Emlékezzünk régiekrõl!    A kolozsvári és szegedi jogász professzorok arcképcsarnoka elõtt

  Tisztelt emlékezõk !

A nap, melyen emlékezünk egykori kolozsvári és szegedi kar-társainkra, csak az egyetemi kronológiában számontartott: nyolcvan esztendõvel ezelõtt, 1921. június 26-án hirdette ki vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó azt az 1921. évi XXV. törvénycikket, amely az Erzsébet Tudományegyetem (Pozsony) és a Ferenc József Tudományegyetem (Kolozsvár) ideiglenes elhelyezésérõl gondoskodott Pécsett és Szegeden. Emlékezetre méltó, ám ünneplésre nem indító nap ez. Sem Mohácsot, sem Aradot nem szoktuk ünnepelni, ám emlékezünk róluk. Újólag emlékezni szoktunk Trianonról is, nem a revízió, hanem a határokon átnyúló nemzetrészek újraegyesítésének jegyében. Hogy még mindig milyen viszonyok közepett, napjaink híradásaiból tudjuk.

Szeged számára különös jelentõsége van ennek az évfordulónak, hiszen a Víz (1879) után újjáépített, a Somogyi-könyvtárral (1883) elsõ rendû tudományos bibliotékát is kapott, gazdag kultúrájú szabad királyi városunk hõn óhajtott vágya teljesült ekkor: tudományegyetemet “kapott”. Nem ajándékba, inkább afféle kényszerû kárpótlásként, hiszen nagytája (“régiója”) jelentõs területeitõl — különösen a Dunáig nyúló Bács-Bodrog és Torontál vármegyéktõl: a Délvidéktõl — megfosztott, háborúban, forradalmakban, ellenforradalmakban lerongyolódott Városnak kellett gondoskodnia a tudományegyetem elhelyezésérõl. Arról az egyetemrõl, melynek kolozsvári épületei éppen a századfordulóra kerültek tetõ alá. Hál’ Istennek, késõbbi országgyûlési képviselõje, a megint gyakran emlegetett, csak a legnagyobbakhoz — Eötvöshöz, Treforthoz — mérhetõ, nagy formátumú, a mûvelõdési alapú neonacionalizmus és az európaiság jegyében a “vidéki” ellensúlyközpontok (Debrecen, Szeged, Pécs) kiépítésén munkálkodó gr. Klebelsberg Kúnó kultuszminiszter személyében nagy támogatóra talált. Így sem feledhetõk persze Pálfy József polgármester 1934-ben mondott szavai: Klebelsberg semmit sem kaptunk ingyen...

Fakultásunk, a Jog- és Államtudományi Kar a királyi ítélõtábla átengedte egyetemi széképületnek a második emeletén mûködött mind a két háború között (1921–1940), mind a háború után (1945–1951), míg 1952-ben a felsõ leányiskola helyére költözött ítélõtáblától (felsõbíróságtól) — annak megszüntetésével — meg nem örökölte ezt a házat is, melyet 1990 — Rákóczi téri “fehér házba” való beköltözésünk — óta óépületnek nevezhetünk.

Jól tudjuk, miként azt elsõ rektorunk, Berde Áron, a természettudósnak sem utolsó nemzetgazdász professzor vallotta az 1872-i székfoglalójában: “az egyetemet nem néma falai[nak], hanem tanárainak szelleme alapítja meg”. E szellem pedig illékony. Ami megmaradhat belõle: az leginkább az írott szó, a betû könyvtárak és levéltárak mélyén, vagy csupán családi levelekben. Meg hát a megsárgult képek. S valójában mindez már nem az igazi. Mert ki tudná visszaadni a személyes találkozások hangulatát? A tanítványok? Bizony, mint mindenki, õk is halandók. S miként az egykori hivatásos tanúbizonyságoké, a poroszlóké, az õ emlékezetük is véges. Legföljebb életükre szól. S bár jól tudjuk, miként a régész László Gyula vallotta, a múlt nem az, ami megmaradt belõle, mi sem tehetünk mást: gyüjtjük és õrizzük emlékeinket; személyesen is, intézményesen is.

Jobb sorsú egyetemek tanácstermeiben festményeken megörökített professzorok — hajdani dékánok, rektorok — tekintenek a belépõkre. Ha tudományegyetemünknek és tudománykarunknak lehetett is hasonló “panteonja”, amint azt joggal feltételezhetjük, odamaradt valahol a sok költözködésben, rendszerek váltakozásaiban.

Karunk érezvén ennek hiányát, 1985-ben, Buza László professzor születési centenáriumán, itt, a tanácsterem ajtajától jobbra elkezdte ugyan a keretezett arcképek kiaggatását, ám az évfordulók esetlegességéhez kapcsolódó eme — értékes darabjaiban továbbra is megõrzendõ — képsorozat másfél évtized múltán is csonka maradt. Nem igazolhatta azt az intézményes és — bizonyos zökkenõkkel — szellemi folytonosságot, amelyet az érdeklõdõk számára sugároznia kellet volna. Csonkaságában még félrevezetõ is volt.

Jó három esztendeje ezért is határozta el a tudományos bizottság — éppen ez idei dékánunk, Besenyei Lajos fölvetésére —, hogy alapjaiban megújítva teljessé kell tenni a Professzori Arcképcsarnokot. Elhatározásunkhoz “fordított sorrendû” évfordulóink is hozzásegítettek. 1945-ben alakult újjá karunk Szegeden; ennek 50. évfordulójáról 1995-ben elfeledkeztünk; ha jól emlékszem, csak magam tettem róla egy kari ülési említést. 1872-ben alakult jogelõdünk, a Kolozsvári Tudományegyetem; 1997-ben ennek 125. évfordulóján — minden törekvésünk és törekvésem ellenére — a József Attila Tudományegyetemen semmilyen megemlékezés nem volt. A publikált elõadásokból ítélve az Akadémián is afféle tudománytörténeti szimpózium volt, inkább a Bolyai Tudományegyetem (1945–1959) idõszerûsítõ emlékidézésével. Szépen megültük viszont 1996-ban — a “75 éves szegedi felsõoktatás jubileuma” jegyében — a Ferenc József Tudományegyetem Szegeden 1921. október 11-én történt megnyitásának évfordulóját. Kimondva-kimondatlanul mégis, miként már 1971-ben, az egyetemi polgárok tudatában máig az rögzült, hogy tudományegyetemüket itt, Szegeden alapították; mintha itt egy teljesen új történet kezdõdött volna. Ezt sugallják évfordulós kiadványaink, erre vall a József Attila Tudományegyetem “hozományi leltára”, A szegedi tudományegyetem múltja és jelene. 1921–1998 (Szeged, 1999) címû reprezentatív könyv is, amely a “nulladik órát” tulajdonképpen 1921-re teszi. Benne karunk eme 77 esztendeje tanulmányi és tudományos történetének földolgozása kedves munkatársunkat, Balogh Elemért dicséri. Folytatásra érdemes.

Itt és most jött el végre az ideje, hogy mi, az egykori Ferenc József Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karának kései örökösei ismételten megvalljuk, és e régi-új Szegedi Tudományegyetem minden lehetséges fórumán hangoztassuk, az egyetemi és az egyetemen kívüli közgondolkodásba bevigyük és megerõsítsük azt a történeti igazságot, amely egyetemünknek s benne karunknak az 1872. évi kolozsvári alapításig visszanyúló folytonosságában rejlik. Tartozunk ezzel eleinknek éppúgy, mint az Erdélyi Magyar Tudományegyetem megszervezésén jelenleg is munkálkodóknak. S a Duna-medence népeinek. Mert historikus vagy annak álcázott hazugságokra, féligazságokra: történelemhamisításokra és elhallgatásokra közös jövõnk sem épülhet Európában.

E szépen megformált tablókról, a számítógépes technika révén egységesen reprodukált képekrõl két évszázad — 19. és a 20. — egykori kolozsvári és szegedi jogász professzorai tekintenek ránk. Seregszámlájuk tulajdonképpen már a 21. századra is átnyúlik. A két “szélsõ” idõpont: laborfalvi Berde Áron 1819. március 8-án született, feledhetetlen, kedves professzortársunktól, Nagy Károlytól pedig nemrég, 2001. április 28-án vettünk búcsút. Professzoraink a mi tanúságtevõink, akik életükkel is igazolják — az intézményi mellett — a szellemi folytonosságot. Életrajzi és mûködési adataikat évszámokban adtuk meg; tárgyaik közül csak a fontosabbakat emeltük ki. Ha az ellentmondó források alapján valamiben tévedtünk volna, helyrehozzuk.

Károlyt — a képen is majd megszólaló Nagy Karcsit — említettem. Õ pedig annak a Buza Lászlónak volt nem csupán tanszéki, de tudományos örököse is, aki az “új szellemû nemzetközi jogba” is be tudta vinni a 19. századi közjogi pozitivizmus nemes hagyományait; aki számára a nemzetközi jog a hidegháború évtizedeiben is jog maradt; aki a vulgármarxisták kiagyalta “osztályelnyomó funkciót” és hasonló kategóriákat fölsorakoztató “fogalomjegyeket” félretéve az állam (nemzetközi jogi) fogalmát a terület – népesség – fõhatalom klasszikus triászával tanította.

Közjogi pozitivizmus. Mint alkotmánytörténész, az empírikus kutatók közül, hadd legyek elfogult e 19. századi eredetû polgári irányzattal, melynek becsületét Kovács István államjogász professzorunk táplálta belénk. Micsoda névsor! A 32 évesen elhunyt Korbuly Imre Magyarország közjoga (1871) címû tankönyvét halála után is többször kiadták. Nagy Ernõ Lipcse, Berlin és Párizs szellemét is magába szívta; a fiatal Buza László az õ sokszor kiadott Magyarország közjogából (1885) sajátította el az alkotmányos intézmények mibenlétét. Abban is van valami jelképes, hogy a Pozsonyból jött korosabb közjogász kollega munkásságát szegedi emlékkönyvében (1935) Polner Ödön, a jogtudós címmel már õ méltatta. Az övét meg, ugyancsak emlékkönyvében (1958), A magyar közjogi pozitivizmus és Buza László elsõ monográfiái címmel Kovács István, aki akadémiai székét is megörökölte. Minõ tudományos vonulat! Kell rájuk emlékeznünk a millenáris sallangokat megint rázogató korunkban.

Akadémikusok: levelezõ, rendes és tiszteleti tagok — meg a tanácskozóvá visszaminõsítettek. Karunk rendesen egyidejûleg több székkel is bírt a Duna-parti tudománypalotában. 1949 után Buza, majd Kovács professzor személyében már csak “szólóban”: eggyel-eggyel. 1990 óta már eggyel sem. Csak bennünk volna a hiba? Lehet. De nem biztos.

Buza László (1885–1969/1923–1966). Elõkészítve Professzori Arcképcsarnokunk vezetõjét — belõle egy-egy példányt a jelenlévõk is kapnak — fölvetõdött, hogy kit is emeljünk ki, úgymond, neves professzorként eme seregszámlán fölsorakoztatott 86 jogtanárunk közül. Rá kellett jönnünk, hogy egyiküket sem. Mert — noha nem vagyunk egyformák, és munkánk értéke is különbözhet — mind a visszatekintésben, mind a jelenben méltánytalan lehet e megközelítés. Mert tehet-e róla történetesen egy egykori tételesjogász, ha — a mai dogmatikából ki sem látó és látszó — utódai mit sem tudnak elõdjüknek a maga korában nagyszerû mûveirõl? Valljuk be, még mi, kortársak sem ismerjük, becsüljük eléggé egymás munkáját, törekvéseit. Bánjunk hát óvatosan a tudománypolitikusok és hírlapírók kedvelte “neves tudós” cimkéjével! Becsüljünk mindenkit — méricskélés nélkül — munkája és eredményei alapján. Mert nem vagyunk — nem lehetünk — egyformák. Ez persze nem zárná ki, sõt föltételezné az értõ kortársi kritikát.

Buza László nevét mégis külön említettem. Ha valaki az európai látókörû magyar jogász professzorok példája lehet, õ valóban az volt. Vele hadd tegyek itt magam is kivételt. Nem csak azon okon, hogy 77 éves korában még hallgathattam szellemi frissessége teljében tartott nagyszerû elõadásait, s nyugalomba vonulása elõtt a Tiszatáj számára interjút készíthettem vele, hanem azért is, mert õ az a professzorunk, aki hosszú életében tudományegyetemünk és karunk történetének valamennyi szakaszát megélhette. E tablókon egymaga képviselheti a teljes folytonosságot.

Tanulmányait szülõvárosában, a sárospataki jogakadémián kezdve Budapesten, Berlinben és Kolozsváron folytatta. A Ferenc József Tudományegyetemen 1908-ban avatták jogi, 1909-ben pedig államtudományi doktorrá; ez utóbbit sub auspiciis regis, azaz királygyûrûvel nyerte el. Pataki jogtanárként kolozsvári Alma Materében 1912-ben nyert magántanári képesítést, 1923-ban pedig már itt, Szegeden lett egyetemi tanár. Horváth Barnával együtt két kiváló tanítványát terjesztette elõ habilitációra; Bibó István még Szegeden habilitált 1940-ben, Szabó József, Hódmezõvásárhely szülötte, már Kolozsvárott 1941-ben. Mind a ketten 1946/47-ben nyertek kinevezést a Szegedi Tudományegyetemre. Szépen ívelõ pályájukat 1950-ben a politika törte ketté.

Amikor a második bécsi döntés nyomán, 1940 õszén a Ferenc József Tudományegyetem újjászervezett Jog- és Államtudományi Kara Szegedrõl hazatért Kolozsvárra, egyedül Buza László volt az, akinek személyében is köze volt az onnan 1919-ben kiebrudalt fakultáshoz. Néhányadmagával 1944. október 11-én egyedüli jogász professzorként várta be a front átvonulását. A hágai egyezményekben szentül bízó tudósként és bátor magyar emberként elévülhetetlen eredményeket szerzett abban, hogy univerzitása immáron egyszerûen és újra Kolozsvári Tudományegyetemként az 1944/45-i háborús tanévben is megõrizte folytonosságát.

Amikor pedig 1945 õszén az Ideiglenes Nemzeti Kormány a kolozsvári professzorokból a Szegedi Tudományegyetemen megszervezte a Jog- és Államtudományi Kart, õ is megkapta ugyan új kinevezését, ám 1948-ig még vendégprofesszorként — többekkel, köztük a jogtörténész Bónis Györgyel, együtt — a román királyi kormány által alapított magyar tannyelvû kolozsvári egyetemen, a Bolyai Tudományegyetemen képviselte az egyetemes és erdélyi magyar tudományosságot. A békeszerzõdés (1947) nyomán, 1948-ban kiutasíttatva Szegeden vette át tanszékét; a József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karáról 81 évesen vonult nyugalomba 1966-ban. Egy idõben a református egyház Duna-melléki kerületének fõgondnoka volt; a kor elvárásai szerint jogászszövetségi és népfront-tisztségeket is viselt. Mindene volt az egyetem. Becsülte tanítványait, miként azok is õt. Kolozsvár-szegedi Professzori Arcképcsarnokunk közepe táján, negyvenhetedikként helyeztük el képét, azon a helyen, amely õt a tanári kinevezések idõrendjében megillette. Így mintegy kiemeltük utolsó, ötvenes-hatvanasévek-beli kar-társai körébõl. Még szinte fiatal emberként tekint ránk. Nagy Károly szokta volt idézni szavait valakirõl, aki —úgymond — “még fiatal, alig hatvan éves”. Hát igen, mára már mi, utolsó tanítványai is elmondhatjuk ezt — magunkról.

Képek. Professzorokról és tanszékvezetõkrõl. Többnyire idõsebb, ám nem egyszer fiatalabb korukból. Kirõl milyet találtunk, találtak munkatársaim, vagy juttattak el hozzánk leszármazottak, rokonok, avagy társintézményeink. Fölkutatásuk jó három esztendeig tartott. Az alapmunkák — az Erdély magyar egyeteme (1941),a Szegedi Egyetemi Almanach (1971, 1997) — mellett Szinnyei József és Gulyás Pál könyvészeti sorozatait használtuk. Különösen a régi Vasárnapi Újság metszett képeibõl és fényképeibõl nyertünk sokat.

Némely kép elõkerítése valóságos kutatási kalanddal ért föl. Csak két példát említek. A fiatalon elhunyt Kovács Gábor statisztika-professzorra a Debreceni Református Kollégium utolsó fõiskolai tanári karát közvetlenül a Debreceni Tudományegyetem létrejötte (1914) elõtt megörökítõ, egy 1938-ban közölt csoportképen akadt rá munkatársam, Antal Tamás demonstrátor. Azt meg Tóth Attilának a Csongrád Megyei Levéltár sorozatában megjelent Szeged szobrai és muráliái (1993) címû könyvébõl tudtam meg, hogy a római jogász Kiss Albertnek az egyik diákszervezet meg a szegedi s a kecskeméti fakultások 1939-ben szobrot állítottak, melyet azonban a háború után illetéktelen kezek eltüntettek. A szerzõ által hivatkozott Délmagyarország és az általam még átlapozott Szegedi Új Nemzedék képet nem hozott róla, az akkor már jelentéktelenebb Szegedi Napló viszont igen. Az Egyetemi Könyvtár hírlaptárában ez utóbbi hasábjain bukkant rá az elpusztított bronz mellszobor gyatra újságképére Kokas Károly, képeink értõ reprodukálója. A legutóbbi napokig ez az érc-arc tekintett ránk, mígnem a kecskeméti rokonságból Koncz Lajosnét sikerült megtalálnunk, aki egy olyan családi fényképet bocsátott rendelkezésünkre, amelyrõl az ifjú Kiss Albert arcképe kivehetõ volt.
A sikeres kutatási eredményeket tovább nem sorolva sajnálkozással inkább azt hozom föl, hogy hat professzorunk képe helyett egyelõre csupán egy-egy mûvük címlap-reprodukcióját tehettük ki. Átmenetileg. Mert lehetetlennek tartom, hogy a 20. századból valakirõl valahol ne maradt volna fönn használható kép. Utánuk tovább kutatunk. Hadd említsem meg õket is. Lindner Gusztáv (1836–1909/1879–1901) közjogász, leginkább a szász múltat kutatta; mûvelõdéstörténeti munkásságának középpontjában a tûz jelensége állt. Werner Rezsõ (1838–1907/1888–1904) jogbölcsész és nemzetközi jogász; Somló Bódogot õ terjesztette elõ habilitációra. Helle Károly (1870–1920/1912–1913) római jogász; Debrecenben Adyt is tanította, Kolozsvárt egy tanévig a kereskedelmi és váltójogot gondozta; már pesti professzorként 1920-ban lett öngyilkos. Túry Sándor Kornél (1892–1971/1926–1944) ugyancsak kereskedelmi és váltójogász volt Szegeden Kolozsvárott; 1945 után rövid ideig õ is a kincses városban maradt, majd Budapesten az agráregyetemen s a tudományegyetemen tanított. A Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézetébõl ment nyugdíjba 1956-ban. Akadémiai tagságából 1949-ben minõsítették vissza.

Boér Elek, az ifjabb (1899–1954/1940–1949), a közgazdász professzor másokkal együtt rangját vesztett akadémikusként 1949-ben az egyetemrõl is kikerült. Kitelepítésének helyén, Újfehértón, ahol 1952-ben professzor apja, az idõsebb Boér Elek is meghalt, hunyt el 1954-ben. A Magyar Életrajzi Lexikon szerint öngyilkos lett. A Márianosztrát járt Szabó József professzor úgy tudta, hogy egy csordakút belsõ pallójáról leesve fulladt vízbe. Rockefeller-ösztöndíjasként New York-ban elszenvedett villamosbalesete után mûlábbal már nehezen mozgott.

Ottlik Lászlóról (1895–?1945/1941–1944) csak könyvészeti adataink vannak; Szabó József professzor úgy tudta, hogy Budapest ostroma idején halt meg, az õ politikatudományi tanszékére került egyébként 1946-ban Bibó István.

Micsoda sorsok! Életmûvüket befedte az Idõ. Abban is csak reménykedhetünk, hogy hiányzó arcképeiket még föllelhetjük. Az utóbbi háromét talán egy egyetemi csoportképen, amely esetleg Martonyi-hagyatékban rejtõzik... E helyrõl is szorgalmazom fölkutatásukat. És most hallgasson el a szó. Hagyjam magam is máskorra fölgyülemlett gondolataimat. Beszéd helyett inkább nézzünk. Lássunk! Hordozzuk végig tekintetünket a régi-új Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi    Karának Professzori Arcképcsarnokán. Hiszem, hogy a maga nemében párját ritkítja, s arcképeikben immáron közöttünk tartja elõdeinket: kar-társainkat.

Emlékezzünk régiekrõl !

Ruszoly József

Elhangzott 2001. június 26-án a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara óépületének (Szeged, Tisza L. krt. 54.) I. emeleti elõterébe telepített Professzori Arcképcsarnok avatásán.

Megjelent = Szeged. 2001. 13. évf. 7. sz. 8-11. p.