Keresztury Dezső:
Arany János kapcsos könyvéről



Arany János nevezetes Kapcsos könyvéről a versolvasó általában azt tudja, hogy abba írta be a költő a Margitsziget tölgyei alatt szabadon, csendes magányában az "Őszikék" költeményciklusát, 1877 nyarán-kora őszén, amikor végre letehette a Magyar Tudományos Akadémia terhes főtitkári tisztét. Ez az új kiadás is az "Őszikék" születésének századik évfordulójának köszönheti létrejöttét. A Kapcsos könyv első hasonmás kiadása 1962-ben jelent meg az Akadémiai Kiadó gondozásában. Sőtér István gyengéd eleganciával megírt kísérő tanulmánya is főképpen az "Őszikék"-kel foglalkozott akkor; elsőrenden azt hangsúlyozta, hogy "az erő és gyengédség ez öregkori remekléseiben" Arany változatlanul nagy költő, hogy ez utolsó virágkor versei "mintegy újrateremtik az ihletnek azt a gazdag állapotát, mely 1850 és 53 között Arany első nagy lírai termését létrehozta", és hogy "Arany úttörő költeményei sok tekintetben a Nyugat-korszak város-lírájának előzményeit is képezik". Sáfrán Györgyi a kötetben található versekről foglalta össze a nagyközönség számára a legfontosabb tudnivalókat. Magáról a könyvről azonban alig írtak valamit. Ezt annak idején röviden szóvá is tettem (A szépség haszna, 1973, 111. l.).

Mert a Kapcsos könyv kéziratgyűjteményként is rendkívül fontos emlék. Válságos, feszültségekkel, végzetes fordulatokkal teljes kor dokumentuma, olyan koré, amelynek már életében elismerten legnagyobb költője Arany volt. S híradás egyúttal a kivételes szellem alkotóműhelyéből: e híradás nélkül hiányosabb lenne a képünk egy fontos korszak s egy okkal túlérzékeny lángelme lelki életéről, belső, külső megpróbáltatásairól. Ezért is látszott szükségesnek, hogy az új hasonmás kiadáshoz fűzött magyarázó szöveg ezúttal ne a kötetben található verseket méltassa, hanem - a hely szabta vázlatossággal - a Kapcsos könyv s a létrejötte közben lejátszódott lelki dráma történetét foglalja össze.

A könyv külső történetéről elég a legfontosabb adatokat felidéznünk. A "Kapcsos könyvet" 1856. augusztus 20-án - valószínűleg Nagykőrösön - Gyulai Pál ajándékozta Aranynak. Vojnovich Géza feljegyezte, hogy Gyulai is tanítványától, Nádasdy Tamástól kapta, s e szavakkal adta át a költőnek: "Legyen a tied, János, neked szebb írásod van, szebb költeményeket is írsz nálam." Eredetileg nem ilyenfajta versgyűjtemény egybeírására szánhatták; a múlt század közepén még felnőtt emberek is bejegyeztették barátaikkal, jeles ismerőseikkel a szokásos emléksorokat a maguk emlékalbumába (amilyeneket a mi ifjúságunk idején már inkább csak szebb lelkű leányok használtak ifjúkori barátságok emlékének megörökítésére); az ismertebb emlékkönyvek, pl. Fáy Andrásé, Wohl Jankáé, Hollósi Kornéliáé, meglehetősen gazdag anyagot, sok verset tartalmaznak, sok híresség keze írását őrzik. Arany is, Gyulai is írt effajta emlékkönyvekbe, maguk azonban már nem gyűjtöttek emléksorokat. A Kapcsos könyvbe Arany a saját verseit - pontosabban: azok egy részét - tisztázta bele. A könyvet a költő halála után fia tartotta magánál, s főként ebből állította össze az "Őszikék" első, csaknem teljes kiadását 1888-ban. Utóbb a kötetet Arany László özvegye a Kisfaludy Társaságnak ajándékozta, a társaság ereklyéi között őrizték az 1930-as évekig; akkor - Gergely Pál szíves közlése szerint - Vojnovich Géza vette magához, hogy készülő Arany-életrajzának munkálatai közben kéznél legyen. Budapest ostroma idején a Vojnovich-villa s vele Arany könyvtára, tárgyi hagyatéka elpusztult, a Kapcsos könyv azonban megmenekült, s visszakerült eredeti helyére. A Kisfaludy Társaság feloszlása (1952) után a megmaradt értékeket az MTA vette át. A Kapcsos könyvet azóta az Akadémiai Könyvtár kézirattárában őrzik, 1953-ban leltározták, jelzete: K. 510.

A hasonmás kiadás magában foglalja a Kapcsos könyv valamennyi lapját, amelyen Arany kézírása látható. Más kéz nem írt a könyvbe, kivéve a lapok alsó sarkán látható ceruzával rótt lapszámozást; ezt nyilván a könyv legutóbbi birtokbavétele alkalmával írták bele, ugyanakkor, amikor az új birtokost jelző diszkrét pecsétet is beütötték. A lapokon különböző korszakokból származó vers-tisztázatok olvashatók: tintájuk, írásmódjuk világosan megkülönböztethető, bár mind fekete színű. Kék színével csupán néhány, egy-egy cím mellé írt csillagocska különül el. A szövegeken javítások is láthatók; ezek közül némelyeket a költő később olvashatatlanná tett, kivakart, másokat meghagyott, mert hangsúlyozni kívánt mint figyelembe veendő eredeti változatot. Vannak ceruzával írt javítások; ezeket vagy átvitte tintával a főszövegbe, vagy meghagyta mint még mérlegelendő lehetőségeket; de akadnak ceruzával írt egész versek is: egy "szösszenet" s egy sor "Töredékes holmi" - ez utóbbi külön a könyv végén, a megfordított tükörre jegyezve; s van végül néhány, tintával vagy ceruzával bejegyzett szerkesztői utasítás is. A legtöbb javítást végrehajtotta a költő: egy részüket a főszöveg kivakart szövegrészeinek a helyére írta be tintával, máskor kivágta vagy átragasztotta az egész eredeti szöveget, nyilván azért, hogy a javítás ne zavarja meg a szövegkép tisztaságát. Erre általában nagyon ügyelt; a kézirat majdnem mindenütt első látásra könnyen olvasható. Ez a mostani hasonmás kiadás igyekszik pontosan visszaadni az eredeti íráskép minden árnyalatát, rezdületét. De van valami, amit a legpontosabb hasonmás sem képes érzékeltetni: az eredeti lapok egy részét Arany kimetszette a könyvből. Úgy gondolom, ezekről a lapkivágásokról is szólnom kell; nem utolsósorban azért, mert főként ezek hívták fel figyelmemet arra, ami a könyvben - a szövegeken, közöttük és mögöttük - otthagyta nyomát.

Gyulai fentebbi megjegyzése már a költő halála után, egészen más hangulatú időkben jegyeztetett fel: Gyulai emléket idézett. De vajon pusztán csak ilyesmiről lehetett-e szó 1856-ban a két barát között?

1856. április 26-án készült el Arany a Kisebb költemények két kötetének korrektúrájával. A kötetek lezárták mintegy Arany első költői korszakát. A kisebb versek összegyűjtését 1853 óta tervezgette; 1855 januárjában komolyan hozzáfogott a szövegek összemásolásához. Június elején azt írta Tompának: "a munka foly tűzzel vassal"; - hogy így folyt, bizonyítja, hogy a nyomdának küldött szövegnek csak egy részét tisztázta ő maga, a nagyobbik rész több segítő kéz írása. (A kéziratot Arany Lászlóné az Erdélyi Múzeum könyvtárának ajándékozta, ma a kolozsvári Egyetemi Könyvtár őrzi, jelzete: A 680/V; fényképmásolata megvan az MTA könyvtárában.) Saját magának főként a gyűjtés, a válogatás, az elrendezés munkáját tartotta fenn a költő; ezzel is volt gondja elég. Nemcsak a minőségre kellett tekintenie rostálgatás közben: "Van biz abban selejtes is, de... nehéz volna eltalálni a kihagyandókat" írta 1855 végén Lévay Józsefnek. Figyelnie kellett a politikai lehetőségekre, az "opportunusságra" is. Ez utóbbiról természetesen nincs szó a barátokhoz írt levelekben; a töprengések nyoma és eredménye azonban ott van a kéziratokon s a megjelent kötetekben.

Az MTA Kézirattára őriz egy "Kéziratok Arany Jánostól" című, a múlt század közepén bekötött kötetet (jelzete: K 509). A kéziratos könyv, amely Vojnovich közvetítésével került mai helyére az egykori Arany-hagyatékból, a kisebb költemények összemásolására tett kísérlet első emléke. Vojnovich is így tartja számon. Két fő része van, mindkettő erősen töredékes. A "Régiebb versek tisztázata" című rész elején "Alanyi költemények" találhatók az időrendből már itt a versek élére emelt Télben-től (ezt a versét, amelyet Petőfi is "igen szép"-nek nevezett, Arany, úgy látszik, különösen szerette, s mindvégig megtartotta vezérversnek) az 1854-ben keletkezett Reg és est-ig. Ezután üres lapok következnek (39-58 l.), majd egy hétlapnyi kivágás után egymagában a Rákócziné: "Ballada. 1848."; utána újra üres lapok (62-118); majd ismét nyolclapnyi kivágás. A kivágás után kezdődik a második rész: "Vegyes tisztázatok, íratási időrendben"; az itt beírt versek utolsója a Néma bú (olvashatatlanná tett alcímmel). A kötet végén, az utolsó két lapon technikai jellegű megjegyzések találhatók. A "Megjelent munkák jegyzéke" pontosan felsorolja az 1856-ig kinyomtatott Arany-köteteket (kivéve a Szabadság zengő hárfája címűt, amely 1849-ben jelent meg). Ezután újabb jegyzék következik "Megjelent, de a gyűjteményből kihagyott darabok" címmel. Ez a második lista csak azokat a verseket tartalmazza, amelyekre Arany emlékezett; a felsorolás egyik tétele: "a nép barátjában egynéhány közlemény pl. k. beszély s több apróság." A szemben levő oldalon még néhány, az 1856-os kiadvánnyal kapcsolatos gazdasági feljegyzés olvasható.

Ez a kötet is megérdemelné az alaposabb vizsgálatot; itt meg kell elégednem a legfontosabb utalásokkal. Éppen a "kényes" versek feltehető helyén látszik több kisebb-nagyobb, egészen 6-7 lapig terjedő kivágás nyoma. A Kézirattár idevágó magyarázata az, hogy "az itt hiányzó részeket - Vojnovich Géza közlése szerint - a költő maga vágta ki azért, hogy egyik-másik tisztelőjét eredeti kézirataival ajándékozza meg". A magyarázat második fele nem valószínű. Ellene szól a kivágások helye, tömbszerűsége, bizonyos mértékű következetessége. Az Aranyaimhoz másolatának hátlapján a vers után következő rövidebb költeményt úgy vágta ki a költő, hogy megcsonkította az Aranyaimhoz-t. A lapok kinyesőjét nyilván nem az ajándékozás alkalmi ingere vezette. Hihetőbb okot keresve, el kell gondolkodnunk az éppen munkában levő kötetek előkészítésének körülményein.

A szabadságharcot követő igazi, aprólékos számonkérés csak pár évvel a bukás után bontakozott ki országszerte. Az osztrák katonai hatóságot nem nagyon érdekelte az irodalom; ennek dolgait a terebélyesedő civil-apparátus kezdte firtatni. 1853-ban Aranynak is újra rettegnie kellett 54-ben - tehát az előbb említett kéziratos kötet létrejötte idején - tanártársaival együtt újabb önéletrajzot kellett írnia s ebben a forradalom és szabadságharc idején közzétett verseiről ezt: "Fájdalmasan ismerem el, hogy ezen idő alatt néhány kisebb költemény jelent meg tőlem nevem alatt, melyeket valamint később meg is semmisítettem, ugy mostani érettebb gondolkodásommal nem írnék alá." 1855-ben még vizsgára készült, hogy megmaradhasson állásában; neki kellett megírnia az oktatási nyelv teljes germanizálását elhárítani hivatott felterjesztést a taktikázó egyháztanács helyett. Voltak értesülései azokról a büntetésekről, zaklatásokról, amelyek még rejtve tartott versekért is kijártak, ha ezek ellenséges kezekbe kerültek. Érthető tehát óvatossága a kényes versek kezelésében, amelyeket "megsemmisíteni" nem akarhatott - bár ezt írja róluk -, de legalábbis elrejteni kényszerült. Lehet, hogy az önéletrajzi igazoló jelentés készülte idején vágta ki a verseket, hogy jobban válogathasson közülük, mert hiszen amit lehetett, okos álcázással felvett később az 1856-os, majd főképpen az 1867-es kiadásba.

Nem szeretném a hazájában bújdosó Arany látomását túlméretezni. Van itt még meggondolni való elég. Ha ti. pl. a "kényes verseket" vágta ki, miért hagyta helyén, éppen egy nagyobb blokk kivágása után a Rákócziné-t, amelynek kötetbe felvételét még 1867-ben sem tartotta "opportunusnak", amint ezt egyébként az akkori kötethez fűzött magyarázatában meg is jegyezte? Lehet, hogy, mert körmére égett a dolog, valamelyik másolónak adta a már letisztázott lapokat, vagy beragasztotta a nyomdába készülő kéziratos kötetekbe? A Kolozsvárott őrzött nyomdai kéziratot ilyen vonatkozásban, sajnos, nincs módomban megvizsgálni; a fényképmásolat egymagában nem igazít el. Bár néhány, a Rákócziné körül elhelyezkedő darab a költő írásával van meg a kolozsvári kötetekben. De számunkra itt és most elég ennyi is annak bizonyítására, hogy rendkívüli óvatossággal járt el. Ő maga is tisztában volt azzal, hogy a kisebb meg az "elegyes" darabokban fogalmazott meg legtöbbet politikai ihletésű, személyes felelősségű aktuális mondanivalóiból; s egy ellenséges közegben, amelyben Tompa szavával: "testvért testvér; fiú apát elad" nagyon meg kellett fontolnia, mit hogyan tesz közzé köteteiben.

Úgy látszik, mintha a Kapcsos könyv a "Kéziratok" e félben és csonkán maradt kötetének folytatása lenne. A Kisebb költemények nyomdai korrektúrájának visszaküldtével a kétkötetes gyűjtemény végleg lezárult. Kezdetben talán Arany is úgy gondolta, ahogy Gyulai: amit ezután ír, azt most már együtt tarthatja, s jobb is együtt tartania. 1856 júniusával keltezve elsőül a Szondi két apródja végső változatát tisztázta az új könyvbe a költő. Ez már kimaradt a nyomtatott kötetekből; de nem rejtegette: több ízben meg is jelent. Figyelemre méltóvá lesz azonban az épp hogy megkezdett Kapcsos könyv mindjárt a Néma bú feltűnésével. Ez az egyetlen vers, amelyik az előbb említett, megcsonkított kéziratos kötetből átkerült az új könyvbe. Mindkét helyen s azután a megjelenések alkalmával is érdekes szövegváltoztatásokkal találkozunk. A "Vegyes tisztázatok"-ban még csendes a bú; fontosabb ennél, hogy a 9. sorban a búsan helyett még titkon olvasható. A többi változat sem érdektelen; lényegesebb azonban a verskiadás története. A költeményt Gyulai, illetőleg Salamon Ferenc elkérte Wachott Sándorné 1858-ban megjelent Remény című zsebkönyve számára. (Ekkor kezdődnek Kelet-Európában a "remények évei"!) Arany azonban mást küldött: a nem éppen vidámabb, de mindenesetre általánosabb hangulatú-jelentésű Balzsamcsepp-et. A Néma bú megírása idején sok kitűnő barátja, a szabadságharcban részt vett tisztelt embere halt meg: Garay s mások után 1855-ben Vörösmarty. "Várom, hol szólal meg egy méltó lant a nagy halott felett... én magam nem tudok írni. Sokkal jobban tisztelem Vörösmartyt, hogysem középszerű tirádákkal s jeremiádokkal szentségtelenítsem sírját" - írta 1855. december 23-án Tompának. A verset aztán először a maga Szépirodalmi Figyelő-jében adta közre 1861-ben Régi keserv, új gyász címmel, s ugyanazon számban gyászkeretben a következő jelentést: "Teleki László meghalt. Teleki László nem hal meg soha." A vers újra s most már más, Aranyhoz igen közel álló ember halálához kötődött így.

A Néma bú-ra az ugyancsak epekeserű Népdal ("A hegedű száraz fája"; a címe később: Dal) következik a Kapcsos könyvben, majd a Pázmán lovag. A tréfás ballada végén üresen maradt fél lap közepére ceruzával - valószínűleg a hatvanas évek dereka táján keletkezett - kis szösszenetet írt dátum nélkül; azután három vers olvasható 1857-ből; ezek után újra több lapnyi kivágás van. Ezt a három verset valamilyen más nyugtalanság lengi körül, mint az első, sokszorosan megcsonkított kéziratos kötetben találhatókat. Itt nyilvánvaló, hogy Aranyt ekkoriban már, ha csonkított, nem valami külső beavatkozástól való félelem vezette, s nem is a hajszolt munkatempó; nyilván tudta, hogy a kutató hatóság a Kapcsos könyvénél erősebb zárakat sem szokott tiszteletben tartani. Az 1857-ről keltezett verseket részben nemsokára meg is jelentette, részben változtatás nélkül felvette az 1867-es kiadásba.

Különösen a Köszöntő című vers hívja fel a figyelmet magára. Ez a "H. K." emlékkönyvébe írt feljajdulással került egy lapra. A sóhajszerű emlékvers értelmet adó csattanója így hangzik:

...S hogy láncza csörgésit ne hallja
Énekkel űzi bús neszét,
S az érczigát enyhíti dalja.
Oh, hát dalolj nekünk ! ...

Olaszországról beszélve a hazára utalt itt a költő. A H. K.-t később ceruzával egészítette ki a kor világhírű magyar énekesnőjének, Hollósi (utóbb: Hollósy) Kornéliának a nevére. Talán a 67-es kiadás előkészítése alkalmából, de lehet, hogy korábban. Ugyanakkor írhatta, ugyancsak ceruzával a Köszöntő mellé, hogy "Gyűjteménybe nem való", aztán a verset mégis felvette az 1867-es kiadásba. Itt már komolyan el kell gondolkoznunk. A Kapcsos könyvben ez az első vers, amelyhez Arany magyarázatokat fűzött. A cím alá: "(Egy opera szövegéhez; mely II. Endre korában játszik)", a vers végére: "(Gróf Ráday színigazgató kívánatára)", fent a cím mellé még egyszer: "(Erzsébet operához)"; azután oldalt, mintegy az egész verset védve körülhatároló sövény lezárásául, olvasható a "Gyűjteménybe nem való", s az egész alatt a dátum: "(Márcz. 1857.)"

1857 A walesi bárdok keletkezésének éve. A körülmények közismertek. Vojnovich szerint az 1857-es dátumot Arany László kapcsolta a vershez. Ez csak részben helytálló. Arany László nyilatkozata szerint Arany ekkor kezdte a balladát; ma már bizonyos, hogy legkorábban 1861-ben fejezte be, s csak 1863-ban adta közre. Az ügyről Arany maga csupán annyit mondott, hogy a császári pár magyarországi látogatására nála rendelt köszöntő verset gyenge egészségére hivatkozva nem írta meg. Sem ő maga, sem Arany László nem írt dátumot a vers alá; a kritikai kiadásban Vojnovich Géza sem. - De ez külön történet.

Figyelemre kevésbé méltatott tény, hogy Aranynak mégis részt kellett vállalnia abból a nehéz ünneplésből. A Köszöntő ti. annak az operának a betétje lett, amelyet Ráday Gedeon a királyné tiszteletére íratott Czanyuga Józseffel, s amelynek zenéjét Erkel Ferenccel és a két Doppler testvérrel szereztette. Az opera hősnője Árpád­házi Szent Erzsébet, címe Erzsébet; célzata nem egyházi.

A nemzeti politika hatalommal is rendelkező erői akkortájt tették taktikájuk egyik tényezőjévé Erzsébet királyné ellenkezését az udvarban uralkodó magyarellenes csoporttal, a Stefánia vezette kamarillával, s megkísérelték, hogy a rokonszenves, romantikus szépségű királynét, azáltal, hogy népszerűvé teszik az országban, a magyar ügy szószólójául nyerjék meg az uralkodó közvetlen környezetében. Ráday Gedeon, aki nemegyszer hozta már rendbe a Nemzeti Színház zilált ügyeit (így 1854-ben kezdődő második intendánssága idején is), egyik fő mozgatója volt ennek a törekvésnek, s nyilván ennek jegyében tudta megnyerni a költőt a rendkívüli ünnepélyességgel színre vitt Erzsébet-operában való közreműködésre. Rádayt egyébként nemcsak a költővel fűzték össze a kölcsönös nagyrabecsülés szálai, hanem Hollósi Kornéliával is, akit több ízben visszaszerződtetett a Nemzeti Színházhoz, s akivel az Erzsébet főszerepét is elénekeltette.

Arany nyilván Ráday körében ismerkedett meg a híres énekesnővel; lehet: mindkettőjük kívánsága volt, hogy ő is részt vegyen a vállalkozásban. A Vasárnapi Újság 1857. május 10-én kiemelte Arany János dalbetétjének nagy hatását. Az opera eredeti partitúrájából azonban, amely ma is megvan Operaházunk kottatárában, hiányzik a Köszöntő, és hiányzik a Pesten, Herz Jánosnál megjelent szövegkönyvből is. Mindez megmagyarázza a költő tusakodását: felvegye-e a verset az 1867-ben kiadott gyűjteményes kötetébe. Végül is úgy döntött, hogy felveszi becsületből, mert a beavatottak úgyis tudják, hogy megírta. A címet Köszöntő-dal-ra módosította, s elhagyta mellőle az összes magyarázó jegyzetet; alcímként csupán ennyit tartott meg: "II. Endre korában." A verset azonban a kész kötetben olyan környezetbe állította, amely a hozzáértő olvasó számára világossá tette rejtettebb értelmét is; utána helyezte el a Hollósi Kornéliához szóló verset s az ugyancsak Hollósinak írt dalszöveget, A bújdosó-t, amelynél keserűbbet a hazafias nemben aligha írt Arany, végül pedig nem sokkal utána, az Összes költemények-et lezáró A walesi bárdok-at.

A politikai tekintetektől irányított effajta töprengéseknek később is van - bár más színezetű - nyoma a könyvben. Egyelőre persze inkább csak a magánéleti rejtőzködésnek. Hogy a Balzsamcsepp-re következő tömbszerűen kivágott lapokon mi lehetett, ma már aligha lehet megállapítani. A következő bejegyzések azonban már jóval későbbről valók, 1865-ből, 66-ból, majd 71-ből. Az Ártatlan dacz annak a sérelemnek emléke, amely az Akadémia részéről 1865-ben érte, amikor az új palotában fő titkári lakásnak épült lakrészt az ő megválasztása után idegennek adták bérbe, neki pedig az Akadémia bérházában ajánlottak lakást, vagy annak megfelelően lakbért. Nyilvánvaló, hogy Arany önérzetében érezte sértve magát, hiszen a bérházbeli lakással jobban járt volna, mint a palotabeli túlméretezett termekkel, amelyeknek kifűthetetlen, huzatos voltára nemegyszer panaszkodott. Inkább azt választotta, hogy régi Üllői úti lakásáról járt be továbbra is hivatalába. A bántást az új elnök, Eötvös József már 1867-ben jóvátette: a költő haláláig az Akadémia épületében lakott; még özvegyét is onnan temették el. A verset eredetileg egy régi kézirata hátára jegyezte fel, cím nélkül. A kapcsos könyvbe is pusztán a sérelem dátumát írta be először cím helyett. A későbbi címet csak akkor adta a versnek, amikor hozzáfűzte magyarázó jegyzetét. (Az utolsó mondatot még később, nyilván már 1879 után.) A jegyzet így szól: "Fekete hálátlanság volna, el nem ösmernem s nyíltan nem hirdetnem a m. t. Akadémiától, érdemen felül, nyert jótéteményeket s több féle kitüntetést; más részről buta kajánság nem örvendenem tudományos előmenetelünk oly ünnepén, minő a nemzet áldozatkészségéből díszesen fölépült házának megnyitása volt. A föntebbi humorkás elmejáték csupán amaz egyéni fájdalmas benyomás szüleménye, hogy a határozottan titkári lakásnak épült lakrészt, az én megválaszttatásom után, idegennek adták bérbe, nekem pusztán lakbér és bérlak közt engedtetvén szégyenítő választás. Azonban ez állapot nem tartott sokáig: 1867-ben b. Eötvös, akkori elnök, maga szólított fel a tiszti lakás elfoglalására; melynek nagyobb részét, csekély évi bérért, használtam 1870-ig, midőn az igazgató tanács kegyessége a bért is megszüntette; lemondásom után pedig (1879) az Akadémia a lakást holtig ingyen átengedte. A. J." Hogy a mondat későbbi, ezt a kiegészítő szöveg tartalma és az íráskép zsúfoltsága tanúsítja. A vers két változata közt egyébként vannak apróbb eltérések; az első indulatában, a palota megnyitásának napján papírra vetett fogalmazványt, mint mindig: pontosabbra, költőibbre csiszolta Arany; a Kapcsos könyvbe ceruzával még magyarázó jegyzeteket is írt, például hogy a "kapitány" az akkori elnök, a palota építtetője, a tekintélyes konzervatív arisztokrata, Dessewffy Emil volt. - Halála előtt a költő éveken át készülgetett rá, hogy minden lényegesnek tartott művét sajtó alá rendezze egy teljes kiadásban. Egészségi állapota azonban hanyatlott, abbahagyta a munkát; 1881. január 4-én készített egy - sajnos elpusztult - feljegyzést: "Utasítás Összes Műveim netaláni új kiadása esetére", s ebben az Ártatlan dacz-ról a következőt írta: "Maradjon még kiadatlan. Ez a generáció rossz néven vehetné ezt a kis humort." A verset aztán, a körülményeket részletesen megvilágító magyarázattal, mégis kiadta Gyulai Pál már 1885-ben a Budapesti Szemlé-ben. Az Arany János Összes munkái sajtó alá rendezését végül Arany László fejezte be; a nyolckötetes sorozat Ráth Mórnál jelent meg 1884-1885-ben; az életmű kiadása Arany János hátrahagyott iratai és levelezése (1887-1889) négy kötetével folytatódott, köztük a Hátrahagyott költemények­kel, amely először adta közre egybegyűjtve az "Őszikék" zömét.

A Kapcsos könyv e második verscsoportjában csak a költő fájdalmának enyhítésére, esetleg emlékként feljegyzett versek olvashatók: az Ártatlan dacz utániak kizárólagosan családi jellegűek: a szívtépő gyászát könnyítő apa meg az aggódó nagyapa feljajdulásai. Ezek közül életében csak a Leányomhoz címűt adta oda a Divat című nőlapnak, amelyet a hozzá nagyon közel álló Wohl Stefánia szerkesztett, a többi vers csak a költő halála után került napvilágra. Úgy tetszik, a hatvanas években Arany végleg azt a szerepet szánta a Kapcsos könyvnek, hogy a rejtegetett versek megőrzője legyen. A versek forrása el is apadt. Vagy mégsem?

1877. július 3-tól kezdve hirtelen folyamatosan új versek tűnnek fel a kötetben. Az, hogy folyamatosan létrejövő szövegek lejegyzése kezdődik, csak lassan válhatott a költő előtt is bizonyossá. Az "Új folyam" fejezetcímet csak később írta fel a sorozat elé; a szokásosnál magasabbra, mert ott maradt rá hely; az 1877-es évszámot pedig ceruzával írta e sorozatcím alá, lehet hogy későbben, talán akkor, amikor ugyancsak ceruzával, bár sápadtabb vonalvezetéssel, egy esetleges kötet címéül: az "Őszikék" szót Elgondolkoztató, hogy az "Új folyam"-ot kezdő csoport előtt kivágott három lapot, borotvával, amely a megmaradt lapon is otthagyta nyomát. Egyelőre csak találgathatjuk, mire használhatta e lapokat, miért vágta ki őket, volt-e rajtuk írás. A csillag-hulláskor keserű sóhajai aligha: ezeket alkalomszerűen jegyezte fel különféle papírlapokra, cédulákra még 1871 előtt; nem is egyesítette őket. A Bolond Istók második éneke? De hiszen ezt közrebocsátotta, s itt aligha fért volna el. Egyelőre nincs komolyan számba vehető feltevésünk. Hacsak az nem, hogy innen vágta ki a később beragasztásra, átragasztásra szánt üres lapokat.

Bizonyos azonban, hogy kezdetben a margitszigeti áldott nyár darabjait is csak saját magának jegyezgette be. Egy ideig még a család is épp hogy sejtett valamit. Erről fia adott leghitelesebb képet a Hátrahagyott költemények-hez írt Bevezetésében: "Akkor nyáron, a Margitszigeten két hó alatt több költeménye készült el, mint - az 1861-63. éveket kivéve - huszonöt év óta együttvéve. Kedvvel, kitartással, mondhatni egy lélekzet alatt megírt egy egész sorozat lyrai verset, balladát, genre-t. Volt egy kulccsal zárható kapcsos könyve... ezt hóna alá fogta, elindult vele a sziget néptelenebb utam, s háborítatlanul mélázgatott, írva, ha jött az ihlet perce... Nem kérdeztük, mit dolgozik, sőt nem is mutattuk, hogy észrevennők, ha valamin dolgozott. A korai kérdezősködés háborgatta... Már jó sorozat volt lapjain, mikor végre anyámnak felolvasott belőlük néhányat; az ő kérelmére mutatta aztán meg nekem s kettőnk kérésére Gyulainak és Szász Károlynak. Hogy ezekből valamit közrebocsásson, arról sokáig hallani sem akart... Később volt egy idő, mikor azt tervezte, hogy egy részöket kinyomtatja kézirat gyanánt Őszikék cím alatt vagy ötven példányban... E szándékára azonban Gyulai tréfásan azt jegyezte meg, hogy az nagyon aristocraticus... Ezzel az észrevétellel persze egyszerre el volt vágva a külön kiadás útja... Másszor, úgy látszik, arra gondolt, hogy e verseit kéziratban hagyja maga után... De ez a szándék sem teljesült, legalább nem az egész cyklusra nézve. Miután Gyulai egy költeményt kicsikart tőle, csakhamar zaklatták mások is, s íly módon a kapcsos könyvből napvilágra jött tizenöt költemény... Ezek aztán Összes Művei új kiadásába is felvétettek."

Mindennek s még sok egyébnek a nyoma ott van a Kapcsos könyvben. A sok közül - amelyeknek tanulmányozása hadd okozzon örömet e hasonmás kiadás figyelmes olvasóinak -, itt csupán néhány mozzanatcsoportra kell külön is felhívnom a figyelmet.

Arany László azt írja: "a kapcsos könyvet hóna alá fogva indult... s írt." Ezt semmiképpen sem szabad úgy érteni, hogy a költő mindjárt a könyvbe írta be verseit. Az ott olvasható kéziratok tisztázatok; meglehetősen egyneműek - bár az ilyesmi iránt érzékkel bíró ember nyomon követheti rajtuk a költő ideg- és kedélyállapotainak változásait. Sok vers eredeti, irónnal írt fogalmazványát is megőrizte; Vojnovich gyakran emleget ezek közt kétrét hajtott ívekre írottakat, de számlákra, cédulákra, épp kéznél levő levélborítékokra írt fogalmazványokat is. A könyvben sok helyen sokféle javítás nyomai látszanak mégis; ezeknek fő változatairól már volt szó A kötetet nyilván újra meg újra elolvasta, s ceruzajegyzetekkel kísérte a szövegeket A ,,Töredékes holmi" ugyancsak ceruzával, a megfordított tükörre írt feljegyzései közt nemcsak fordítások és verstöredékek találhatók, hanem olyan javítás-ötletek is, amelyeket később, felhasználásuk után áthúzott. "Nota bene" jellel emlékeztetett a Kosmopolita költészet-re, s ezzel aztán sokat is vesződött még. Érdekes, hogy a "Töredékes holmi" csoportja után ismét kivágott néhány lapot.

A Kapcsos könyvben ott van annak nyoma is, hogy az "Őszikék" kiadására készült. Az 1877. augusztus 13-án kelt "Őszikék" című vers alá odajegyezte: "Ez új gyűjtemény szándékolt czíme." Hogy ihlete nemcsak a nyilvánosságra jutott versek itt-ott ízetlen fogadtatásakor kezdett elapadni, bizonyíthatja, hogy a közelgő elnémulást jelző első komoly vers, a Dal fogytán 1877. nov. 19-én, tehát a nyár végén kelt; igaz ez után még elég szép sor következik. A versek nyilvánosságra jutása persze valóban megviselte. Gyulainak így írt erről 1877. okt. 22-én: "Most bekövetkezett a mitől féltem: az ostromlás, hogy adjak a SZEMLE számára verseimből. Megmondtam, mitől félek, ha kérelmedet teljesítem: és az, úgy sejtem már is bekövetkezett. Az a szűkkörű nyilvánosság is, melynek eddig átengedtem e versecskéket... kétkedővé tett legjobbnak hitt darabjaim értéke iránt. Nem bízom többé magamban, ítéletemben... minden sornál, melyet kezdeni akarok, kivont karddal áll előttem: »Vigyázz! nagy közönségnek írsz, melynek ízlése már nem az, a mi volt anno 48. És te sem vagy az, ki akkor voltál!« Szóval, poétai utolsó fellobbanásom rövid véget ért, és én vissza süllyedhetek a tétlen semmiségbe és unalomba, melyből menekülni akartam. Még nagyobb, azaz teljes nyilvánosság csak növelni fogja bennem ez érzetet."

A tölgyek alatt a Budapesti Szemle 1868 januári számában jelent meg; több lap átvette. A visszautasíthatatlan kérések azután valóban özönnel támadtak a költésre. Ezért került nyilvánosságra a könyvbe rejtett versek tizenöt darabja. Címükhöz Arany apró kék csillagocskát jegyzett. A közzétett versek visszhangja nagy volt s általában elismerő. De persze hogy akadtak értetlenek, és olyanok is, akik a költőnél hozzáértőbbnek tartották magukat. Hamarosan megkapta Moller Ede bíráló különvéleményét a Tetemre hívás-ról; A tölgyek alatt otromba bírálatát egy névtelen verses-levélíró küldte el neki. Hogy milyen érzékenyen érintette az ilyesmi, e kiadvány olvasói is láthatják a költő válaszképpen írt 1878. május 8-ról keltezett "A tölgyek alatt No 2." izgatott tisztázatán s a hozzáfűzött temérdek jegyzeten. Mindkét hozzászóláshoz magukon a szövegeken is ingerült megjegyzések tömege volt olvasható; ezeket csak Vojnovich Géza másolataiból ismerjük, az eredetiek elpusztultak.

Említettem, hogy maga kezdte sajtó alá rendezni Összes munkái-t. 1880-ban - főként nyilván látásának végzetes romlása miatt - félretette tervét. Ennek a nyoma is ott van a Kapcsos könyvben. A verseket mindig pontosan keltezte, de az "Őszikék" ciklus verseit meg is számozta. A ceruzával írt számjegyek az 53-sal megszűnnek (1880. jan. 27.). Ezután még két keserédes kis vers következik, majd az Összes munkái számára rézbe metszetett arckép alá írt Melyik talál? s az egész gyűjteményt lezáró epekeserű En philosophe (1880. dec. 10.). A számozásba egy helyen hiba csúszott: ez csak a szerkesztői előkészületek közben végrehajtott beavatkozással függhet össze. A Hírlap-áruló tisztázata mellett a 27-es szám olvasható. Ez után egy lapot kivágott Arany, de úgy, hogy helyére másikat ragasztott be. A beragasztott lapon fönt a Hírlap-áruló utolsó strófája olvasható; majd szorosan utána a 28-as sorszámmal jelölt Népdal. Észrevehető, hogy a vers tisztázata nyugtalan; a betűk nagyobbak a megszokottnál, a lapra került utolsó sorpár kipontozott, nyers változata mellé - "de azért csak r...a volt" - egy szelídített változat is került, amelyet a költő utóbb ceruzával áthúzott. Mintha arra törekedett volna, hogy ha már egészen be nem töltheti is a következő üres oldalt, legalább a Népdal utolsó strófáját átvihesse, azt éreztetvén, hogy a bejegyzések szoros egymásutánja nem szűnt meg. a háromnegyed rész üres lapra ti. már régebben beírt lapolt következnek: az elsőn a Végpont, a következőn a Még egy című vers. A Népdal 28-as sorszáma után a Végpont eredetileg 30-as jelzését 29-re, a Még egy-ét 31-ről 30-ra javította Arany. De nem dolgozott elég következetesen, mert az ezután következő Ének a pesti ligetről megtartotta eredeti 32-es sorszámát. A költő itt nyilvánvalóan eltüntetett egy verset. Ugyan melyiket?

A kritikai kiadásban Vojnovich közzétett néhány addig ismeretlen verset, töredéket. A jegyzetekben erre mindenütt utal is. Akad azonban az újonnan elő kerültek közt egy költemény, amellyel kapcsolatban minden forrásmegjelölés hiányzik. Emlékszem rá, hogy sokáig habozott: közzéteheti-e még annyi idő múltán is e verset; s végül csupán a következő lakonikus jegyzetet fűzte hozzá: "Nem vonatkozik személyre, csak típusra, a »Fenn az ernyő, nincsen kas«-féle nagyzolásra." Meggyőződésem, hogy Arany ezt a verset vágta ki; nyilván ugyanolyan meggondolás alapján, mint amilyen az Ártatlan dacz esetében tartózkodóvá tette. A vers szövege mégis megmaradhatott; Vojnovich lemásolta, és a szöveghez odaírta a dátumot is. Ez - 1877. aug. 30. - pontosan a Kapcsos könyvben 28-as, illetve eredetileg 30-as sorszámmal jelzett két vers dátuma - 1877. aug. 28. és 1877. szept. 11. - közé illik. Ha a Népdal megmarad eredeti apróbetűs írásával, az üres helyen éppen el is fért a Bonczék; a Kapcsos könyv versei közé tartozott, helyesnek látszik tehát ideiktatni.

BONCZÉK

Boncz urat, én dalom, el ne feledd!
Verebet fog, ha megénekeled,
Mert hiu a fiu rettenetes:
Hírre ha kap neve, szíve repes.
Nem fiu már ugyan Boncz, az öreg,

Sőt fia, Náci se mái gyerek,
De ki fog ősz hajon, ócska koron
A pamacs, a kefe, bécsi korom.

Szép ösi birtokon él a család:
Kapja örökbe a hivatalát:
Napdíjon kezdte az impetrátor,
Nyugdíjon végzi a többi fráter.

S merje tagadni akárki fia,
Hogy nem a fő arisztokrácia ! ...
Fiai, lányai mind csupa Boncz,
Kit csak az új divat ingere vonz.

Játszik evésben-ivásban urast,
Félre dehogy tesz egy árva garast,
Volna hat annyi a jövedelem,
Jelszava: "a kiadást emelem !"

"Piszkos" az őneki, nem "zsenerőz",
A ki - talán fukar és maga főz? ...
Nem, hanem a ki, - ha elveri mind,
Ad neki ál-ökonómia-szint.

Már neki mindene drága legyen!
Hármat igér, ha te tartod egyen;
Tán nem is étel az, a mit eszik,
Hanem az ár, ha magasra teszik.

Látszani, játszani vágy szerepet,
Otthon elég neki barna retek,
Mert mikor ingadoz a sulyegyen,
Tud takarítni, hogy - páholyt vegyen.

Élj "urasan", apa és fia Boncz,
S hogy ki ne essék szádbul a konc,
Sose köszöntsd a lenyugvó napot,
A mi kel, annak emelj kalapot.

Hogy a szigeti nyáron keletkezett közéleti-politikai tárgyú versekkel sokat vesződött, arra emlékeztessen itt még két vers szövegváltozatainak számbavétele. 1877. júl. 26-ról keltezte A régi panasz című versét. Mondanivalóját évtizedeken át hordozta magában, keletkezésének - az "Őszikék" jelentős részével ellentétben - nincs aktuális indíttatása. Kora közéletének olyan keserű bírálata ez, amelyhez hasonló erejűt, személyességűt és hitelességűt Adyig utána alig írtak. Az első kézirat félig tintával, félig ceruzával írt fogalmazvány; Vojnovich ismertetéséből tudunk az eredetiről: az első három versszak tintával, esetleg otthon lejegyzett szöveg. Hogy fogalmazványnak tekintette, bizonyítják az erős változtatások. A Kapcsos könyvbe ez esetben is csiszoltabb, kifejezőbb formában írta be az egész verset. Különösen jellemző az utolsó strófa fejlődéstörténete. Az első kéziraton így olvasható:

Még talán jobb, ha már vesznünk
Áll a végzet könyviben -
Hogy a világ ránk omoljon,
Külerőszak elsodorjon,
Mint rohadnunk idebenn.

Ezt az első változatot javítani kezdte; e javítások nyoma ott van az irónnal írt töredéksorokon; ott van a végleges változatban is, kiradírozva bár, de kivehetően; ez került az átragasztott utolsó strófa helyére tintával.

A másik vers, amelynek kéziratára érdemes jobban odafigyelni, a Kosmopolita költéscet. Az első fogalmazás első címe: "Csak itthon" volt; ezt áthúzta Arany, de nem tartotta meg a második változatot sem, a "Világköltészet"-et. Az apróbb változtatások sem érdektelenek, bár céljuk inkább csak a veretesség fokozása. Fontossá az utolsó strófa lesz, mert hiszen ebben foglaltatik a vers lényege. Az első változatot így jegyezte fel Vojnovich:

De legyek, ha felzúg vésze,
Húnyó nép közt Osszián,
(Mint mind a világ zenésze)
Inkább, mint a más zenésze,
Kozmopolita cigány.

A Kapcsos könyvbe is ez a változat kerülhetett be, bár némi módosítással; a javításokat erős kivakarások, szálkásabb beírások jelzik, sőt egy irónnal írt töredéksor is: "bármily törpe". A végső változat nyilván valamilyen általánosabbra, személytelenebb formára irányuló törekvés során jött létre. Valamikor később - talán már az irodalmi világban a vers megjelenése nyomán támadt kavarodás után - Arany azonban odajegyezte a strófa mellé igen határozott írással, tintával: "Az eredeti conceptus:

..... fajtám korcsa:
kosmopolita czigány."

Ennek a versnek sok előzménye van Arany költészetében, prózai írásaiban; bár a kozmopolita jelzőt nem használta gyakran. Itt külön hangsúlyt kapott, korszerűt: akkoriban kapott lábra a szó. Gyulai Pál is akkoriban kezdte alkalmazni bizonyos modern jelenségek bírálatában. Azt a legendát, hogy a verset "helytartó"-ja, Gyulai uszítására írta Arany, el kell oszlatni. Volt már szó róla: Arany aggodalma, hogy a szerkesztők, tisztelők nem hagyják majd nyugodni, ha valamit közread a Kapcsos könyv darabjaiból, valóra vált. Verset kért tőle Vadnai Károly is, a Fővárosi Lapok szerkesztője. A történetet Vojnovich így jegyezte fel: "»A tölgyek alatt« megjelenése után több szerkesztő kopogtatott Aranynál, köztük Vadnai Károly, előbb levélben, utóbb személyesen... A költő végül azzal búcsúzott látogatójától: »Akad tán, ami, ha nem jó is, hasznos lehet, feltéve, hogy meghallgatják.« Hetek múltán e költeményt küldte Vadnainak. Levelében megírta, hogy a vers már megvolt, mikor Vadnai meglátogatta, »de nem adtam oda, mert akkori diadalaim közepett nem akartam oly hangot hallatni, melyet az érdekeltek kihívónak, támadónak vehettek volna. - Azt hiszem, a költészet nemzetiessége mellett kötelesség s legillendőbb felszólalni nekem, ki még ez irány utolsó mohikánjaként a földön járok.«" A Kapcsos könyvbeli szöveg utolsó strófájának határozott, sőt dacos visszajavítása abból az időből származhat, amikor a vers körül már kitört a vita, s ebben az Arany-iskola ellentáborának jóformán minden jelesebb tagja részt vett; Reviczky Gyula azonos című ellenverssel. Emlékbeszéd-ében Gyulai a vers megírását, közreadását az agg Toldi utolsó vitézi tettéhez hasonlította. Nem indokolatlanul.

(in Arany János: Kapcsos könyv, Bp. 1977. [számozatlan lapokon])