen gyámoltalan s lantja se hiányozzék.)
Így táplálta lelkét azon jobb jövő reményével, mikor majd kedve szerint, napja legjobb részében igazán magának fog dolgozhatni. Ez a remény és ez a hit adott lelkének erőt; mondhatni az tartotta őt fönn. Egyetlen vágya, reménye, czélja, törekvése volt, hogy költői művei folytatását még egyszer megkísérthesse. Egész lénye e munkavágyban pontosult össze; talán nem is volt már abban írói ambitió, csak az az önkénytelen vágy,
S valóban, mintha e régóta táplált óhajtás még megtört testének gyöngeségén is győzedelmeskedett volna, mikor végre 1877-ben hivatalát letehette, csaknem megifjodott kedvvel és kitartással kezdett munkához. Akkor nyáron, a Margit-szigeten két hó alatt több költeménye készült el, mint - az 1861-63 éveket kivéve - huszonöt év óta együtt véve. Kedvvel, kitartással, mondhatni "egy lélekzet alatt" megírt egy egész sorozat lyrai verset, balladát, genret. Volt egy kulcscsal zárható kapcsos könyve, melylyel valamikor régen GYULAI ajándékozta meg; ezt hóna alá fogta, elindult vele a sziget néptelenebb útain s háborítatlanúl mélázgatott, írva, ha jött az ihlet percze, vagy gyönyörködve a szorgalmas kertész munkálkodásában, a kivel szívesen el-elbeszélgetett. (Ennek emléke a "SEMMI TERMÉSZET" czímű költemény.) A kapcsos könyv tiszta lapjai gyorsan kezdtek telni, de jó ideig nem mutatta senkinek, még anyámnak és nekem sem. Mert naiv öröme telt benne, nemcsak ez időben, hanem már régebben is, ha egy-egy kész munkával lephette meg azokat, a kikről tudta, hogy az ily meglepetés nekik örömet okoz. Mi pedig azzal ígyekeztünk viszonozni e gyöngédséget, hogy nem kérdeztük mit dolgozik, sőt nem is mutattuk, hogy észrevennők, ha valamin dolgozott. A korai kérdezősködés háborgatta; röstelte ha valaki figyelemmel kíséri, mivel tölti az idejét. E részben is teljes függetlenségre és szabadságra volt szüksége. Várni kellett, míg ő maga önkényt mutatja meg a kész művet. A kapcsos könyv tartalmával ez nem egy hamar következett be. Már jó sorozat volt lapjain, mikor végre anyámnak fölolvasott belőlök néhányat; az ő kérelmére mutatta aztán meg nekem s kettőnk kértére GYULAI-nak és SZÁSZ KÁROLY-nak. Hogy ezekből valamit közre bocsásson, arról sokáig hallani sem akart. Mily érzés volt az - csaknem a félelemmel határos tartózkodás - a mi a nyilvánosságtól viszszatartotta, elmondta GYULAI-hoz írt levelében, mikor GYULAI a kapcsos könyvből először erőszakolt ki egy verset.* (* Lásd 1877. október 20-22. kelt leveleiket.) Pedig e kérdésben GYULAInak igaza volt, vagy talán jobban mondva, mind a kettejöknek igazok volt. GYULAI-nak annyiban, hogy a közlött költemények valóban sikert arattak - nagyobb, zajosabb külső sikert, mint régebben kiadott költeményei - s ennek számos gyöngéd nyilvánulása a beteg költőnek is örömet szerzett, megaranyozta hanyatló élte alkonyát. De igaza volt neki magának is, mikor úgy érezte, hogy a közzététel után e sorozatba több költeményt írni nem fog. Valóban nem is írt, bár talán nem csupán e kizavartatás volt az oka, hogy nem írt. Vajon ő maga voltaképen minő szándékban volt a kapcsos könyvébe zárt költeményekkel, mikor azokat írta: alig mondhatnám meg. Mintha csak a maga kedvére dalolgatott volna; a nyilvános közzétételre eleinte aligha gondolt. Később volt egy idő, mikor azt tervezte, hogy egy részöket kinyomatja kézirat gyanánt ŐSZIKÉK* (* Őszike - colchicum autumnale - egy kikirics faj, mely késő ősszel virágzik.) czím alatt vagy ötven példányban s szétosztja barátai és rokonai között. E szándékára azonban GYULAI tréfásan azt jegyezte meg, hogy az nagyon aristocraticus: "Te, János, már ide s tova írónak sem akarnád tartani magadat, s úgy beszélsz, mint valami nagy úri dilettáns, aki kerülni akarja, hogy a közönséges írók közé elegyedjék." Ezzel az észrevétellel persze egyszerre el volt vágva a külön kiadás útja. Másszor, úgy látszik, arra gondolt, hogy e verseit kéziratban hagyja maga után:
(* Lásd HAGYATÉK czímű versét.)
De ez a szándék sem teljesült, legalább nem az egész cyclusra nézve. Miután GYULAI egy költeményt kicsikart tőle, csakhamar zaklatták mások is, s ily módon a kapcsos könyvből napvilágra jutott tizenöt költemény: A LEPKE, EPILOGUS, VÁSÁRBAN, A TÖLGYEK ALATT, KORTÁRSAM R. A. HALÁLÁN, KOSMOPOLITA KÖLTÉSZET, HÍDAVATÁS, TENGERI-HÁNTÁS, VÖRÖS RÉBÉK, ÉJFÉLI PÁRBAJ, ÉNEK A PESTI LIGETRŐL, TETEMRE HÍVÁS, HARMINCZ ÉV MÚLVA, NEM KELL DÉR ..., A JÓSÁGOS ÖZVEGYNEK. Ezek aztán ÖSSZES MÜVEI új kiadásába is felvétettek. A többit a jelen kötetben veszi az olvasó. Jónak láttam megtartani egykor tervezett czímüket s ŐSZIKÉK név alatt venni fel e posthumus kötetbe, hogy így a cyclusnak ez a része mégis együtt maradjon. Az ŐSZIKÉK félretétele után vette elő és fejezte be atyám TOLDI SZERELMÉT.
[...]
"Számtalan példát tudnék idézni reá - írja egyik jellemrajzában SZÁSZ KÁROLY* (* Vasárnapi Ujság 1882. évi 44. szám.) - hogy ARANY egyik-másik munkáján hogy dolgozott évekig; hogy rejtegette, félig készen, egészen készen is, évekig. De tudok ám példát mondani arra is, hogy a mit csak úgy rázott ki a köntöse ujjából, az is milyen ép-kéz-láb, s mily tökéletes formában jött ki onnan. Rögtönzései is olyan tökéletesek a magok nemében, mint geniusának legtovább melengetett és legérleltebb gyümölcsei." A körösi tanárság éveiből megmaradt apróságokat leginkább SZÁSZ KÁROLY és SZILÁGYI SÁNDOR rakosgatták félre. Az "akadémiai papírszeletek" eredetét JÓKAI egy (1865-ben írt) tréfás jellemrajzban következőleg adja elő: "Az akadémiai üléseken dirib-darab papirosokon szoktunk egymásnak izengetni. Én karrikaturákat mázolok neki, ő meg nekem epigrammokat küldöz. Egyet közlök belőlük. Arról folyt épen az értekezés hogy a história csak azoknak a neveit jegyzi fel, a kik szellemükkel hatottak, vagy a kik vérengző hadjáratokat viseltek. A papír-rongyra, mit hozzám röpített, ez volt írva:
Az ilyen papír-rongyokat, - folytatja tréfásan JÓKAI - én rakásra gyűjtöm, s majd ha mind a ketten meghaltunk; majd ha a magyar uraságok belgák és angolok lesznek, ezereket fognak érte kapni - az örököseim." Egy pár ilyen papír szeletkét még TOLDY FERENCZ és PONORI THEWREWK EMIL őriztek meg, néhányat pedig én tettem félre. Van azonban az alább közölt rögtönzések között sok, a mit nem is barátai számára írt, hanem egyesegyedül csak önmagának. Mintha az élet apró nyomorúságai elől a saját humorához menekült volna, s a ki egykor lelkének nagy convulsiói, kedélyének meghasonlása, hazája sorsa miatti aggodalmai s a végzet által reá mért megpróbáltatások, küzdelmek, bánat és gyász ellen a költészetben keresett enyhületet, utóbb az apró-cseprő boszúságok, kicsinyes sérelmek, sőt a gyarló testi szervezet gyötrelmei ellen is, humora játékában kereste volna az orvoslást. Soha sem szeretett panaszkodni; ha bántotta valami, nem fakadt ki érte, némán viselte bajait, félre vonult, s aztán - mintha múzsája szállott volna le hozzá vigasztalására - vagy egy sóhajtás-szerű versecskében nyertek érzelmei alakot, vagy egy stoicus mosolylyal rázta le az apró mizeriákat lelkéről. Mennyi ment az efféle apróságokból veszendőbe, nem tudom. A mit e kötet függelékében közlök, azok fiókjai fenekéről, író-mappája ránczai közül, könyvek borítékáról, újságok széléről, meghívók hátlapjáról, sőt a legutolsók zsebeiből, a fidibusznak szánt papírdarabok közül kerültek elő. Volt köztük néhány, a mit már ismertem, ő maga mondta el, vagy mutatta meg; de egy részüket én is csak holta után láttam először. Bár többnyire inkább csak életrajzi - lélektani tekintetben lehet érdekök, lehetőleg teljesen közlöm, a mi a kezemhez jutott. Ez utolsó időbeli apróságok olvasásakor nem szabad megfeledkezni a súlyos, gyötrelmes bajokról, melyek az ő utolsó éveit, mondhatni, a szünet nélküli szenvedés állapotává tették s egykori örömeitől, szórakozásaitól egészen megfosztották. Teste, úgy szólva, össze volt törve; gyötrő mell-baja néha órákon át nem hagyott neki csak néhány percznyi megnyugvást, néhány szabad lélekzet-vételt sem; megnehezült hallása miatt minden társalgás terhessé vált reá nézve, annál inkább, mert szokott gyöngédségével attól félt, hogy azzal talán másoknak is alkalmatlanságára válik; s utoljára még szemei is (1877 óta) annyira megromlottak, hogy minden olvasással végképen föl kellett hagynia. Ez volt rá a legsúlyosabb csapás. Addig azt hitte, - mint TOMPÁ-hoz egyik levelében írja - hogy elpusztíthatatlan, tartós myops szemei vannak, melyekkel a szabadban nem messze lát ugyan, de a szobában fáradhatatlanúl olvashatja a vékony görög betűket s az angol ATHENAEUM és ACADEMY apró, sűrű sorait. Mert egyebet már ez időben alig olvasott. S egyszerre váratlanúl vége lett ez utolsó élvezetének is. Nem a látás szűnt meg nála, mert egy-két sort a legpiczinyebb betűkből is el birt olvasni és írása mind végig szép és szabályos maradt, de pár percznél tovább nem lehetett olvasnia, szemidegei megfájultak s a sorok összefolytak előtte. Hogy más olvasson fel neki, arról alig lehetett szó: legfeljebb az újságot, vagy egy-egy szemlei czikket. De a mi őt leginkább érdekelte: görögöt, angolt, mástól hallva, meg sem tudta volna érteni. Hiszen ezeket a nyelveket csak a szeme által ismerte. Mintha összecsapott volna élete fölött a hullám s a gondviselés az ó-testamentom önmegtagadó alakjainak nehéz megpróbáltatásait akarta volna reá mérni. De ő e megpróbáltatásokat zúgolódás nélkül viselte el s testi szenvedésein diadalmaskodott lelkének nyugalma. Mert ez sohasem tört meg, türelme a végzet ellen sohasem lázadt kifakadásokra s kedélyének alaphangulata, e hosszú szenvedések egész időszakán át, az utolsó perczekig, a sorsában való megnyugvás, a környezői és embertársai iránt való szeretet és jóindulat s az a csendes humor maradt, a mit nem bírt megtörni semmi nyomorúság. Soha sem vetette magát oda a tétlen apathiának. Ha egyebet nem tehetett, keresett valami kézi babrálást, a mivel foglalkozzék. Egykor, évekkel azelőtt, a betegsége miatt zúgolodó TOMPÁ-nak azt a tanácsot adta: "Csinálj akármit, ha gyalogszéket vagy kerekes rokkát is; fúrj, faragj, kertészkedjél stb.* (* Lásd 1866. február 18-iki levelét.) Most ő maga híven követte ezt a tanácsot. Fúrni-faragni nem volt ugyan módja, de legalább igyekezett maga körűl minden dolgát maga végezni. Úgy élt a fővárosi modern életmód ezernyi szüksége, kényelme, igényei közepett, hogy remete sem élhetne egyszerűbben. A mit maga megcsinálhatott, nem adta ki a kezéből. Efféle apró foglalkozásai közűl fölemlítek egyet, a mi, a következményeknél fogva, mélyen hatott reám. Nagyon óvakodnia kellett a széltől, mert baját minden csekély meghűlés tetemesen súlyosbíthatta. Azonban ablaka (az akadémia palotájában) az épület külsőoszlopai s díszítményei között oly mélyen esett, hogy ott a szélnek se erejét, se irányát megítélni nem lehetett. Készített tehát magának egy szélmérő alkotmányt: piczike fehér lobogót varrt egy félrőfnyi hosszú drótnyélre, s ezt külső ablakán függő hévmérőjéhez erősítette, hogy a lobogó az ablak mélyedéséből kinyúljék a szabadba, a hol az építmények a szeleket meg nem törik. E készüléket e szavakkal mutatta be nekem: "Nézd, itt van az én utolsó művem." Akkor nem gondoltam, hogy e tréfa oly hamar megvalósuljon. Igazán ez lett az ő utolsó műve. Ha efféle babrálásaiból is kifogyott, elővette régi gitárját s elmélázott vele, előkeresgélve ifjúkori emlékeiből valami régi dalt, a mit évtizedek óta nem hallott s a mi már csak sejtelemként villant meg emlékezetében, mint csendes estén egy távolból hangzó zene halk hullámai.
De "leírt" néhányat ezekből BARTALUS ISTVÁN, s később ki is adta.* (* ARANY JÁNOS DALAI. Énekre és zongorára feldolgozta BARTALUS ISTVÁN. Budapest, 1884.) Szórakozást tudott keresni a saját gondolataiban is. Próbára tette emlékező tehetségét, azzal mulatva magát, hogy egy-egy véletlenül eszébe ötlő verssorból - HORATIUS, VIRGIL, OVIDIUS, TASSO, BYRON, vagy a régi magyar költők: GYÖNGYÖSI, RÁDAI PÁL, AMADE, FALUDI, CSOKONAI, stb. valamely költeményének egy-egy darabkájából - a félig elfelejtett részeket addig görgesse és csiszolja emlékezetében, míg végre az egészet kikerekítheti. Megtörtént nem egyszer, hogy egy-egy horatiusi ódát két-három napig sem bírt kiegészíteni, s ha meglátogattam, tréfásan panaszolta, mily boszantó fennakadása van. Könnyű lett volna könyvtárából elővennem s kikeresnem a konok költeményt, de nem engedte. Ne rontsam az ő időtöltését. Mert épen a problema megfejtése volt az, a mi neki szórakozást nyújtott. Egy-egy horatiusi vagy anacreoni töredéket, így emlékezet után, le is fordítgatott; a mi ezekből megmaradt, azt is oda tettem a FORGÁCSOK közé. Ez időben sem volt tehát az élete olyan "humor nélküli puszta nyomorúság" mint az ŐSZIKÉK utolsó költeményében panaszolja. Sőt azt hiszem, épen abban van kivételes humorának ritka bizonyítéka, hogy mind ama nyomorúság között is, ha egészen magára és saját gondolataira maradt, lelkét zúgolódás vagy elfásúlt önmegadás nem zsibbasztotta el, hanem humoros ötletekben talált szórakozást. Csinált rébuszt, betűjátékot, mesterséges rímeket, parodiákat stb. Érdekes tarkasága van ezeknek az akadémiai almanach 1882. évi példányán. Jóformán ez volt az egyetlen könyv, a mit az utolsó nyáron, a Margit-szigeten még keze ügyében tartott. Halvány zöldes borítékára nézni jól esett beteg és érzékeny szemeinek, melyeket fájdalmasan sértett minden fénylő tárgy, és minden élénkebb szín. Ebbe írta jegyzeteit az időjárásról, egészsége nagyobb változásairól s a mi egyéb írni vagy firkálni való épen eszébe jutott, azt is ennek üres lapjain jegyezte föl. Van ott egy sereg nyelvészeti megjegyzés, gúnyos paródiája erőszakos etymologizálásnak, mesterkélt rímek, rébuszok, betűjátékok, GYÖNGYÖSI-féle leoninus hexameterek, vers az időjárásról:
(* Megjegyzi, hogy 1882-ben napfényes volt.)
Van egy pár bohó rím a saját testi gyarlóságairól (nem közölhetők.) Aztán egy névjegyzéke azoknak vagy száz név - a kikkel tíz év alatt Carlsbadban megismerkedett (bizonyára emlékezetének próbára tétele végett írta össze); egy másik hosszú névjegyzéke azon kortársainak - irodalmi férfiak és ifjúkori szalontai ismerősük nevei - a kik nála fiatalabb életkorban haltak el s e névsor végén góth betűkkel írva a Halottas Beszédből vett ez idézet:
Hasonló előérzést fejez ki ugyanez Almanach egyik üres lapján az a SEJTELEM czímű versecske, mely a jelen kiadásban a rögtönzések közé van fölvéve s egy másik lapon ez az észrevétel: "Minden emberen megtörténik az az injuria, hogy egyszer aztán neki is meg kell halni, nem egyik vagy másik szomszédjának." A ki az utolsó évben úgy távolabbról látta őt, megtört alakjával, fájdalmasan komoly arczczal, elvonulva, csaknem félénken mélázni a Margit-sziget félreeső útain, alig sejthette, hogy lelkében még mindig maradt az egykori derültségnek egy ki nem alvó szikrája. Úgy hittem, jellemének s hangulatának e nem közönséges vonását semmi sem tűnteti föl inkább, mint bohókás, apró, rögtönzött versei. Szolgáljon ez igazolásomra közzétételökért.
BUDAPESTEN, 1886. május hóban.
ARANY LÁSZLÓ (Részletek az Arany Lászlónak a Ráth Mór-féle kiadás "Versek" c. kötetéhez írott előszavából. = Arany János hátrahagyott iratai és levelezése. 1. k. Versek, Bp. Ráth Mór, 1888. XVIII-XXXI. A lapaljai jegyzeteket kerek zárójelben *-gal jelöljük.) |