WEÖRES SÁNDOR


PSYCHÉ


Egy hajdani költőnő írásai



A kötet anyagából
a Kazinczy, Ungvárnémeti, Goethe, Zedlitz versek
korabeliek s hitelesek;
azonban a Nárcisz tragédia 1000 sorából itt csak 600 sor szerepel.


TARTALOM

HEGYALJAI ÉVEK. 1808-1812.

GABÓNAK, KISSEBB ÉDES ÖTSÉMNEK.
PATAK PARTTYÁN.
FRANTZÚZ LEÇON KÖZEPETT.
NINA NÉNÉM.
AKROSTICHON.
LA PLEUREUSE.
A KÉSÉRTET.
A BOSZORKÁNY.
FRAGMENTUM.
EMLÉK.
DENISENEK ÉS JOSÓNAK.
EGGY KAPÓS IFIÚHOZ.
JOSÓ NEVIBEN CHRISTINÁNAK.
CHRISTINKÁHOZ.
2 ZETTLI JOSÓNAK, avagy:
LES SITUATIONS NE SONT PAS TOUJOURS SIMPLES.
DALL
ÉJTSZAKA S VIRRADAT.
SZÓZAT KATITZÁHOZ A FÉRFIAK ÜGYIBEN.
KATITZÁHOZ KESERŰSÉGEMBEN.
KLAVIER STUDIUM.
AZ IDEAL.
JOBB S BAL.
A HABOZÓ TÜRELMETLEN.
A MEG-LEPETT SZERETŐK.
IFJÚ BÁRÓ VESSELÉNI MIKLÓSHOZ.
NINON TESTVÉR NÉNÉM SOUVENIR ALBUMÁBA.
ILLUSTRISSIME KAZINCZY FERENCZ ÚRHOZ.
AZ OKTALAN.
SÁROS-PATAKI POLGÁR LEÁNY.
BÚTSÚ DENISETŰL, FÉRJEZETT LADY KENNETH-TŰL.

BOLYONGÁS ÉVEI. 1813-1816.

SÉTA LOVAGLÁS.
BARÁTNÉJAIMNAK.
DIE TAUBE PRIORISSA.
TARANTELLA.
NAPOLEONRA.
GÖTHE ÚR UTÁN.
NEIPPERG-MONTENUOVO GROSSMUTTER KI-TERITTVE.
LEVÉL COUSINOMNAK ÚJHELRE.
MINUTES VOLANTES
EGGY LOVÁSZ FIHOZ.
KÉT FAMILIARIS PORTRAIT.
IUS ULTIMAE NOCTIS.
EPISTOLA ENNEM MAGAMHOZ
MAYLAD JÓSEFNÉ HALLER CHRISTÁNAK.
AZ ÉN DAEMONOM.
FÉLIG MEGBÁNÁS.
PSYCHE CONFESSIOJA.
UNGVÁR-NÉMETI TÓTH LÁSZLÓNAK,
a Poesisben Mentoromnak, de semmi egyébben nem.
LEÁNY KÉZ.
SÍRFELIRATOM 20-DIK SZÜLETÉS NAPOMRA.
THAIS KESERVE.
KRÁTKY JÁNOS TSÁSZÁRI GÁRDA KAPITÁN ÚRHOZ.
MEGGONDOLÁS.
VENUS ÉS MARS.
VÉR ÁLDOMÁS.
EPIGRAMMOK.
ÁRVASÁG.
VÁLASZ JOSÓNAK.
ZEDLITZ MIKSA BÁRÓHOZ.
JOS. CHR. VON ZEDLITZ UTÁN.
NAGY ADELINÁHOZ.


ASSZONY-ÉVEK. 1817-1831.

VAS-SARKALATÚ DOBOZKÁK.
TÜKÖR ELŐTT.
MI VAGYON EGY KIS LEÁNY RIDICULE-JÉBEN?
KÉRETLEN TANÁCSOK.
EGY KÖNYV ÁRÚSHOZ.
AZ ÍTÉSZ.
DIE WINZIGE FLAMME.
STRAHLENSPLITTER
MARISKA LEÁNYOM.
(CÍM NÉLKŰL.)
TOLDY FERENCZ ÚRHOZ.
EGY FEJÉR RÓSA MELLÉ LADY KENNETH-NEK.
SHELLEY UTÁN.
A HAJÓ GYÁR.
A VAS PÁLYA SOROMPÓ KITALÁLÁSA.
MÁR NEM CSUDÁLNAK.
NAP KELTE.
FANNY ELSSLER.
VESUVIO.
OLAJFÁK.
ÉG, VÍZ, FÖLD.

EMLÉKEZÉS.  1820.
UNGVÁRNÉMETI TÓTH LÁSZLÓ EMLÉKEZETÉRE.

UNGVÁR - NÉMETI TÓTH LÁSZLÓ VERSEI.

Ficzkónak hozzám vagy rúlam írott verseibűl:
A SENGE SZERELEM.
A JÁTSZÓ ERÓSZ.
KECSTELEN SZŰZ.
A JELEN SZERETŐ.
RONDEAU.

Kis-Rhédén költött Idylliumibúl:
A TISZTVÁLASZTÁS.
AZ ÁLMOK.
EPITHALAMION.

ODÁIBUL:
A BARÁTSÁGHOZ.
A VILÁGOSSÁG.

EPIGRAMMÁIBÚL:
PROMÉTH.
ARCHIMÉD PONTJA.
PLÁTÓ LELKE.
AZ EMBER ALKATJA.
AZ IGAZSÁG.
BARÁT, ÉS BARÁTNÉK.
BERSENYIHEZ.
KAZINCZIHOZ.
RHÉDEIHEZ.
A KÖNYVHÖZ.
OKENHEZ.
KÖNYVRÁGÓ EGEREK.

NEMES NEMZETES MÁYERFY XAVÉR
FERENCZ ÚRNAK.

Pindarusi Hymnusibúl:
ELEÜZISZI TITKOK.
MELPOMENA.
HERMINE.
AZ ISTENÜLÉS DICSŐSÉGE.

Tragoedia
NÁRCISZ.
AZ ÁLMOK CÍMŰ IDYLLIUMRÚL.
UNGVÁRNÉMETI JEGYZETE A GÖRÖG LYRÁRÚL.

EGY KORTÁRS PSYCHÉRŐL. 1871.

UTÓSZÓ. 1971.




HEGYALJAI ÉVEK.
1808-1812.


GABÓNAK, KISSEBB ÉDES ÖTSÉMNEK.

Bimbótska, gombotska,
Tegnap esti tsillagotska
Reggelre ma rósátska.
Szép legyen, ép legyen,
Úgy jere hogy fogd a kezem
Fel az égi országba.

Tállyán, 1808 tavaszán.
A kertben dajkálkodva dudulgatám tizen-három esztendős fővel.


PATAK PARTTYÁN.

Patak parttyán, Isti Pisti,
         Furulázz nekem!
Másik parttyán, Isti Pisti,
         Fekszem meztelen.
Ne nézz ide, tsak oda,
Mert nints rajtam rokola,
Tsak fejembe korona,
Szóllyon hozzám furula.
Ki vagyok én, Isti Pisti,
         A szép szerelem.

Csizmazia István tanuló Úrnak szíves tisztelettel.
A Rongyva mentén, 1808 nyarán.


FRANTZÚZ LEÇON KÖZEPETT.

Mlle. Lucie Dupuy-nek.

             Les pauvres gens
             Sont sans cent sens.
Mais au souci de Lucie
Tous les brébis sont ici,
           Ceci, cela,
Elles bêlent ill-Allah.

Sáros-Patak, 12-ième novembre 1808.


NINA NÉNÉM.

Dühössködik reám Ninon,
Ettűl vagyon szörnyő kinom.
Ninonnak vászna, selme kints,
Rajtam rongy, szinte semmi sints.
Evett Ninon kövér tikot,
Nékem tsak száraz hát jutott.
Tsokrot nékem hozott Miki,
Mellyére Ninon tűzte-ki.
Ha dühösségtűl meg-veszek,
Ninonnak eb marás leszek.
Ha bánatomban el halok,
Ninonra sírkőmmel rogyok.

Tállya, 18. Decembris Anno 1808.


AKROSTICHON.

Gondgya életemnek, szépséges Tsapásom
Gyakorta okozza hév köny hullatásom,
Sőtt nagy dühöss Poklom, fog tsikorgatásom,
Rúla vagyon nékem sok gondolkodásom.

Alig járúl hozzám eggy két kedvest szóllni,
Holován ortzámat pirosra patskolni,
Télen fagyos kezem forrón meg-markolni,
Ünnep napkor aztán még is meg-tsókolni.

Széles mellye, sullyos termete hatalmas,
Jó lovon járása deli diadalmas,
Karja Birodalmat meg-víni alkalmas,
Véle de nélkűle, életem siralmas.

Tó szélin ha állok, fésűlködök ottan
Lábomig le-omló fekete hajamban
S a tó tükörébe merengek magamban,
Felém még se lépdel, ölben vinne onnan.

Ollykor víg kedvemben etetek pityéket,
Rutzákat, tikokat, zajgó szárnyas népet,
Szép hajuldozásom felé ha tekénget,
Katzag eggyet kettőt, és más hova téved.

Nem ismér-meg sovár tsendes bánatomban,
Mordan figyel hevess zokogó kínomban,
Majd veszettségemben, sékoltozásomban
Haragoss beszéddel keserítt még jobban.

Pedig az Biblia hírli szent szavával
Hajdanán Jákóbot örűlni Leával,
De nem tsak ez első hites aszszonyával,
Rákhellel-is, szebb s jobb második párjával.

Szerelmesem ezértt meg-vallhatom néked,
Hogy ha kénlódásom gyermek bajra véted,
Bábbá tészen fösvén irégy feleséged,
Engem meg-öl im-már betegségem értted.

Tállyán, 9. Februarii Anno 1809.


LA PLEUREUSE.

Irám tizen-négy esztendős koromban,
Tállyán, 1809. év, tavasz hava 3-dikán.

A rósa fán két rósa.
Virítt a nyilló rósa,
Sír a bimbó rósa.

Szóll a rigó: Te rósa,
Enyim vagy, nyilló rósa.
Sírj, bimbó rósa.

Katzag a nyilló rósa,
Sír a bimbó rósa.

Pompáz a nyilló rósa,
Sírj, bimbó rósa.

Lankad a nyilló rósa.
Szóll a rigó: Te rósa,
Nyillj-ki, nyillj-ki, bimbó rósa,
Enyim vagy, bimbó rósa.
Sír a bimbó rósa.

Ki-nyillt a bimbó rósa,
Sírj, bimbó rósa,
Sír a bimbó rósa,
Sírj, bimbó rósa.


A KÉSÉRTET.

Kézbe kést veszek,
Szívem által-szúrom,
Késértet leszek,
Tetemim mind szerte hányom,
Véred és velőd zabálom,
Tzomb tsontommal dobolok,
Kaponyádon meg-kopog,
Viharban viséttó
Késértet vagyok.

Tartzal, 1809. tavasz.


A BOSZORKÁNY.

Seprű nyélre ülök,
Viharban repülök,
Alattam az utak
Giliszta mászások,
Alattam a hegyek
Vakondak túrások,
Alattam a folyók
Kúszó ezüst kigyók,
Alattam a házak
Piros szürke bogyók.
Tokajnak hegyére
A leg-tetejére
Boszorkány társimhoz
Szállok mulatozni,
Varangyokat enni,
Kén lángokat inni.
Fejér tsetsemőnek
Fogom ballik lábát
S tőbűl le-nyiszálom,
Fogom jobbik lábát
S tőbűl le-nyiszálom,
Szikrán meg-piríjttom.
Ha oda nem érek,
Repűlvén le-húllok,
A mezőn ki-nyúllok,
Darabokbúl öszve szednek,
El-temetnek.

Tokaj, 1809. tavasz.


FRAGMENTUM.

Burkolódik az ég nyommasztó felhőbe,
A sütő nyár múltán szúrós ősz időbe,
Villámzás, mennymoraj tép a levegőbe,
Vándornak pogátsát takarnak kendőbe.

Tellve a levegő félős madarakkal,
A tél elűl délnek rezegő szárnyakkal,
Nyirkos setét szántás az itt maradtakkal,
Tar galy verebekkel, mezőség varjakkal.

Pósta kotsi kürtöl, neki-vág a sárnak,
Bennt vagyon levelem szerelmes Atyámnak,
Sullyos a fellege borúlt homlokának,
Tám már meg sem érti szavát leányának.

Siratott szegényem, el-árúlt Apóka,
Gyáva ölelésem nyakába fonódna,
A hogy fúladó kap másik fúladóba,
És eggyütt merülnek fekete folyóba.

Tállyán, 1809. esztendő őszén.


EMLÉK.

Tállyán, 25. Octobris Anno 1809.

Tsak keze vólt akkorka,
Mint ruhádon fodorka,
Tsak lába vólt akkorka,
Mint korai ugorka,
Tsak szeme vólt akkorka,
Mint gyullatlan sziporka,
Tsak szája vólt pitzurka,
Tsak haja vólt kunkorka -

Tsak törzse meg feje vólt,
De ő maga sohse vólt,
Álmodád, semmi se vólt.


DENISENEK ÉS JOSÓNAK.

Mink hárman a kertben nyári alkonyatban,
Napot Holdat szűrő felleg-borulatban,
Hat szemünk eggy sáskán tsillag-sorozatban,
El-szálló pillantat, fogva sarkalatban.

Sátorallya-Újhelen, 1810. 30. Junii.


EGGY KAPÓS IFIÚHOZ.

Lassan a testtel Barátom,
Reád a fejér személek
Mint lépvesszőre ragadnak.

Ki-lovagolsz a határba,
Már paripádrúl le húznak
Visogó paraszt menyetskék.

Veszel új kantárt a bóltban,
Már a sidó bóltos asszony
Mandola szemmel katsint rád
S meg-kérd, ohajtsz-e pihenni.

Ha vendég vagy te, az úrné
Pirúlva füledbe súgja:
Ollyan tsimotát szeretne,
Ki tüzes nézésű, mint te.

Mogorva kegyetlen ortzád
S zord sziklai medve formád
Azoknak szép, de nekem nem.

Újjod vidd-el kebelembűl,
Fúvó ajakod nyakombúl,
Ölegen híjnak, de én nem.

Ha már a fejér személek
Gerintzedet is ki-szíjták,
Akkor jere, és el-adlak
A gebe-bőrös sidónak.

Sátorallya-Újhelen, 1810. év őszén.


JOSÓ NEVIBEN CHRISTINÁNAK.

Tállya, 1810. Karátsony elött.

Édes szép szerelmem, el kell válnom tűled,
A ki a bélemnek úgy gondgyát viselted,
Pulkáid, lúdaid mind nékem nevelted,
S ha éhezék, nyakok által-nyeszetelted.

Kell forogni nékem Világ forgásába,
El kűldnek Olmützbe Cadet oskolába,
Hol az ifiúnak el-fagy keze lába,
S nem rakhat eggy zsombor tikmonyt a gyomrába.

Sokat gondolok rád, látlak sodró-fával,
Gyenge kis kezedben kolbásszal, hurkával,
S mint eggy szekér-oldal olly nagy szalonnával,
Öreganyád korhatt főző kanalával.

Ne felejts-el engem, gyöngy harmatos rósám,
Küldjél sódart, sunkát, legyél kegyes hozzám,
Szelj ökör-girintzet, remegő violám,
Vagy kegyetlenséged bűnit sohajtoznám.

De ne külggy káposztát, fürjbabot, tengerit,
Igen terjedelmes, veszi másnak helit,
S én putzoljam, főzzem? rajtam ki sem segít,
Ha szép személledben tenn magad nem vagy itt.

Küldd nehány kerek szép aranyát Körmötznek,
Szép arany hajadra innét emlékezzek,
Katona társimmal kis Reissaust vehessek,
S ne félj, hogy el-tsípik tűlem kis ügyessek.

Miattam a frajlák donghatnak mint legyek,
Várhattyák, hogy vélök véremben kárt tegyek,
Majd mercurialis arcanumot vegyek,
S meg-jövén, néked is nagy bajodra legyek.

Meg-követem illőn a frantzos kurvákot,
Már még-is nékem ne tartanák a zsákot,
Inkább mottyognának templomban imákot,
Reszelnének tököt, őrölnének mákot.

Meg-gyüvök még hozzád, drágalátos holmi,
Ha te idegenben nem hagysz éhhel holni,
Liktáriomot is szokj nékem pakolni,
Tudgyunk szerelmessen eggymásra gondolni.


Pitzinded otthoni Carricatura, mellyben enyhén ki-tsúfolám Cousinom Maylad Jósef farkas étvágyát, és Sógor-ném Haller Christa konyhai szorgalmatosságit. Eme faluvégi rigmusomnak tsupán tsípése vagyon, marása nintsen, nem is szolgáltak-reá.

Nem haraguvának truffám miatt. Sőt rá-következő estén, vatsora után, Atyák, Anyák, Rokonok elött, Christinka elő-penderűle, nyakában hurka collier, haján kolbász koszorú; Josó pedig elejbe térgyepelvén, epekedő hangon mondá-fel a versemet. Tsak a frajlákrúl, meg a kurvákrúl szólló strophákat hagyá-el, a familiaris füleknek túlságos drasticusokat. Utánna Christinka az elötte térgyeplő Josót talpra segitté, meg-tsókolá, s minden gastronomicus ékességit nékie praesentálá. A Familia értőn nevetett. Igy tehát tsúfolkodásomat vidám datzzal el-fogadák, s én lettem a játékban a kopasz.


CHRISTINKÁHOZ.

Eggy ifiat szeretünk, s eggymást is, Christa, szerettyük:
             Mint osztozkoggyunk? Légyen a teste tiéd
S lelke enyém? Így eggyike túl sós, másika sótlan.
             Teste enyém s lelkét rád hagyom, angyala vagy.

Szegilong, 1810.
Ó-esztendő végső napján. Sylvesteri múlatságon.


2 ZETTLI JOSÓNAK,
avagy:
LES SITUATIONS NE SONT PAS
TOUJOURS SIMPLES.

                 I.

Tállyán, 1811. Januarius 27.

Ma vagyok tizenhat éves.
Mit kérhetek, Barátom,
Születés napomra tűled?
Hát én neked mit adgyak?
Erdéli szász leány, ha
A tizenhatot be-tölté,
Szűzességit veszejti
Valamelly rokon legénnyel
Pallang tövébe súnyva
Estve; vagy nagy mosáskor
Létrán héjúba igyekvén
Stefferl-jét hívja: - Édes,
Nehéz a ruhás kosár, te
Segittsél fel-tzipelni. -
S fenn kettesben maradva
Eggyütt rá hengerűlnek
A meg-száratt ruhákra.
Te mit gondolkodol még?

Mondád eggyszer, Josókám,
Hogy közeli vér szerinti
Édes rokon leánykát,
Akár mi ritka szép is,
Te soha meg nem kivánnál.
Felelem: derék Josókám,
Mit sem ronthatsz te rajtam.
Hozzád egyenest beszélek,
Talám el is riasztlak,
Még sem szabad szakattat
Épként nyakadba varrnom.

Már meg kell vallanom: kár,
Én szűz rég nem vagyok már.
A tizennégyet be-töltvén
Szerelemrűl mit se tudtam,
Ezért is eshetett meg,
Idétlen hápogóval,
Én rúla nem tehettem.
Utánna kaptam észbe,
Testem lelkem mi érte,
De már hiába sírnék.
Nehány hónappal aztán
Fejér, hólt magzatom ment.

Sokáig borzadoztam,
Eggy évig, vagy tovább is,
Emberrel öszve-fekünnöm.
Josóm, ezért vonakottam,
Ha tántzban át-öleltél,
Vagy játékbúl simogattál.
De végre ideje vólna,
Ha terhemtűl szabadúlnék,
E másod szűzességtűl.

Segíts rajtam, szerelmem,
Lopódzz-be éjtszaka hozzám,
Kímélős légy erántam,
Gyengéden eggyesüljünk
Új lepedőn, hold sütésben,
Míg ránk nem száll a hajnal.

De hogyha nem jősz lázas
Beteg rokonod segélni,
Sáppadt tüzét el-oltni:
Barátom, nem haragszom,
S kérlek, levelem tüzeld-el.
Tsúf és vén nem vagyok még,
Akadna ki rám találna.


                 II.

Eggy nappal utánna. Tállyán, 1811. Januarius 28.

Josóka! meg-követlek,
Hogy zárva találtad ajtóm.
Szegény, beh kelle sírnom!
Ninon néném az estve
Urával öszve zördűlt
S el-hagyva éjre, itt hált
Mellettem az én szobámban.
Éjfélig, vagy tovább is,
Keserveit darálá
Szerentsétlen fülembe.
Fejem párnába gyugtam,
Artzzal a falnak, zokogtam,
S azt hitte, véle bőgök,
Pedig tsak ő miatta.

Téged mikor installálhat,
Királom, a Királnéd,
A tél fűtött melegében,
Tsillagok és jég tüzében?
Kell most Sáros-Patakra
Kotsi-szánon kis Gabónak
Az orvosért sietni,
Fájó vesém javítni,
Ártalmas és tilalmas
Még tsak gondolnom is rád.
Mikor lehetek lovatskád,
Mikor lehetsz lovagotskám?


DALL

Kis kertemet tiprod, féktelen lovatskám,
Tiéd vagyok, érts-meg, légy ovatos hozzám.
           Nem örömest mondám,
           De gonoszok
           Szája morog
           Reám vádaskodván.

Ha feléd gondolok, harmatos a testem,
Mint nyáron folyóban, gázolsz a véremben,
           El-bágyasztol engem.
           Mérd eszedre,
           Ha kedvedre
           Nem mindent tehettem.

Úgy el-alélattál, most sebzetten élek,
Ha nem várlak, sírok; és ha várlak, félek;
           De még is remélek.
           Magam vagyok,
           Meg is fagyok;
           Véled el is égek.

Tállya, Februarii 1811.


ÉJTSZAKA S VIRRADAT.

Első igaz szerelmem
Josó, e barna medve,
Hatalmas izmos alakja,
Égő szem villogása,
Ropogtató ölelése
Álmomban is kisérget.

Az övé lenni akartam,
S felelé: rokon leányt ő
Nem tesz ki a veszélynek.
S ölelé a pap kisasszonyt,
Sidó szatóts feleségét,
Béres jányok s menyetskék
Sikítozó tsapatját,
Mindenkit, tsak nem engem.

Aztán fordúlt a kotzka,
Ő érttem nyugtalan lett,
Nem alhatott miattam,
Most rajta én nevettem,
De azért én se aluttam.

Éjel tzirpeltek a prütskök,
S ő ablakom alá jött:
"Bözsém, enyim vagy, igérted,
Irtózatosan szeretlek,
S ha rajtam nem segéttesz,
Miattad meg-betegszem."

Felelém: "Édes Josókám,
Tudod, szeretlek én is,
De félek a veszélytűl,
Várjunk két három évig,
Hogy eggymásé lehessünk."
Mint eggy éhes gyerek sírt,
Én ablakon ki-hajolva
Haját, artzát simogattam.

Újfent kezdé: "Meg-engedd,
Hogy illatod érezhessem,
Ágyadba hadd borúljak,
Többet nem is kivánok."

Katzagva válaszoltam:
"S ha attúl még betegebb léssz?"
"Bözsém, már azt se bánom,
Engedj ágyadba búnom
S talám beléje halnom."

Én a haját tzibáltam:
"Nem hólsz-meg, makk egészség,
Na jó, nyújtózz lepedőmre,
Én meg karszékbe ülve
Ügyelek, nem jő-e lélek."

Se lélek, senki sem jött.
Josó fekütt az ágyam
Közepén, és én a szélén.
Hallám sohajtozásit,
Eggymáshoz szót se szóltunk,
Értettük még-is eggymást.
Ő ismét sírni kezde,
Már én is véle sírtam,
S hogy meg-vigasztalódnánk,
Lassan melléje kúsztam
És át öleltük eggymást.
Már nem vala semmi bánat,
Mikor fel-kélt a hajnal.

Sátorallya-Újhel, 1811. Februarius.


SZÓZAT KATITZÁHOZ A FÉRFIAK ÜGYIBEN.

        Kátai Kata,
        Menta illata,
Levendula harmata!

        Halld kérésemet,
        Hogy kedvesemet,
Ki engem híven szeret,

        Te ne izgassad,
        Ne háborgassad
És kedvemre hagyhassad.

        Keressed párod,
        Meg is találod,
Ha szereted, imádod;

        És ő is téged,
        Tulipán szépet,
Rubintos ékességet.

         Ha legény vólnék,
         Reád omolnék,
Rajtad mindent tsókolnék;

         De leány vagyok,
         S ha lessz rája ok,
Várj, szemedbe-karmolok.

Mádon, 1811 tavaszán.


KATITZÁHOZ KESERŰSÉGEMBEN.

Én szép szeretőmet patak partra vitted,
Engem irégyelvén, lábárúl le-vetted,
Jókora répáját levesedbe tetted,
S rám haragszol, ki ezt ellenem vétetted.

Nékem kéne sírnom, hát te se bánkodgyál,
Hogy vele két-fejű tzímer állat vóltál,
Szívességed mián eggy kis vért áldoztál,
Azt hiszem meg-érte, igen szórakoztál.

Erkölts tisztességed mit sem fogyatkoza,
A mélységes erdő esküvőd temploma,
Menyekző chorusod kis madarak zaja,
Két gála ruhás őz nászodnak tanuja.

Esküdtető papod stolás harkály mester,
Sok fekete rockos prütsök a minister,
Organáló cantor a szarvas magister,
Szép híred nem kerűl nagy dobra ez eggyszer.

Kérlek, ne vádaskodgy ama jó fiura,
Ő hozzád igazi kis cavallier vala,
Ő téged tisztele, ujjal sem únszola,
Fontold míg nem késő, tsak ezt kéri vala.

Én rám se gyűlölködgy, ki magára vessen,
Mert barátném s párom sétára engettem,
Féltő kellemetlen banya nem lehettem,
Ajándokos kedved ugyan nem sejtettem.

Botsájts-meg, mint én is meg-botsájtok néked,
Mostantúl fogva ha meg-tsókollak, érzed,
Tsókom ortzátskádon kétszeressen éget,
Fele ő felé száll, fele illet téged.

Mád, 1811 nyár-utó hava.


KLAVIER STUDIUM.

Brokat ablak-kárpit dupla szárnya
Nap-fényt enged a setét Salonba,
Ferde tsóva, át-látszó világos,
Benne kóválognak porszemetskék.
A homályos hátsó falon ráma
Őrzi eggy Rákóczi Déd-anyámat,
Ott setétűl a Klavier alatta,
Mint nagy medve, Pleyel instrumentom,
S áll mellette a Mester Lavotta.
Nagy szag árad zsíros tsizmájárúl,
Széles arczát bibirtsesre itta,
Rekkent vatskos hangon ő vezérel.
Elsőként Christinka űl ijetten
A setétlő medve fog-sorához,
Melly naponta kis leányt ebédel.
Tejszín bőre, kássa szőkesége
Versent villog a gyér nap-sugárral,
Eggy könyörgés kövérkés alakja,
Szurkol, fél az óriás tehénke.
Lassan el-kezd hang sort pettyegetni,
Ám a Mester rőt vastag kezével
Ujjatskáit másként igazíttya:
- La-sol la-sol, Christina Comtesska,
Ez meg itten fa-re-mi, nem érti? -
Köny kút nyillik, tseppel, majd özönnel,
Gyász futás a harczbúl. Én jövök most,
És a do-re-mi-hez én sem értek.
Mit tehessek? Praeventiv haraggal
A mord medve fog-sorába vágok:
Bestye reszkess, itt a hős oroszlán!
Majd le nem rogy, még a fája is nyög,
A hogy móldva tánczot kalapálok,
Maior s minor mind eggy-másba frettsen.
Fejet tsóvál jó Lavotta Mester:
- A kis-asszony a fekete ördög,
A kis-asszonyt én meg nem taníttom.

Tállya, 1812.


AZ IDEAL.

Az üdő estvére járván,
Én Psyche, meg-mosakszom
Rósában, rosmarinban,
Ezer-jó-fű javában.
Mingyán őltözködöm már:
Kanyarok gyöngyöt nyakamba,
Gyűrűket ujjaimba,
Új pántlikát hajamba.
Lám készen-is vagyok már,
Díszemben ágyba fekszem,
Mert álmom fürjesében
Vagyon találkozásom
Derék sudár legénnyel,
Bátor tüzes szeművel,
Ő a leg-szebb, a leg-jobb,
Nevét nem vallhatom-meg;
Légy a leg-szebb, a leg-jobb,
És meg-vallom, te véled.

Tállya, 1812. Fársáng havában.


JOBB S BAL.

Nymphátska szólla Faunhoz:
"Na mondd mellyik fülem tseng?
Adok szamár füledre
Tsókot, ha el-találod."
A Faun, még senge fitzkó,
Kis szarvaig pirúla:
"Ha mondom, bal füled tseng,
Erősködöl te jobbra,
Vagy mondgyam én, a jobbik,
Fogadkozol te balra:
Ne szóllyak, nem katzagsz-ki."
Meg-szánta őt a Nympha:
"Nem tartalak bolonddá,
Jer ide, mind két füledre
Végy tsókot tűlem ingyért."
De nem hívé a gyáva,
Eggy szép kívánatosnak
Hogy ő kedvit tehetné.
Hitetlenség s kivánat
Jobbrúl balrúl emészté,
El-ódalgott az erdőn,
Keseregve nagy bajában.

Bányátska, Szép-halom curia, 1812 nyarán.


A HABOZÓ TÜRELMETLEN.

Szájára tsókot adni,
Aztán belé karolni,
Ő véle kertbe futni,
Virág ágyásra vonni,
Hamar melléje dőlni,
Madár-zaj Edenében,
Magnolia rejtekében.
Tenném, de nem merem még.
Kissé ő tűle félek,
Talám mortzoska lenne;
Nagyon félek magamtúl,
Talám heveske lennék.

Pátzinban, 1812. Julius.


A MEG-LEPETT SZERETŐK.

Irám Szép-halom s Tállya között, kotsin,
1812. ősz-elő hava 6-dikán.

Szerte legeltek a nyájak, s árnyas bikkfa tövében
          Kis Mopsust ölelé Phyllida szép hajadon.
Mopsus gyermeki még, rósás ortzája leányos;
          Phyllida férfiusabb, és okos is, heves is.
Kérleli Mopsuskát, az még riadozva vonakszik,
           Még-is meg-tüzesűl bájosa karjai köztt,
Engedi már az ügyes Nymphát, hogy kedvire tégyen,
          Ringatván derekát kedvese hév öliben.
Végtire még-is az öszve-fonottak szétt-bogozódnak,
          Ekkor jő Lycidas pásztor, a mérges irégy.
Mopsus meg-futa, eggy jánynak szégyent ne okozna;
          Phyllida, öltezvén, bús Lycidast neveté.


Eme pásztori Idyllium megett valóságos történet rejlik, és no ha szégyenlem, még ma is kaczagom. 1812. esztendő nyár végén történt: Gróf Terek István, kérőm és már majd-nem jegyesem, azon kérlelt, vinném el őt a Poesisre nevelőmhez, Kazinczy Ferencz úrhoz. István elég rosz poemákat irogata nékem, s nem tudom mijért reménkedett ama szigorú Criticus itéletiben, hát reá állottam, antúl is inkább, mert Kazinczyné gróf Terek Sophie rokona vala mátkámnak, de még soha nem találkoztanak.

Isti hintaján indúlánk Bányátskára eggy reggelen, négyen: a kotsis, továbbá kérőm meg én, és hogy meg-szóllás ne légyen, Palkó testvér ötsém mint ügyelet. Több bóklálás után tsak estve fele érkezénk, akkor Palkó el-hagya bennünket, lovon átdöczögött a közeli Sátorallya-Újhelre, a hol Kosztelitz rőfös sidó jányai heles rifkék valának, kiket ő eggy ki-rakó vásárbúl ismert, így őrzet nekűl maradánk. De nem is vólt reá szükség, mert szegény Istvánomat már nem nagyon szívelhetém.

Kazinczyéknál kis compania vala eggyütt, részint ismerősök. Desevffi Jósef gróf Onkelom Kassárúl, meg eggy míveskedő papi ember, s még nehányan; s a híres Vesseléni Miklós báró hason nevű fia, most érkeze lovon Zsibórúl; már is kitűnő katona, Közép-Szolnok vármegyei kapitán, azon kívűl tudományban és litteraturában otthonos, nagy reményű nevendék. Tizenöt esztendős vala akkoron, én majdnem két évvel korosabb vagyok ő nála. Hosszú és széles termetével húsz vagy huszonöt éves legénynek látszott; én pedig, apró fekete prütsök, talám ha tíz eggy-nehánynak. Vesseléni Mika igen tetsze mindenkinek, nékem is, és mint mondám Istvánomat rosz versei s esetlenségi miatt már kevéssé tűrhetém.

A házi gazda s a vendégek örömmel fogadának bennünket. Desevffi Jósef bátyám eggy dallomat ditséré, úgy mond ebbűl eggy piczinke hölgy izgató érintése, meleg lehellése még száz évek múlván is éreztetni fog. Kazinczy úr pedig jutalmul ölibe veve, homlokon tsókola, de nem vala ebben egyébb semmi, mint eggy remény-dús tanítvány fel-avatása. Én meg-símogatám a nagy férfiú keskeny s kígyó forma fejét, s mondám: Kár, hogy bajúszát meg nem rángathatom, mert nintsen. Eggy kevéssé tiszteletlen valék, nagy-bátyám úgy ítélé; Kazinczy, hogy védelmezzen, szólla: Hiszem tsak gyermetske még. Fel-tsattana Sophie Asszony: - Nem gyermetske, érett asszony ez már, hogy rosszabbat ne mondgyak. - Ezért hát le kelle szállanom a férje-urárúl, és vőlegényem felé indúlék. Ám de nem várt fordúlattal a mellette ülő ifiú Vesseléni Mikát választám, és nagy szúszogva, mint eggy erőlködve kapaszkodó kis gyermek, felhúzódzkodék Mika ölibe. Terek István tsak nyögdele, szóllani nem mere, hát ha végtire is verekedni kellenék a nagy erejű óriás Vesselénivel. E gyávaság lőn szerentsétlensége.

Nevették, hogy Mikára kapaszkodék, aféle gyermeki szándoktalanságnak nézték; azt hívék, a nagy fiú karjában mindjárt el-aluszik az álmos kis baba, s tovább nem foglalatoskodának velünk, másrúl beszéltek. Tsak mátkám figyele, a hideg izzadtság tsurgott rúla. Gondolám: No Isti megtanítlak. És kezemmel útnak indúltam Mikán, s tsak a mellettünk ülő láthatá ezt. Az ifiú báró a fülembe szeszegé: - Kis-asszony, ne babirkállyon rajtam, én vívó és lovas vagyok, nékem másra kell az erőm, nem arra, hogy eggy Vampyr ki-szívja. - Ekkor én, főként hogy Istvánt boszontsam, már nem kézzel, hanem ajakommal és nyelvem tsütskivel bolygék Mika képén, nyakán. A kis báró újfent susoga: - Ersébet Comtesse, esdve kérem, én még nem akarok hölgyekkel foglalatoskodni, én mennél tovább meg akarom tartani szűzességemet, töretlen erőmet. - Tsak e kellett nékem; kajánúl Istimre vigyorogtam, s el-kezdék tomporom alatt Mika ölében motozkálni.

Izgés-mozgásomtúl olly merevedése támada, már hangja rekedt: - Te rosz féle, hát jerünk-ki és keressünk hol mi heverő alkalmatosságot, én nem bírom tovább. - Erre a lovagló bőr-nadrágja szíjjait ki-bontám a farom alatt; könnyű nyári batist szoknyátskámat úgy tűrém hátra, hogy tsak fellűl fedett, allúl nem, alsó részem pőre vala. És mátkámnak mind ezt jól látni kelle; vártam, végűl-is fel-ordít, de a gyáva nem mert mukkani sem.

Istire nyelvet ölték, s eggy rejtett, tsak oldalrúl látható kéz mozdúlattal a ditső Vesseléni tsalád-fát be-irányozván, fel-nyársalám magam. Tsütsölve, alig-alig billegve éldelegtem, örűlvén, hogy a báró nem intézheti rajtam a szokásos mechanicus döffölést, melly a nőnek sans plaisir et sans désir, hanem ottan tsikálom magamat bévűl, a hol akarom, s ugyan tsak vagyon mivel. Éltemben ez eggyszer éldelék illy mértéktelen.

Azt hiszem, István is. Már merő latyakban üle. Tsudaképpen a többi nem vett észre semmit, még a hegyes szemű Sophie Asszony sem. Ha figyelnek vala minket, vagy az agyon ázottan nyöszörgő imádómat, talám vége a világnak. Ma már nem értem akkori enn magam, ekkora könnyelmű vak-merésem.

Aztán eszméletem veszíttém: lehet, Mika is. Az ő suttogásira tértem magamhoz: - Mit tettél, most bellűled minden az én nadrágomra megyen. Akkora fót leszen, hogy a szégyent senki se mossa le rúlad. Szánlak, szegény Ersikém, de hát nem én akartam. - Fülibe súgtam: - Eggy Vesseléninek, soha nem szabad meg-íjedned. - Keszkenőt tsavartam a tsurgás alá, majd minden abba özönle, ruháinkra tsak kevés jutott.

Isti már nem vólt a szobában, kinnt okádott. Desevffi még mindég gyanútalan kérdé: - Gyermekek, ti aluttatok? - Mika felelé: - Fáratt valék a hosszú lovaglástúl, Zsibórúl idáig, és azt hiszem, elbólintottam, nem is tudom mi történt. - Kazinczy hahotázott: - Eggy szép kis leány a karjaidban kuczorgott, és te nem érzéd! - Erre Mika: - Valóban nem ébrettem reá. Mit mulaszték, oh én szerentsétlen!

Már a vendég gyülekezet több szobában, tsoportokban társalgott, és részint oszladozott. István, egész testiben remegve, engem hol gyalázni, hol vallatni akara, de nem jött ki hang a torkán, folyton hányni kelle nékie. Ha szóllni kezde, már is szájára kendőt szorítván nyargala-ki a retirada deczka házikóba. Így menekültem-meg a magam mentegetésitűl, melly antúl inkább szükségtelen lett vólna, mert kettőnk köztt úgy is mindennek vége vala. Mika pedig Istvánt meg-fenyegeté: Ha el-jár a szája arrúl, mit látni vélt, de mi sokkal kevesbb, tsak játczadozás vólt: meg-gyűllik a baja. Nem is szólla Isti soha senkinek, nekem se; az is igaz, többé eggy a mással nem beszéllénk. Utánna évekig beteg s tehetlen vala, de én nem bántam. Ma már bánom, még a leg-nagyobb ellenségemnek se okoznám. El-borzadok, hogy valakit meg-átkoztam, nem szóval, hanem égető látni valóval.

Későre járt, már az éjtszakát Bányátskán tölténk. Én Kazinczyéknál eggy tseléd kamrában kaptam helyet; Pipsz Bátyám (Desevffi) és a papi férfiú (nevit nem tom) a vendég szobában. Mika mondá, féltett lova közeliben az istálló ajtó mellett szalmán ohajtná az éjt el-tölteni. István s a közben meg-érkezett Paltsó a kortsmában leltek asylumot.

Sejtém, hogy e napnak még vége nintsen. Még le nem vetkezék, hallom ablakom alatt:  - Ersi! - Tsudáltam vólna, ha nem így történik. Repűltem Mika ölelésibe. Éjféltűl reggelig eggyütt kerengtünk, tisztára bolondok valánk. Hol téptük eggymást, hol ő attyárúl beszélt, a nagy Vesseléni Miklósrúl, a ki harczos, tudós, politicus, minden vala eggy személben, s ő néki méltónak kell lennie hozzája. Felelém: - Meg-építettek néked eggy szobor talpat, s te valóban reája állasz, rabja leszesz. Éld a tulajdon életed, ne a mit néked mások jelelnek. - El-ámúla. Mondá: Delphica vagyok, kígyók nyalták fülemet. S kérte, mindétig maradnék véle, lennék felesége, segittsem, s meg-mentné szegény Hazánkat. Ha őt eggy Pythia támogattya, győzelmet aratand. - Hol ájúldoztunk, hol a Honn s az Emberiség boldoggá tételérűl consultáltunk, s ez így mene virattig. Én el-kápráztam a leány álmábúl valóra vált kis Bajnoktúl, ő pedig a kamasz fiú merengésibűl testet öltött Psychétűl.


IFJÚ BÁRÓ VESSELÉNI MIKLÓSHOZ.

Széphalom, 1812. Oct. 21.

Engedd jobb kezemet vas markodbúl, Mika lelkem,
          Tíz sorom emlékűl véle rovom le neked,
Zúzhatod addig a bal mantsom, s a hajam szimatolhatd,
          Ám de fülembe ne nyalj: benne Pythón tsavarog.
Dalla Kazinczy s Bersenyi hozzád, még piczi vóltál;
          Im-már nagy buta mén, értsdd a Sibylla szavát!
Néhai tisztes Atyád bánatba veté feleségét,
          Jobb s rosszabb te se léssz, senkit is el ne vegyél,
Bal kezemet tsókold ha tiéd, ne akarjad a jobbom,
          Senkinek én nem adom, szebb ha szabad maradok.


NINON TESTVÉR NÉNÉM
SOUVENIR ALBUMÁBA.

Tállyán, ősz-utó hava 5-dikén, 1812. évben.

Annyi öröm jut néked, a mennyit hordsz te-magadban,
            S annyi keserv, mennyit más-is okoz, magad-is.


ILLUSTRISSIME
KAZINCZY FERENCZ ÚRHOZ.

Széphalomra Sáros Patakrúl, 1. Novembris Anno 1812.

Kegyes sugárú, nyájas fényű Sirius
Még ridegen alvó tengerünk hullámain,
S nékem (ha szabad így szóllanom) Elmém és Szivem!
Első hálám Desevffi Jósefé legyen,
Mert Kassárúl röpíte lovakkal, fellegen át
Engem Kegyelmed tárt atyai keblébe és
Sophie Asszony figyelő szemébe; szép tatár
Metszésű ferde szem. Jósef bátyám tanú,
Hogy sem Poppaea, sem Semiramis, tsupán
Gyermetske vagyok; lantot kezembe ő ada,
Bibliothecája kintseit mind meg-nyitá
Elöttem, hogy ne maradnék pusztai vad fakó;
Már tsets-szopó koromban ölben ringata
S ezért gyakran le vala pisilve általam,
Nem Respectus hiányábúl (hiszem ez tülem
Akkoron is távol álla s az olta is) hanem
Még gondtalan Necessitas vezérele.
Im-már kell vallnom ártatlan lelkembül és
Kisded, de igyekvő elmémbül: miként ama
Jó Kassai Böltset, a Széphalmi Szentet is
Úgy tisztelem, sőt még inkább, ha ugyan lehet,
És eggy-azon érzékeny kút-főmmel (ez szivem).
Habent sua fata libelli: eggy szép napon
A kis gubóbúl már a pillangó ki-kélt;
Hogy Uram ditső karjába emel, nagy dísz nekem,
És gyenge piczintűl tellhetőn viszonzom is,
Ha Sophie Asszony mesgyéjit nem sértem és
Kegyelmedet nem fárasztom túlságosan.


Utólagos hozzá jegyezésem: Ezen Epistolát Kazinczy Úrnak el-kűldni nem merészlém. Hiszem ő bizonnyal meg-botsájtná, mivel brillians humora vagyon - hanem a kik fel-tehetően szintén, de nem szintúgy olvasandnák!


AZ OKTALAN.

Minő tsudálatosság,
A-hogy a pitzin leány néz
A tzafatos téli hóba,
A vakittó nyári kertbe,
A gömbölű világba!
Olly jó vígan virúlni,
Minek is okát kutatni.

Tizennégy éves múltam,
Testvér néném eggy éve
Lőn asszony, és Urára
Imádattal tekinték,
Bajszával, termetével
Juppiter álla elöttem.
Ő vélem alig törődék,
Takonpótznak tekinte,
Mohón reá sütő kis
Tudatlan kandiságom
Eggy két tzirógatással,
Mellyen karolgatással,
Rokoni tsókkal viszonzá.

Testvér néném vajúdott,
Első szülése kínnya
Véres veszékelés vólt.
Hamar meg-jött a bába;
Néném urát meg engem,
A férfiat s az aprót
Az asszonyok ki-kűldvén,
Bentrűl, a szülő-szobábúl
Nyögés, szitok ki-hangzott
Az ebédelő terembe.

A Sógorom szorongott,
Fel és alá toporgott,
Én hátulrúl követtem
S vígasztalón öleltem.

Ő nagy szemet vetett rám:
"Kedveske, haggy el" - úgy mond -
Rég olta nem feküttem
Az asszonyommal, érts-meg,
Ne izgass Liza, ne érints."
Gyermek valék, nem értém
S haragván sutba búttam.

Akkor még rémitőbben
A jajgatás ki-áratt,
Mint haldokló sikoltás.
S reám rohant az ember:
"Édeském, Nina meg-hal
És én nem dőlhetek-le
Mellé a koporsóba!
Te lész hozzája hasonló,
Szeress, akár-mi lészen!"
Tsitíttám szánakozván,
És engedém, öleljen,
Kínnyában ropogasson,
Az asztalon ki-teríttsen,
Nagy súlya reám heverjen.
Mit tuttam én, mi okozta
Testemnek vérezését,
Ugyan-e szerszám okozta
Néném kínnyát, szülését.

És szűne bennt a sikongás.
Lótás futás, feredő víz -
"Nints semmi baj. Fiú lett,
Erőssen rugdalódzik."
Egyéb gonddal törődvén,
Nem is sejték, mi esett-meg
Velem s az új Atyával.

Aztán minden kapa vágás
Felett a fű ki-sarjad,
Minek is okát kutatni.

1812.


SÁROS-PATAKI POLGÁR LEÁNY.

Bodrog parttyát tsiga járja,
Ágaskodik a szorvája,
S hogy ha fogom kis markomba,
A szorváját vissza vonnya,
            Szégyenemre.

Ám ha Patak fő útszáján
Lejtek faromat riszálván,
Minden legény szeme tátva,
Ágaskodik a szorvája,
            Örömemre.

A hány deák, vagy úr féle,
Meg-fütykölne, tova-lépne,
Velem tengölt ne akasszon,
Nem kell nékem bába asszon,
            Szégyenemre.

Mennyi kényes dölfös kokas,
Többet ér eggy varga inas,
Tsirizes kis gatyájába
Híven vár rám a szorvája,
            Örömemre.

Nagy-Mihályon, Desevffi Jósef Bátyáméknál,
1812. év Novemberében.


Írám vidor barátnéjaimmal, Desevffi Amália és Maylad Denise is részt veve ezen paizán, ám innocens Músai szorgoskodásban. De mennyi hadd el hadd lőn belűle, mint ha bizon tizenhat esztendőn túli nagy fiataloknak nem lenne szabad tudnia még tsak semmit is, mind arrúl, mellyet naprúl napra látnak! Pedig a mostani sebes és sebhett időkben, még szándok nekűl   is, sokat tróbála minnyája.

A tsíntalan Rigmus ki-tudódék, s kele három féle Critica: melly más és más! Amálka nevelő Attya, a jó Desevffi Jósef, elégűlten mosolgott, hogy illy Aufgeklärt lyánya vagyon. Deniset, az ángol Lord Kenneth menyasszonyát, mint eggy gyerkőtzöt, öregjei sarokba állíták; testvére Josó tsak annyit szólla, hogy a ki jobbat írni nem tud, hallgasson inkább. Nékem Ninon testvér néném, s az ura Gaston sógorom azt mondák: sok féle romlottságom okábúl vissza küldnek a Dominicana apátzákhoz a Szent Katalin klastromba Regenspurgába, hol 10-12 éves koromban raboskodék.

Nota bene vero, Gaston Sógorom vevé-el makulátlanságom, ő követett-el rajtam incestust többszer is, és hasamat veré, támada olly abortusom, tsaknem magam is véle mentem, s az olta vérzésim vadnak. Nem hihetem, ha Nina Testvér Néném is, nem vak ő, ne tudna errűl. Tsak nem szóll, tsak azt áhíttya már esztendőkön által, hogy pusztulnék innejt. Gastonnal, vérmes rabiatus Urával Ninon szembe szegűlni nem mer, tsak sáppadozik, remeg, nagyokat nyel, fél szavakkal panaszolkodik s utánna kis fiához menekűl; de im-már Sógorom is ohajttya távozásom, az ifiak miatt, mert nem ő az eggyetlen a világon. Mostan betegen, szerentsétlen, midőn a gyors Postillon is hóba jégbe gyakorta reked, utazhatok öreg házi szolgánk és felesége kíséretiben a fűttetlen kotsiban. Három vagy négy hét, míg oda érek, ha úton el nem patkolok, hiszem úgy is ezt szeretnék. S mind ezt a   tisztesség s tekintet nevében. Bár itt meg-várhatám még a tavaszt!


BÚTSÚ DENISETŰL,
FÉRJEZETT LADY KENNETH-TŰL.

Sátorallya-Újhelen, 4. Decembris Anno 1812.

Mégysz te Ángliába, én Bavariába,
Eggy-mástúl messzire vettetünk, hiába;
Nézzünk pont éjfélkor fel a holdvilágba,
S találkozik szemünk fényes magasságba.




BOLYONGÁS ÉVEI.
1813-1816.


SÉTA LOVAGLÁS.

Oh jaj! messzeségbűl, idegen országbúl,
Az oskola padbúl, klastromi zártságbúl
Vágyódva gondolok hazámnak tájára,
Zemplénre, Patakra, Újhelre, Tállyára;
Híg leves gőzébe s emlékimbe nézek,
Jobb ebédűl eggy két víg napot idézek:
Mikor taval nyáron szép szórakozásúl
A Kátaiéknak mádi kastélyábúl
Által lovagoltunk Tokaj hegy tövébe,
Báró Balásofsky híres szöllejébe.
Öltözénk hajnalban, nyergelénk jó korán,
Elűl mene Gaston erős hátas lován,
Majd három testvérem, Ninon, Gabó, Palkó,
Szerelmes Josómat hordá könnyű pejkó,
Az ánglus Lord Richie veres jockey frackban,
Véle szőke Denise ezüst patyolatban,
Haller Christa orange s azur öltözékben,
Kátai Katitza piros lengeségben,
Én fejér tsitkómon fekete selemben,
Aranylott a napfény setét-kék szememben.
Messze kiabáltunk s ügettünk vidáman,
Mint virágok úsztunk hajnali párában,
Tíz jó ifjú lelket vive tíz jó ráró,
Várt reánk Tokajban Balásofsky báró.
Bort ittunk, férfiak szalonnát sütöttek,
Leányok bográtsban gulást főzögettek,
Danoltunk, több notát eggy-másba kuszálva,
De mikor a kedély magasabbra hága,
Vissza-vonúltam hogy teintem igazíttnám
S az ánglust Denisetűl el ne bolondíttnám.
Bősz Josóm a Lorddal akart verekedni,
Palkó, Gabó alig bírá el ültetni;
Én Josó herzlije, Denise pedig huga,
Paraszt mód gyűrközni vólna dupla oka.
Bár merre kószlálok, párviadal vagyon,
Noha hültt helyemért lüvik eggymást agyon,
Kéne mint moslem nét fátyolba takarni,
Hogy ne akarnának mind engem akarni.
Haggyuk. Dőlj vállomra és beszéllyünk másrúl.
Tokaj hegyrűl, messze tájék tárulásrúl,
Tőkék s karók közzül látunk a Tiszára,
Tekergő ezüstös kékes pántlikára,
Erdők mezők fonott szőtt végetlenére,
Szerte szórt kis tornyok mutató jelére:
Figyeld, kedves, olly szép, hogy a kik itt laknak,
Tsendessen vígadnak, soha sem kaczagnak,
Isten inti őket boldog nyugtuk óvni,
S a ki zajong itten, nem ide-valósi.
Derűs örök élet hegye; még-is talmi,
E Faunok s Nympháknak is tsak meg kell halni.

Terem itt ollyan bor, sűrű ötputtonos,
Hogy íze az egész tájékkal rokonos,
Benn a méhe zsongás aranyos lugasban,
A méz édessége kissé fanyarabban,
Napsúgár zamata, villámlás deleje,
Láva föld goromba Titani ereje;
Tsak az első kortyban. Ki bőn nyelegeti,
Fennségét nem érzi és el-vesztegeti,
Soha fel nem fogja e Nectar beszédet:
Meg-halunk s eggy tsepben itt az örök élet.

S. Catharina Klastromban Regensburg mellett.
21. Februarii 1813.


Hogy a tíz tagú rokoni Troupe-ban rendet tsinyállyak:

gróf Haller Ágoston (Gaston) és testvér húga Christa;
négy testvér: Lónyay Anna (Ninon), Ersébet (én), Pál és Gábor, idősségi sorban; Ninon Gastonnak hitvese;
gróf Maylad Jósef(Josó) és testvér húga Denise;
Kátai Katalin, atyai ágon rokonom;
végűl Lord Richard Kenneth Whitesea (Richie), Maylad Denise-nek akkoron kérője, immáron férj-úra, s el-vivé Ángliába.


Jegyzés az utólsó négy sorhoz: A bor aromája tsak az első nehány kortyban existál. A ki vedeli, tsupán Alcoholt iszik, akkor már zamata indifferens; a bővségessen ivott bornak lelke nintsen.


BARÁTNÉJAIMNAK.

Bavnriában, S. Catharina Convictusban,
14. Februarii 1813.

Álmomban falumban
Jártam jeltelen,
Mint Elysiumban,
Psyche, nem tetem,
Szita-szárnya sintsen,
Könnyebb mint a moly,
Hogy árnyat se hintsen,
Láthattlan gomoly;
Ám de pillanásom
Még-is fogva volt,
Édes látomásom
Mind belé hatolt,
Tsak az férközött-be,
Mit vágyam viszen,
Szemeimre kötve
Nagy koloncz szivem.
Nem a Menny országot,
Tiszta ragyogást,
Tsak honni világot
Láthaték, mi mást:
Bodrog hídgya mellett
Vásáros sereg,
Álmomban se tellett
Hogy bábot vegyek,
Posztó újjasom van,
Vászon rokolám, -
Mit jó lesni rajtam,
Pislogatni rám?
Két kezembe pányva,
Egyre pörgetem,
Fordúl fejre lábra,
Által szökdelem,
Eggy czigán a réten
Nékem hegedül;
Jó Atyám fut érttem,
Karja rám terül.
Botlik eggy sír kőbe,
Villog aranya,
Futunk temetőbe,
Neheztel Anya. -
Ekkor ébredek-fel,
Fejér zárda fal
Köztt ásít a reggel,
Szürke ravatal,
Áll eggy vén beguina
Kamránk közepén,
Szeme mint ha rína,
Varnyú feketén,
Pöndölben mi sárga
Süldő malaczok
Térgyeplünk imára,
Fogunk is vaczog.


DIE TAUBE PRIORISSA.

                Mater:
Du magst wegziehn von unserm heiligen
Kloster? Warum denn? Und was willst du werden?

               Novicia:
Prostituierte.

               Mater:
          Schrecklich! Sag's noch einmal!

               Novicia:
Ich werde Hure.

               Mater:
                          Meine liebe Tochter,
Das ist sehr gut. Ich hörte erst Protestant.

Regensburg, 5. Maii Anno 1813.


A fennti vers a Klastrombúl való szabadúlásomnak rövid s kissé túlozott dramatisálása. A való történet ennyi: A zárdában úgy érzém magam, mint matska a zsákban, hát levelet írtam Bétsbe, eggyik udvarlómnak, Zedlitz Miksa bárónak, hogy szöktetne-meg innét, s a tsillaga lehetnék. Max, e kissé sánta, de külömben jó formájú Schlesiai Freiherr, ugyan meg nem szöktete, hanem eggy hó múlván meg-jelene Oncle-ommal, Mailath János gróffal a zárdában, és kezdtenek a bőrömre lizitieren. Elösször János bátyám indúlt tsatába érettem; s a Priorissa el-utasíttá: nem vethet eggy Calvinista kezébe, a kárhozatba. Miért alítá a pápista Mailathot kálomistának, secretum. Erre Max, a ki Lutheranus, a klastromi reliquia bóltban annyi pápai,  bíbornoki, püspöki, apáti medáliát vásárla öszve, legalább 30 drb. fityegett a mellyén. Ettűl a Mater annyira meg-rettent, alig győze mentegetődzni, engem rögtön Zedlitznek ada, s könyörgött, hogy habozásaért, melly tsak quiproquo, fel ne jelentné. - Im így történt, hogy Protestantnak nem engede, Prostituiertnak igen.


   TARANTELLA.

Én rám aztán nagy tsapás
          A vers irás,
          Tinta nyalás,
          Mert tirannicus,
          Academicus,
          Ott únalom
          Lapítt agyon,
          Mint vastag kövér
          Méltóságu férj.

Hamaros meg-őszülés:
          Eggyesülés,
          Gyermek szülés,
          Tisztes házi tűz,
          Tej szag, pólya bűz,
          Nem lészek én
          Fejős tehén,
          Gyászolván szabad
          Vándorlásomat.

Mondd mi más, meg-hibbanás:
          Klastrom lakás,
          Imádkozás,
          Ifiak helett
          Vén püspök kezet
          Tsókolni-meg,
          Ráz a hideg
          Ha rá gondolok
          Már ebűl vagyok.

Félre vers, tsalád, ima,
          Leszek sima
          Czigán rima,
          Gönczöm el-szakad,
          Őltök másikat,
          Szívem szeret
          Száz ezreket,
          Tsak ha éj temet
          Ontom könnyemet.

1813.


NAPOLEONRA.

Beszélő személek: Claudia és Silvia pásztor leányok.

Cl. Édes Silvia, tengünk birkáink s a fejő szék
      És a tejes sajtárok szűkös téreiben, míg
      Nagy tsuda történik!

Si.                                  Nem hallék semmi tsudárúl.

Cl. El-maradott vagy. Halljad: támada új Tsata Isten,
      Minden Nemzetet öszve terel dús tarka virányra,
      Hol köz boldogulásban mind valamennyi tenyészik.
      Bölts, jó férfiu!

Si.                          Látám, piszkos a körme.

Cl.                                                                S ez is baj?
      Háboruban, vérben robogott, meg-váltni Világunk,
      És hartzban viharozva kevés gond jut piperére.
      Hántorgassd laza öltözetit, nem túl nagy alakját,
      S lábán sáros a tsizma, miattunk jól bele-gázolt.

Si. Rendbe vagyon, ha ruhája viseltes, még se pötsétes,
     Mert mi nem illik a polgárnak, jól illhet a fennső,
     Ritka, nagy embernek. Nem kell külső ragyogás, hol
     Fényes a belső. És ha kitsiny termetje nem is szép,
     Hát arrúl se tehet. De ha szutykos a mantsa s a karma,
     Mért nem mosta-meg.

Cl.                                   Ejj, hát éppen e tsúnya mosatlan
     Kéz emelé virulásra, barátném, mind e Világot!
     Tsak rá gondolok és ugrál a szivem. S a javított
     Köz sorsért bizon el-nézek körmén pitzi fóltot.

Si. Álmodsz, Claudia: álság, szenny a világa. S a Népek
     Mind rázzák az igát, mit a gyász köröm aggata rájok.
     Nem szidom a dolgos markot, mert durva, nem ápolt;
     Nézdd, a paraszt keze barnás, szinte meg-ette a földet,
     Szinte göröngy lett; varga-tenyérnek bőre alúl a
     Sárga tsiríz ki nem ázik, s pálott, gennyes az ujja:
     Álnok végezet ez, s én nem fintorgatom órrom.
     Ám a Vezér, rágtsált, szurtos, "rejtsdd-hátra" körömmel:
     Illy feketűlt ujj-hegy feketít mindent feketére.

Norinberga, Maii 1813.


GÖTHE ÚR UTÁN.

NÄHE.

Wie du mir oft, geliebtes Kind,
Ich weiss nicht wie, so fremde bist,
Wenn wir im Schwarm der vielen Menschen sind,
Das schlägt mir alle Freude nieder.
Doch ja, wenn alles still und finster um uns ist,
Erkenn' ich dich an deinen Küssen wieder.


KÖZELSÉG.

Gyakorta, édes gyermekem,
Olly idegen vagy én-nekem,
Nem is tudom mért, emberek rajában,
Boldogságom mind szerte dúlva.
De ha környös-környűl tsend és homály leszen,
A tsókjaidrúl rád ismérek újra.


Ezen Traductio Historiája: Mi után ki-hoztak engem a zárdábúl, eggyütt utaztunk, Nagybátyám Mailath János német magyar Költő, s leánya Henriette piczi barátném, továbbá két Zedlitz, a Poeta Christian s az Alchimista Maximilian, meg én. Weimaron át-vonúlva, Göthe urat meg-látogatánk. A férfiak nem most elösször. Az öreg úr derűs és igen nyájas vala, ittuk véle eggyütt Christian franczúz pezsgő borát; de nem engedé Jánost pipálni, Christiant Zigarre-ra gyújtni, a sánta Maxot commodossan el-nyújtózni, Henriettet énekelni, engem klavierozni. Meg-kérém: ha nékünk semmit sem szabad, tsak néki, hát írna hozzám eggy költeményt. "Das geziemet sich vornehmlich nicht! Sie sind eine indische Göttin, und ein grobes deutsches Gedicht also, was Sie anbetete, wäre Blasphemie." Még-is könyvibűl sua ipsius manu ki-írá eggy régi dallát, s át-nyújtá: Ein Spiegel für Sie. E kelle néked. Meg-kísérlém Magyarra át-tennem.

Távozásunk után sokáig hallgattam. A poetai nagyságrúl elmélkedtem. Az öreg úr nagy Lyricus, nagy Epicus, nagy Dramaticus, nagy Philosophus, nagy Anthropologus, nagy Botanicus, nagy Oeconomus, nagy nem tudom mi, akár eggy degeszre tömött almáriom, a millyet mi-felénk a szegény viselős jánkák hasára buríttanak, hogy el-vetéllyenek. Colossalis és kétségbe ejtő.

S eszembe jut eggy másik Poeta. Tíz nappal ez elött Tübingában valánk, s a szállásunk melletti házban eggy Tischler, eggy bútor készíttő dolgozott. Nem is tudom, miért nyitottunk-be hozzája; e tislernél lakik eggy Költő, valaha a nagy Schiller Frigyes famulusa vólt, aztán el-ment az esze, meg-háborodék, s az olta itten kuczorog az iparosnál, a ki jó lélek lehet, hogy el-dajkállya e tsetsemővé vissza változott férfiút, neve most nem ötlik emlékezetembe. Ez eszelős nem szólt, tsak felém indúla s eggy keszkenővel meg-legyinte, mint ha port verne-le a ruhámrúl. Kérdőn a gazdára tekinték, ő meg-nyugtatott: a gonosz Daemonokat űzi-el tűlem, s a tiszta Geniusokat áraszttya reám; ahányszor kinnt jártattyák, mindég keziben a keszkenő, s a bokrokat, falakat sorra legyinti, meg-álggya. Tehát a bolond nem haragbúl vert meg, szeret engem, s érzém, én is szeretem szerentsétlent, ám bár ritkán vólna türelmem vezetgetni őt, mint a jámbor bútoros teszi. S olly szép finom szellem arcza vagyon. Annyira meg-nyerém bizodalmát, hogy írásaibúl fel-olvasa nékem; pedig, mint a gazda mondá, igen ritkán tselekszi, többnyire ül és báván hallgat. Nem feledem a verseit: se értelme, se metruma, se cadentiája; zászlók, körtvélyek, erdők, tavak keringnek, úsznak, rend nékűl, vagy a bolondság isméretlen rendgyében. Mit tagadgyam, nékem igen tetszett: álmomban hallok illy költeményeket, s ha fel-ébredek, nem marad bellűle semmi.

Göthe elött méllyen meg-hódolok. De ama nyomorúlt eszelősnek rongyolt Lyrája, tsak azt vágynám hallnom.

Lipsiában, 1813. esztendő nyarán.


NEIPPERG-MONTENUOVO GROSSMUTTER KI-TERITTVE.

Bétsben, 3. Novembris 1813.

Örök szükség ki-múlni. Még-is eggy Királ
          Irányoz itt, ha nyugszik is.
Eggy büszke héja órr vezérel, árnyt boritt
          A sorvatt kis szemek fölé,
Minden-ki ennek néma intésit lesi,
          Fő fő mellett, térgy sark megett,
A Candelaber tűzben langaló veres
          Teremben: vélni, ég a ház,
Eggyik sarokbúl másba őrült árny repűl
          Nehézkessen miként bagoly,
E villogásban mennyi szép selem sajog
          És czifira váz, talián szekér,
Nem hólt miatt: úgy látczik él, törvényt teremt
           Erőssebben, mint rend szerint.
Borzasztó forróság szorúl, de mind marad,
           Míg engedelmet ő nem ád.
Bohó fel-olvasója én, nem ismerem
           Ez új Herczegnét, térgyelek
Az ágy elött, kanócz pörnyéji sávolos
           Theresiana blouse-omon,
Ugyan néznek, se gyász ruhám, se fátyolom,
           Ha adnak rá-valót, leszen,
Még-is fel-állok, öszve ment rög arczulat
           Fölé tsüggesztem hű fejem,
Máslis Zopfok dermett kezére omlanak,
           S hová rá-nőttek ujjai,
Gyémánt köves keresztre, mint kemény gyökér.
           Oh hányszor meg-kaczagtatám,
Most is hallom: "Piccola Pulcinella mia! -
          You little faithless! - Renitent! -
Du Katzi-Kratzi!" - s rázkodék öreg feje,
           Fogatlan és setét torok
Tátonga rám: rögvest ki-ugrik eggy egér,
           Vagy kén kő, Limbus ördöge;
Mert szívesebben lessz Pokolban úri hölgy,
           Mint Mennyben a Chorusban eggy.
"Du Katzi, weinst du nicht? Tu sais que je suis morte."
           Hajamba perkel gyortya láng.
"Du weisst zu viel. Geh' weg von meinem Katafalk,
           Unreine Katze! Ketzerin!"
Tsengett fülem? Nem hallya más. - Ajkam rebeg:
           "Grossmutti, ach! verzeihe mir."
Ne héja órr tsípkedgye szerte álmaim,
           Már messzibbrűl nézem kezét,
Mi kék fóltos, mint fagyban koldus asszonyé,
           Hiába hetven vég selem.


LEVÉL COUSINOMNAK ÚJHELRE.

Bétsbűl, anno 1813. 24. novembris.

Josóm, ne sírj. Mindég veled vagyok.
Kezedbe vésem matska körmeim.
Kormos sörényemet kebledbe zárom.
Melletted szúszogok. Herébe rúglak
Piros Satin czipellőmnek hegyével,
Avagy ne kopjék, gyöngy láb-ujjaimmal,
Gratis, mint senki mást.
                                      Lá, nem felejtéd
Bözsédet, die in Wien Elise wurde,
Die schwarze ungrische Comtesse ohne Soldo.
Kegyes vagyok hozzád, meg-engedem,
Kűldhetsz 30-40 Rhenus Forintot,
Ha van neked. Másként nem engedem-meg.
Josó, gondold-el bétsi vízmosásos
Árnyékszéken magános tomporom,
Mindég tiéd és minden sóhaja.

Grossmutti meg-holt. A Brunswick Palastban
Lőn új tanyám. Graf Carl, Therese, Blanche
És Josephine, mind nobilis erántam,
Még-is fáj ótska Gard'robe-om. Na ők sem
Túlontúl gazdagok, s így meg-vagyunk tsak.
Josephine-nel klimpierozunk Klavieron,
Sokat bohóskodunk.
                                Tudd meg, fiú,
Ezek más millyenek, mint átalán
Aristocratiánk. Eggy négligé,
Eggy mérészebb szó már is Scandalum
A leg-több kényes Saalban és Salonban;
Pediglen permanent Scandalban élnek,
Másként unatkoznának; persze így is;
Kell tisztességes Masque-ot öltenünk
S alajja bár-mi fér, tsak meg-ne tsússzék.
El is várják a bűnt, de parfumiert.
Közöttök mennyi meg-aláztatás ért,
Majd el-sírom neked, sed non in scriptum.

Itt Brunswickéknál bár-mint szólhatok,
Fütyölhetem Marsiglia dalát,
Ők nem sipítnak Polizey után;
Czibálhatom Carli maradék haját,
Nem marnak, hogy talám fekünni vonszom.
S hahogy tsúfságot tervelnék titokban,
Vihetném kontyom innét.
                                        Miniature
Athen villong e házban: Pictorok,
Musicusok, Tudósok járnak itten,
Freiherr von Zedlitz, nagy nevű Poeta,
S nem tsak Fő Rangok; mívelt Bürgerek,
Görögségtűl ihlett Oken Professor,
Meg eggy nagyot halló öreg, Bethorn,
Borzos zenélő Maestro, s mind imádják,
E háznak ő az Orpheus Istene.

Genie-nek mondják. Hát én nem tudom,
Tsak azt látom: tiport poros bogár,
Mint enn magam. Gyakorta lobbanó,
Hamar szerelmes, és eggyszerre sokba,
A Brunswick grófnékba, s hinném, belém is.

Mondá, eggy Opust nékem componál.
Meg is hozá, rá írva: "Für Elise."
Ha nem hiszed, majd ládd.
                                          Kezembe nyujtá:
"Sie sind drinn, Ihre abendblauen Flügeln,
Ihr Nelkenhauch und Ihr Maikäferlicht,
Sie wunderbare Wüstenkönigin!"
E Complimenten én majd-nem kaczagtam:
Kék szárnyam és szekfű lehelletem
És nyájas szent-jánosbogárka fényem,
Ah, hol vagyon már!
                                Még is meg-köszöntem,
Kisded darab Klavierra componálva,
Nékem túlságos édes hangzatok,
Ez más, nem én - eggy senge kis leány
Ámúl ártatlan nagy kerék szemekkel,
Alkony, virág illat, madár tsitsergés
Környűl-fogja, s végtére ostromolja,
Hogy érinttetlen keble meg-dobog,
Föléje bűvös, rémittő, hatalmas
Végzet borúl, s a szűz szenvedve érzi,
De még nem tudja: itt a szerelem.

Hálát mutatnom illett. A Klavierhoz
Ülék s a bajjosan bogozható
Manuscriptot le-játszám úgy ahogy,
Ez rosz zenélés vólt. De a siket
Nem hallá, antúl inkább meg-hatódék,
Látván, hívén, hogy míve szárnyra kél,
Mint tündöklő galamb, annak kezébűl,
Kirűl e dallt magányban álmodá.
Ő élvezett leg-szebb Melodiát,
Szemmel, nem füllel, míg könyűi hulltak
Vásott zekéjire.
                         Majd döbbenetben
Figyelék Bethorn urat, nem kell-e Doctor,
Olly síró görts rázkodtatá szegényt,
Mihelyt silány Concertem véget ért.
Fogd-fel, melly kínos situatio!

A Maestrohoz szaladtam, esdekeltem:
A sírást haggyuk-el, jerünk mulatni,
Térgyemre üllyön, aztán: gyű, fakó,
Lovatskázzunk!
                        Ezt félig németűl,
Félig magyarúl mondám, így s úgy se hallá,
De Brunswickék s a vendégek nevettek
Picant ideámon, és a Componista
Már meg-nyugván, czirógatott, mosolgott.

Josó! úgy érzém: kantár-szíj kezemben
S a szíjon húzok eggy púpos tevét
És a Sahara sívatagban állunk
Ketten, a Musicus Genie meg én,
A többi mind Fata Morgana, semmi,
Mellyet kuszál a szomjú rónaság;
A mindenben tsupán ketten vagyunk,
A vén siket s a bájoló ribantz,
Nints harmadik. S ez a világ keserve.

Ládd, így élünk a Brunswick palotában
Puritanus módon és még is derűlve,
Disciplinában és még is meg-értve,
Bár meg ne únnám. Oh én állhatatlan!

Te tsak ne bánatoskoggy. Meg-jövök,
Ha elöbb nem, ősszel. Majd eggyütt le-dőlünk,
De nem rosszaskodunk, tsak télire
Eggymásba búvunk, új tavasz kopog,
Többé nem ébredünk.
                                  Ki-ége métsem.
Elise tsókol, hivséges Bözséd.


MINUTES VOLANTES

Bétsben, Pozsonyban és egyebütt, 1813. év őszén s telén.

                 I.

Szinte meg-kövűlve ketten,
Nem-lét mély ölébe hulltan
(Más is jő még, ez hihetlen)
Eggy magánnyá öszve-forrtan,

Többé nem tudjuk mi vóltunk,
S mint halunk, ha ez se hóltunk,
Észt eggymásba veszejtettünk,
Perczenet érez helettünk,

Dobogván eredbe folynom
Múló tsillag-fordulatban
(Már el-hagylak) haggy karodban
(Úgy is el-hagysz) haldokolnom.

              II.

Asszonyok békéje,
        Thea gőze
Szállong a Salonban
        Ölelődzve.

Zöld halmok közébűl
         Őszi pára
Terjeng a bennt űlők
        Ablakára.

S a kit emlegetnek,
         Az Eggyetlen,
Hiányával vagyon
         Jelen itten.

Mind szem-köztt, de még is
         Háttal fordúl,
Mert a hiány, étlen
         Kutya mordúl.

Meg-romolt szememben
         El-mosódva
Mind eggy képű nékem,
         Zápor fótja.

                 III.

Jer a nagy városba, gyermek,
          S tiéd a módi, a tsín.
Nagy úrak el czipelnek
          Gyalog, lovag, kotsin.
Apolgatnak, meg-itatnak,
          Champagner és Cognac,
Dolgod kegyesen s futólag
          Kissé bódulni tsak.
Pislogsz könyes karikáddal,
          Szédűlsz és hánnia kell,
S a Prinz meg-küzd ruháddal,
          Hasadba térgyepel,
Eszelős szeme ködbe fúlva,
          Nyögdel, velője forr,
S fogain, mint száz év múlva,
          Ki-viggyan a váz vigyor.

                 IV.

Most kell hogy el szaladgy
És mindent félbe haggy,
Mikor leg-édesebb,
Leg-hőbb, leg-könyesebb.
A mának múlatsága
Már is emlék te-benned,
Ha vonsz a vígasság ma,
Jobb szomorúnak lenned,
Az esdő ezer hangot
Már is sírodban hallod.
Most kell hogy el szaladgy,
Tűz múltán öszve faggy,
Redőzet ingeden
Dermett márván legyen.


EGGY LOVÁSZ FIHOZ.

Oldalod mellyűl borusan szököm-fel,
Óriás kígyó ropogat: magányom,
Bolgatod fészkin, tova még-sem űzöd,
                S forr derekomra.

Álmad lep, el-gyürtt iszap ágy, te kis hal,
Úszonyod lágy még s lihegő kapoltyúd,
Gondtalan czompó, ha be-harmatoztál,
                Nyugton el-alszol.

Mint fejér tűz-nyelv rohanok mezítlen
Szomjuságomban, ki az éjtszakába,
Ott a Cosmosnak ridegebb s hitetlen
                Tarlaja füstöl.

Baden, 1814.


KÉT FAMILIARIS PORTRAIT.

Námesztó mellett, 1814 nyarán.

                              I
Édes Atyám, Gróf Lónyay János (1755-1810).

Fél száz garádits, fel-szaladok hamar,
Nap-sárga pruszlik, tűz-lila szoknya szárny,
          Nagy hangú kis madár zajommal
                  Már az egész palotát be-töltöm:

Tegnap le-feslett mente sinórodat,
Nézdd, vissza varrá hol mi okos leány!
           Tsókold-meg, itt babrált az ujjom,
                   Erre sütött a szemem világa!

Nem szóllsz te, hallgatsz. Lomha komondorod,
E vaksi vénség, most kapar és nyöszög.
            Fő és szakál oldalra billent,
                   Sárga tobák szinü kéz le-horgatt.

Rettenve szállok, s mint idegen sikolyt,
Hallom szivembűl vész madaram szavát:
            Hol vagy, Ninon, Gáborka, Palkó?
                   Oh jaj, a szél meg-üté Atyánkat!

Így lészen eztán, kő kutya, kő garád,
Kő ember alszik kő butorok között,
            Itt bennt meg-állt a sors futása,
                  Kőbe merett e világ örökre.

                              II.
Édes Anyám, Maylad Borbára Grófné (1769-1801).

            Távolbúl ide látogat,
Míg el némul a völgy élete, alszom is,
            Honnan száll haza, nem tudom,
Vagy bolygó idegen, s ott vagyon otthona,
            Hol fészkelnek a Daemonok,
Arczával soha meg nem jelen én nekem,
            Nints foghassam alakja sem,
Folvást tsak keresem hasztalan álmaim
            Sodrásában a szét-törő
Sullyos dolgok alatt és esetek között,
            Változnak, s el-iramlanak:
Barbar város, a hol lüktet a sár, a por,
            Mint geny sebben az ér-lökés,
Káromló kotsisok s mind együvé tolúlt
            Meg-rozzant szekerek s lovak,
Útszákon, tereken kapkod a rémület,
            S gyermekként, a ki el-veszett,
Űzöm nyomdokain, jól tudom, itt vala,
            Meg kell holni, ha el-hagya;
Aztán szörnyü folyó parttyai lábaim,
            Habbúl kéne ki-mentenem
Meg-markolva haján, s majd-nem elém forog,
            Már örvényibe vissza hull,
Át-fázott, tsatakos, lázas, akár magam;
            Most meg kellene szülnöm őt,
Alvó messze Anyám bennem a magzatom,
            Hásmál, rúgdal a szív alatt,
Annyát így szüli eggy árva leány gyerek,
            Mint tó tükre a kék eget
S víz-gyűrű veti szétt, s én egyedűl sirok.


IUS ULTIMAE NOCTIS.

Námesztó, 10. Julii Anno 1814.

Mint gondos asszony
Kamrába fürtöt,
Ispán akaszta
        Betyárokat.

Út széli fákon
Sorjába függe
Negyven vagy ötven
        Vékony legény.

Lóbált a lábok,
Himbált a seggök,
Akár ha hágnák
        A szűz leget.

Békés falukbúl
Ki-szállingózva
Tsudálta őket
        Gyerek tsapat.

Eggy bamba jányka,
Eggyik kezébűl
Bábúja lógott
        A sárba le,

Másik kezének
Eggy ujja szájban,
S nagy birka szemmel
        Álmélkodott,

Míg meg nem íjett
Karvaly rohamtúl,
Sok száz setét szárny
        Felhőzte-bé.

Ekkor szájábúl
Ujját ki-kapva,
S bábját ölelve,
        Futott haza.


EPISTOLA ENNEM MAGAMHOZ

Námesztó mellett, Onkel-em gróf Turso Ferencz Árva-Vár-megyei Fő ispán
úr erdei vadász házikójában, 28. augusti 1814.

Meg annyi társaság, meg annyi tánczolás,
Könnyű hintó, ló futtatás, Ball, haute volée,
Spanyol ügetés, por és sár, Audienz, mosoly,
- La bella! - bouquet, bonbon, liqueur és tête à tête,
Gyalázat, sírás, Schleier, Maskerade után
Magúra rengetegében.
                                   Fél esztendeje
Senkit se látok, bátyám tót cselédjei
Járnak-be fűteni, mert itt ollykor nyáron is
Jég függ az ablak rátson. Melly más! Rab vagyok?
Elöbb a világíttó pokol, meg-szédülés,
El-ájulás - hol hagytam el fejem? - sokan
Ohajták szívem, mindenem, de én soha
Se hajoltam éles szirtemrűl a föld felé,
Égen függtem, mint vértse. A kis figyelmesek
Liaisont, kantsal frigyet szereztek, én soha.
Meg-őrizém szabad magányom. Itt valék
E Magúra sziklán már, mikor nem itt valék.

Embert nem látok itt. Végetlen fenyvesek,
Hideg patakok közűl eggy két szén-égető
Szikráji éjtszakánkint szálldosnak felém,
A fellegekbe hegyek feszítik vállaik,
S mint dajka-mesében, farkasok süvöltenek.
Itt senki sints, de még is a rengeteg felett
Mint Indus avagy Égyiptusi állat istenek,
Figurák repűlnek, krokogyélus, majom, sakál,
Tserebűly, kígyó, tsimaz, mind-két nem-béli és
Más más rangú Creaturák hordgyák díszeik,
Pour le Mérite, Sternkreuz, Toison d'or, kinek
Mi jutott, mind büszkék, kényesek s erényesek -
Emlékimbűl párálló Emanatio,
Ezt nézdelém; s meg-szűne eggy nap hírtelen
Tsípő-nyilalás, tsuklás meg émölgés között,
És nem vólt ápolóm, le-nyugtatóm. Pedig
Lehetnék én Marchesa, Prinzessin, hiszem
Térgyen tsúszkálnak elöttem, Tsászárné akár;
De akkor folyvást émölögnem kellenék,
Míg drága Schleppem ők hordoznák, a gazok,
És tisztes, fínyás, gőgös lennék, mint azok.

S nem kéne duzzadó hasammal búni el
Kárpátok erdejébe. Hálám a kegyes
Tapintatért, Hochwohlgeborene Dame, hogy
Oly részt vevőn meg-kérdi: Ki tette? - Nem tudom.
Mondám, Madame: tsak is a vidám figyelmesek
Mívelnek illyent pap nélkűl vagy pappal, én
Ezt nem teszem, Mylady. Hallgasson reám:
Él Bétsben férfiu száz-ezer; s át-útazó
Még száz-ezer; s hol szerte passagierozék,
Még többszer száz-ezer: ennyi rengeteg közűl
Ki mitmacholta vélem e fattyú magzatot,
Honnét tudnám? Szeretek minden-kit eggy gyanánt.
Részvétje, carissima Donna, meg-ható,
Hiszem kegyeddel szégyen nem történhetik,
Kegyednek nagy férj-úra vagyon, s azon kivűl
Sok jó szeretője, Lakai, Stallknecht, Husar,
Kemény Gardist; de minden tisztelt gyermeke
Férj-úra nevével a tsaládba soroltatik,
Hát erköltsös, mia cara Donnissima,
S minő grandezza, hogy eggy czafattal szóba áll,
De fusson, mert hol bökni szokják, ott rugom.

Akár ha bárány felhőt szültem vólna, olly
Könnyű vala. Szerényen, halkkal érkezett,
Nem szívelt látogató, tsak eggy piczin helyet
Még is reméllt. Látám gömböcz fejét, pihés
Fekete haját, de többet rúla nem tudok,
Tejem fakatt, hiába: tűlem el-vivék.
Nem is tudtam, Ferencz bátyám is itt vala,
Künnt vága gyoltsot és forrala patak vizet
A hatalmas Fő-ispán, a bitófák ura,
Míg rajtam bába segélt. Később Bátyám Uram
Be-nyitván, ajtóban meg-álla: - Kis Bözse,
Jobban vagy? - Szép gyengéden foglalatoskodék
Körűlem, és susogó hangon parantsola:
- Segítek rajtad, hogy ne légyen rosz hired,
Se a Familiának. Károdon okúlj,
Ezen-túl óvd magad.
                                Eggy vén czigán, Kulesz,
Vivé a zsákot. Benne matska nyivátskolás.
Kíséré eggy bolond vihogó asszony tseléd.
Tiltás daczára ágyambúl ki-szállva én
Biczegtem utánnok, a gyász menetben harmadik.
Erdőben forog az út, mindég más oldalon
Ki-látni, jőnek a hegyek mindég más felűl.
Folyton fojtóbb a fenyves sűrű, már alig
Fért el Kulesz, s a zsák a fáknak ütköze -
Nem adom, nem engedem! Ha szégyen, hát legyen
Szégyen! Az enyém! - A zsákon szivárgott a vér.
A zsák már hallgatott.
                                 Tsepet se több vala
Temetése, mint eggy matskáé. Kis névtelen
Fiú vagy jány, már meg nem ismerem soha.
Gyász orgonája búgó szél, bútsúztató
Chorusa madár népség, harangja bérczeken
Rezegő zuhatag, kereszttye a Nap s a Hold
Súgár metszése a völgy torkok felett
Hajnalban s alkonyatkor, a mennybe fel szökő
Sírköve a zápor-vert Magúra, s kertiben
Viola s gyopár özön. De mind ez nem vigasz.
Az sem, hogy fattyú béllyegét nem szenvedé.
S hogy néki jobb: minden meg-hóltra mondható
És szent igaz; még is mind élni nyargalunk.
Félek, hogy újra tánczolok. De éjtszaka
Gyakran riadok nyivátskolásra, s rá-jövök,
Magam nyiszogtam. Mert azt álmodám: futok
A hegyre, mind magasabbra, erdőn, vége nints,
Nyomomban ismeretlenek, s én nem tudom,
Zsandárok-e, vagy követnek síró asszonyok.


MAYLAD JÓSEFNÉ HALLER CHRISTÁNAK.

Kassárúl S.-Újhelre, 30. Septembris 1814.

Innejt, míg jön az éj, rád hajol életem,
Halkan jársz te le-fel, szúnyad a kis fiad,
             Meg nem tsörren a tángyér s
                     Mázos bögre kezed között.

Távolbúl lebegek, látlak is, és te nem.
Fúvallat vagyok én, rebben a lámpa láng,
             Nézem fénye körében
                     Alvód tsipke-kötős fejét.

Ajkán tsep tejedet. S el-repülök megint.
Villámlok magasan, fenn lobogó vihar,
           S omlok zápor esőként
                   Hajlékodra, szobád fölé.


AZ ÉN DAEMONOM.

Olly Daemon jár itt
Fáklyával, a ki
  Nem tsak a gála ruhás
   Almáriomba, hanem
    A szennyes ládába
     Is be-világít;

Mert a ki-mosott
És a ki-mosatlan:
  Eggy-azon,
   Tsak eggyszer itt,
    Másszor ott.
     Éppen ezért:

Ne rajtam botránkozz
Gnothi se-auton,
  Ismerd-meg tenn magad.
   Oh ha az emberek
    Minden helyhezetben
     Látandnák enn-magok!

Gyermekem, itt
Nem Lupanarban vagy,
  Hanem Templomban,
   Fluidumok közepett:
    Borúlj-le és
     Figyelmes legyél.

Kassán, 3. Octobris Anno 1814.


FÉLIG MEGBÁNÁS.

Budán, 21. Octobris 1814.

Rínak, vínak érttem,
        Szomjúzva élvezem,
Pedig szűnetlen érzem,
       Nem mindég így leszen.
Sikerimnek mind aratását
        Be-takarni sem tudom,
De még is el-mulását
        Előre fájlalom.
Eggy tsíny, eggy tsók a zsivalyban,
        Mellynek vérem ma örűl,
Holnapra emlék, s majdan
        Koporsómba merűl.
S mint ha már most kopott tsont
        Vólnék avas temetőn,
Az élhetnék kis-asszonyt
        Onnajt figyelem merőn,
Harapó szándokkal, irígyen:
        Nyugj már, te báj paszat!
Haggy el-nyugonni engem,
        Ne rázd a tsonttyaimat.


PSYCHE CONFESSIOJA.

Buda, 23. Oct. Anno Domini 1814.

Bolond Atyám hívott Psychének,
Ez harmadik kereszt-nevem.
Mindég Amor karjában égek,
A Lélek és a Szerelem

Külön nem válható sohsem.
Míg másúlásiban reménylek,
Hívságos forgalomban élek,
Tarka s vidám az életem;

S ha majdan eggyszer tsendre térek,
Nem forgok többé: meg-lelem,
Hogy Szerelemre vált a Lélek
S Lélekre vált a Szerelem.


UNGVÁR-NÉMETI TÓTH LÁSZLÓNAK,
a Poesisben Mentoromnak, de semmi egyébben nem.

Pesten, 1814. esztendőben ősz-utó hava 10-dik napján.

Laczkó, ugyan hiába
Pislogsz-ki könyveidbűl
Tűzes szemekkel én rám.
Az ollyan nagy tudósnak,
A millyen vagy te Ficzkó,
Minden tudás a fejében,
Az-után alább se-mennyi.
Görbedt silány kukacczal
Horgássz keszeget toczóbúl,
Ne tengeri Sirenát.

Bármelly suttyó kölök tud
Lapos tsókot le-kenni,
Bármelly reves karó tud
Érzéstelen döfölni;
Könyvekbűl meg nem érted,
Mint kell nyakon lehellni,
Nyelv-tsútssal fülbe mászni,
Czimpák tsókolgatását,
Bimbók birizgatását,
Hajlások songatását,
S ha már a kis fazék forr
Véletlen bé-hatolni
Tsiklándva és tsavarva,
Hogy az el-bízott libuczka
Levegő után sepegjen,
Ismerve Herosára.

Maradgy nem illy igényes
Úrnőid szoknya-szélén:
Ágnes, jámbor lovatska,
Nem vet le a nyeregbűl,
Akár mint nyargalod-meg;
És Klára, komolly kisasszony,
Hideg Pallas Athena
Se óhajtson külömbet.

Ha helettök engem áhítsz,
Ne Philosophiábúl,
Tanulj Empiriábúl
S Naturábúl, barátom,
Hogy fűzőmet meg-oldhassd.
Ficzkó, engedd-meg: addig
Hypatiád lehessek,
Ki ha ifjait taníttá,
Hogy vágyódást ne keltne,
Arczát el-fátyolozta.


LEÁNY KÉZ.

Vékonka ujjak, éles fényű körmök,
Fejér kölök cziczus mozgásu kis kéz,
Kartsú és hajlandó puha s meleg,
Bizsegtető tsak illetése is,
Inkább délicatesse, tsilló bijou, mint
Élő tetem. S illy czukher pratznival
Kell írnom monstruosus énekim.
Merész ifjak kegyelt játszó darabja,
Lehet vonkodni, vetni, símogatni,
S vén úrak kedvencz étke. Sérülős
Ha főzni, mosni, varrni kellenék;
Játczmában szorgos. Az ujjak tövén
A kézfejet négy tsont ki-domboríttya
Halmos völgyesre és formás ketsesre,
S be-végzi eggy kígyózó karperecz;
Mint mindenen, át-üt rajt a halál.

Pest, tél-elő hava, 1814.


SÍRFELIRATOM
20-DIK SZÜLETÉS NAPOMRA.

Kassán, 1815. év Januarius 27.

Kratos Atyám és Kharis Anyám, én Glaucia lyányok
           Húsz nyarat értem tsak. Mennj-tova, tudsz eleget.


THAIS KESERVE.

Hajdan, pipis koromban,
Boglyás hajam s kivántsi
Setét pillantatom köztt
Fejetském rejtekében:
Mi jó vólt a szerelmet
Álomnak hinni tisztán,
Páros bolygásnak, édes
Ölelésnek, enyhe tsóknak,
Külön s eggyütt merengés
Boldog madár-dalának,
Melly vár majdan reám is.

Nem sejté gyermeki álmom,
Hogy bűv-bájom boszorkány,
S imádóim bajátúl
Nintsen nyugság ligetemben,
Mint ágas szarvu gímek
Fújtatva vínak érttem,
S a győztes is siralmas:
Hogy kínzó gerjedésit
Véremben orvosollyam,
Ezértt eped, s ezértt ád
Virágot, kintset, éket,
Akár az életét is.

Nagyobb gyászom, hogy én is
Ohajtom. Hogy ha nézek
Hanswurstra vagy Rolandra:
A szándok fel-hevíttnem,
Magában forrni hagynom,
Bolondulásba űznöm,
Elöttem térgyen esengjen,
Végűl ölembe vonnyam,
Belső örök setétbe,
Érzékem zúhatagába,
Ragyogó világu mennybe,
Olaj-égő kárhozatba.

Járunk a társaságban,
Suhogtatunk ruhákat,
De mindig eggy a kártya:
Nyakig ki-öltözötten
És illendőn mivellyük
Illetlen vetkezésünk.
E tántzban körbe forgunk,
S tsupán azért mosolgunk,
Mert sírni el-feledtünk.

Ah jobb vala fenn a tornyon,
Bimbó esztendeimnek
Érinttetlen havában!
Kékében, fellegében
Visongtak a kereplők,
Keringtek a galambok,
Miért hogy vélök eggyütt
Akkoron el nem repűltem!

Kassán, 1815. Tél vége.


KRÁTKY JÁNOS
TSÁSZÁRI GÁRDA KAPITÁN ÚRHOZ.

A felkai parton, 27. maii 1815.

Sólyom ha, Krátky! mint a parittya kő
Ég fedte pályán hírtelen át-hasítt
             Eggy pont galambot látva: híred
                      Villama így üti-át a rangos

Késmárk kovátsolt vas kapujit, s a hol
Kis tsipke kárpit szűr puha gyortya fényt
             S hó-színe meg-pirúl, mögötte
                       Rejlenek ifju szivek dobogva

Értted, te bátor Bajnok, erős Vadász;
Igló, Eperjes, Bártfa virága mind
             Áhíttya: Mars keblin ragyogván
                      Díszt vegyen és neki dísze légyen;

A Tátra híves bérczeitűl Tokaj
Tűzes hegyéig látczik a Tsillagod
             Fényes futással, győzödelmes
                      Harsona hangu kemény Oroszlán!

Még-sem való, hogy Mennyre ditsérjelek
Földünk terérűl: jobb, ha velünk maradcz,
             S örvend szivem, mert nagy betsednek
                      Játczani kedves az én ketsemmel.

Lengyel felűl jőj, hajnali szép lovas,
Poprádi hídnál várlak; ügyes tsikóm
             A harmatos fűvön legelget;
                      S rajta, galopp! hogy a fák suhognak.

Végül le-szállunk. János uram, ne hidd,
Hogy vágtatásunk vége le-gyöngülés:
             Márván szobor, hólt kő vagyok tsak,
                      Tetteidet daloló Camoenád.

Fűzök futókát barna hajad közé,
Lomnitznak allyán tser koszorút kötök,
             A Hőshez illőt: mást ne várj mert
                      Meg-hala szívem, avagy nem-is vólt.

Add Orsikádnak száddal a tsókjaim
S a két piczinnek, s el ne feledd, a ki
             - Szent tábla és vessző kezében -
                      Jegyzi ditső utadat Clioként.


MEGGONDOLÁS.

Tornallai kastélyrúl s urodalomrúl,
Szíves Barátom! hallani sem kivánok.
Élünk eggyütt, míg fűl eggy-máshoz a kedvünk,
De azon életrűl, mit kinálsz te nékem,
Botsájts-meg, épp elegendő álmadoznom:
Vékonka nyüszüségem helett ma-holnap
Terebélles asszonyod lennék, kerekded
S elűl-hátúl eggy-forma, akár a gomba,
Borzasztó ragyagó szép kasznár fejérnép,
Körmökre bandsíttó, ha tapatt-e rájok,
Hamis notás tseléd leánt nyomoríttó,
És mint szalonna sütéskor zsír tsorog s forr,
Ömölne reád mellyembűl hív szerelmem,
Ha kell, ha nem, éjel nappal, és ha távol
Járnál, várnálak a gesztenye fa-sorban,
Orczám viruló piros, landis kötényem
Piros, szélmalom alakú főkötőm is
Piros, minden kokasom tarajja, minden
Virág ágyam piros, és reád özönlő
Szívem piros, piros Isten szép Világa!

Bártfán, 1815. Tavasz közepe.


VENUS ÉS MARS.

Feküvén a harcz Urával,
Eggy fél test fordulattal
Gátlám heveskedésit,
És félig alajja tsuszva
S félig föléjje hajolva
Öltém testembe testét.
Tsípőm, farom tsedervén
Törpétskémet tsiszálám
A harczi óriással
S láztúl pirúlt-ki orczám
S habos fejér husomban
A gyönyör újra meg újra
Hullámokká tolúlt-fel
S hullámokká alélt-el.
De végtire is be-tellvén,
Magamat hanyatt vetettem
S engettem a szokásnak,
Hogy szembe reám hasallyon,
És engem, kis töredékenyt,
Mint eggy alapos tseléd jányt,
Kémélletlen dögönyözzön.
Tudám, ő néki ez jó;
Nékem jó ebbe tsak annyi,
Hogy bírhatám karomban,
Szerelmessen figyeltem,
Elméje tört hajóként
El-süllyede tengeremben,
A lelke szerte bomlott,
De teste még-is itt vólt,
Rajtam tombolt, viharzott,
Lazán reá fonódtam
S czirkáló ujjaimmal
Hátát, nyakát simogattam.

Lőtse, 1815 ősz-elő.


VÉR ÁLDOMÁS.

Kitsik valánk, Paltsó ötsém meg én,
Játczánk a számszer kamra mélyiben.
Ő térgyivel vonyó-aczélba botlott
S ömölt a vére vastagon. Sietve
Kezdém be-kötni, s ő, fejem át-karolván,
Ajakom a lüktető vágásra nyomta:
- Igyad! fáin, mint a liktáriom.

1815.


EPIGRAMMOK.

Kassán, 1815.

                          Cave canem!

I.

Hányszor kelle nyúlnom Parcám kerekébe,
Hogy fel ne lendíttsen Juppiter Egébe!
Mi minden lehetnék, mit Caesar sem sejthet!
Köhitséllyek inkább szerény rokka mellett.

II.

Mi közöm nékem a törekvő barmokkal,
Ne éllyek másképp mint bé-húzott karmokkal,
Ha ki-mereszteném eggy két pillantatra,
A nyáj szétt-szakadna, czefrére, czafatra!


ÁRVASÁG.

Kassán, 1815.

Ládám nyitám
S mondám: enyém
Bábúm, ruhám!
Emberrűl így nem szóllok én.
Atyám, Anyám?
Im-már szavak.
S a férfiak?
Tám mondom: Pistim, Jósikám,
Nem én, hanem Grammaticám,
Nem sensus, inkább consensus beszél,
Véletlenűl, mint kút lánczán a szél,
Enyém szivemnek rongya tsak.


VÁLASZ JOSÓNAK.

Kassán, 1816. Januarius 5.

Szegény Josóm! Épp most vevém bolondos
Kérésed. Reggel van, s a téli éjben
Szobám ki-hűlt, kályhámhoz gubbadék,
S a még tegnap belé gyűjtött fa-halmot
Leveled kísérlé fel-lobbantanom,
De nem gyúlatt-meg, én se. Fázom a
Fagytúl, s részeg panaszodtúl.
                                              Azt hiszem,
Az-olta másként vélekedsz te is,
Mind ezt tsupán pálinkás kedvben írtad.
S jobb gondolnom közös gyermek korunkra:
Kis zordon medve vóltál, a ki nem fél,
S nem esdekel bugyúta gyenge lyányok
Szerelmiért, még mit nem! férfiúi
Tekintetét alantra nem veti.
Mogorván tűrted-el, hogy mind imádgyunk,
Bohó libák, körötted röpkedők,
És mind hiába!
                       Húgotskád Denise,
És Christa, és Kató, meg én is: ez vólt
Udvar tartásod. Hív alatt-valóid,
Remegtünk homlokod villámitúl,
Míg szerte száguldtál, el-hagyva minket,
Nálunk jobban szeretted pej lovad,
S elöbb gegyöltél eggy béres leányzót,
Mint sem hogy hozzánk eggy gyengéd szavad
Ereszkednék hatalmas fellegedbűl.

Nagy dölyfödben vesztes valál. Bolond te,
Az istenek tsudája vett körül
S nem érezéd. Akár az évszakok
Horái, lejténk tánczunkat körötted:
A szőke Christa enyhe lágy tavasz,
Én a heves, tikkasztó, szomju nyár,
Kató a dús almáju barna ősz,
Denise a fényes tsillogó hideg tél.

És tudd-meg, mind a négyen úgy szerettünk,
Majd meg-holtunk. S meg-holtál vólna, tudván.
Akár az évszakok, kik mindenök
Le-szakgatják, esőbe sárba hintik
Annak, ki tsak mogorván el-fogadgya
És mindet járandóságnak hiszi.
E vóltál. Ez valánk mi, négy szedetlen
Füzérü fátska ablakod elött.

Kalandozásidbúl meg-érkezél
S fáratt lévén, hozzánk eggy szót se szólván
El-szúnyadál. S néztünk: "Alszik királunk."
Húgod legyintett: "Eb szar, nem királ."
De hárman meg-veténk e lázadót.

Ha vissza-tértél, faltál, mint a farkas.
Pirúlva súgta Christa, vagy Kató:
"Ezt én sütém." Reméllé szív-szakadva,
A szerentsés környűlállást meg-lopod
S a szép katsóra eggy tsókot lehellsz.
Inkább reá mordúltál: "Sótalan."
De sülttyét még-is gyömkötted hasadba.

Emlékszel? eggyszer én főztem levest;
A Gastronomia Professora
Akkor sem vóltam és ma sem vagyok;
Te órrod fintorgatva meg-szagoltad
S én válladon meg-rázva rád kiálték:
"Zabálj disznó, vagy a fejedre öntöm."
Kezdél orczámra mérni eggy pofont;
Meg-érkezett: símálás lőn belűlle.
De még-is ott hagyád a rossz levest.

Vélném, evvel lazúlt s kopott elösször
Nagy fenséged. Christinka és Katóka
Nem sokkal eztán már nyakadba függtek.
Hiába vóltál olly tartózkodó,
Le-szedénk még-is lábodrúl. Én elösször.
Aztán Kató. Úgy meg-sirattalak!
S végül a szőke Christa, mind egész
Éltedre; s éltét rád áldozza ő.

Most el-hagynád. Nem írád ezt szivedbűl,
Tudom, le-részegedtél, lópeczér,
Rakjak hideg vizes kendőt fejedre?
Christinka már nem jó neked, mivel
Alakja teltebb, és companiában
Nem úgy sziporkázik, mint illenék,
S nem olvas könyveket, konyhába illan;
Te inkább rúlam álmodsz.
                                        Jó. Tserélj:
Fogd-ki a hámbúl az édes Christinát
S engem fogj-bé helette, mint kivánod.
A konyha tájékára sem megyek,
Nagy béled mit szóll hozzá, nem tudom.
Vendégidet hévvel mulattatom,
Kastélyodban tsúszkálnak éjel is,
Midőn a házi asszony olly szivélles.
Eggy két cavallier búj minden bozótban,
Leszen párbaj, rivalgás, lűdözés,
Unatkoznod, Josó, nem kell, igérem.

De nem bántlak. Szeretlek, s Christinát is.
Úgy ismerlek, mint férfiút, nemest:
Ha szeszélybűl hívtalak, gyakorta késtél,
S ha bajomban vártalak, mindég siettél,
Ezt nem felejtem, angyalom. Ezért
Mostan leveledbűl rád nem ismerek.

Tsókollak százszor, Christinkát ezerszer,
Meg azt a rósás fenekű kis fiút
Eggy milliomszor. Kezd beszélleni?


ZEDLITZ MIKSA BÁRÓHOZ.

Sáros-Patak, 1816. Martius 25.

Ich lief im fremden
Und nicht wahren Leben.
Mein wirklich Schicksal,
Das sollst du mir geben.

Mein Schleier ist weiss,
Meine Schuhe sind licht,
Nur die, die drinn ist,
Kenn' ich schon nicht.

Zu viel erlebt,
Zu wenig gethan.
Gib mir Last und Sorgen,
Maximilian.


E Skizzet németűl írám Maxnak, mert mint ő mondgya, tsak kitsi tud magyarúl. Négy esztendővel ez elött a Nonnék fogságábúl ő szabadíta meg; mostan úgy kerűltünk újbúl öszve, hogy testvér húga, Adeline von Zedlitz, a Sáros-Pataki nevezetes Vályi Nagy Ferencz Professor öttsének, Nagy Dánielnek felesége, s Maximilian el-jöve meg-látogatni. Max nagy Chemicus, Physicus, sőt hisz az Alchimiában, ha nem is az arany-tsinálásban, de az Alchimia testet lelket meg-mentő hatalmában, lévén ő Rosenkreuzer; be is rendeze szegény Dani udvari hátsó tractusában eggy olly Laboratoriumot, hogy ottan Barczafalvi Szabó Dávid Professorral viribus unitis még az electrovibratios kutya kakát is ki-talállyák, ha légbe nem dúrannak mindenestűl.

Max könyörög nékem, perfectuálnánk eggykori kötelmünket, lennék hites asszonya. A szép kedves Adele is így ohajttya. Max a neves Joseph Christian Zedlitz költőnek rokona, Schlesiai birtokos, Chramow és Chlebitz földes úra és számtalan erdőségeké; izmos, kese, nagy darab ember, születésitűl biczegős, ezt alig látni rajt. Inkább polák vagy morva, mint német, s a véle való eggyütt-létel sokaságban vagy kettesben, nem nyoszorittó. De 24 esztendővel nálam korosabb. Még avval is buzdít, ha hozzája megyek, szeretőket is tarthatok elő-vigyázattal, eggyszerre tsupán keveset. Mondám, törűllye vatsora étkezési kártyámrúl a szeretőket, ha 21 éves vagyok is, el-fáradék s bizonnyal kettőnk köztt én levék öregebb.

Hát így vagyunk. Őrizzem-é féltett szabadságom? Azt hiszem, bár mikor vissza szerezhetem, de alig lészen kedvem akarnom. S betyár nyomorúságomnak, evési s fűttési gondgyaimnak adieu.


JOS. CHR. VON ZEDLITZ UTÁN.

ERHÖRUNG
AZ-AZ
MEGHALLGATTATÁS.

Édes tavaszban tsillag fény alatt,
Világos hold-sugárral illetetten,
Illattal, hűssel, tsenddel ővezetten,
Bizalmas páros járásunk halatt
Édes tavaszban tsillag fény alatt.

Érzetben gazdag, ám szókban szegény,
Szem a szemben idvezűlt ölelésben,
Szív ver sziven, és kép pihen a képen.
"Tiéd örökkön!" hévvel esküvém,
Érzetben gazdag, ám szókban szegény.

"Tiéd örökkön!" vissza hangozott,
A menny felettem mint ha meg-hasadna
És az élet tsudája rám szakadna,
Rég szomjúzott boldogság át-hatott,
"Tiéd örökkön!" vissza hangozott!

1816.


NAGY ADELINÁHOZ.

A bodrogi tanyán, 1816 nyár-elő hava 10-dikén.

Asszony személt nem tűrök a tájamon,
Mert tűbe fűznek, meg-sodorintanak
            Vékonyra és görbére (majd hogy
                    Épp ugyan így unom enn-pofátskám),

Tsak téged, édes Delna! ha meg-jelen
Friseur-busíttó bodri kutyó hajad
            Lombúl borúlván ablakomra:
                    Ízibe szállok eléd, feledve

Főző kalán, kelt tészta, repett ümög,
Kő likban égő fúladozó pokol,
            Füstöt lüvő, szikrát pökő száj:
                    Vulcanus üsttye, de Cyprisé lőn.

Fussunk a bimbós kertbe, a fák közé,
Szedgyünk tseresnyét, bor pirosat, chérie!
            Meg-bánnya még a sánta míves:
                    Mért hagya fűtve kohót, ha el-ment!


Hattyú dallom, azt tészi, utolsó énekem. Írám eggy kevéssel frigyünk elött, még tsak lejendő Sógor-némnak. A fennt említett Vulcanus: akkoron Jegyesem, mostan gyermekinknek Attyok. Ettűl fogva nem éneklettem. Sic transit gloria mundi.

Sáros-Patakon. 23. decembris 1821.




ASSZONY-ÉVEK.
1817-1831.


VAS-SARKALATÚ DOBOZKÁK.

AMA PROPOSITIORÚL,
MI SZERINT NEM KELL MINDEN KÖZSÉGNEK
KÜLÖN NEVEZET.

Hatvan Miskolcz, hatvan Hatvan,
Debreczen meg hatvanhat van.
Minek nékünk hatvan-hatvan,
Jobb, ha csak egy Hatvan hat, van!


A GYÁVÁRÚL, A VAGY ENN MAGAMRÚL.

A ki a keservit szűnetlenűl sírja,
Hogy már életiben vár reája sírja,
Az ilyennek nincsen gyógyítója s írja,
Halál félelmiben mind örökre sír. Ja!

Pesten, 1824.


TÜKÖR ELŐTT.

Rég, ha járkáltam zajogó piarczon,
Mint csudán ámúlt az egész közönség,
Dolgozó kézbűl kiesett a szerszám:
                Imhol a legszebb.

Testesűlt álom vala földi képem,
Lázas örvénylés kerekűlt köröttem:
Venus Istennő lerepűlt az Égbűl,
                Minden elolvad.

Most, a harminczad telemet taposván,
S látva tükrömben, szaporúl a ránczom:
Szinte meglep, milly csipetet törődöm
                Kűl alakommal.

Ennyi bájt kegybűl ada? bűntetésbűl?
Mit tudom hogy ki; s jöve vissza szedni.
Úgy is ellen-tét vala női testem
                S férfiu lelkem:

Kívül édes lágy simaság, de bévűl
Szikla görcsökben feszülő nehéz ércz,
Óriás műhely, veritékben ázó
                Szomjas örök tűz.

Vad czigány vérem hamarébb megérlelt,
Mint a sok jámbort, s hamarébb lehervaszt,
Nincs segítség itt; ha talám akadna,
                Úgy sem akarnám.

Chramow, 1825.


MI VAGYON EGY KIS LEÁNY
RIDICULE-JÉBEN?

Első sejtelem, első hév, első bánat,
Első rajongás, első csók, első szidalom.

Első vér, első tudás, első titok,
Első vigyázat, első vakmersz, első meghalás.

Buda, 1825.


KÉRETLEN TANÁCSOK.


A SZERELEMRŰL.

Hogyha a fürj húst lángba veted: szenes és keserű lessz;
         Jól forgassd nyárson, s lessz ropogós pecsenyéd.


LEÁNY FURFANG.

Sárika sírsz: nálad szebb lyányok hátra szorítnak.
         Kell alakoskodnod, s gyűjtheted udvarodat:
Színlelj kis szeleburdit, s könnyen elérni remélnek;
         Mímelj titkos bút, mint ki vigaszra szorúl;
Sejttess gyenge szivet, s praedának nézik a gyengét -
         Ám aki változatid csapda-vasára futott,
Ahhoz büszke legyél: Mit képez, uram fia, rúlam?
         Aztán választhatsz foglyaid ezredibűl.


EGY BÚBÁNATOS ARSZLÁNHOZ.

Franzli panaszlod, a nők köztt mind frigidákra találsz te.
         Az volnék magam is, Franzli, veled feküvén.
Mert ha ügyes vagy: elöbb tüzesítsz, az után tüzesűlsz csak;
         És ha a kés éles, sohse kemény a kalács.

Bécsben és Sopronban, 1825 őszén.


EGY KÖNYV ÁRÚSHOZ.

                             I.

Kérdezi, tisztes uram, hogy versim mért nem adom-ki?
         Mert a Hypocrisis nagy fene torka le-nyel.
Mit mindenki csinál, gyakran csak phantasiálom,
         És lecsinált csúffá válhat a phantasiám.

                             II.

Írám hosszas rendjét sorsom verseinek
Mindég történetbűl, mindég valakinek,
Ki czímzettje vala, olvasója vala,
Bánom, rejtse aztán feledtség angyala.

Pest, 1825.


AZ ÍTÉSZ.

Nagy hírű Criticus. Nem tetszett néki a versem:
        Itt meg amott nyers hús, itt se amott se virág.
Majd szájába tolám, nyelvével bé-kanyarintá,
        Kérődzött az után: melly finom a papiros!

Buda, 1825.


DIE WINZIGE FLAMME.

Du holde Kerze neben mir,
Ich lese, schreibe neben dir,
Bist doch gefährlich neben mir,
Ein Zug und brenn' ich neben dir.

Chramow, 1826.


A mi kis nagy Lyricus barátunknak, Joseph Freiherr von Eichendorffnak írám e négy sort, kivel végérhetlen silentium parthiekat gyakran mívelünk. Nem rég Chramowi várunkban, Max, Joseph meg én, vacsora után egymáshoz szót se szólván, órák hosszatt olvastunk s leveleket írtunk egyetlen szál gyortya mellett, ekkor készült e Vierzeiler. Joschka, lehet hogy csak courtoisiebúl, igen dicséré: "So natürlich wie athmen, so möcht' ich singen können. Aber ein gelehrter raffinierter Dichter kann das schon nicht, nur die Volksdichtung und ein nichtdeutsches, listiges, aussen und innen schönes Köpfchen."


STRAHLENSPLITTER

Unter Sternen in dem Kahn
Sitzt der junge Neffe Wahn.
Unter Wolken in dem Boot
Sitzt der alte Schwager Tod.
Sternenschuhe, Wolkenfelle,
Himmelsnichts an einer Welle.

Chiemsee, 1826.


MARISKA LEÁNYOM.

Nyakig a paplanyba takarva,
Szemei alvásra bevarrva,
Még ébren figyel az orrocska,
Már álom-tenger a hajacska.

Johannisberg, 1826.


(CÍM NÉLKŰL.)

[Befejezetlen vers részei, valószínűleg Pest, 1828.]

Maximilian fiamnak
Sohse voltam édes annya,
Csak fás kedvű megszülője,
Csak doboz, honnét kivették.
Attya faragjon belűle
Osztrákot, csehet, polákot,
Én nem pofozom magyarrá,
         nem szóllok belé
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Látom, ugrál, szinte forr:
Die Husaren! Die Betyaren
In der Puszta! Terringette,
O wie schön, da lebt die Freiheit,
Heldentum und
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Most Árpádért lelkesűl,
A magyar Originalban
Olvassa Zalán Futását.
Én is kezdtem, abba hagytam,
Inkább Byront ánglusúl
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Vén dajkája oktatá
Nélkűlem a Magyar nyelvre,
Fiam mondja: Dajkanyelvem.
S a Németre: Meine Muttersprache.
Úgy kell nékem
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -


[Ugyane cédula hátlapján:]


1828. Nov. 21.
Max fütyölős czukor            2 kr
Max oskola irkák               16 "
Marie szallagok                  42 "
Férjemnek csomag, pósta   18 "


Rizsát, darát venni.

Organtin béllést varrja be mull ruhámba Juliska.

Thermophor el romlott, Halbermannhoz.


Nov. 23. Jő Széchéni, Vesseléni etc. Palcsó gyűlés javallatát be mutatni.

Nov. 24. Whist parthie Vogléknál. Le mondni, fáratt vagyok.


TOLDY FERENCZ ÚRHOZ.

Tisztelt Öcsém Uram, felrója nékem,
Hogy versimben nincs honleányi tűz,
Midőn egyéb hév bőviben vagyon;
S hogy tiszta szép magyar beszéd helett
Olly maccheroni, quodlibet a Lyrám,
Qui n'est pas sérieuse. Ja wohl, Herr Schedel,
Ich bin seit tausend Jahren schon Ungarin,
Darum bin ich nicht mehr so patriotisch,
Wie Sie, Herr Schedel. Magyar századok
Kohójában forrott s ájúlt a vérem,
Hazámat mint természetes leget
Szívom, nem érzem, s róla hallgatok.
De honfiú buzgalmát tisztelem,
Antúl inkább, mert új és feltörő,
S én könnyelmű vagyok, nyíltan bevallom,
Öcsém Uram bocsájtsa-meg nekem.

Pest, 1829. év, 1. hó 20-dikán.


EGY FEJÉR RÓSA MELLÉ
LADY KENNETH-NEK.

Hoztam, Denise, tenéked
A sürgő Albionba
Egy szál magyar virágot.
Albumban öszve-nyomva
Fényes fehére sáppadt,
Ma már illatja megholt.
Gondold köréje, kedves,
A tarka honni kertet,
A függő czinke fészket,
A posgó régi méhest,
A vágtató csikókat,
Hegyalla napverését,
A puszta hév fuvalmát,
A hűs kárpáti szellőt;
S a szirmán lómbitálva
Rezegő fekete lepkét,
A csókomat tenéked.

Richmond, London mellett,
11. Maii 1829.


SHELLEY UTÁN.

Villó víz rengésbe,
Jég zápor verésbe,
Villámok lángjába,
Dér habok tánczába -
          Tova!

Forgó szél görgésbe,
Zúgó menny dörgésbe,
Nagy erdő mozgásba,
Gyász harang kongásba -
          Jer tova!

A föld mint a tenger,
Roncsot vet, habot ver,
Madár, nyű, ember gyűl,
Kúszik ki a vízbűl -
          Tova! jer tova!

Richmond, Maii 1829.


A HAJÓ GYÁR.

A két Max, férjem és fiam,
Mária leányom, meg magam,
Ámúlva sétálánk a Dockban,
Kelet népségi elhagyatottan.
Nyúlánk aczél Elevatorok
Tekergeték vékony nyakok,
Zárt tenger rész fölé meredve
Megannyi hideg fényes fejecske,
Mint ős idők sárkányai,
Vagy honni rét gúnárjai
Ész nélkűl s annál gőgösebben,
S lehet, virágoknál kecsesebben,
Semerre fűszál, galy, bokor,
Csupán homok part s hab fodor:
Nem földi, más világi látvány
Barmok helett sok állvány bálvány.
A nagy Max mongya: - Wonderful!
A kis Max rá dupláz magyarúl:
- E lesz a jövendő, még csak kezdet,
Az emberiség nem révedezhet,
Város, falu, vasbúl leszen,
S állat, növevény szükségtelen;
Ne szánts-vess: gyárts. - S Mariska szesszen:
- Und werden wir einander essen?

Liverpool, Junii 1829.


A VAS PÁLYA SOROMPÓ KITALÁLÁSA.

Csóré szerzetesek feredőztek a nyári habokban,
             Hol kicsi palló-híd ível a gyors patakon.
Ifju apáczák jöttenek átbillegni a deszkán,
             Ám a barátok hím vesszejeket helezék
Sorban a keskeny hídra. A nővérkék sikogattak,
             Mert bármelly piczi láb sem leli rajta helyét,
Annyi a fekvő bimbó, és bűn öszve-tiporni.
             Mit tegyenek? Szoknyát mellyig emel valahány,
Erre a vesszők mind meredeztek a kék levegőbe
             S áttipegett a vidor sürge apáczamenet.
Ott vala Stephenson történetesen s el-utánzá:
             Gyártott olly fa-rudat, melly ha vonat bepöfög,
Lankattan lekonyúl, elzár kocsi- és gyalog-útat;
             Ám ha mezétlábos tarka menyecske csoport
Várakozik kaczagó hölgyekkel tellt uri hintó:
             Megrendűlve feláll: Tessenek, imhol az út!

London, Wauxhall. 1829. Julius.


MÁR NEM CSUDÁLNAK.

Már nem csudálnak társaságban,
Hagyám virágom elhervadni.
Fogjuk-rá, jobb mint hajdanában:
Nem kell mulattatni s mulatni,
Magam mézűl kalácsra kenni,
Vágy, féltés, párbaj tárgya lenni,
Magam s mások vérét folyatni,
Illusoris képem mutatni
S realis képem scartba tenni;
Látszó formám beczézve túrva
Testem lelkem nékik csak kurva.

Párizban, 1829 őszén.


NAP KELTE.

Halhatatlan édességgel
         Száll s elébem görnyedez,
Számlálatlan gyengédséggel
         Mint Seraph körűlövez,
Tenger mélybűl hódolással
         Mint Cherub fakaszt özönt,
Mennybűl édes áradással
         Mint Archangelus köszönt,

A kezembe tükröt adva
         Fellibbenti fátylamat,
Hadd ismernék enn magamra,
         Ám takar fény áradat,
Tükrömben kering a pára,
         Második leplem borít,
Míg jövőm alázatára
         Múltam gőgje nem tanít.

Írám Genuában egy kis templomban egyedül.
1829. September 29.


FANNY ELSSLER.

Pozzuoli tenger part, 1829. October 21.

Még nincs húsz esztendős e szőke lyánka,
Majdnem repűlve lejt a szirteken,
Ártatlan bájú formáit kitárja,
Bőrig vetkőze Maxnak és nekem.

Leszen belűle a világ csudája,
Most csak miénk, bizalmas meztelen,
Még nincs húsz esztendős e szőke lyánka.

Hét bárka talián halász csudálja,
A menny coupole kék ballet termiben
Együtt mozogván minden porczikája
Majdnem repűlve lejt a szirteken,
Még nincs húsz esztendős e szőke lyánka.


VESUVIO.

Ez itt rokonom, a láva!
Szöllőt terem, nem rokonom.
Vagyok az Arctis Vulcanja,
Heves, de jeges orom.

Nápoly, 1830. Februarius 15.


OLAJFÁK.

Oliva tövek,
Szorgos csunya fácskák.
Mint ifjú paraszt asszonyok,
Elkínozottak, göcsörtösek,
Setét gondjokat virágzók,
Mindég terhesek,
Lábszárukon arteriosis
Lilás kékes bogai,
Kezök ügyében sok gyerek,
Ormótlan czipellőjüek,
Maszatos kötényüek,
Eleven áldozatok,
Már ifjan öregek.
Szorgos csunya fácskák,
Oliva tövek.

Ischia, 1830. Februárius 22.


ÉG, VÍZ, FÖLD.

Gyöngy-ház kagyló két héja
A tenger és az ég.
Közöttök part karéja
Rideg sugárban ég.

Ijedtiben dalol
A nép, nem alhatik,
S merészen a szélbe hajol
A magános kis ladik.

A föld pomaráncsot árúl
És ostriga kapható.
Integet a láthatárrúl
Az árboczos hajó.

Nápoly, 1830. Martius 3.




EMLÉKEZÉS.
1820.


UNGVÁRNÉMETI TÓTH LÁSZLÓ EMLÉKEZETÉRE.

Motto:
Éneklesz, s hány érti magas dalod? Érti, nem érti,
       Az neked egy, de te szállsz, a hova szaggat erőd.
Szólj, meg-lelkesedett ifiú, s kapkodj-ki magunkbúl;
       Ím ez örök rekegést hallni el-únta fülünk.
                                                      Kazinczy Ferencz.


Meg-hólt a fényes reptű Hymnicus, a Görög verseirűl mind Europa szerte híres Poeta. Úgy is mondhatnám, el-hagya örökre az én Laczkó Ficzkóm, gyermek kori leg-régibb szerelmes Barátom.

Miskóczon találkozánk elösször, három esztendős piczinségem olta ismerem, ő akkor tíz vala - hét évvel korosabb nálam. Ám első emlékim még régiebbek: Nagy-Lónyán, szegény Atyámnak várában másztam-fel a toronyba, rekkenő forró nyár vólt, a magas ablakon ki-tekénték, a kert alanti fáira, kerengő madarakra, s eggyszerre hírtelen érezém, itt vagyok, valaki vagyok, eszmélkedek! Így ébredék ennen magamra, s az egész Világra, eggy kis leány a toronyban. Ennyi vala, talám csak semmi, de nékem az-olta is csudálatos.

Más kezdeti emlékem hosszasabb s zűrzavarosabb. Éjtszaka ébresztett Édes Anyám, reszketve s hamar öltöztetett. Még fel sem ébredék egészen, már is kocsi szekérben ültünk Bihari úrral, a kent fent vastag czigán hegedűssel. Sírtam, hogy hol a Papám, s ismét el-aluttam. Dombrádon korcsmában ettünk, Rakamazon éjtszakáztunk, következő estvére Miskóczon valánk a Bihari kicsiny házában. Anyám mondá, ezen túl Bihari Jani lészen az Atyám, de én féltem tűle, ollyan vala nékem düllyedt szemivel, mint eggy írott kép a búcsúban. Ha zenélt, Anyámmal, vagy eggy maga, az is olly félelmes vólt, a Musica mint ha kardokat csattogtatna, vagy vágtató lovakkal el-tiporna, vagy reám törne s az ingem le-szakgatná.

Nem marada sokáig velünk. Anya azt mondta, az új papa útra kél, idegen városokban hegedűlni, pénzt keresni, hogy legyen mit ennünk, de majd vissza-tér. Hát ollykor vissza is tért kurta időre, de én nem akkor örűltem, ha érkezék, inkább, ha távozék, pedig soha se vert meg, mint némellykor Édes Anyám. Bihari inkább ölibe szedett, kezemet bajúszára tette, czibáljam; én sieték le-keczmeregni ölébűl. Ha megint idegenbe indúla, szép Szülém búslakodék utánna, de én nem, én rettenetesen féltem tűle, mint bolondtúl, vagy részegtűl, csak eggyszer meg-dühűlne s agyon csapna.

Mihelest tehetém, illanék a még kissebb szomszéd házba, Nagy György varga mesterékhez, ott lakott két gyerkőcz is, a mester onokái: László (a majdani költő) és Sándor. Laczkó már nagyobb, hozzám fanyalgó kedvtelen; Sankó örömestebb futosott s hempergett vélem. S a vargáéknál   kedves illat vólt, erős bőr meg enyv szag, ez nékem jó vala. De László, fel-nőtt korunkban, panaszlá, hogy a szülői ház nyomorúságos lehellete az ő órrábúl sohsem fogy-ki, a rohatt bagaria meg a gőzlő fazék csiríz, s hiában lészen Doctor, Professor, vagy bár mi Méltóság, e szag meg-alázón kíséri, a világbúl ki-futna tűle, s e miatt háládatlan, nem is szeret haza gondolni. S valóban, a szűkös szegénységtűl való isszonyodás, menekülés, ide s tova kapdosás az ő fejetlen pálya futása.

Akkoron még csak keveset valánk eggyütt; többet, a mikor úgy hat hét éves lettem, s Anyám már nem élt. Laczim taníta olvasni, írni, számolni, ültünk a Schuster Atelierben, a dikics böködéses, enyves, göcsörtös asztalnál, kezembe lúdtoll, ő ujjaimat igazítá, miként kanyarittsam a c-t, vagy az y-t, igazi kis Oskola Mester, s én bámúlám őtet. De jobb szerettem játszani, nem ő véle, mert mogor, öreges, szótalan vala, inkább Sankó ötsivel, s a környék béli jányokkal.

Mikor Bihari nagybáttyához, a Miskóczi Tódor oláh czigán dádéhoz kelle költöznem, Laczi sokat jára hozzám. Nem is én miattam. De Tódor papus kolyibája, ámbár kűl színre, mint a többi - bévűl csupa szövött pingált drágaság, réz kígyó, karmasin főkötő, mit tudom én mi minden; ő sok világot bejárt és mindent öszve hordott. Laczkó nem a tarkára néze, inkább a tudományra, mert az is bővön vala ottan, görög, sidó, arabus, örmén kötetek, tekercsek, hát ezeket bútta. Ugrálánk körűlte mi csávók anya szültt mezítlen, oda se dikhel. Gyereknek látsztam, de rég nem az valék - nékem már nyolcz esztendős koromban meg-jöve az első hószámom, a vértűl úgy meg-íjettem, azt hívém, a Tódor legény-fija csinyálá vélem. Azomba ijedségemen nevettek: ne féllyek, mivel ez rendes dolog, s lészen havonta. Még-eggy év múlván mellyem is szépen duzzana, ekkor már ohajtám Laczkóval mint ember és asszony élnünk.

Koránt sem sejtém, miben áll az. Közelebbrűl, a vérem tudta, s a szívem is, ám elmémnek tudása nem vala, sőt tud-vágya sem. Midőn sokkal késöbb, tizennégy tavaszos létemre női sorsom be-tellyesűle, járatosb még akkor sem valék. Mint lehetséges? Valamiként így vagyon ez: tapintó ujjom, tapintott bőröm, Nervusom mindent tudott, a mi a világbúl reá száll, vagy szállhat, - ezért Intellectusom tudni nem kívánt, boldogan szúnyadott a Nervusra hagyatkozva. Mert csak az érzéknek, s nem az elmének tudása óvja meg az Eden kert kerítésit.

S valamiként czigán dolog is imez. A romák tízszerte több disznóságot kvartyognak, mint a gubások, de annyi phantasiával czikornyálják, abbúl senki meg nem tud hol mit. Csak a szájok tudja, fejök tudatlan. Ottan leg-több házas-pár akár a hetedik közös gyermekök után sem alítja, hogy a magzat a közösködésbűl ered; ama nedv mint tejfel és túró, hogyan is kelhetne puruttya belűle; de ha a nő a meggyet, vaczkort, köként magvastúl nyeli, attúl esik teherbe, s ezért a hajadon jány köpje-ki a magokat. S a vér-bajt, vagy a kankót nem eggy a mástúl kapják, a Melalo piszkos szellem okozza, vagy erőtetés. Ott a szerelem minden csínját csupán a vén banyák ismerik. S a világ-járt Tódor bátya, de ő ráj manus, valóságos üst-fóldozó Aristocrata, s az ő száján ki nem csúsz huntzfutság, káromolás.

Ha Laczkóm érttem jöve, ablakban vártam. Hegy oldalába épűle a ház; az ablak mint eggy Balkon, fennen vala, s úgy fogadtam őt a magasban, mint kis Királné az alant elejbe járúló Vitézt. Eggy szál ruhácskámat le-vetém s ki-hajintám, hadd szedje-fel a földrűl, melegét s illatát érzze, és pőrén szaladtam-ki hozzája. De ő nem láta ebbe semmit is: putzér a purdé, rendin vagyon. Senge csupaszságomban csáb tündérnek hívém-el magam, pedig idétlen béka leheték. Így mentünk a mezőre, vagy az Avas hegy oldalán a fák közé. Mikoron hozzája búttam, s a kezit a testemen vezetém, végre még is piros lőn, és el-húzódott mellűlem. Még korhola is; felelém, ne vakerel, nákhodra khárom, s ott hagytam. Pedig jobban tette vólna, ha el-fogad ingyen potyott garasúl, - nem kapott vólna szegény lölkem frantzú syphilist, nehány esztendő múlván Sáros-Patakon, a Bodrog parti czigán soron, midőn a Reformata Theologiára be-iratkoza. Más czigán csaj lőn Fatuma, nem én; pedig ha meg-rabolta vólna tudatlan kívánkozásomat, lubnyi kamel, murus kurel, s meg-elégedünk eggy a mással, talám ma is élne az én szánalmasom.

Ő Patakon tanúlt, én az idő tájt a közelében, testvérimnél, Tállyán éltem. Ollykor, ha be-jutottam a városba, találkozhatánk; első verseim néki mutattam, s jobbítgatá; ő pedig hozzám írta dallait, elejintén a diákok csíntalan manierjában, majd bánatos epekedőn. Ekkor már akart engem, de nem lehete, frantzúval tele vala nyomorúlt. Egyedűli baráttya én valék. Ragyás képű, sovány, hajlott ifiú, hosszú nyakú hosszú lábú gólya madár, nem illyenrűl álmodnak a leányok, nem illyennel barátkoznak a diák társak. Ficzkónak gúnyolák, hamarossan én is így hívtam, de szeretetbűl.

Nem vala kellemetes ember, többnyire rossz kedélyű. Folyton a betűket falta, főként Linguisticát, sok féle nyelvet tanúlt. Láz hajtotta, köz emberbűl naggyá emelkedni, ezért a Poesis, a Studiumok, minden. Száguldás vólt benne, akkor is, ha éppen vesztegelt - tellyes élte sebbel lobbal futás a vélt sikerre, s a véletlen korai halálra.

Eggy felűl nagy Talentum: a Poetica, a Scientia olly könnyen lőn birtoka, hogy mit meg-tanúlt, már is taníthatá. Más felűl: rút alak és arcz, nyűtt szennyes ruházat, lapos erszény, ízetlen társalkodás, a fejér népek köztt pironkodó té tova félénkség, a legény ifiak köztt a gyengébbnek a vadaktúl való gyávasága. Gyakori vala tántz mulatság Patakon, hol a kis papok a vászon cselédeket ölelgeték, itt kétszer háromszor Laczkó is meg-jelent, komoran félre vonúla, ő palotást, lengyelkét, dájcsot járni nem tudott, s többé oda se mene, antúl inkábbat merűle tanúlmányaiba s lantjába. Ama játczadozás, nyúlkálás, víg czivakodás, öszve kacsolódás, mellyet az ifiak jányok eggymás között folytonosan mozogva mint Perpetuum Mobile cselekednek, ő néki nem jutott, részint mert községökbűl ki-záratott, részint mert különvonúlása módot sem hagyott; csak én bánék véle melegebben, s ezért engem nem is tekinte nőnek, csupán czigán gyermeknek, kire bármikor förmedvén bármit parancsolhat.

Ha néki pénzt adék (nékem sem igen akadt, hát nem sokszor s nem sokat) úgy fogadta, mint járandóságát, meg se köszöné. Ez jár a Poetának a Maecenastúl, ez jár a küzdelmes törekedőnek a dús Gróf kisasszonytúl. Bár mondtam vólna nékie: - Nem a Dichtert finanzierozom én, nem is a Strebert; ide figyelj, az anyád szoptat meg, a ki nem bánja millyen vagy; az övé vagy és éhes vagy. - Ő sohse láta engem, csak Projectioimat: a füstös czigánt, a rangos dámát, a tehetős pártolót, s más barátjaim végett a hitlen csapodárt, etc. Ő szeretni nem tudott, csak iparkodni, annak okáért fel nem foghatá, hogy valaki szereti.

Mihelt a Theologiát el-végezé, ki-jelenté, hogy ő bizon nem megyen Parochusnak valamelly kis szugoly faluba. Ezért a kedves jó Desevffi Jósef bátyám, Ficzkó lyráját tisztelvén és tűle sokat s nagyot várván, el-szerzé őt Instructornak a nemes és gazdag Rhédey családhoz Hevesbe, itt oktatá az ifiakat hamaros sikerrel. Majd Eperjesre menének német szóra, hol a nevezetes Dr. Krieger az én contomra gyógyíttá buja kórjábúl Laczimat.

Ez-idétt Jósef bátyám az in spe poetát Kazinczynak ostentálá Szép-halmon, azt hiszem 1814. esztendőben. Tudható, hogy Kazinczy minden kecsegtető senge kezdetért ugyan úgy hevűle, mint a mennyire minden parlagias rigmus faragás ellen fortyana; Laczi elegant lyráját nagyon is ízlete és kedve szeréntinek ítélte, őt azon nyomban barátságára méltatá. E találkozás Laczkóra igen nagy következéssel jára, ekkor kezde szárnyalni fennebb, Pindarusi Hymnusokat költeni, két nyelven, görögűl s magyarúl. S én jobban örűltem, mint mikor a Szép-halmi Genius az én kisded Anacreonticáim dicséré, lelkesedésit túlságos sok csókkal és símálással demonstrálván, feleséginek némi nemű marczongásira.

Lám, mihelest ő a diákság rideg nyájábúl ki-kerűlt, hol a sok kemény kos köztt csak eggy vézna kicsi birka vala: már is meg-mutatkozék, hogy nem akár-ki. Lelkes tanúlt Protectorai akadtak, s a komollyabb leányok immár észre vevék. Ám meg-mutatkozott, hogy eddig azért nem vólt a nőknél szerencséje, mert azok reá se hederítettek, mostantúl meg azért, mert másutt jár az esze.

Két tanítványinak, Rhédey Jóskának s Laczónak nő-testvérei, Klárcsa és Katinka, mondhatni, körűl röpkedék, mind szíves szelid galambok; s Klárcsa vőlegényének, Szilassy Jósefnek húga Ágnes is, mind-nyájan versengtek értte, csupa nemes gazdag hajadon, e szegény pap- és varga-ivadékért. Derűs csoportozatban éltek, mint márván szobrok ékes kertben, kút körűl, virágok s lombok közepett. Valának e csoportnak kűl tagjai is: Desevffi Amálka, Crudi Esther, enn magam, s még nehányan; bővön leveleket váltánk, s őket meg-meg-látogatánk, Kis-Rhédén, vagy Szilassyéknál Pándon s Tugáron. Ha eggyütt vóltunk, Ficzkó be-mutatá újabb meg újabb verseit, telve classicus mythologiai figurákkal, s persze sarkalat nélküli, kopár, anticus metrumokban, mellyekkel a hölgyeknek sorba hódola, kit Cythere, kit Minerva fölé emelvén. S a leg-nagyobb sensatio vala, mikor érkezett Kazinczy négy-soros Epigrammja, mellyben lelke és szíve tellyes hevével Ungvárnémetit, a magas dallú, szálló, meg-lelkesedett ifiút köszönté; e hajdan idvezlet áll jelen írásom homlokán Motto gyanánt.

Mit tudom én, Szilassy Jósef és Rhédey Klára esküvője nem az én Lászlóm miatt késlekedett-e négy esztendeig; nem gyanítok ott, hol bizonyost nem tudok, de Klárcsa, ez okos és fagyos szépség, soha se tekénte szemembe; talám hiheté, féltés lakozik bennem, pedig csupa hála, mert barátomnak Párizbúl, Bétsbűl hozata drágás ritka könyveket, nékie mindent meg-tett, körűlte mint bolond tik verdesett, e most olly eszes asszony. Végül-is a frigy meg-köttetett, nászukra Ficzkó írt száz soros Epithalamiont hat lábú versekben. Később nékem meg-vallá, Klárcsát ez énekben szánt szándokkal eggy K, eggy nagy K-nak nevezé, de csínyjét észre nem vevék: azt hívén, a K semmi egyébb mint Klára kezdő betűje, az innepelő textusnak mind-nyájan örvendeztek, még fizettek-is.

Ezen esküvő után az idyllicus ensemble fel-bomolt. A tanítványok meg-nőttek, s a diadalmas Instructor Pesten az Universitason orvos tudományt tanúlt, Rhédey pecuniábúl, s Dr. Krieger únszolásira. Ennek leánya,  a kellemetes Zipser kis-asszony Krieger Josepha, Eperjesrűl pósta kocsin szökött Laczkó után Pestre; de Laczi eggyik protectora, az Egri Érsek, báró Fischer István, e Lutherana személlel való contactust nem javallá, s ezért ő Josephát maga elejbe nem is ereszté. Illy kímélletlen tudott lenni, ha carrièrejét koczkán forogni látta; néki a nő csak semmi, hogy ha miatta tervei kárt szenvedhetnének.

Én nagy szerelmem, mit szépítném, borzasztó önös vólt. Verses Tragoediáját, mellynek címe: Nárcisz, vagy a gyilkos önn-szeretet, - más valaki nem is írhatta. Még Sáros-Patakon kezdte költeni, s Rhédeyéknél csiszolgatá, befejezé. Themája: az ifiú Nárcisz ennen magába szerelmes; bár neme fi, szépsége eggyszerre fi is nő is, imádó s elérhetlen imádott eggy személben. Tanács-adója Tiréziász, a ki jánynak született, de férfiúvá át-változék - e valánk mink, Klárcsa, Ágnes, meg a többi, legények módján udvarlánk őtet - de hasztalan, mert Nárcisz el-hervad, belé hal a nem tellyesűlhető önn-szerelembe. - Így lőn; jól ismeré magát.

Pesten a hajdani Calvinista Theologus át-tére a Pápista vallásra, 600 ezüst forintot kapott értte Fischer Érsektűl és gróf Széchényi Ferencztűl, evvel fizeté Orvos Doctor Gradusát. Laczkó ugyan nem hitt se a Romai, se a Helvet Istenben, hanem a görög latin Istenekben; ha nem is valóságos lételök, legalább is aestheticai s historiai auctoritasok imádatos vala nékie, vélök vagyon telve költészete. Hitét tehát nem tagadá-meg, mind öszve Matricula papirosát, no meg lelki pásztor Attyát. Én nem tudom, a Religio Mysteriumirúl nem gondolkottam, s mint a plánta csak azt tudom, mi bőrömet éri, de én akkor se kufárkodnék felekezetemmel, ha nem fűz hozzája csak semmi is. Azon Pap se kell nékem, ki ezüstökön vásárl hívet.

Ficzkó, még-is, ha versen munkált, nyughatlansága el-símúla, még ambitioit is feledé. Ha tovább nem, azon időre. Hogy eggy metaphora, expressio, classicus meg-jelenés helyén való legyen, ezért még czéljait is áldozatúl vetette vólna, meg is szépűlt, Nimbusban ragyogott, körötte a lég sziporkázott; azt hiszem, Szellem szállotta-meg. Többszer valék nála Pesten, bérlett eggy szobás kuczlikában, s elő-fordúla, hogy rám szólt: - Lidikém, írok, ne zavarj. - Erre boldogan be-fogtam a számat, s mint ha nem is vólnék. Szeretett kurtán s nyersen bánni vélem, még-is illyenkor megszelédűlt, mint az angyal, súgárzott. Asztalnál görnyedve írt, nékem háttal, csak borzos barna haja látszódék. Én künnt a konyhán kotyvaszték hol mit, hiszem az ihletés madarai nem táplállyák, költés után ennie kelletik. Nagy sokára ki-jöve ragyogó képpel: - Lidi, olvasd! - Vevém az árkust kezibűl; komolly szemeim a betűkön. Utánna critisálnom kelle. Nem értek én ahoz, de ha mit se szóllok, boldogtalankodik; ha csupán magasztalom, nem hiszi-el: tehát akadékoskodok itt amott.

Eggyszer azt mondám: - Ficzkó, te merő Abstractumot írsz. Nálad a fa nem fa, hanem valamelly Idea allegoricus fája; nálad a Tátra nem hegy, hol az ember a lábát törheti, hanem szent magasság, hol Zevsz sas madara honol. Te a Concretumoktúl el-vonod az illatot, mozgást, életet, minden hideg és kemény leszen, márván liget, márván Istenek, márván ember és asszony: te nálad minden kőbűl és érczbűl vagyon. Ellemben én, ha bármirűl írok, azt akarom, hogy tapintatja, íze, bűze legyen. Ha kalács evésrűl írok, úgy érzze az olvasó, mint ha ő enné; ha keblem, vagy derekom említem, érzze, hogy véle hálok, vagy legalább is szorosan mellette ülök. Az egész Világ ölelő kurva Venussza légyek, vagy ha nem lehet, minden olvasóimé. - S illyent mit válaszolt: - Te kurva vagy, de én nem. Az élet tele s tele kurvasággal, ezért meg-vetem, s Poesisemben el-kerűlöm. Hogy ha minden napjaimmal kéntelen szolgálom is, énekemmel nem fogom őt szolgálni. Mondád, én nálam minden márvánba fagy: adja Isten, igazad legyen! Ha az élet meg-gyaláz engem s mindenkit, én viszontag meg-gyalázom őt, Hymnusaim a por és sár felett szárnyalnak, s az alantast meg-csúfolják, ki-tagadják, le-győzik. Ezért nem firkálok többé jányokhoz verseket, Lidi, még hozzád se. - Már nem tudom mit felelék. Ő a versben fel-leng, a poros és sáros minden- napban pedig kézzel lábbal igyekezik s mind úntalan órrára bukik; s az én verseim ölég mocskosok, büdösök, de naponta kétszer feredőzök, reggel és estve, s közben is folyton tisztálkodok. Arrúl is lehetne beszélni, mellyikünk nagyobb kurva, ezen új Catholicus-é vagy én. Úgy látczik, a ki a Naturában gödrökbe bukdácsol, a Poesisben fennyen repűl; s a ki a Naturában tiszta szemmel mosolog, a Poesisben az al-felét mutattya. Oh mondd még Aristoteles, hogy ennen-magával minden eggy-azon! Éppen hogy az vagyunk, ki nem vagyunk.

Illy philosophice társalgánk, mert ő azt szerette; véle mórikálni, hantzúrozva csípkelődni, susogva enyelegni alig lehetett, mint más ifiúval. Szerelmes közösködés meg éppen nem történe közöttünk, mert féltem, hogy inficiáló kórja még nem múlott-el egészen, nékem pedig tizenöt éves kori sanguinis eruptioim meg-újúlának, s ez így marada, míg polypust nem operáltak-ki belűlem. Ő nap-hosszatt végezé Medicina Studiumát az Universitason, estve Dissertatiot, vagy Epistolát, vagy Odát írt, sok szóra nem nyílt üres idő szak. Még-is csendes derűlten múlatánk az időt, valahányszor Pestre látogattam, 1814. esztendő őszén, s több ízben a következőben. Ez idő ugyan olly szép emlékem az én Ficzkómrúl, mint mikor piczin vóltam s ő vezetgete.

1816. esztendő kezdetén Kassán éltem, el-hagyatottan, betegen kahicsolva, vérzékenyen, s rokkán dolgoztam krajczárokért. Mindenbűl ki-fogyatkoztam, s nézegetém, van-é csak eggy ép ruhám is, miben el-temetnek. S ekkor jöve Ficzkó levele.

- Tekintetes és szépséges Grófnő! - Már levelének nyitása illy habókos vala, pedig én néki mindég a csúf czigán kölök valék, kit szidhat s nyúzhat, nem a szépséges Grófnő. S aztán kezdé: - Régi kórja ki-újúla, ezért Bétsbe készűl, a híres Dr. Boertűl curáltatni. S az Universitast Bétsben kívánja be-fejezni, Pesten már újat nem tanúlhat. Mind ez minimo calculo három ezer forintokba kerűl, ám elegendő, ha a Báj Grófnő eggyelőre ötszázat kűldni kegyeskedik, többit késöbb. A Poesisbűl pediglen ki-ábrándúlt, az csak lég falás, köd úszás, korunkban az Olympusiak nem a költést, hanem a tudást koszorúzzák. Ahoz Valuta kelletik; szerezhetne, ha meg-írná az én Aventures Galantes Chronicámat, ellemben (nyugosztal nagy lelkűn) azt ő akkor sem fogná cselekedni, ha nem kűldök csak eggy petákot is, pedig végképp reá vagyon szorúlva. S ha nékem ő alacsony származása miatt nem megvetendő, boldog lejendne, ha a Medicina Bétsben absolválása után a Tek. és Báj Grófnő szép lábai elé rogyva szerelmét meg-vallhatná s hitveseűl kérhetné. Imádó hódolattal, Tóth László, Ungvárnémeti nemes ember.

Hát én csak le-borúltam s kezem lábam széllyel-ernyesztve sírtam. Hívém, mindjárt meg-halok. Eszembe ötlött eggy mese a szegény halászrúl, kinek olly tündére vagyon, a ki mindent meg-adhat, valahány kívánatit tellyesíti, lehetőt s lehetlent, míg meg nem únja. Laczinak ezen tündér valék én a mindenható Lónyay grófnő. Pedig csak szegény kis grófnő vóltam, árva, rossz hírű, ki-tagadott, s örűlheték, ha nem kellett éjel az erdőn hálnom, vagy huzamossan koplalnom, mert bizon az is elő-fordúla. S ha eggy s másban segélni bírtam, inkább a csudábúl futotta, sem mint az erszénybűl.

Válaszoltam: - Chronique Scandaleusemet sürgőssen írja-meg, tízzel szorozza-meg, s függessze-ki Pesten a Kígyó útsza valamellyik ház falára. Elém rogyással ne fárassza ínait, mert már jegyben járok Maximilian Freiherr von Zedlitz régi hív barátommal. A segély kívánalmat mátkám elé fogom terjesztni, mert nékem valóban eggy petákom sincsen.

Jegyességembűl igaz csak annyi vala, hogy három év elötti szeretőm Max, e gazdag s már nem fiatal Schlesiai Gutsbesitzer, újbúl meg-jelene nálam, s nejéűl kére. Felelém, meg-fontolom; bármelly nyomorúságban tengődtem is, nem ohajtám magamat a nyugalmas életért el-adnom, s talám Ficzkómra is gondoltam. Az ő levele adá a Choc-ot, hogy igen-t mondjak. Ez Martiusban történt; 1816. esztendő Juliusában már Freifrau von Zedlitz levék.

Itt nem mondom-el eggyszerű lakodalmunk Sáros-patakon; elég az hozzá, szabadságom legalis békóba veretése úgy meg-rázott, s ki-fosztott, hogy az olta nem költék verseket, holott az uram számtalanszor kére, folytatnám a versificálást németűl, mert ő nem sokat ért magyarúl. Talám épp ez gátolt, nyelvet kellenék váltnom, s ha én anya nyelvemrűl le-térnék, inkább czigánúl költnék fertelmes kusipé zsillyéket, mint németűl culturált Kränzcheneket. Most akár be-fagyott ér, nem csergedezek.

Bár mennyire fájt is Ficzkó levele, nem tettem-le arrúl, hogy segélném. Tudtam, a vacatiot Miskolczon tölti övéinél; nem sokkal menyekzőm után Patakon be-ülék a pósta kocsiba, csak úgy vissza szólván: a miskolczi szűcs mesternél bundát akarok csináltatnom, s az uram nehány száz arany forinttyával már is Laczkóhoz vitorláztam. S ha kinek nem tetczik, hogy férjem vagyonát sieték kedvesemre költenem, gondolja-meg, nem valamelly Gigolora fordítám, vagy zsíros bajszú Katonára, vagy tetemes Athletára, mint te meg te, hanem a szánandó s vélem nem fekhető régi czimborámra.

Gyermek kori gyámolíttóm, az öreg varga, már nem élt. S a család el-tartója Lászlónak testvér ötcse Sándor, helybéli Ref. cantor és tanító. Szülőjök, az özvegy Tóth papné, Örse néne, mihelt meg-érté, ki vagyok, tüstént emlékezett reám, s nem is tudá, a közben meg-nőtt hajdani czigán lyánkát, vagy Lónyay gróf kis-asszonyt, vagy Zedlitz bárónét lássa-é bennem. Hamar az udvaron hagyám és siettem barátomhoz a szobába, az eggykori Schustereiba. Dél vólt, Laczi lustán, vagy betegen, ágyban hevert. Mellyemre borúlt, én simogattam. E hideg szívű, törekvő, eszes embert még soha se látám sírni, akkor elösször, nem akara szűnnie zokogása, keblembe bútt, s azt hajtogatá, hogy én el-hagytam, tönkre-tettem. - Nem élhetek nélküled tovább, meg-öltél, eggyetlen mindenségem - szakgatottan eféle buzogott-fel a torkán, már engem is megolvasztott, én is véle zokogtam. Hát még a mikor meg-mutatá levelének impurumát: ott nem a Tek. és Báj Grófnő, hanem a rohatt szajha Lidike vóltam, s vélt vagy nem vélt hitlenségim catalogusát szerelmes furorral zúdittá reám. S én ringattam s vígasztaltam: ha férjhez mentem is, ez csupán annyit jelent, hogy immár hathatósbban tudom őt támogatni, s mihelest ki-gyógyúl, úgy fogunk eggyütt élni, mint a fülmilék.

Ekkor ollyat mondott, mit nem kellett vólna; mit úgy is tudtam, még is akarám nem tudnom. Hogy ő avval már mit érne? Hogy néki a Carrière kaptatóján az Aristocrata hölgy nem fülmilének, nem köz botránkozásnak, csak is törvényes hitves társnak kellenék, mivel eggy simplex Medicus Doctor nem lehet másként fő rendi házi tag, mint neje rangjának alapján.

Meg-fagytam. Vagy úgy? A báj grófnőnek pusztán szerelmét s botránkozással, gyalázkodással daczoló áldozatát kapni, de rangját nem, valóba nagy boszonkodás lehet. - De a nekie szánt summát még-is nála hagyám, gyógyíttatná fatalis baját. Ezek után Laczkótúl, Sankótúl, s Annyoktúl, vagy-is gyermek-kori milieumtűl nyájas csókokkal búcsút vevén, az én Maxomhoz vissza-utaztam.

Ficzkó magasságos és magasztos Poeta, nem vitatom. Ekkor tájt jelent meg első verses kötete; a honni cultura buzgó mindenese, Kultsár István adta-ki. Benne fél tutzat Dall meg Epigramma rúlam szóll, a többi Amálkának, Katinkának, Ágnesnek, Josephának, s benn vagyon a Szilassy-Rhédey nászra készült Epithalamium, továbbá férfiú protectoraihoz intézett dícséretek, s végűl Tragoediája, Nárcisz. E könyv világra segíttésiben kevés részem, előre fizeték 20 vagy 30 Exemplart, ez minden. De görög nyelvű verseit, mikoron férjemmel Chramowban a Zedlitz kastélyban valánk, eggyütt praesentálánk vendégünknek, Oken avagy Lorenz Ockenfuss Jenai Philosophus Professornak, a ki az Isis Zeitschriftben közre bocsátá, s ezzel keltett Laczi leg-tágasabb figyelmet. Olvasták s recenseálták a görögűl értők, Párizban, Londonban, Német országban, s egyebütt. Aztán 1818. esztendőben e második kötet is nyomdábúl ki-kerűlt; kettős, görög s magyar szöveggel. Itt már leányokrúl sok szó nem esik, én még elő-fordúlok benne.

Beh örvendtem, hogy Ungvárnémeti szárnyas Hymnusait tellyes Europában szerte röpíttém! Pedig rosszúl cselekedtem! Ficzkó annyira meg-ittasúlt e diadaltúl, olly el-kapatott lőn, ő már nem is ohajta Magyar országon maradni, a Német földön értik igazán. Levelekben parancsolgata nékem és uramnak, mi mindent tegyünk az ő elő-menetelire, mennyit s hová fizessünk, kiknél protegáljuk, merre propagáljuk. S Max, e terebélles Schlesiai barom, a mennyire kűl meg-jelenésén nem látczódik semmi Spiritus, bévűl annyira tűz s láng, ha költőt s tudóst támogatni kell: már én fékezhetém, hogy Ficzkó kívánalmit ne nőttesse égig. Ennyire tisztelé a Pindarusi Hymnicust; pedig azt is rég olta tudta, hogy régebben s jobban szeretem, mint őtet. Eme bival erejű bolondban, kit szerencsével halásztam, a szerelem-féltésnek valamelly nemes és alázatos fajtája él: olly annyira imád engem, hogy a kik szívemben lakoznak, azokat is különösen kegyeli, még-ha szenved is, nem lévén leg-első és eggyetlen. Tudom én, Ficzkóban sem csupán a nagy fényű Lyricust támogatá; azt is, ki asszonyának lelkét bírja, mit ő, ez asszony testének souverain Imperatora, soha nem reménylhet. Ezért s másért, Zedlitz lőn Tóthnak Maecenasa, én ellemben Advocatus Diaboli: mondám, ne siessen adakozni néki, hiszem úgy is mindég többet kíván, és mindég egyébbet a lehetőnél.

Mást mondok. Valaha, midőn testvérimnél Tállyán laktam, ha ebédeltünk, vagy vacsoráltunk, többnyire konyhánkban ült három négy zsellér, vándor, koldus, s őket meg-vendégelénk, jó szolgálatért, vagy éppen semmiért. S mennyi vala köztök, ki eledelünkhöz nem nyúlván, éhesebben távozott, mint ahogy érkezett; mert úgy okoskodék, bennt a gerófék Kiebitz monyat meg Schnepfedrecket falnak, s nékünk ide löknek kaszás levet, polyékát, - pedig ugyan azt kapták, a mit mink ettünk, eggyszerű jó étkeket. Ezt most csak példaként hozom-fel, Ficzkó is így jára. Alig nyitá e világra csípás szemit, már is ott valék néki én, gazdag előkelő szép leány ingyért; nem, néki kelle inkább pénzért eggy vén prostituált és syphilis. Végig koldulá rokonait s támogatóit, hogy Reformata Theologiára mehetne; be-végezé, s át-tére Catholicusnak, ezzel érvényteleníttvén Ref. Pap Diplomáját, oda négy évi szorgalomnak gyümölcse. Majd a nyavala töré, hogy szeretőre találna, s véle senki le nem dőle; s hírtelenűl nyolcz tíz főúri kis-asszony verseng érette, de néki eggyik sem alkalmatos. Álma nagy költőség s babér, keserves kínnal meg-közelíti; ekkor ki-jelenti, ő orvos tudós leszen. A távoli czélért esztendőkön által, vak buzgalommal, nyerő akarattal harczola, s ha el-éré: nem kell, más kell; s a lihegést kezdé elűlrűl. S úgy hólt meg, mint Patkány a Canaleban, nem vala csak kerék semmije.

*

Itt meg-állottam lélekzenem. Idáig írám Anno 1820. 31. Aug.

Eddig jutottam Ficzkó hólta napját követő éjtszakán. Most folytatom.

Chramowban a Zedlitz kastélyban hallám eggy magyar látogatótúl, hogy Laczi beteg, nem csak régi balszerencséjében, heveny acut ragályban is, melly cholera vagy dysenteria féle. Bétsben, kicsiny bérlett lakásában fekszik, éppen mikor készűlne orvosi Absolutoriumára.

Max belé-eggyezett, hogy Bétsbe utaznánk, s barátom meg-keresnénk s ha lehető, a veszedelmen által-segittnénk.

29. Aug. érkezénk Grinzingbe, Béts melletti faluba, uram itt szeret meg-szállani, ha dolgunk, vagy múlatságunk a Fő városban vagyon. Eggy olcsó Kutscher Gasthausban lakunk; a Millionär Zedlitz éktelen sugori ennen magára, s reám is, mivel engemet ennen magának tekint, úgy szintén három éves kis fiúnkra, kit most magunkkal nem hozánk. De ha valakin segélni kelletik, nincs őnála bővebb kezű, ezért tisztelem s fukarságáért meg nem vetem. Azt mondja, nem takarékosság okábúl megyünk a kocsis csárdába, hanem mert lovait itten tudja jól tartani; jobban mint nagy városi elegant Hotelban, vagy a Bétsi savanyó rokonoknál. Itt vígabb, tarkább s pongyolább: igaz.

Chramow fenyűs hűvösségibűl nyárba cseppenénk, magyaros hévségbe, akár a Hortobágyon, és Mansard kamrácskánk izzik, mint cserép kályha. Nékem így-is jó. Aluttam én czigán jány koromban gorombább helyeken ennél, havas erdőn, még sír halmon is, nem eggyszer.

Laczi a Dominikaner Bastei grádicsnál a Rote Ente házban lakik. Ez nap csak nehány sort kűldék néki futárral: - Ficzkóm! Holnap, Aug. 30. meg-látogatlak, csók, Elise Freifrau von Zedlitz, mindég a te régi Lidikéd. - S alig indítám útnak az izenetet, mint ha a tető szakadna-le: Holnap, a forró nyár ellenére, a kis Erzherzog Rudolf Leopold keresztelője, utánna Szépkúton Császári Cercle, végűl Costume Ball.

Jöve a felséges Invitatio (honnét tudják már itten lételünk?) s ki-búvó nincsen.

S a Costume? Hintó megy, hintó jő. Itt a Párizi híres szabó né Mélanie a Graben sarkárúl, két személ segédlettel, görgő Magazinnal; s a kissé enyhűltebb estvében szabunk s varrunk, tóldunk s fóldunk, belé az éjtszakába. Mit Max az olcsó szálláson meg-takarított, Mélanie Panzer Cassájába úszik sokszorossan.

Max némi nemű Hegyi Haramja lőn: veres posztó újjas, fekete bársony nadrág, s Patron öv, rémisztő Gewehr mâchébúl. Én valamelly Bengali Tündér, vagy nem tudom mi: sárga sás kalap halovány kék selem Lotusokkal; fejér crèpe de Chine ruhácska, s halcsont fixierozza, s a karokat, vállakat, fél mellyet szabadon haggya, mint ha eggy nagy fejér Lotus kehelybűl kukutskálnék; piros plissé szoknya; ezüst papucskák: e vólt szíveket öldöső Arsenalom.

Más nap dél elött a keresztelő; a kis Erzherzog otsmán ebi hal, kora szülött, le-hánni való piczinke Krüppel. Meg vólt a Cercle is. A Kaiserin akkora mancsot nyomott a számba, mint eggy mosó né; mondám néki, én kissebb marha hús portiot bírok meg-enni; de magyarúl mondám, nem érté, s üdén mosolgott.

Estve fele Costume Ball. Az én Entrée-m az öreg Gentz Frigyessel; keveset beszélünk, ő gyakran keblembe tekénget, én kaczagok.

Menuet többekkel; a kissebbik Rasumowski heles fi, szeretem, még gyermek.

Gavotte Partnerem Széchényi Stefi. Szokása szerént setéten, gyanakodva néz reám: - Du siehst so melancholisch aus, schwarze Zigeunerin, was fehlt dir? Bist du wieder verliebt? - Felelém: Ah, je suis déjà une chatte vieille et savante, s ha én szerelmes vólnék, te azt észre nem vennéd, és ne dájcsolj nekem, tudsz te hajdúbagosúl is. - Ő tovább vallat: Bözse   prücsök bogár, minden-ki téged figyel, melly boldogtalan vagy. Ha én segíthetek, ne értsd rosszra, engedd-meg fel-ajánlnom szolgálatom. - Stefi szőr farkas, hálám jó szándokodért, de nem segíthetsz rajtam. Gyermek kori pajtásom, eggy költő, igen súlyos beteg. Hozzá kellenék sietnem, e helett kéntelen itt szórakozom veled, du schäbiger Öst'reicher. - Még meg-kérdé, ki ama költő; s a tántz forgás ollója kettőnket más más felé vágott.

Ländler Starhemberg Herczeggel, ez Metternich Camarillájának eggyik leg-aljasabb férge, ő intézé a vérengezést délen Friaulban, és éjszakon Bialában a család égetéseket. A szerelemben is hasonló, a Dámáknak három nyílásait consummálja, s a hölgy mellyire kakál s markával szerte dörsöli. De így mellettem, szemre, quasi tűrhető, nem hol mi puha Prinz, nagy vállas Oberoffizier, harminczöt negyven év között, s lehetne kőmíves a városban, ki a Maltert s Gipset keni a falra. Én variatioim közzűl a kis naiv jány gyermeket creálom néki. Vólt-e már szerelmes? És szívbűl, vagy csak színleg? Illyent s mást kérdezgetek e hóhértúl, komolly nagy szemekkel, még az ördög se mondhatná, hogy kaczérkodom. Ő is komollyan felel: a hóltig hív szerelmet magasztalja; s az igazit ő mind eddig meg nem találá. Kért, szökjünk-meg a most következendő Frantzia Négyes elűl, kettecskén andalogjunk künt a Parkban. Erre én, a gyanútalan: - Si, andiamo. - Künn Starhemberg két tenyérrel vállaimon ragad, szorongat. - Aber was wünschen Sie? - susogom remegve, én tudatlan bimbó, halálos ijjettcségben. Búgok, mint a galamb, szív szakadva; ez se feled, hóltig fog álmodni rúlam. Karjaibúl lefelé ki-csusszanok, eggy kék szallagot el-veszítek, s futok az úton a szobrok s virág ágyások köztt. Míg a kű míves a szallagot fel-veszi és szimatolja (szegény szallag, mi minden vár reá) már ott se vagyok.

Ki az útszára. Tündér Costumeben, fél-mezítlen, a hogy vagyok, be-szállok eggy bér-kocsiba, Frantzia Négyes helett az én frantzús szeretőmhez koczogunk.

Ficzkót ez elött négy esztendeje láttam. Hát ez már nem is ő vólt. Ágyban hanyatt fekütt, szürke képe csont szikár, két szeme mohón égő meredtség. S a diák szoba körülötte nagy, magas, kopár, csak-nem tellyesen üres. Ficzkó sírt, már azt hívé, csak ígértem s nem jövök. S mint ha tegnapi beszélgetést folytatnánk tovább, házasságom végett dühöngött, miért hagyám-el. Felelém, mindég véle vagyok. Ruhámban, keblemen a halcsont alatt, piczin zsacskó duzzadt, ki-vevém s csekély aranyim az asztalra hintém, csupán annyit tartva-meg, a mennyi el-menetelemkor Fiaker kocsira szükséges leszen.

Lotus pompámban olly lehettem, mint Mennybűl az Angyal. S az ő dühödése káromlás vala mennyei lételem ellen, a míg ő piszkos szürke gödörben fetreng. Diarrhoea gyötré, beleiben hangok ropogtak.

Mérhetetlen spatium terűle közttünk: én fenn ragyogásban, ő alanti mécses pislákolásban. Éjeli edénye telve vólt, s ki-vivém, ki-üríttém, látván újabb szükségit. Emelve, vonszolva, cavallieromat nagy nehezen a serblire ültetém. Előre szegződő hegyes térgyekkel ült, mindene ki-látczott, czombjai köztt sok ronda sanker s takár. Sírjak-é vagy nevessek, ott a serbedlin thronolván követelte, rögtön feküggyek öszve véle, fóltos mocskos lepedőjén. Nyomorúlt, járni se tudott, még-is kokaskodni reméllt. Hadonázva bizongatá, régi kórja már nem inficiál, ő az orvos, ex cathedra declarálja ezt. És mostani acut betegségének eggyetlen arcanuma, ha magvát egy nőbe ürítheti: attúl a nő nem fogja el-kapni, ő viszont ki-purgálódik. Felelém, illy dysenteria cura nincsen. Erre jajongásba kezde, hogy a mit kér, a leg-szebb asszony éltető ölelése, őt fel-támasztaná.

Minden tagomban borsództam s viszologtam ezen emberi roncstúl, még-is szerettem vólna kedvire tennem. Végső, és fi s nő köztt leg-nagyobb ajándok, mit még adhatok néki, s ő nékem; ám bár nyilván világos, hogy öröm ebbe most nem vólna, csupa kínlódás mind kettőnknek. Ha nem is gondolám, valamiként sejdíttém: vagy most ez eggyszer, vagy semmikor. S már hitegetém magam, hogy nem is kapnám-meg buja kórját; ama személlek, kik itt Bétsben véle háltak, nem estek semminő ártalomba. A földön futó árva Crudi Eszterke, a mi olta Bétsben kódorog, elejintén Ficzkó legény-tanyáján húzócskoda-meg, s mi baja. Váli Klára, e vén bolond Bétsi Magyar bába asszony, ki Poetriának hiszi-el magát, terjedelmes Epistolákat kűldöze Édes Gergelynek, Molnár Borkának, még Kazinczynak is, míg mind-nyájan el nem únták; hát e Klára eteti, mosdattya Ficzkómat, mos reá, s ha teheti, ágyába melleje vaczkolódik; s ez is egészséges, no ha minden nap itten forog. S a virág árús Minnchen, mit tom én kik még; említést érdemel, hogy e rút s beteg legénynek, ki nőkkel bánni ugyan nem értett, mennyi czafkáji akadtanak.

Kicsinyég ovakodtam azért is, hát ha szerelmemmel e le-gyengűlt férfiút most meg-ölném. Mert az én Hymen fészkem jelesbb mint leg-több asszonyé, benn Priapust pulsálás fogadja, be-felé rángatón s szorossan gyürücskél, s a férfiú ettűl eszét veszíti, rajtam feküvén üressen mered reám, arcza mint ki-vájt dinnye héj, mellybe szát szemet metszettek. Rángásom még agy-velejit is ki-szívja, s ha csak eggy hétig vélem éldel, már is sáppadtan dőlöng s idvezűlten vigyorog, majd nem a szél kúszálja öszve lábait. Boldogittó s rontó varázslat imez, esztendőkön által csak olly nagy ló bírja, mint Zedlitz.

Ficzkó rimánkodott, a serbedlin bömbölve sírt, haragutt: Őt igazán szép asszony soha sem ölelte, s ennyivel az élet még adós néki, s ha belé-hal, se baj, leg-szebb hólta lészen. Mint álomban engedék. S lelki szemem elött meg-jelene öszve gombolyúltan aluvó magzatom, testemben érlelődő második gyermekem, ekkor negyedik hóban. E még csepp Zedlitzre vártam fanyalogva: megint eggy kis Osztrák fival vagy jánnyal több lejend - de most mint ha könyörögne: illy gyalázatot ne míveljek véle, hogy talám Corona Venerisszel bújna-ki a nap világra. S bár jövendő piczim nem szerettem, még-is érzém: Tennen magadnak szerezhetsz syphilist, cholerát, vagy a mit akarsz, még-is eggy ismeretlen kis alaknak ezt nem okozhatod.

Így tehát hagyám üvöltni Laczit az éjeli edényen. Emlékezetemben fel-rémle Gábor testvér-öcsém, eggyszer régen e lurkó éppen így ült s bőgött a serblin, dugúlása vala, már fertály órája hasztalan erőlködött, e közben sírt s tűlem chocolatát követelt. Nem adhaték néki, mert a chocolata még jobban dugít, de nem is vólt a háznál. Mi tévő légyek? A nap be-sütött, s én kezeim a sugárban mozgatván, árnyék madarakat repteték a falon. Gabó arra figyelt, s feledé a chocolatát.

Ficzkó most ugyan illy erőszakossan követelődze; tűlem, mint kegyetlen Sorstúl, engem, mint enyhittő Sorsát. Nehéz vólt e vég órákban külön maradnunk. Az asztalon Váli Klára főzttyei - el-látá barátomat sok Krankenkosttal, hálám értte - többek köztt paradicsom leves, nagy része a terítetlen asztal lapra ki-lötykölve. Fogtam Mélanie csuda remekét, a sás tündér-kalapot, s e sok pénzbe kerűlt szerelmi csata-hajót a piros lébe csaptam, nem leszen többé fej-fedő belűle. Gestusom annyit jelente: - Ha te önös vagy, én nem; én tudok értted áldozatot be-mutatnom a Hatalmaknak, ha nem is azt, a mit te szeretnél. - Ő ezt alig ha érté, először el-hűlve bámúla, sírása torkán akada; majd nevetésitűl a serbi göczögött alatta. S elébbi ohaját olly gyermekin el-feledé, mint eggykor Gabó a chocolatát.

Hajnallott, a mikor uramhoz vissza-tértem. Már rég a Gendarmerie-n jelenté el-tűnésem, kerestek a Restaurantokban, a Hotelekben, végűl a rossz hírű helyeken, s nem vagyok sehol. Végre be-támolodtam, drágás kalapom hiányozék, Costume ruháimon tellyes Speisekarte, vala ottan Tomat, Spinat, minden. S tettem magam alélt fél-hóltnak, mint ha eggy lovas hadsereg tiport vólna testemen. A jó Max eggy zok szót nem ejte, de láttam rajt, szörnyen szenvedt. Végre meg-szólalt: Hogy ő engem semmiben fékezni nem kíván, s tudja, én Isten-asszony vagyok, kinek viselt dolgait nem lehet eggy azon mérlegen latolni, mint a többi asszonyokét; mostan még-is arra kér: mivel jelenleg nem eggy, hanem két élő test vagyok, legyek ama kis ártatlan másik eránt kéméllettel. - Én abba hagyám a hólt fárattság tettetésit, s kaczagva csókolám öszve az én csudálatos uramat, kinek tűrése a leg-kegyetlenebb probát is ki-állja. S meg-mondám, hogy gyermek kori pajtásomnál, a beteg Pindari Hymnicusnál jártam, s a félelmetes fóltok ruhámon nem valamelly schnapsos véres Orgia bizonsági, mind öszve az ő sovány étkinek pettyei. Max rögtön csupa rész-vétel, segíteni-készség: vagyon-e kellő ápolása, orvosa, tisztasága, minden. S mert ezekre alig némit tudék válaszolnom, dorgála férjem, hogy szívtelen vagyok szeretőmhez, s én kezit hálás csókokkal boríttám e Contra Othellonak, a millyen nincs még eggy a földön.

Más nap uramat kedvesemhez vivém. Elöbb kellett vólna, talám meg tudná vala menteni. Váli Klári rakodott bennt a diák szobában, s ott vala Tóth Lászlónak Medicus collegája s leg-bennső baráttya Cseresnyés Sándor. Max be-ment, én künnt maradék, piczin kori pajtásomnak hűlt tetemit látnom isszonyodtam. Meg ha Klárival ígyen találkozunk, közös imádottunk felett öszve-borúlva, ő többé le nem száll nyakambúl. Így tehát, szédűlvén s émölögvén, a Gangon maradtam.

Aranyaim az asztalon, érintetlen, a hová tegnap vetettem. Nem sok, még-is elegendő a sír helre, koporsóra, Caerimoniára. Tegnap a Costume Ballban, keblemben e forintokkal, nem sejtém, hogy Ficzkó temetési költségit melengetem.

Max fejér koporsót rendelt, mint valamelly el hólt szűz leánykának, a buja kóros Költőnek. Hiszem e koporsóban az én szívemet temeté, - szegény Max annyira ismer engemet, mint hálóba keverűlt dongó a póknak minden rándulásit.

2. Sept. a Bétsi Central Friedhofban Begräbnis. A temető keleti, Schwechat felűli szélit választánk: helyheztessék a Magyar Poeta teteme Magyar ország irányába. A nyári hév ez napra meg-szűnt, éjtszaka bőv zápor hullott, az eső csak reggel enyhűle, tócsák szerte széllyel. A koporsón Max magyar nyelvű inscriptioja (mert ha esze nem is, figyelmessége magyarúl is tud, ha szükséges): Ungvár-németi Tóth László Doctor és Poeta élt 32 évet.

A Hazai s Külföldi Tudósítások szerint csak hív baráttya Cseresnyés Sándor kísérte-ki. Akik éltiben magára haggyák a Dallnokot, hólta után még Hypocrita mód szánakodnak is: Íme a szegény költő melly el-hagyatott, sír-halmán csak kutyája nyüszítt. Allegorice így igaz, ám valánk ott százan is.

Azt hiszem, csak a permeteg siratta, eggyetlen könyű se cseppene. Kell vallnom, én el nem siratám, sem ott a Publicum elött, sem titokban egyedül. Mit mondjak? Tűz, nem víz, az én szerelmem. S engem nem lehet olly könnyeden el-hagyni, hogy csak be-búvunk a koporsóba, s be-fejeztetett. Nem, míg vagyok, ő is bennem.

Sokan kísértük. Nagy csoportban tanuló társai, főként magyarok, s ezekkel Bétsi polgár leányok. Másik, kissebb csoportozatban Oken Professor görögös társaságának itteni része.

Ott vala két Zedlitz, a gazdag s a szegény: Maximilian, a Schlesischer Magnat, s Christian, a Dramaticus. Némán kezet fogtak, mint utóljára hét éve Neipperg Grossmutti ravatalánál; leg-közelebb majd az enyimnél.

Ott valának a Brunsvik Grófnék, vélük a siket Musicus Betoven, e bika fejű, nagy férfiú, mégis olly gyermeki té tova, folyton rángaták a Grófnék, hogy pocsótába ne lépne.

Ott vala persze Váli Klári bába asszony. Nem vólt tűle nyugságom, lógott a fülemen: - Az idest mennyit ápoltam, Elizkém, mindent meg-tettem, hidd el, rajtam nem múla, gatyáit is ki-mostam, Elzám, meg a mit süték, a rítes, a bíles, még is meg hótt az ídes... Így tovább, s közben szerte figyelt, vallyon s reméllhetőn a gyász nép kíváncsiskodik-é, mit pusmognak eggymás köztt a szép asszonyok az ifiúnak sír-verme szélin; jó vón néki Aristocrata Dámákkal eggyütt jutni a pletyka nyelv csücskire.

S ott vala Ficzkóm igaz baráti támasza, Cseresnyés Sanyi, valóban nemes gondolatú, szép, hívséges ifiú. Meg-kérém, gondozná Ungvárnémetinek literaturai hagyományit, el ne vesznének. Én is segélek néki tudásom szerint.

Jobban kék szeretnem Maxot is. De az én Uram Ungvárnémeti Tóth, s nem Zedlitz. Bár testben öszve forrva soha nem valánk, csak kívánatban, sok sok ezerszer.


Kelt Grinzingben, Béts mellett, 1820. 2. Sept. éjtszakáján. A Tudósítások meg-emlékezésit, eggy s mást belé pótoltam késöbb Chramowban.




UNGVÁR - NÉMETI
TÓTH LÁSZLÓ
VERSEI.


PESTEN,
Trattner János Tamás betüível, 1816.


Ficzkónak hozzám vagy rúlam írott verseibűl:


A SENGE SZERELEM.

          Melly vígan folya életem,
Míg a Cyprisz arany-veszszeje bír vala!
          Most a szent ligetek között
Ívám a szerelem csókjait, a finom
          Nectárt, Édesem ajkain;
Vagy a rósa-bokor, s a violák körűl
          Szívám ámbra-lehelletét.
Majd ollykor, ha talám dolgai késlelék,
          Vagy repkény-lugasom megett
Sírám, gerliczeként, árva fejem baját,
          Vagy a zöld cser alól lesém,
Honnan, s merre lehet jönnie. Mindenütt
          A szép s a gyönyörű alak
Játszott volt szemeim s Phantasiám elött.
          Öleltem, ha jelen vala,
S öleltem, ha talán nem vala is jelen.
          Enyém volt az Elysium
Minden bája, enyém volt az egész világ
          Minden kincse. Nekem hozák
A myrrhát s aloét a Pyrenéumi
          Rév-parton ki kötött hajók,
S nékem füstöle a boldog Arábia. -
          Álom volt az egész dolog!
Álom, mellyet az ész, s a komor értelem
          Ketté vága. Fel ébredek,
S ímhol nincsen öröm, nincsen Elysium.


A JÁTSZÓ ERÓSZ.

Egy jánynak voltam gyermek lettemre barátja,
          S ő az enyém: szívünk nem tuda semmi tüzet.
Küprisz gyermeke játszva talált s kért nyájasan egykor:
          Engednők köztünk játszani őt idegent.
Elfogadók: de azonnal ő új játékra tanított,
          S játszánk már szeretők, nem csupa társak együtt.


KECSTELEN SZŰZ.

          Küthére bájövének
Édesgető szerelme,
A kellem és az inger
Előtted ismeretlen:
Nincs még kecsed leányka!
          A férfiat, mi volna,
Mit tenne bölcsesége,
Ifiú kebelnek érczét,
Költő heves szerelmét,
S szerelmes ajka csókját
Nem ismered, mi volna:
Nincs még kecsed leányka!
          Leszen pediglen egy nap,
Ha Küthére bájövének
Szép birtokába juthatsz;
S fog lenni férfi ollyan,
Ki azokra megtanítand:
Ha ma volna már azon nap,
Én férfiad lehetnék.


A JELEN SZERETŐ.

Látom képemet a csapodár Lídicske szemében,
             Látom, s örvendek, míglen előtte vagyok.
Ott hagyom, és csak alig hagyom ott, már másra kacsongat,
             S más bábot mutogat szép szeme, csalfa szeme!


RONDEAU.

          Őtet szerettem én, a szép Lizát,
S hűséget esküttem bájos kezére:
Míg verne szívem, míg pezsegne vére,
Ő lenne, nem sors, életem vezére.
          El sem szakaszta tőle semmi gát;
Sőt bár reményem mind eddig nem ére
Munkával is kivánt nyugvó helyére,
Fogadtam újra Istenném övére:
Őtet szeretném én, a szép Lizát.
          Állott szavam s meghallgata Cythére:
Mert bár kevély én, s bár ő nagyra lát,
Elég hitemnek most is annyi bére:
Őtet szeretnem, őt a szép Lizát.


Kis-Rhédén költött Idylliumibúl:

A TISZTVÁLASZTÁS.

Ha én Ügyész lehetnék,
Mindég csak olly pörökre
Függeszteném figyelmem,
S mindég csak olly ügyekben
Ajánlanám segédem,
Mellyekben a Leányok
Nevök forog veszélyben.

Ha Iskolát tanítnék,
Mindennek azt tanítnám,
Hogy kelljen a Leányok
Szerelmöket hevítni,
S hogy kelljen a kegyelmet
Megérdemelni nálok.

Ha pedig Poeta volnék,
Mindég csak a Leányok
Hűségöket dicsérném,
S mindég csak a legények
Vadságokat puhítnám.

Még Orvos is lehetnék,
S nem lenne érdemetlen
Szolgálatom, reménylem:
Mert szűntelen szerelmes
Lyánykákat orvosolnék,
S mindég szerelmet írnék
Elejébe szenvedőmnek.

Szolgálatot tehetnék
Mind ennyi hívatalban,
De mivel csak egyre érek,
Válasszatok, Leánykák,
Mellyik dologra szánjam
Ezek közűl erőmet,
Hogy hasznomat vegyétek?


                AZ ÁLMOK.

Beszélők: Antiopa és Haliodóra.

A.   Mért sírsz ollyan igen, s mért ömleszt szép szemed annyi
      Sok könyvet? szólj édes szűz, óh Haliodóra!

H.   Kímélj-meg kedves, kímélj-meg, s hagyj magam engem
      Antiopa, bú rágja szivem, s nincs mód kibeszélnem
      Ollyan nagy sebemet: kedvem sincs szólni, ne faggass.

A.   Nem, Küprisz hitelem! nyomorúlt, nem hagylak-el addig
      Míg nem meglátom, mi emésztheti annyira kebled!

H.   Mit kelljen felfödni leányka! magam sem egészen
      Látom okát, mi az, a mi epesztheti annyira keblem.

A.   Mért kell hát epekedni bohócska, ha semmi bajod sincs?

H.   Éjeli látásim szoktak rettenteni engem.

A.   Milyen látások szoktak rettenteni téged?

H.   A habszülte Küprisz berkén egy rózsa viríta,
      Bíborszín, gyönyörű, s Erószápolta virágcsa,
      Mellynek bája az Isteneket is tűzre hevítné.
      Ez nekem, a mint elnyugovám, nekem adta Küthére,
      Álmomban mindjárt elhervada a kebelemnél.

A.   Ennyi-e rossz álmod? hogyan értik az Álomitélők?

H.   Isméred Lükidászt, mátkámat, ez ő-nekik, a mint
      Észrevevém, a Küprisz ajándékozta virágcsa,
      Melly nyujthatja nekem, de meg is rövidítheti éltem.

A.  Aggódásodnak nincs semmi sem ellene szólnom,
     Mert rövid életidőnk, mint a rét-szülte virágé.
     Mindazonáltal az álomban nincs semmi valóság,
     Úgy látom, mennél kedvesb nekem éjeli álmom,
     Annál roszszabbnak tetszik más reggel előttem:
     Mert fájlalja szivem, hogy jómnak már nyoma sincsen.
     Roszsz álmomra pedig későbben is édes örömmel
     Nézek-viszsza; mivel nincsen mit félni valóban.


EPITHALAMION.

Tekint. Szilassi Szilassy Jósef úrnak tekint.
Kis Rédei Rhédey Klára kis asszonnyal
öszve-kelésére.

               Boldogok a Szeretők, kiknek sziveikben az Ámor
               Szent tüze olly szabados színben s olly lánggal ütött ki,
               Melly nem csak nem alázza, hanem nemesíti az embert!
Klárika, és Jósef, két kedves gyermek (amannak
Rósa virít ajakán, elevenség, s gyenge szemérem
Játszik szép szemein, olly nagy s olly isteni bájjal,
Hogy nincs mása talám sehol a nagy Hunnia földén;
Ezt pedig a jó szív, a bátor lélek, az elme,
A Nem, s a jószág; mind a polgári szerencse,
Mind a természet javai olly nagyra emelték,
Hogy nincs nála külömb az egész Pannónia földén)
Meg látják egymást, s fel gyúl egymásra szerelmök:
"Klárika! nem tudom én, így szól elsőben az Ifjú,
Én te miattad igen sok bút, sok bánatot érzek,
Mert mihelyest nem vagy velem, ollyan, mintha hiános
Volna akármi öröm, mellyet vagy játszi barátim
Tréfáik, vagy az édes Atyám apolása okoznak,
És még is te - de nem mondom, mert meg haragunnál,
Ollyan igen keveset jársz hozzánk - egy kis időre."
A kis Klárcsa pedig: "Hiszed, úgy mond, úgy vagyok avval
Én is, mert én is mindég csak téged ohajtlak,
Még sem jösz hozzánk soha sem." "Mert nincsen ürűgyöm,
Mond Jósef hevesen, te neked pedig itt a húgom,
Ő is jó gyermek, ő is kívánja baráti
Szívedet, ő is örűl, mikor itt vagy, s ő is ohajtja:
Bár csak gyakrabban jönnél! bár csak vele volnál
Szűntelen! - és még is -" Nem szólhata többet az Ifjú.
               Boldogok a Szeretők, kiknek sziveikben az Ámor
               Szent tüze mind inkább meg erősödik! - Egykor egy Ünnep,
Egy szép Ünnep volt, mikor a két gyermekek épen
A Kertben mulaták magokat (külön egy szegeletben).
"Várj csak! mond Jósef, várj csak, ki tanúlom ezennel
Klárcsa, szeretsze te engemet" - így szólt, és le szakasztván
Egy pipacsot, meg üté tenyerével. Paff! - nagy erővel
Pattan el a levelecske. "Szeretsz!" A Szűz pedig: "Én is
Meg nézem, ha szeretsze" - midőn ezt mondja, le guggol,
Fűvet tép, ki veszen hat egyenlő szálat, od'adja
Jósefnek: "Fogd meg, markold meg Jósika" - így szól,
Ő pedig öszve köti mind a két végen: "Ereszd el"
S egy darab. - "Úgye szeretsz! Már nem kételkedem" úgy mond.
Ekkor meg látván egy súgár tölgyet az Ifjú!
Hozzá fut, ki veszi kését, s rá metszi szerelmök!
Egy K-át, egy nagy K-át metszett rá, mellynek az elsőbb
Oszlopa J-ét mutatott, Jósef, és Klárika egyben:
"Ollyan nagy legyen, ollyan erős legyen a mi szerelmünk,
Így szól, millyen ez a fiatal Tölgyecske, ha egykor
Ötvened-évi lejend." - Ezután haza mentek örömmel.
               Boldogok a szeretők, kiknek sziveikben az Ámor
               Szent tüze meg nem hűl, s ki nem alszik, bár mi sokáig
               S bár melly meszsze legyen szükség elhagyniok egymást!
Egykor Klárcsának (mivel ő neki nem vala honnja
A Váras, mellyben Jósef, s Jósefnek az Atyja
Laktanak) el kellett - haza kellett mennie - messze!
Nincs mód, nincs akadály, melly ellent állna az útnak,
Mennie kell! - szomorú Izenet! "Hát, monda az Ifjú,
Hát mi külön válunk? Jaj jaj! nem tűnik el a füst
Olly hamar, olly sebesen, mint tőlem az a gyönyörűség,
Mellyet az ég, s a csalfa remény festettek előmbe!
Ah Cyprisz! mi hamar méreggé változik édes
Nectárod, mellynek Kelyhét rám annyi örömmel,
S olly vígan köszönéd. Válunk? de nem, óh nem örökre?
Én legalább soha sem válom meg tőled örökre
Klárika!" - így szólott Jósef. A Szűz pedig: "Én sem,
Én sem válom meg - Nem! - Nem válom meg örökre
Jósika!" "Én fogadom, mond Jósef: nem leszen ollyan
Szép alak, azt fogadom, kire fel gerjedne szerelmem."
"Én pedig azt fogadom, mond a Szűz - nem leszen ifjú,
A kire szűz kebelem fel gyúlna, sem annyi szerencse,
S olly ragyogó csillám, mellyért hű szívedet adjam."
"Engedjék az egek, mond Jósef, hogy fogadásod
Szent legyen!" "Engedjék az egek, mond Klárcsa, hogy ollyan
Szent legyen a tied is!" - Ez volt leg utóbbi beszédök.
               Boldogok a Szeretők, kiknek sziveikben az Ámor
               Szent tüze olly tartós, hogy még a mennyei Hymen
               Szent fáklyáját is fel lobbanthatja szikrája!
Négy esztendeje múlt annak, hogy Klárcsa az Ifjat,
S hogy Jósef Klárcsát ekként bíztatta. Csodálták
Mindenek, a kiknek gondjok volt rájok, az illyen
Hosszú veszteglést. "Jaj már nincs semmi belőle."
Így szól a Község. Mások pedig: "Illyen az első,
A gyermek-szerelem, - kár abban bízni, akármi
Hév legyen is." De nem ezt vélé a Lyányka magában,
Mert neki képtelen az, hogy Kedvese el hagyhatná.
               Boldogok a Szeretők! kiket a nagy Hymen az első,
               A leg szebb, s a leg jelesebb ifjúi Viránynak
               Kellemi közt von ezen szent alkura, a hites élet
Oltárához; azon korban, míg ébrek az ifjak,
Míg nem bölcs okokért, hanem önnön kényökön adják
Szíveiket; míg Szívet, s nem Kezet adnak először!


ODÁIBUL:

A BARÁTSÁGHOZ.

Kész hát az Oltár, s készen az Áldozat,
Mellyet fogadtam. Tartsd meg amazt, dicső
             Nagy Isten Asszony, szent Barátság;
                      Ezt pedig égi tüzed szikrája

Emészsze füstté! Helytelen a panasz
Hogy a barátság Asszonya el hagyá
             Földünket. Itt jár ő közöttünk,
                      Itt vagyon ő, de csak az találja,

(Mivel csak annak nyitja fel a gyönyör
Forrása méhét) a ki nem a világ
             Lármái közt, hanem tulajdon
                      Szíve körül tapogatja őtet.

Ne is vegyen rá semmi sem, óh kegyes!
Hogy meg tagadván Isteni rangodat,
             Vagy a kegyetlent lelkesítsed,
                   Vagy czudarokra pazárld segéded.


A VILÁGOSSÁG.

Vastag homály fedé a mély Chaószt,
S nem volt szemünk hová függeszteni,
S nem láthatánk semmit lábunk előtt.

Fel tetszik egy Csillag! Nagyon kicsin,
S homályos a Csillag; de mind azáltal
Volt már még is hová tekintenünk.
Ez a Csillag nekünk Vezér leve,
S tapogatva kísértük sugárait,
S imádtuk ál-fényét, ámbár gyakorta
Meg meg csapók mellette lábaink.

Fel tetszik a Hold, - áldott tűnemény!
S erőt veszen lágy fénye a ködön.
Látunk hegyet, völgyet, halmot, s gödört,
Látunk mindent, csak hogy homályosan.

Fel tetszik a Nap is! Fut a setét,
Nincsen setét! mert a világos Aether
Minden ködöt s homályt el kergete.
Látunk, mindent látunk, mindent tudunk,
Tisztán, világosan látunk, s tudunk.
Nem kell tapintás, még is érezünk;
Nem kell üvegszem, még is meszsze látunk;
S nem kell hitel, mivel látunk, s tudunk.

Dicső Nap! óh bár csak még a Jeges
Póluszra is ki hatna szent világod,
Hogy látnák a szegény Szamójedok,
A Lappok, és az új Zemlát lakók:
Mi a külömbség a Nap s Hold között!


EPIGRAMMÁIBÚL:

PROMÉTH.

A tűz, mellyel agyag-képét formálta Prométheusz,
            Öszve sütötte kezét s újait, és ki alutt.


ARCHIMÉD PONTJA.

Coriolán, mihelyest kivetették, hogy ne mozogna,
            Tud nyugvó-pontot lelni, - de Róma mozog.


PLÁTÓ LELKE.

Egy marad Egy, bár a végetlen karra emelgessd,
            Vond ki az Egy gyökerét, úgy is Egy, a mi marad.
Lelked is olly Lélek, bár mellyik karra emelgessd,
            Mint a melly Lelket tő-gyökerére aprítsz.


AZ EMBER ALKATJA.

Önts az agyagra savanyt, ki repűl a szénszesz az égbe,
            S más újabb testté változik a kis agyag.
Rontsd le por-alkatomat, bé omlik lelkem az égbe.
            S más újabb testté változik a kis agyag.


AZ IGAZSÁG.

Egy fényt, egy súgárt, s egy képet fest az igazság,
            Még is ezerképen tűnik előnkbe nekünk.
Nem csoda: mert a mint sűrű vagy ritka az elme,
            Úgy szegi a súgárt czélja s aránya felé.


BARÁT, ÉS BARÁTNÉK.

Biztosom egy, de ezer szeretőm vagyon. A ki nem érti,
          Tudja meg: egy szívem, s gerjedezésem ezer.


BERSENYIHEZ.

Úgy omol a bú s gond dallodra a Léthe vizébe,
            Mint az eget-metsző szikla vak árja rohan,
Méltán nyerted ezért, hogy az ép Helicóni borostyánt
            Rósával fűzték öszve az égi Kegyek.


KAZINCZIHOZ.

A szelet, a lelket csak fúvallatja dühében
            Véteti észre velünk a nagy Olümpi Zeüsz.
Nincsen hát hasznod bár millyen visga szemekkel
            Függened is testén, hogy megitélj valakit.
Műv az erőt, s az erő mértéke mutatja az embert:
            Így a hangjából ismered a madarat.


RHÉDEIHEZ.

Szép ifiúságod sok drága gyümölcsöket ígért,
             S eddig is, úgy látszik, hímzed igéretedet.
Bár csak egész élted a fához lenne hasonló,
           Melly terem is, ha virúl; s újra virúl, ha terem.


A KÖNYVHÖZ.

Menj Könyvecske, tulajdon agyam fajzotta leányom!
           Athenának erős aegisze védi kebled!
Menj útadra, ne félj: felhő fed téged az úton,
           Mint a Trojából megszabadúlt szökevényt.
Oh! ha minél hamarabb a Németföldre mehetnél:
           Vendégetszerető nép ez! örömre fogad.


OKENHEZ.

Bátorrá teszi bölcs követőjét Múza. Szerencse
           Védi habok közt is a magahitte merészt!
Legfőbb Istennék: Bátorság, Múza, Szerencse:
           Boldog az, a ki nekik gyujtogat áldozatot.


KÖNYVRÁGÓ EGEREK.

Három egér rágcsált egy könyvet; nem vala semmi
           Enniök. "Ejnye czudar tolvajok! így kiabált
Rájok Hippokrát fia, hogy meglátta tükréből,
             Mellyre tanúltában félre veté szemeit,
Menjetek óh gonoszak! lencsét rágcsálni; külömben
             Mindjárt a Kandúr Istenetek jön elő."


NEMES NEMZETES
MÁYERFY XAVÉR FERENCZ
ÚRNAK.

MINT
ANYAI NYELVÜNK,
S A NEMZETI CSÍNOSODÁS
KEDVELŐJÉNEK,
BARÁTJÁNAK
S MINT
A HAZA,  KÖZ JAVÁT NEM CSAK SZÁJJAL ÓHAJTÓ;
HANEM AHOL KELL, S AHOL ILLIK,
VALÓBAN IS ELŐ SEGÍTŐ
IGAZ
MAGYARNAK.


Pindarusi Hymnusibúl:

ELEÜZISZI TITKOK.

1. Stropha.
               Távozzék minden gonosz innen:
               Nem szól gyáváknak az én lantom,
               A fennyen övedzett
               Múzák ajándékok: a Törvény-
                      adó Istennét fogom éne-
                      kelni. A béavatkozott
               Veszteg maradjon, míg engemet
               Föld-Anyánknak éneklőjét hallgatand.
               Sokat tud ő, a mit csupán
               Zeüsz leányival közöl,
               S a biztosak közt kevés

1. Antistropha.
               Látott, s nem mert mondani másnak
               Olly titkot senki sem, ámbár tud-
                      ná azt; ha pedig az Is-
                      tenné megengedte a Szűznek
               Hogy a kit választa, hevítse-
                      fel: merész annak éneke.
               Boldog halandó, a kit szere-
                      tett Szülői honnjokból a Kháriszok,
               Küthére ékes társleá-
                      nyi útasítanak Heli-
                      konnak magas bérczihez!

1. Epod.
               Mert az könnyeden tanúlta meg,
               A mit némellyik az Istenek között
               Örökké meg nem tanúlt,
               S az embereknek erős munkájokra
               Teve Khárisz törvényűl:
               Szépet szépen.
               Szerencsés fia érdemes anyádnak,
               Kit a Kellem Istennéi neveltjöket,
               Zeüsz maga választa nektár pohárnokjává
               Hébe helyett, hogy
               A pálczavivő sasnak szárnyain
               Magához ragadott Olümpba,

2. Stropha.
               Jőj hozzánk óh isteni karnak
               Biztos vendége, s taníts meg, ké-
                      rünk, minket, az Örökök
               Jó kedvöket megszerezhetnünk,
               Hogy a nektár szent italától,
               Mint te is hajdan, istene-
                      sűlhessen Árpád szép nemzete.
               Mert elégtelen bár melly szent áldozat
               Az érdemes Múzák előtt,
               S elégtelen hegy a hegyen,
               Pindoszra a Hélikont,

2. Antistropha.
               S a Parnasszt a nagy Helikonnak
               Égmetsző bérczire halmazni:
               Bár melly magasan emel-
                      kedtél is, a nap közel szomszéd-
                      ja, mint a hold, hogy teli fényben
               Tündököljél-le kölcsönös
               Súgáraiddal földünkre: hi-
                      deg leszen világod, mint a hold maga,
               Hanemha perczeg kebled is
               Saját tüzével: ez mele-
                      gít, s ez ragad szárnyakon.

2. Epod.
               Melly boldogtalan szülők azok,
               Kik nyers vérű fiaiknak a magas
               Derékség útát ugyan
               Törik, hanem, hogy az elmének tiszta,
               S kecsesebb bájvirága
               Síkon terem,
               Hol a Kháriszok édesen enyelgnek
               Küprisz társaságában, nehezen hiszik.
               De engemet a nagy Zeüsz lángoló villáma,
               Mennykövezése,
               Sűrű köde, s a ködből pattogott
               Fénysúgárok eszemre hoztak.

MELPOMENA.

Stropha.
            Nehéz tetszeni mindennek;
            Kevés jóknak pedig megnyerni
            Kedvöket, olly jutalom,
            Mellyből a halhatatlan kezek
            Csupán a deréket részeltetik.
            Boldog a költő, ki az aranyhajú
            Melpomenát követi
            S nem gondol a többséggel,
            Sem a hiúkkal,
            Mellyeknek kecsegtetne bár vará-
                   zsok, nem tart sokáig:
            Mert az ő dísze virúlni fog,
            S nőttön-nő szűntelen,
            Mint a magas derékségé.

Antistropha.
            Te Aegisztviselő Zevsznek,
            Olümp mézhangzatú Isten-
                  asszonyi kellemetes
            Anyjoktól, legdicsőbb gyermeke,
            Jövel, s kölcsönözz óh Melpomena!
            Bájoló szép versezetet énnekem,
            S tiszta ezüstrezegést
            Lantom feszes húrjának,
            Hogy Istenimnek,
            S honnom Hősinek kedvetek szerint
            Dícsérhessem a jót,
            Felderült gondolatok sebes
            Szélreptökben, s koszo-
                   rút fűzzek a jelesbeknek.

Epod.
            Boldog hazám, jó lélekvédte Magyarság,
            Tündöklik a te dicsőséged örökké,
            Mint a magasan delelő nap
            Fénye az ég üregén;
            S nyereség leszen énnekem is valaha,
            Hogy polgári tisztemet
            Bételjesítém erántad.
            A költőkre pedig nem irígykedem,
            Kik a leánykákkal suttognak:
            Szégyen volna Akhillnak
            Az asszonyok között lappangnia!

HERMINE.

1. Stropha.
               Drága a szerelemnek
               Gyümölcse, mellyben Olümp
               Ajándéka, az élet tüze
               Firól fira kel, hogy az édes magzatot ismét
               Teremtői tehetség szállja meg. Ál-
                      dott szerencse, s magas czél az asszonyé,
               Ha látnók az égi pálya körét, hol ő a
               Gyök-erő kisugározott
               Fényében osztozik,

1. Antistropha.
               S hajtja gyenge kezekkel
               Az alkató hatalom
               Nehéz érczkerekit, mellyeket
               Kívűle csak Izisz erős jobb karja tekerhet.
               Szelíd indúlatokkal teljes az ő
               Tiszta keble, midőn túl tekint körén,
               S ki lát a virágok illatozó mezőjök-
                      re, hol ő Feleség, Anya,
               S Gazd'asszony éldegél.

1. Epod.
               De nem veszi észre: mennyi bajok állnak ú-
                      tában előtte!
               Elkezdi pályafutását, s szalad a férj megett,
               Kit gyámolúl veve jobb oldalon.
               Boldogtalan! ha kidőlne férje,
               S boldogtalan, ha ő maga dől is a terh alá.

2. Stropha.
               Néha édes örömmel
               Mosolyg Nióbe ölén
               Vídám kisdede, s érezteti
               Böcsét az anyával: alig, hogy ez elveszi róla
               Szemét, huh! kifeszűlten pattog az ív-
                      húr fejére: bosszús kéz voná-fel azt!
               Gyakran félre dőle a lobogó szövétnek
               Hümen ünnepi fényben állt
               Oltára bíborán,

2. Antistropha.
               S gyászos éjbe borítá
               Halottja árva menyasz-
                      szonyát. Ritka, de történt eset,
               Hogy a kinek életerőben perczege keble,
               Megérlelte gyümölcsét, s által esett
               A szülői vajúdó gyötrelmeken:
               Alig kóstolá az új anyaságnak édes
               Örömét, kialutt tüze,
               S már égi áldozat;

2. Epod.
               Örűl, hogy egy élő nyomocskája marad, pedig
               Ebben is a férj
               Bánatja fog megújúlni, kegyesének kicsid
               Képében! Így eped a sok gyümölcs
               Letörte törzsökön a gyümölcsös
               Oltvány barátja. Hermine, boldogúlt Asszonya

3. Stropha.
               Az Ilithűja gyűlölte
               Magyarnak! óh! ha fog ér-
                      demes férjed az ő sebhedett
               Szívére viszont örömírt lelhetni? ha látand
               Nemesb lelket az allság a koronás
               Fők között? Böcsösök gyermekid, nemes
               Szerelmednek édes záloga, a Magyarnál:
               Te hagyád azokat reánk,
               Hogy bennök élj velünk.

3. Antistropha.
               Óh nagy Attila vára,
               Mi tapsolást, s öröm é-
                      neket hallana bástyáidon
               Magas Fejedelmed az ő hív népe körében,
               S mi víg ünnepet üllnénk jó Magyarok
               Tiszteletre! De áh! nem szabad: halaszt-
                      ja azt a keserves aggodalom: szerelmes
               Feleség, Anya, s hű Leány,
               Kiért szomorkodunk.

3. Epod.
               S egy olly nemes Asszony porvödre felett ül az
               Égi reménység,
                  S két Gyermekecske ölében, kiben édes vagyont,
                  Munkás erőt kesereg Hunnia:
                  S őt, bár helyén Ikerek ragyognak,
                  Húnyt Hesperét keresgeti, s várja majd Phosphorát.


AZ ISTENÜLÉS DICSŐSÉGE.

1. Stropha.
               Tövis bokrok alatt terme ibolyám,
               Darázs donga Nárciszom felett,
               Mellyből Hunniának
               Tiszteletes koszorút kötözék,
               Hű gyermeke, hajdan.
               Szúrt a fúlánk, karczolt a tövis
               S elreppentek a bájos Sülphídek,
               Mellyeket Zephür virágimon ringatott;
               De hervadatlan lőn a koszorú,
               S ékesíti ma is Ganümed kezében
               Olümp vendéginél a nektár kelyhet,
               Örömöm nekem, s gőge századomnak.

1. Antistropha.
               Csekélység ugyan a szép, sokak előtt,
               Ha nincs avval érdemlett haszon;
               S nem gondol virággal
               A ki gyümölcsöt akar zavaros
               Őszére takarni.
               A Kegyszűzek kedveltjök pedig,
               Bár Psüchének édes bánatjait
               Kelljen is szívében ollykor eltűrnie,
               Reményli, nem vénűl meg sohasem!
               Őt csak a szerelem tüze lelkesíti,
               S virágokról virágokra szállong ő,
               Hogy az Isteneknek csinálna kedvet.

1. Epod.
               Bé kellett járnom a parlagokat
               Attika téreiben,
               S körűl bolygottam a sírhalmot
               Az elhúnyt Vezuv szent vidékin,
               Hogy az erdő fanyar cser levelét
               S a bokor nyers venyigéjét
               Elvegyítve az ámbralehellő
               Cüprus illatjával,
               Ajánlhassam hív emlékezetűl
               Az Olümp kegyes Isteninek.

2. Stropha.
               Segítette nemes czélomat az ég,
               S adott énnekem gyors szárnyakat,
               Hogy fennyen repűlnék,
               Ott, hol egy isteni kéz Helikont
               Fénnyel koszorúzza.
               Nőtt szűntelen, nem lankadt erőm,
               Hozzá szoktam a nap súgárihoz,
               S borzadom, nem átkozom, hazám fellegét.
               Böcsűletet nem koldúl az igaz,
               Nyer ha nyer; de ha szinte gyalázat érné,
               Dicsőségét nevelnék az irígyek,
               Valamint az éj a gyémánt világát.

2. Antistropha.
               Setét köd lepi bé Tátra derekát,
               S nagy éjfélt huhog sok száz bagoly
               A hegynek tövéből:
               Zevsz madarát pedig a tetején
               Fénytenger övedzi.
               Jó szem kiállhat minden súgárt,
               S bár hátat vet ollykor a nap reánk,
               Új meg új vidékre adja áldásait.
               Nem alszik el szent fáklyája neki,
               S megtalálni, hogy isteni fényt közöljön,
               Csak olly bátran repűlj, mint Prométh hozzá,
               S csak örök tüzét szent kezekkel őrízd.

2. Epod.
               Boldog lélek, kit a Múza sereg
               Isteni karba emelt,
               S körűlöntött Olümpnak fénye
               Igaz bölcseség aetherével.
               Magasan jár az ő képzete,
               Feljebb a saskeselyűnél,
               S örömöt hoz az emberi nemnek
               Ha leszáll a földre;
               S hálával tér innen vissza megint,
               Valahányszor az égbe repűl.

3. Stropha.
               Halandó teszi a jót jutalomért,
               Megérdemlik a fáradt kezek,
               Hogy a szent barátság
               Hű kebelében az édes öröm
               Nyugtassa meg őket.
               S méltó, hogy illendő bért vegyen
               Minden munka, mellyet törvény kiván,
               Mellyet alkúval cselekszik a föld fia.
               Csak Isteneknek nem kell jutalom,
               Kiknek a szeretet szava önn bírájok,
               S nem ismér karjok a szentnél több törvényt,
               Hogy az égnek áldásit osztogassa.

3. Antistropha.
               Est váltja fel a rekkenő aszályt,
               S akár kérj, akár ne kérj esőt,
               Várnod kell az égből.
               Isteni kéz ragyog a haragos
               Villámon is által.
               A rét virágát, mellyet tapodsz,
               S a menny sok tűzét, a bámulatost,
               Két szemét az égi láncznak, ott fenn szövik.
               Hazám, Hazám, tiszteld Istenidet,
               S a vélek rokon embereket böcsűljed!
               Az Egység Lelke fő Isten, ő köztök,
               S ez az Isten, a kit követned illik.

3. Epod.
               Nem mindég tapsol a győzedelem:
               A szeretet szeretet,
               Leszáll mégis szívünk mélyére,
               S nem ád néha fényt tiszta fénye,
               Nem ád a gyöngy sem tenger fenekén.
               Nem kell többségre tekinteni,
               Ha az égi erőket itéled;
               S nem is a nagy jelesb!
               Plutónak száz-tulkos áldozat:
               Helikonnak ez a koszorú.


Tragoedia

NÁRCISZ.


Részt-vevők:

Nárcisz, szépséges ifjú.
Kephisz, Attya.
Liriopé, Annya.
Myrszon, baráttya.
Néreüsz, rokona.
Iréne, Néreüsz unokája.
Tiréziász, Nárcisz őr-lelke.
Echó, Nympha.
Chlórisz, Echó leány-öccse.
I. Nympha.
II. Nympha.
Nymphák sokan.
Sirásó.
Halott-kísérők.

A Történet esett egy Thesszáliai berekben.


Nárcisz (egyedűl eltévedten).
        Ah Istenek! mi rémítő zordon liget
        Áll itt körűltem, s micsoda borzasztó fagyos
        Szellő suhog felettem a zöld lombokon.
        Reszket velőm, térdem, kezem, s minden tagom.
        Azt gondolám, hogy nincsen olly rejtekszugoly,
        Melly elkerülte volna észrevettemet,
        És még is imhol most hová nem tévedék,
        Hol semmi jelt nem láthatok, nem lelhetek,
        A melly eszemre tudna hozni, hol vagyok.
        Huh! borzadok, s irtózom árnyékod, liget!
        Bűbájos e hely, rosz varázsló lelkeké;
        Vagy szent, s nagy isten lakja szent környékeit.
        Isten, vagy Isten-Asszony, a ki itt lakol!
        Mutassd meg útam, vagy fedezzd fel, hol vagyok.

Echó (jő). Nárcisz vagy, úgye, talám? ha nem csalatkozom.

Nárcisz. Annál serényebb tiszteletre vagy érdemes,
          Hogy ismeretlent engem néven szólitasz.

Echó. Mindentudóság lelke nem közös velem,
          Mellyért kivánom, hogy ne tisztelj engemet,
          Hanem szeress, csak úgy szeress, mint jó leányt,
          A kit nem a mély elme, hanem a szív tanít.

Nárcisz. Tisztelni valakit, vagy szeretni, azt hiszem,
          Azon-egy. De kérlek, hogy tekintsd szüléimet,
          Tekintsed őket, és mutassdsza meg útamat,
          Boldog leányka! Oh siess, tégy jót velem.

Echó. Kedves szüléid boldogok, Nárcisz, nem én!
          Ők boldogok, nem én, ha itt hagysz engemet.
          Ah melly sok ifjú Satyrokat s Vadászokat
          Ismertem eddig, a kiket fel sem vevék,
          Bár mint kivánták kedvemet megnyerniök;
          Te vagy leg-első, a kiért szívem dobog.

Nárcisz. Szűnjél, leányka! mert nem értem, mit beszélsz.

Echó. Szeme szól Erósznak, s hogy megértsed, légy szemes -
          Hallottad ezt a közbeszédet, gondolom.

Nárcisz. Nincsen figyelmem, mert szüléim fájlalom.

Echó. Fájlald szüléid, arra nincs mit mondanom,
          De hogy nem érzesz, éktelennek tartalak.

Nárcisz. Tarts éktelennek, csak mutassd meg útamat.

Echó. Megmutatom útad, csak fedezzd fel szívedet.

Nárcisz. Szívem nem ismér semmi nemtelen tüzet.

Echó. Nincs nemtelen tűz, a hol a lélek nemes.

Nárcisz. Kérlek ne késsél megmutatnod útamat.

Echó. Megmutatom édes Nárciszom - hanem jere,
          Jer előbb tanyámra - jersze, lássd meg, hol lakom -
          Leszen gyümölcsöm, friss vizem, hűvös szobám,
          S örömest cselekszem, a mivel szolgálhatok.

Nárcisz. Nem bánom Isten-asszony, én is megteszem,
          A mit lehet, csak hogy bocsáss útnak hamar.
        (Elmennek.)

Tiréziász (jön.)
          Bár meg ne bánnád sohasem, édes Nárciszom!
          Ne hogy a ma történt tétovázásod miatt
          Még éltedet is el kelljen örökre vesztened.
        (Karjait égre tárva imádkozik.)

        Jer azért Apollo! Kérlek ihless engemet,
        Adj bölcs tanácsot, hogy segítsek édes Nárciszon,
        Mert szánom őtet - szívemen fekszik nemes
        Erkölcse, mellyért jobb szerencsét érdemel.
      (Tánczol nehány lépést.)

        Hálám! sugallott csak ugyan a Mindentudó,
        Hálám! cselekszem, mert nagyon bölcs a tanács:
        Tiréziásznak, ama szerencsés jósoló
        Vak öregnek a képét veszem fel s úgy fogom
        Bevárni Nárciszt, hogy ha mint Védistene
        Nem mondhatom meg neki szabadon ítéltemet,
        Mint idegen, álorczám alatt mondjam meg azt.
        De hallga! melly nagy lárma zajog ott lenn? - Megyek,
        Hogy észre ne vegyen Echó - megyek, mindjárt megyek,
        S amott az úton állapom meg, míg jövend.
      (Elrejtezik.)


(Nárcisz és Echó jőnek.)
Nárcisz. Nem, nem vakítasz - nem vakítasz meg soha,
        Akár ki légy is, mondhatom - mert esküszöm
          Szentűl ezen kézívre, mellyet még ösöm
          Nyert Artemisztől, hogy felűl-múlt másokat,
          Err' esküszöm, hogy nem vakítasz meg soha.

Echó. Nárcisz! te éktelen! valld meg, miért buzog
          Ollyan felettébb ellenem boszús epéd?

Nárcisz. Szép Isten-Asszony vagy, becsűlhet a világ!

Echó. Hát mért? mit árték, vagy mi kárt tevék neked?
          Mert lássd, ha mérész csókomat kárhoztatod,
          Az még köszönetet, nem gyalázatot érdemel.

Nárcisz. Mézes beszéded nyájasan hízelkedik,
          Szíved pediglen mérget és fortélyt kohol.

Echó. Ah Cyprisz! illy bért kell lakolnom énnekem?
          Hogy magamat egy nyomorúlt halandóhoz tevém!
        (El megyen.)

Nárcisz. Ah Artemisz! mért engedéd ide buktomat?
          Mért nem bocsátád rám talám a leg fenébb
          Vadkant is inkább, hogy szerencséltess vele:
          Most vagy hevernék, vagy csodálna a világ.
          Imitt pedig még károsabb volt a veszély,
          Mert nem is ügyeltem arra, hogy védjem magam!

Tiréziász (jön).
          Jobb kézre, édes gyermekem! jobb kézre tarts,
          Bízzál, ne csüggedj - élnek a te Istenid!

Nárcisz. Légy üdvöz, jó öreg, hogy keservem enyhited.

Tiréziász. Csak azt cselekszem, a mivel köteles vagyok.

Nárcisz. Eltévelyedtem, nem tudom, hol is vagyok,
          Kérlek, mutassd meg, vagy nevezzd ösvényemet.

Tiréziász. Csodállak Ifjú! hogy neked nem kell egyéb,
        Mikor itt vagy is már - a midőn nagy Férfiak,
        Bölcsek, Vitézek messze földről is gyakor
        Meglátogatnak s felkeresnek engemet,
        Hogy megtanúlják tőlem életök útjait.
        Még maga Ulysszesz sem került el, az okos!
        Mióta pedig itt lakozom a Thesszália
        Földén, Kephisznek, egy nemes polgárnak is
        Mondék jövendőt, már talám négy ízben is,
        Nárcisz fiáról - és neked nem kell tanács?

Nárcisz. Hiszem én vagyok az a Nárcisz, a kit emlegetsz,
          Kephisz pedig Atyám, a kinek Tiréziász
        Mondott jövendőt -
Tiréziász.                             Én vagyok Tiréziász.

Nárcisz. Örvendek öszve jöttömön, bölcs Férfiú,
          Noha már az Örökök ellen is panaszkodám.

Tiréziász. Hallám pörötöket, s jól tudom történeted,
         Mellyért kimondom rólad igaz ítéltemet,
        S a mit tanácslok - még te ifjú vagy, tanulj:
        Körben forognak mindenek az ember körül,
        És a vezérsúgárokon folynak belénk,
        Mellyek csupán a gondolat nyüst-szálai.
        Boldog, ki a csendes középponton pihen,
        Nem tántorog, s nem függ sem egy, sem más fele;
        Ellemben a kit akármi tárgy ki-kaphatott
        Nyugvó helyéből, azt az örvény rántja be.
        A szépnem ellen csak szemes légy, nem kemény,
        Mert tüzesen érez minden ösztönt. Jól tudom,
        Mert voltam asszony: láttam és már lángolék;
        Hallottam egy igét, kész valék akármire.
        Válassz magadnak egy nemes polgárleányt,
        Kivel, tulajdon nőddel, osszd meg szívedet;
        Mert becstelen még a leg ékesb rósa is,
        Minthogy nem ismerjük, ha parlagon virít,
        S a benne termett nyű emészti meg tövét,
        Ha nincs körűlte, a ki szemmel tartaná.

Nárcisz. Köszönöm tanácsod, s követem azt, a mint lehet.
        (El mennek.)

(Echó és Chlórisz jőnek.)

Echó. Hát hol az az ember? láttad-e, merre ment s hová?

Chlórisz. Egy öregre talála, a kit én nem ismerek,
          Soká beszéltek, hallgatám beszédöket,
          De végre mind a ketten eltávoztanak.

Echó. Ah Istenek! mi rút gyalázat ez nekem
          És melly hamar megtudja esetem a világ!
          De várjon is az a nemtelen lelkű vadász!
          Maradj csak édes Chlóriszom, mindjárt jövök.
        (Ki fut.)

Chlórisz (egyedül). Megfoghatatlan változás, a melly szegény
          Nénémet érte! mert ugyan mi víg leány
          Volt ő! hogy ugrott! hogy dalolt! mi nyájasan
          Tréfált, enyelgett mindenekkel, kik vele
          Barátkozának! hányszor indított kaczajt
          Társaival, a szép kecskelábú Satyrokon!
          Mi nagy gyönyörrel kergeté el tegnap is
          Crisson Satyrt a csíntalan játékokért!
          S imhol ma millyen durva, hogy boszonkodik,
          Dúl-fúl, haragszik, sír, kiált, ordít s futos!
          Pedig én nem láttam még, hogy ollyan szép vadász
          Lett volna nálunk valaha, mint imez a mai.

(Echó visszatér más Nymphákkal.)

Echó. Itt e kopáron, itt vevém észre legelől,
          Itt veszte útat, itt panaszlá dolgait.
          Itt fogtam el, s itt bájolá meg szívemet
          Rósajaka, márvány homloka, gyémánt szeme.
          Mi boldogok vagytok ti Nympha társaim,
          Kiket a kevély szépség tüze nem érenthetett,
          Mert esküszöm, nem volna jobban dolgotok
          Mostan az enyémnél. Szánjatok meg kedvesim,
          Tanítsatok meg, hogy segítsek káromon.

I. Nympha. Én azt tanácslom, hogy feledd el Nárciszod,
          Mert sok sebet nem egyéb, csak az idő orvosol.
          Én is szerettem, tudhatod, ama nagy vadászt,
        A szép Leándert - és találd, hogy hagytam el?
        Jól tudtam én azt, hogy Leánder többnyire
        Hajnal hasadtakor, talám minden napon
        Ki jára négy öt kis fütyésző ebeivel.
        Várj - gondolám egykor - kileslek, hol vadássz!
        Csak tizenöt esztendős valék, virgoncz leány,
        Várom - megérkezik s fut a myrtuszliget
          Mesgyéinek. Követem. De ő nem lát, s megyen,
          Míg nem meg állapik egy pataknál. Itt előbb
          Körűl tekint, és majd, levetvén kézivét,
          Tegezét, sisakját, el terűl a pásiton,
          S meg fúja kürtjét. Ekkor egy pajkos Zephir
          Hengerge végig az illatos fák színökön,
          Melly azt jelenté, hogy Cythére száll alá -
          S valóban úgy lett! Mostan illy jelenet nekem
          Eszet ada, hogy Leándert nem reménylhetem.
          Hogy azért feledjem bánatom s bohó tüzem,
          Myconhoz adtam magamat és boldog levék.
          Fogadom, hogy Echó is feledheti Nárciszát,
          Csak másra czélzza szíve fellobbant tüzét.

Echó. Szép a tanácsod, s meglehet, használhat is
          Némelly esetben; de nékem épen nem való.
          Könnyen feledjük, a mit gyengén érezénk,
          Vagy észre vesszük, hogy szerelmünk vakmerő;
          Mellyért szeretnék más tanácsot hallanom.

II. Nympha. Én is szerettem Pándion híres juhászt,
          Hallgasd meg Echó, mint nyerém meg czélomat.
        Három tavasz tölt már el és a harmadik
        Nyár folydogált, hogy szívemet meg bájolá,
        És még csak egyszer sem beszéltem volt vele:
        Mert én szemérmes voltam, ő bátortalan.
        Egy tréfa, egy fortély segített gondomon,
        A melly csak ebből állt: Damétász, Pándion
        Testvére, néném Antiopát jegyzette el,
        Már a menyekző napja is ránk virradott,
        Mikor én beteggé tettetém otthon magam,
        És meghatározván, hogy a míg Pándion
        Maga nem jövend értem, feléjök sem megyek,
        Sok szép követnek megvetém kéréseit.
        Meg-foghatatlan Antiopának a dolog!
        Mellyért maga is eljött, megúnván várnia,
        Majd pedig el értvén czélomat s fortélyomat,
        Meg-tér azonnal s küldi értem Pándiont.
        Mikor én feladván a szemérmet, kirebegém
        Előtte tűzemet, mellyet eddig titkolék.
        Fogadom, hogy Echó is megejti Nárciszát,
        Csak szíve meg ne hűljön eránta, mert hiszem:
        Győz, a ki szenved; s nyertes, a ki engedett.

Echó. Nincsen reményem, hogy megejtsem a kevélyt,
          Mellyért nem akarok új szikrát gerjeszteni.
          Vesszen! De félje fel-hevűlt haragom dühét!

I. Nympha. Méltán buzogsz a gőgös ellen, érezem,
          De azért javallom, hogy ne állj boszút magad,
          Mert még azon kívűl, hogy ezt megbánhatod,
          Neki is lehetnek pártfogó védisteni.
        Mellyért tanácsosb lenne, gondolom, Cypriszt
        Megkérned - őt is illeti ezen sérelem,
          Fogná fel ügyedet s állana bosszút Nárciszon.
          Menjünk azért Echó, ha tetszik a tanács,
        Menjünk leányok - majd könyörgök én neki.

Nymphák Chorusa és Táncza.
        Örökök s halandók dísze! ég s föld asszonya!
        Áldott Cythére, szép Anadyómene!
        Nincsen, nem is volt ember a földön soha,
        Kit meg ne ejtsen bájövednek kelleme.
        Bölcs volt Ulysszesz, bátor a nagy Herkulesz,
        Durczás Achillesz, gőgös a fő hadvezér
        Agamemnon - és mind-mind vonák rézjármodat.
        Tudják hatalmad még magok is az Istenek!
        Hát Zeusz atyádnak hányszor adtál volt eszet,
        Hogy mint aranycsepp Dánaét, mint szép fejér
        Hattyúcska Lédát, mint szelid s nyájas bika
        A híres Európát kerítné tőribe.
        És még is imhol vagynak, oh nagy Cypria!
        Kik nagy nevedre szitkot, átkot költenek,
        És tisztelőid vad kaczagással üldözik!
        Kérünk azért téged pörünkben, Cypria,
        Bűntessd meg értünk a Kephisz gőgös fiát,
        Kit büszkesége olly makaccsá tett vala,
        Hogy még leg ékesb szűzeink is megveti.
        Bűntessd meg őtet, mert nagyon megsértetett
        Echó, az a kis berki Nymphád általa,
        A kit Szelídnek neveze maga is Artemisz.
        Bűntessd meg őt, hagyd lássa más is mit tegyen:
        Egy szűz leánykát és Cypriszt megbántani!
        (Fúvalom, zene.)
        Hálánk Cyprisznek, a ki e jó jelt adá!
        (Újongva el szaladnak.)


Nárcisz (jő, le ül, közel egy kútfőhöz).
          És így tehát én minden órán félhetek,
          Azt mondta Echó! Lássa Echó mit csinál.
          Nekem is vagyon eszem, vagyon erőm, s védistenem,
          S megnyughatok. - De mi hév parázs tűz égeti
        Keblem - talám már ő varázsla meg illy hamar.
          Szomjúzom, annyit szomjúzom, hogy nem lehet
          Tovább kiállnom. Oh kegyelmes Nájadák,
          Hálám, hogy épen itt találom a vizet!
        (A kútfőhöz megyen s meglátja magát a víz tükrében.)
          Kegyelem! nagy Istenné, hogy illyen vakmerő
        Vagyok!
        (Vissza ugrik.)
                         Szerelmes Cyprisz! Szent szűz Artemisz!
         Mellyitek az a szép alak ezen kútfőn belől?
          Érzem hogy érzek, hallom a szerelem szovát,
          A mellyre eddig olly figyelmetlen valék.
        (Ismét a kútfőnél.)
        Kegyelem Királyné! És ha mérész jöttömet
        Bűnnek találod, bájoló szépségedet
        Vádold, nem engem. Mert, hogy el hidd, esküszöm
        A bölcs Apollo lantjára, s a szűz Artemisz
        Ijjára; többet mondok, a tennen-magad
        Dicső nevére, bár akármint hívatol,
        Hogy semmi szépség nem hatott meg annyira,
        Mint imhol itten a habokban a tied.
        Szólj hát, felelj hát - szólj, felelj, oh szép alak!
        Vagy jobb, emelkedjél fel a forrás alól,
        S engedd, öleljem szép fehér hattyúnyakad.
        Jőj fel tehát már! vedd kezedhez foglyodat,
        Mutogassd azoknak, a kiket kerűlt, futott,
        Mint olly ragadmányt, olly jutalmat, melly sokat
        Küzdésre bírt, még is csak egynek juthatott.
        Jőj fel! kegyetlen, mért epeszted szívemet?

Tiréziász (jő).
        Menj félre innen kába, menj, hiszem magad
        Árnyéka a kép, mellyet a kútfő mutat.
        Menj félre innen, mert imádtad szépedet
        Fel nem találod soha sem.
Nárcisz.                                           Ah nagy Istenek!
        (Öszve rogy, el ájúl.)

Tiréziász. Ártatlan ifjú! melly hamar el ejt tégedet
          A vak Szerencse vad dühének ostroma.
          Tanácsod érett, lelked ékes, erőd s korod
          Nyers és virágzó, életed példás, kegyes,
          Véred fris, elméd ép, tehetségid nagyok,
          Mellyért fogadtam volna, hogy sok kellemed
          Még valaha másnak érdemes szolgálatot
          S tennen magadnak díszt, szerencsét eszközöl.
        De talán kel is már? - elmegyek - mert nem szabad
          Nekünk eszére hozni a boldogtalant.
        (El megyen.)

Nárcisz (felocsudik).
          Hol is vagyok? Kaczagást hallok a berek megül.

Echó és Nymphák (jőnek).
I. Nympha. Ez-e Nárcisz? Echó! mi szép, mi kellemes!
          Nincsen halandó, nincsen isten, kit vele
          Csak öszve vetnék is. Bohó vagy, kis leány,
          Hogy ezt az ifjat olly kevélyen gúnyolod.
          Mi bús szegény! - Egy furcsa tréfát gondolék,
          Csend s béke, Nymphák! míg próbát teszek vele.
        (Közelget Nárciszhoz.)
        Én vagyok az Asszony, e vidéknek Asszonya,
        Kinek te az elébb olly soká reménykedél.
        Látám kecsed, hallám szovad, s érzém kegyed,
        Mostan pedig már, szánakodván kínodon,
        Meg vallom én is, hogy szeretlek tégedet.

Nárcisz. Engedj meg Isten-Asszony! engedj meg nekem,
        Ha szemedbe vallom, hogy nem ismerem kegyed.

I. Nympha (vissza fut, s a többihez).
        Ah! melly dicső kép. Mit kaczagtok szűntelen,
        Bohó leánykák? - Majd el áltatám szegényt.
        Jaj melly szerencsés volna most feltételem!

Echó (indulattal).
        Hálám Cyprisznek! mert ezerszer kínosabb
        Lett volna esetem: látni, hogy téged szeret,
        S engem megútált. - Jertek innen, hagyjuk itt.
        (A Nymphák szerte szélednek.)

Nárcisz (egyedül, kétségbe esetten).
        Mindenható Zeusz! Föld s Olymp örök Istenök!
        Ki Enceládot az Aetna émölgő büdös
        Gyomrába, kénkő, lávatűz alá vetéd,
        Hogy fel ne dúlná thrónuszodat, a mennyeket;
        Ki Apoll fiadnak vak lovászát Pháetont
        Az Eridan egres tóvizébe buktatád,
        Hogy fel ne gyújtná vén anyádnak birtokát:
        Hallgass ki! mit lobogtatod jobb markodon
        Hiába a szent mennykövet? mit símogatod
        Bal karodon a sast? Im eget s földet kavar
        Kedves leányod Cyprisz; öl, pusztít, rabol,
        Ront, gyújtogat, mint a ragadozó Harpyák.
        De mit könyörgök Zeuszhoz, a kaczér s lator
        Zeuszhoz? kinek vak, buja szerelmét Föld s Olymp
        Isméri. Mert ki bűnteti meg a vétkeket,
        Mellyeknek önnön kebele is szállást adott?
        A bűn is érdem ott, hol a fő vétkezik:
        Melly szörnyü galádság! Minthogy ártatlan pöröm
        Nem nyerhet - esküszöm! kell átkot s bűntetést
        Kérnem magamra. - Ide Zeusz - ide egy nyilat.
        Zúzzd öszve kábúlt agyamat, és hagyd, vesszek el.

Myrszon (jő). Hálám neked, szűz Artemisz! Hálám legyen,
        Hogy valaha még is megtaláltam társamat!
        De kérlek, édesem, felelj: hol tévelyegsz?
        Mi érte Nárciszt? Hol vagyon bájló szeme
        Villámja? hogy hogy bágyadott el annyira?
        Talám aluttál, s álmaid borzasztanak?
        Vagy míg aluttál, valami kígyó csípe meg?
        Lássd én kereslek tégedet, völgyön, hegyen.
        Látám ama vadkant az ó berek megett,
        Száraz moh almon, túrta a vért s habos
        Tajtékot; öszve szedém magam, s nem borzadék.
        Látám ama nagy fene oroszlán kölykeit,
        S bé néztem a barlangba, még sem borzadék.
        Hallám az álnok kurta kígyót ellenem
        Sziszegni, látám fényes ígéző szemét,
        S látám, hogy öltögeté hegyes nyelvét reám,
        Még sem ijedék meg - mert barátságod tüzelt.
        S mit nyertem? Im még csak nem is fogad, nem is
        Köszönt barátom.

Nárcisz.                        Jaj! ne ejts újabb sebet
        Gyengűlt kebelemen. Mert tudod, megesküvém,
        Hogy a szövetség, mellyet egymással köténk,
        Míg lelkem eszmél, általam fel nem bomol.
        Kémélj azért - nagyon elnyomott a fájdalom.

Myrszon (ki felé szól).
        Ne féljetek! mert nem veszett el Nárciszunk.
        Nem! nem! Nyomára találtam a lugas megett.
        Hozzá vezetlek - jőjetek hamar velem.

Kephisz és Liriopé (jőnek).
Kephisz. Oh Zeusz! mi lelte fiam? mi lelt kedves fiam?
          Valld meg, ne titkold, bár mi fekszik szíveden.

Liriopé. Mi bajod fiacskám? Szólj hamar, felelj hamar.

Nárcisz. Jaj! meg varáslott engem Echó, egy kaczér
          Hegyi Nympha, hogy vad s buja tüzét nem érezém,
          Igézet, átok s kín tenyészik szívemen.
          Ennen magamtól várom a gyilkos nyilat.

Kephisz. Honnan tudod, hogy megvarásla tégedet
        A Nympha Echó?

Nárcisz.                        Érzem, és abból tudom,
         Mert láttam egy szép alakot, a melly annyira
         Meg vette lelkem, hogy merő keblem s szivem
        Mindjárt meg olvadt.

Kephisz.                            Ugye álmodád te azt?

Nárcisz. Ébren valék.

Kephisz.                         Mert lássd, ha álom, rá fogom,
          Hogy illyen álmot csak valami jó isteni
          Lélek sugallhat; annyi meg-történhető,
          Hogy még ma is meg-látod azt a szép leányt.

Nárcisz. Ébren valék, s nem álom, a mit hüvelyezek.

Liriopé. De hát, ha ő meg bájola, vissza bájolád
          Te is, reménylem, s kölcsön esett a sérelem.

Nárcisz. Ha lehetne!

Liriopé.                     Nincsen férfiú, nincsen leány,
        Ki nem égne érted!

Nárcisz.                           Nem nagy örömöt szólsz, Anyám!
        Mert épen az fáj, hogy magam is érzem kecsem
        Báját s varását, és vagyon még is, vagyon,
        Kinek hiába gerjedett reám tüze
        S a kit szeretni nem szabad.

Kephisz.                                      Micsoda helyen
        Láttad te a szép alakot?

Nárcisz.                                Hatalmas Istenek!
        Mit kell felelnem?

Kephisz.                         Valld meg édes Nárciszom.

Nárcisz. Pihentem egy zöld pásiton, gondolkodám,
          Mi leszen belőlem, s merre tartsam útamat;
        Szomjúzni kezdek, nyelvem ínyemhez tapad,
        Gégém kiszárad, mellyemet süti valami,
        Mint a parás-tűz, fel kelek, víz kellene,
        Széllyel tekintek, lelek - örömmel szökdösöm
        Hozzá - de jaj! kínt, mérget és bánatot ivám.
        Ott láttam a szép alakot, esedezem neki,
        Sírok, könyörgök, kérem, intem, bíztatom:
         Nem szól, nem ért, nem hall; nem! oh nem, mert siket,
         Vak, néma. Míg így küzködöm, reám kiált
         Egy ősz Öreg, s megfedd, hogy a szép: én vagyok.

Kephisz. Aha Nárcisz! ollyan fekete színnel adod elő
          Tréfás regédet, hogy talám még magamat is
          Majd-majd zavarba hozál, pedig hálám legyen
          Az Isteneknek, ha csak ez a bajod vagyon.

Nárcisz.
        Nem szól, nem hall, nem ért, mert néma, siket, hideg!
          Mert vízi tükröződés, üres és léte nincs!
        (El megyen.)

Kephisz. Mennydörgető Zeusz! Föld s Olymp örök Istenök!
          Min kezdjem? - átkon-e, csak hiába vétkezem,
          Imádjalak-e? Nem, nem! nem érdemled soha,
          Nem, mert kaczér vagy, az valál, az is maradsz,
          Egy Nympha, egy hölgy többet ér s drágább neked
          Egész Olympnál - nyertes, a melly szép leány
          Elődbe járúl, bár mi hamis, csalárd ügye!

Liriopé. Hallgass Kephisz, mit zúgolódol? nem tudod,
        Millyen hatalmas Zeusz? mit ingerled magad
        Ellen haragját?

Kephisz.                   Jól tudom, jól ismerem,
        De azért ki-mondom neki is, a mit érezek,
        Azt akarom épen, hogy okot adhassak neki
        A bűntetésre, ha eddig ártatlan valék:
        Vesszek, ha kedves kis fiacskám elveszett.

Liriopé. Nárcisz veszett el? - Nárcisz? - Szörnyü Istenek!
        Honnan tudod te, hogy fiacskánk elveszett?

Kephisz. Látom tüzéből, mellyet eddig csak kevés
          Szikrácska, néhány vak szikrácska jelengetett.

Liriopé. De hát veszít-é el valakit önnön tüze?

Kephisz. Nincsen nagyobb kín, mint magát emészteni.

Liriopé. Mondd meg, hogy érted hát te a történetet,
          Melly Nárciszon esett?

Kephisz.                                 Élend, míg önn-magát
        Nem látja.

Liriopé.            Kő jég Istenek! melly képtelen
        Végzéstek!

Kephisz.             Én úgy gondolám azt szűntelen,
        Neked is jelentém, hogy igen érzékeny s okos
        Ifjacska Nárcisz, ollyan, a kit nagy és nemes
        Születése, attya-fiai, karja, bölcs esze,
        Szépsége és sok testi lelki bájai
        Előbb kevéllyé fognak tenni; majd pedig,
        Ha észre veszi, hogy a bohó népség kevés
        Becset ád az anya-természet kedveltjének is,
        Ha csak a szerencse nem pazárlja rá javát:
        Kétségbe hull.

Liriopé.                  Igen! De hát mondd meg, Kephisz!
        Mit kell csinálnunk, hogy segítsünk Nárciszon?

Kephisz. Tudod a tanácsot, mellyet a bátyánk adott.
          Csak ő, csak az öreg Néreüsz keresne meg!

Néreüsz (jő).
        Rejteztek-é Liriopé, Nárcisz, Kephisz?
          Micsoda lugasra útasítnak engemet?
        (Kephiszhez.)
          De miért vagy ollyan mord? Neked mindég vagyon
          Valami bajocskád. Mit boldogtalankodol?
          Pedig ha tudnád, mi becses állapat a tied,
          Mindég örülnél, mert nemes lelkű fiad
          Vígasztalásod leszen öregségedben is.

Kephisz. Oh Néreüsz nincs énnekem többé fiam!
          Nincsen, megölte azt Zeusz, az álnok Zeusz,
        Az a kegyetlen.

Néreüsz.                   Mit beszélsz? nincsen fiad?

Kephisz. Nincs Nárcisz - édes gyermekem!

Liriopé.                                                             Kedves fiam!

Néreüsz. Szent Istenek! Mit hallok?

Kephisz.                                               Úgy vélem, tudod,
          Mit monda az öreg jósoló Tiréziász,
        Nárcisz fiamról?

Néreüsz.                         Jól tudom. Megholt tehát?

Kephisz. Kínlódik.

Néreüsz.                Él még?

Kephisz.                             Nem él, mert meghala
        Reménye.

Néreüsz.            Ah mondd meg hamar, mit feszegeted
         Kérdésimet. Szólj, hol vagyon Nárcisz fiad?
        Azt kérdem.

Kephisz.             Ott künn a berekben.

Néreüsz.                                              Menjetek,
          Te pedig Kephisz küldd ide hamar Nárcisz fiad:
          Meg-mutatom én, hogy kell az ifjú vak dühét
          El nyomni. Menj, küldd ide, s maradj ott künn te is.

Kephisz. Megyek - Éppen itt jő már - Eredj, menj bé fiam.
        (Mind távoznak, csak Nárcisz és Néreüsz marad.)

Néreüsz. Látod fiacskám, jobb rokon még Néreüsz:
          Mert bár mi vén is, annyiszor meg látogat;
          Holott teneked olly fris legénynek illenék
          Egy illy szakálas ősz öregnél sürgened -
          Mert lássd, leányim vagynak otthonn énnekem.

Nárcisz. Hálám, hogy az öreg Néreüszt tisztelhetem,
          Talám utólszor.

Néreüsz.                    Mit beszélsz, édes fiam?
        Már halni készülsz - kis bohócska, olly hamar!
        Hallod; ha eddig nem szeretted volna is
        Az életet, most kell azért könyörgened,
        Most, a midőn már a jutalmat várhatod.
        De tudom bibédet - házasúlhatnál talám?
        A nőszni vágyó ifjak s a férjhez való
        Hajadon leánykák mind ohajtják a halált,
        Úgy voltam én is vele, pedig más a bajuk.

Nárcisz. Rólam nem igaz e furcsa jegyzet, bölcs öreg,
        Mert esküszöm mind arra, a mit tisztelek,
        Hogy az ollyanokról még nem is gondolkodám
        Mind eddig.
Néreüsz.              A másik bibédet is tudom:
        Az fáj, hogy elméd, bölcs tanácsod, szép eszed,
        Tudományod, ékes nemzeted, fényes neved,
        Minthogy szegény vagy, nem szereznek érdemet;
        Mások pedig, kik gazdagabbak, bár csekély
        Értelmök, alacson karjok - a kézművesek
        S némelly kufárok élhetetlen gyermeki
        Fejedelmi tisztet, ritka fényes hívatalt
        Viselnek: ez fáj úgye Nárciszkám neked?
        Jaj kis bohócska, marad időd még arra is.

Nárcisz. Volt - volt eszemben gyakran illyen gondolat,
        De most egészen más - nagyobb bajom vagyon.

Néreüsz. Azt is tudom már! tudom egész történeted!
          Hanem hibáztok, a midőn azt vélitek,
          Hogy az önszeretet olly nagy veszély s átok legyen,
          Holott az a leg főbb és leg édesb ösztönünk.
          Meg csalatik a bölcs, sőt bohó, igazán bohó,
          Hidd el fiacskám, a ki e szent ösztönét
          El nyomja, mert ott fojtja bé a híg öröm
          Forrása méhét, a hol a szép kellemek
          S kedvek születnek. Bátorítsd ezért magad,
          Mert szent azon tűz, melly nemes kebled süti.

Nárcisz. Engedje Zeusz, oh bölcs öreg, hogy hathatós
         Legyen beszéded!

Néreüsz.            Hathatós leszen, fiam!
          Válassz magadnak egy leányt, s osszd meg vele
          A hív szerelmet, melly nemes kebled süti.

Nárcisz. Nem láttam ollyan szűzet, a ki érdemes
        Lett volna hozzám.

Néreüsz.                              Én pedig mutatok neked,
          S magam leányát, a ki hozzád érdemes.

Nárcisz. Azt nem reménylem.

Néreüsz.                                 Én reménylem. - Jersze bé
          Iréne lyánykám! Várj fiam, mi szép leány
          Fog megjelenni! Hamar Iréne, jersze bé!
        (Iréne jő.)
          Jere bé leányom, lássd ama szép férfiat,
          Nárcisz rokonodat, a kinek bűvös neve
          Ollyan gyakorta forog barátnéid között.
          Jere nézzd körűl őt, s mondd ki: hogy tetszik neked?

Iréne. Ha nem pironság azt szemébe vallanom,
          S ha parancsolod, megmondom - énnekem nagyon
        Tetszik.

Néreüsz.      Te neki most csak csupán külső kecsét
          Láthatd leányom, még is olly szépnek leled,
          S úgy meg-szeretted - hát ha látnád, melly dicsők
          S szeretetre méltók lelke drága kincsei,
          Fogadom, hogy őt a halhatatlan Tritonok
          Elejekbe fognád tenni, mert erkölcsei
          Nemesek, simultak, szíve nyílt, jámbor, s tüzes
          Ha szeretni szükség, lelke s esze érett, szabad,
          Tanácsa higgadt - mondd ki hát, gyónd meg nekem
         Igazán - szeretnéd őt valaha mint férjedet?

Iréne. Én szeretem őtet, ha szeret ő is engemet.

Néreüsz. Hallod fiam, mint gyónik a szép kis leány!
          Ő is szerelmes, ő is ékes és kegyes,
          Valamint te; neki is józan, éles, bölcs esze,
          Valamint teneked is. Valld ki hát, gyónd meg nekem,
          Nárcisz! szeretnéd őt valaha mint társadat?

Nárcisz. Láttam sok ékes hölgyeket, szép szűzeket,
        Még sem találtam senkiben több kellemet;
        Mellyért ha meg kell vallanom, mit érezek:
        Tisztelem Irénét, hogy talám senkit sem úgy,
        De örök szerelmem még sem ígérem neki.

Iréne (indúlattal).
        Ha Nárcisz engem csak csupán tisztel s becsűl,
        Becsűlöm én is őt, becsűlöm s tisztelem,
        De a ki-mondtam szeretetet meg-másolom.
        Meg-másolom, mert tudd meg azt, gőgös, kevély!
        Hogy szívem tiszta és szabad még énnekem,
        Mint a kopáron, avvagy a tövisek között
        Nyílt rósa, mellyen még sem a ledér darás,
        Sem semmi méh nem nyalakodott, bár sok darást,
        Sok méhet itatott s részegített meg Zephir
        Ámbrás szagával. Díszemet nem hánytatom;
        De nem, is tukmálom rád magamat, akár ki légy.

Nárcisz (bánattal).
        Engedelem, édes szűz, ha megsértettelek,
        S hidd el, hogy érzem bájodat, szépségedet,
        Mellyért fogadom is, hogy ha élek, csak neked
        Élek!

Néreüsz.   Nagyon jól folyt le a pör köztetek!
        Örűlök édes gyermekim, teljes remény
        Táplálja szívem, hogy valaha még boldogok
        Lejendetek, mert úgy tanultam, hogy csupán
        A tiszteletnek talpkövén épűl igaz
         Hű szeretet. Adják nektek is nagy Istenink!
        (Mind el.)

Echó (jön). Mi zűrzavarba lehetne mostan énnekem
          Hoznom Cythérét! Fel kavarnám ellene
          A földet, az eget, és az álló Styx tava
         Bűzhödt iszapját - lenne védem, pártosom.
          De nem! nem akarom én Cyprist meg-rontani,
         Nem - csak kegyeltjét, csak szerelmes Nárciszát
          Fogom el-veszejtni: mert fogadom és esküszöm
          A Styxre, hogy az ő szíve vagy az enyém lejend,
          Vagy senkié sem. - Hát Iréne? Majd bizony
         Iréne! - De mivel rontom el szerelmöket,
          Mikor a menyekző napja is jelen vagyon?

(Nymphák jőnek.)
I. Nympha. Imhol reá tért a kis Echó a minap
          Adtam tanácsra, csakugyan én nyertem tehát,
          Mert szép vadászát, a kevélyt, vagy meg-veté,
          Vagy el is feledte. Illyen a csendes leány!
        Hallgat - bizonyosan mással űz szerelmeket.

II. Nympha.
        Nem tart sokáig. - De nini, kicsoda siet felénk?
        Ásót s kapát hoz. Várjuk el, szóljunk vele.
        (Sírásó jő.)

I. Nympha. Mit akarsz öreg? sírt ásni?

Sirásó.                                                 Azt akarok.

I. Nympha.                                                             Kinek?

Sirásó. Egy szép legénynek itt Larisszán, a Kephisz
         Kedves fiának.

I. Nympha.               Nem tudod az ifjú nevét?

Sirásó. Nárcisz.

I. Nympha.        Sokáig volt beteg?

Sirásó.                                             Kevés korig.

I. Nympha. Hogy holt meg?

Sírásó.            Azt hírlelik, s el is hiszem,
         Hogy a Nympháknak átkok ölte meg szegényt.

I. Nympha (zavarba jő).
         Isten veled öreg!

Sirásó.                        Vesszetek, hallám s tudom,
          Kik vagytok; a ti átkotok ölé meg szegényt.
        (El megyen.)

Echó. Nárciszt tömik-é el? - még ma? - Jajjaj Cypria!
          Gonosz Istenasszony, vad kegyetlen Cypria,
          Mért hallgatád meg oktalan kérésemet?
          Te tevéd gonosszá s nemtelenné lelkemet,
          Hogy kába szovaim olly hamar meg-hallgatád!
          Utat leányok! Haza megyek, be-zárkozom,
          És alvilág lesz puszta kunnyómon belől.

(Menni akar, de vissza torpan: közeleg a Temetési Menet a Koporsóval.
Tiréziász, Kephisz, Liriopé, Néreüsz, Iréne, Myrszon s mások.)

II. Nympha. Csitt! jőnek a testtel - talám nem is megyünk
        Már vissza?

I. Nympha.         Álljunk meg tehát a sír előtt.

Gyász Chorus.
   Stropha.
     Ki látta a delelő Napot
                      A tenger özönvizébe bukni,
                      Bár néha egész napon sem érzzük
                      Arany melegét s királyi fénye
                      Csillám-ragyogását?
                      Kit föröszt az esső,
                      Kit sért meg a Zeusz nyila
                      Villámtüze és ropogása,
                      Hogy a borúlatot
                      Előre ne látná?

Antistropha.  Csupán csak a maguk élete
                      Hosszabb s rövidebb határa nincsen
                      Tudtokra adatva Bölcseinknek.
                      Nincs sem tünemény, sem álom ollyan,
                      Melly azt ki jelentné,
                      Nincs Pap, a ki tudná!
                      Czélunk titok, határtalan;
                      Pályánk rövid és szövevényes:
                      Ha futsz, hamar ki dülsz;
                      Ha állsz, meg előznek.

Tiréziász (gyász beszédje).
                      Perszéphoné, Halálnak Isten-Asszonya,
                      Ki minden Isten Asszonyokkal sem cserélsz,
                      Kit boldogabbnak tart magánál Cyprisz is!
                      Méltán! Mivelhogy őt meg-únják, meg-vetik,
                      Midőn tehozzád nagy sereggel omlanak.
                      Meg-látogatnak téged a leg-kellemesb,
                      Leg-szebb, leg-ékesb ifjak is; Cypriszt pedig
                      Leg-kedvesebb szeretői is meg-gyűlölik.
                      Kérünk azért, nagy Perszephoné, tégedet,
                      Kérünk, tekintsed szép szemekkel Nárciszunk,
                      Hogy meg ne rettenjen, sőt cselekedd vele,
                      Hadd örüljön inkább, mert jutalmát élheti,
                      Midőn az illatozó fa hűvös lombjain,
                      A mirtusz- és a pálma-gallyon repkedik!


AZ ÁLMOK CÍMŰ IDYLLIUMRÚL.

A Szerző jegyzete: "Szorongató félelem, epekedő fájdalom, vak tűz, titkolódó nyugtalanság, állhatatlan titkolódás, való indulatosság, puhúltság, újságkívánás, nemes részvétel, kész segítség, két szóval ingerelhetőség s érzékenység mind az asszonyiság bélyegi. A gondolatot ezen Idüllre adta a következő Epigramma:

Quae bona sunt, mala sunt; bona quae mala somnia: namque
         Gaudeo, si mala sunt; si bona sunt, doleo.

Egyéb aránt, hogy az álmot, s a jósolókat a régieknek is meglehetett vetniök, elég példa reá Eüripidesz Phoenisszáiban Eteoklesz mondása."

Magam e Dialog keletkezésirűl ennyit tudok: Midőn Kis-Rhédén eggyütt valánk, Rhédey Klára eggy alkalombúl el-mondá nékem: Álmában virág csokor feküdött a testén, olly bokréta, millyet vőlegényétűl, Szilassy Jóskátúl gyakorta kapott, s álmában eszén át-czikkana, hogy Tóth Laczi még soha sem ada virágot, s erre a csokor el-enyészett. Klárcsa tűlem kérdé, hogy s mint fejtném ez álmot, s közben fürkészve figyelt engem, miként szóllom-el magam, mivel ő az én Laczimrúl álmodék. Ovatosan csak annyit válaszoltam, hogy az álmok mit sem jelentnek, kár törődni vélök; persze az álom igaz jelentése túlontúl világos vala, hogy Klárcsa várná Laczi csokrát, s kapja Jóskáét; s hogy a Rhédey szülők őt a nagy Szilassyhoz adják, s nem a kis Educatorhoz.

Mikor Laczkónak Klárcsa álmát el-árúlám, eggyütt kaczagtunk; s ez után költé Ficzkó e verset, discreten ki-hagyván ennen magát.

À propos Ficzkó s a virág, ezt még el kell mondanom, bár a költeményhez nem klappol. Nékem sem hozott virágot soha, s azt hiszem senki nőnek, még tulajdon szülő Annyának sem. Mikoron Pesten fel-dagasztám rongyos zsebit nehány ezüsttel, éppen tavasz vólt, s kértem őt, hozna nékem két krajczárért a sarki nennétűl eggy csokrocska ibolát, vagy hóvirágot, vagy a mit talál, hogy hajamba tűzhessem, s ha valaki nézi, be-felé mosologjak: ezt az én Ficzkóm adta nékem. Hát erre ő fülig pirúlt, mint ha csiklandóssat kérnék, s morgolódott, hogy a virág ott díszlik, a hol terem, s le-szedve csak szerte hull, ki-seperni való szemét. S hozott nékem, nem virágot: nagy halom Dessertet piszkos Pesther Journalba csomagolva, a crème mind széllyel kenőde rajta, s az egészet ki-dobhattam. Mindég mondják, hogy a nő illyen, meg ollyan; hát a férfiú meg amollyan, hogy ha ő tud valamit, még akkor is tudja, ha minden ripittyára megyen miatta. Három szálacska gyöngyvirágért az övé lettem vólna minden veszedelem daczára, mert a tavasz is bízgatta vérem, - de ha az ő bölcsesége ki-nyilvánítja, hogy a le-tépdesett bimbókban semmi ratio, hát igazsága vagyon, s a tavasz ne birizgáljon engem. Még-is kaptam virág s dessert helett az ő kedves esetlenkedésit, s a kit szeretek, a butaságát is szeretem.


UNGVÁRNÉMETI JEGYZETE A GÖRÖG LYRÁRÚL.

Pindar, Alkaeósz, Sappho, s Anákreon, Hellásznak négy jeles Lantosi, s a rólok nevezett versmértékeknek szerencsés Találóik külömbféle tekintetből, hasonló figyelemre, s tiszteletre méltók. Nem a külsők határozták őket; hanem tulajdon önnkényöket vették törvényűl. Szívéből megyen-ki, s egész lelkét által-lehelli versébe mindenik. Pindár fellengező lelkének, s versmértékének kicsapongásai elszédítik a nézőnek fejét, mint a feldühűlt Adria tornyos hullámi; Alkaeósz csattogva, s teljes erővel verdesi lantját, mint a bércz zuhanója a kőszirtokat; Sapphó epekedő képzeleti búsongva tolakodnak egymás után, mint azon csergedező pataknak habjai, mellynek fenekét apró kövecsek lepik, s partjait szomorú fűzek árnyékozzák; Anákreon pedig hasonló mind lelkében, mind versében a tiszta kútfőhöz, mellyből a vidám Nájadák Hülászra enyelgenek. Mindenik tökéletes, s mindenik remek példa a maga nemében, s csupán neme szerint felsőbb egyik a másiknál, melly szempontból annyira meghaladja Pindár a többieket, mint a temérdek tenger minden egyéb folyót.




EGY KORTÁRS PSYCHÉRŐL.
1871.


LÓNYAY ERZSÉBET.


Achátz Márton: "Magyar asszonyok arczképcsarnoka"
(Budapest, 1871) egyik fejezete.


A Lorántffy Zsuzsannák és Bethlen Katák után íme az ellenpélda: Zedlitzné Lónyay Eliza. Őt nem aszalta szikárrá a buzgó önmegtartóztatás, a sok imádságos térdeplés, talán nem is hitt Istenben. Erkölcse, mint a madaraké. Mégis akik láthaták őt (évről évre folyton kevesbbednek az ílyenek) mosolyogva bár, de tisztelettel emlékeznek reá, s megemlegetik leggyakoribb mondását, ahányszor feslettségét szemére veték, többnyire azt felelte: "Fogadj el olyannak, amílyen vagyok, mert ha bármi mást vársz tőlem, folyton csalódnod kell bennem." S hallottam olyan hölgytől, ki sok időt töltött együtt vele: "Egész életében piszokban hentergett, különös módon mégsem tudott bepiszkolódni. Fénylett, mint a csillag."

Találkozhatnom vele csak egyszer volt szerencsém. Mint az előző karczolatokban már említém, boldogúlt édes apám Vayék gazdatisztje volt Irsán; s egy alkalommal, valami adás-vételi ügyben, meg kelle látogatnia Budán Teleki Imre grófot; én akkor Pesten gymnasista nebulo voltam, s engem is magával vitt. Az Úrnak 1825. esztendeje májusában történt, még csak tizennégy éves valék, de úgy emlékezem, mintha ma esett volna. Apám indúlt a gróf irodája felé, tágas napfényes előszobán mentünk keresztül, ott ült két asszony. Hát az egyik ránk szól:

- Ispán úr, míly megfogni való kis nyúl fia vagyon. Míg oda benn tárgyal, hagyja itt nálunk, hagy rontsuk.

Ezért tehát apám belépett, én az előszobában maradtam. Az országnak akkori két leghíresebb szépsége ragyogott reám: Teleki grófné s barátnője Zedlitz báróné. Mindkettő túl az éretlen ifjúkoron, s ez még nem nagyon látszódott rajtok, Telekiné harminczöt éves volt, társnője harmincz. A háziasszony ujjast kötögetett, vendége előtt képesújság, tányérka, csésze.

Nem feledhetem őket. Telekiné Dessewffy Amália, mint egy nyugalmas antik szobor: ovalis arcz, felette bronzbarna sűrű hajkorona, fehér nagy homlok, szelid fényű zöld szemek, kissé erős metszésű orr, finom keskeny száj, rózsás orczák, gömbölyded áll. Termete magas, méltóságos, se-kövér se-sovány, az ember három-négy ficzkándó lurkót képzel köréje. Boldogító Juno jelenség, a férfiak gyönyörködnek benne, de nem futnak utána.

Zedlitzné merőben disharmonicus látomány, mintha minden porczikája más vásárról volna. Czigány vér is volt benne, s ez nagyon látszódott rajt. Fekete, örvényes haj; sötétkék, szinte fekete szempár; igen piczi orr, majdnem vastag ajkak, orczáin és állán gödröcskék. Mind e czigány lágysághoz nem illő hatalmas Lónyay homlok, melynek magasságát nehány lefele fésült tinccsel enyhíté. Bőre világos barna, de a korom-fürtök mellett kékes-fehérnek s gyöngyösen csillogónak látszott. Teste gyermekien kicsi, vékony, könnyű, de acrobaticusan izmos. Ha Amália asszonyt rózsaszín márványból faragták, Eliza asszony pedig fekete-fehér patak-habból volt, folyton másként villant.

Mondom, ott álltam e két szépség előtt. Amint a báróné mély szeme rám sütött: úgy érzém, ruhátlan vagyok, átlát rajtam. Mukkanni se bírtam; megszánt, székre ültetett, süteményt dugott a kezembe. Buzgón rágtam a tésztát, hogy valamit csináljak s össze ne rogyjak, de azt se éreztem, mílyen íze van. Mikor készen lettem vele, Zedlitzné szalvetta helyett csak úgy kezével törölte le arczomról a morzsákat s az édes kenőcsöt. Most már szégyenkeztem is, közel a síráshoz.

Látta kínomat Telekiné, s megkérdé nevem. Valahogy kinyögtem, erre társalgásba elegyedtünk.

- Marczi, mit tanulsz az iskolában?

- Hát... mathesist, latint, hittant, verseket...

- Tudsz verset mondani?

Minden erőm összeszedve, a szoba közepére álltam, s hogy megmutassam, ki vagyok én: nem csak úgy hadarva, hanem lelkesen, fújtam Berzsenyit: "Romlásnak indúlt hajdan erős magyar..." S érzém a korbácsot kezemben, düh sodort, ostorzom e puhúlt, elnémetesűlt aristocrata nőket. S ahogy ott álltam kis csizmámban és szavaltam, hirtelen rá kelle döbbennem: mintegy fűszálon kapaszkodó bogár vagyok, s két nagy idegen arcz figyel gyengéd vigyázattal, egy más fajta létből: nincs semmi kapocs, nem is lehet soha.

Visszajött apám és megmentett. De hiszen nem is akart senki se bántani, s a két hölgy búcsúzóúl ajándékokkal megtömött.

Ennyi volt Lónyay Erzsébettel találkozásom. Ám többeket hallottam felőle.

Élete, mint egy kalandos regény. Három éves korában elrabolták Lónyáról, szüleinek várkastélyából. Hol czigányoknál, hol apácza-zárdában nevelkedett. Amint nagyobb lőn, a bodrogmenti Hegyalján testvéreivel s rokonaival oly fajtalan életmódot folytatott, melyről talán nem is ő tehetett, csak neveletlenűl belecsöppent; oly bacchanalia folyt ott, hogy a közeli Gönczön vagy Vizsolyban, ha valaki dobzódott, azt mondták rá: Úgy él, mint a tokaji grófok. Nem csoda, hogy övéinek felháborító mulatozásába, éretlenűl s még ítélő képesség híján, belé keveredett; az a csoda, hogy mégse züllött el, s ki bírt emelkedni belőle.

Bécsi rokonaihoz, Montenuovo grófékhoz menekűlt; tizennyolcz éves vala, s azt mondják, akkor volt a legszebb; ott más veszély várta: annyi ostromlója s kérője támadt, főtisztek, diplomaták, uralkodó herczegek, hogy nem lehetett nyugsága tőlök. Ő volt a császári főváros ünnepelt és áhított spectaculuma.

A Montenuovo családban csak aféle társalkodónői szerepet töltött be; s nehány alkalommal, talán kitűzött virág gyanánt, Franciscus császár udvari báljaira is elvivék. S ebből ütött ki a catastropha.

Megpillantá őt Salvator Xaver főherczeg, a császár unokaöccse, spanyol trónörökös, e tizenhat esztendős romlatlan kamasz; kaszárnyában és harczi gyakorlatban nevekedvén, leányt közelről még ritkán látott; máris lovassági ezredes, nyilván nem katonai érdemei, hanem születése folytán. Hát ez a fiú, Elizát első látásra megszeretvén, s gyanútlanúl csak jót akarván, szó nélkűl kézen fogta imádottját s a Hofburgból kivezette. Mentek az utczákon, kéz a kézben, szótlan, s a leányka csak várta, mi lesz. Végre Salvator Xaver bement egy pékségbe, vett egy krajczárért a leánynak egy túrós pogácsát. Magának nem vett, mert két krajczárja nem volt. Leültek egy templom-lépcsőre, koldusok közé, akik hozzájok képest gazdagok, mert még a legárvábbnak is lehetett harmincz vagy ötven krajczárja.

A grófkisasszony a túrós pogácsát megfelezé a spanyol trónörökössel majszoltak. A fiú végre megszólalt:

- Szeretlek, most és mindig. Légy a feleségem.

A leány hamarjában nem tudott mi mást válaszolni:

- Hát azt is lehet.

- Azt is? És mit még?

- Te kedves kis katona vagy, tiéd lehetek esküvő nélkűl. Egyszerűbb. Hiszen nincs két krajczárod. S a pap, orgonaszó, násznép, hosszú fehér uszály, többe kerül.

- Hogy képzeled? Én vagyok Hispania régense, én leszek a legkatholikusabb monarcha, csakis törvényesen nősülhetek.

- De a szokás a törvénytelenség. És nem tudják meg.

- Akkor még úgy se szabad, mert Isten mindent lát. Különben is, előbb megtudják, mint mi magunk. Azt is tudják, hogy itt üldögélünk.

Elza körültekintett. Sajátságos, a szokottnál ma mennyivel több semmittevő őgyeleg, ház-szegeletben, oszlop tövében, függöny mögött ablakban. Egyik se pillant ide, ki újságot olvas, ki a körmét manikürözi, mind csupa discretio.

- Ha feleségűl veszel, gyere velem a Tiszántúlra kanásznak. Nagyon egészséges. Túl-sokan lebzselnek itten.

- Nem megyek kanásznak, te jössz velem spanyol királynénak. De nem köthetek mésalliance-ot; beszélnem kell az országtanáccsal, hogy neked uralkodói czímet adományozzanak, s akkor elvehetlek. Az se baj, ha puszta czím, mely mögűl a hűbér-terület rég elúszott. Lehetnél Jeruzsálem királynője. De mégsem, ezt csak egyházi személynek adják; inkább Lothringen, vagy Brabant nagyherczegnője. Vagy ha ez államközi akadályba ütközik, legyen tiéd Peru, esetleg Mexico. Tudod mit? Legyél India császárnője, jól illik a szemedhez.

- Nem kell. Őseim Rákócziak, Báthoryak, Bethlenek, mind erdélyi fejedelmi családok. A fejedelem-kisasszony titulus megillet engem, több ágról is.

Ennek Salvator Xaver igen örvendett, s kéz a kézben nyargaltak vissza az udvari bálba. Ott a fiú, Elzát vállon karolva, az osztrák-magyar Imperator elé állt:

- Ferencz bátyám, engedelme reményében eljegyezkedtünk Transsylvania fejedelemnőjével, Princeps Rogozy unokájával.

Franciscus nagyot nézett: tudomása szerint Transsylvania az ő birodalmának egyik tartománya, semmiféle fejedelemnője sincsen. S Rogozy, a kurucz Räuberführer, aki ellen a Monarchiának nyolcz évig kelle hadakoznia! Franciscus ez évben, 1813-ban, fordúlt szembe kellemetlen vejével, Napoleonnal, - most egy Rogozy unoka, még csak ez hiányzik.

A jánykát szemével felmérve, kijelenté íly alkalmakra tartogatott kedélyes Woanerisch dialectusával:

- Oan ganz hibsches Zigaanerweibli aus Schadarada Huihei.

Csinos czigány nőcske Sátoraljaújhelyről - ez persze szó szerint igaz. De a császári szájból Elza pecsétes elítéltetése.

Nehány percz múlva Sedlnitzky, a császár nagyhatalmú rendőrministere és bizalmasa, a leányba karolt és kivezette. Künt annyit mondott:

- Későre jár, ílyekor kislánynak ágyban a helye.

Mégsem állhatta meg, lakáj-szemtelenséggel (hiszen akit a gazda megalázott, azzal a szolgának mindent szabad) megkérdezte:

- Vagy nem szeret ágyban?

Erre a nő pofon teremté a spiczli ministert. S az apró fekete czicza izomzatát ösmervén, a pofon aligha vala nőies erőtelen.

Salvator Xaver főherczeg három havi kaszárnya áristomot kapott, hogy kedvesével ne találkozhassék. A leánynak pedig rendőrministeri parancs érkezett: Elise Lonya, ki magát Transsylvania fejedelemnőjének s grófnőnek jogtalanúl nevezi, közönséges czigány kalandornő, a székvárosból kitiltatik.

Ezzel néki a Montenuovo háznál befellegzett. Bár tudják, hogy Elise mit se vétett: nagyon sajnálják, de...

A Brunszvik grófokban volt bátorság a kitiltottnak befogadására. Ott húzódott meg, a nagy lelkű Teréz szárnyai alatt. S ha jött a rendőr-osztag, hogy a végzést foganatosítsa, valamelyik Brunszvik férfiú, hol Károly, hol Ferencz, elállta az ajtót, mondván: Gräfin Elise az ő rokona, semmi incorrect dolgot el nem követett, tehát a czigány szélhámosnő bizonnyal más valaki, keressék másutt.

Elza, daczból, a kiutasítás ellenére Bécsben maradt Brunszvikéknál nehány hónapig. Csak mikor a hullámok elcsöndesűltek, akkor távozott.

Hazájába visszatérve, szinte semmije se volt; a Lónyay földbirtok, melyet az elhúnyt szülők után ő és három testvére örökölt, adósságok alatt nyögött. Az ifjú grófnő, állandó otthon nélkűl, kalandozásokra tékozlá szépségét, hol Kassán, hol Pesten, hol szepesi, sárosi városokban tűnt fel és illant megint tova, gavallérjai sóvárgás és remény közt követték, többnyire csak hűlt helyét találván; ahol megjelent, olyannyi mulatozás, családi viszály, duellum, pletyka támadt, hogy veszett híre mint boszorkányszél kavargott léptei nyomába. Ez vala életének legpompázatosabb s legkritikusabb szaka. Minden képmutató tisztességre fittyet hányó szabadosságát, szerelmi viszonyainak nyíltságát, jókedvének állandó viharos ünnepét, könnyű madár-röptét némelyek új erkölcs demonstratiojának tekinték, őt prophetanőként tisztelék, önzetlen csodálói valának, mint Dessewffy Amália, s még akkor is helyt állottak mellette, midőn a vele való érintkezés már veszedelmessé vált és botránynak minősűlt. De mert szeretőitől, vagy életvitelének szinte már vallási rajongóitól megfizetni nem hagyta magát, egyre nehezebb körülmények közé süllyedett; végre, üldöztetés közepett, Kassán a Dessewffy familia védő közelében megállapodván, szövés-fonásból és némi rokoni segélyből tengette életét.

A hivatal szemében lázadó, erkölcsromboló, bűnöző; sectája előtt a testi-lelki szabadság felfedezője, női Columbus. Maxim von Zedlitz báró, csehországi gazdag földesúr, a hívei közt sorakozott. A hírhedett szerelem-papnőt feleségűl kéré, megengedvén, sőt szinte megkövetelvén, hogy eztán se szakítson független magaviseletével. Maxim és Elise frigye 1816. esztendő júliusában, Sárospatakon megköttetett, evangélikus templomban, de a mysticus Rózsakeresztes Társaság jelvényeit és szokásait is alkalmazva. Ugyanis a báró e titkos gyülekezet tagja vala; és e kis létszámú, de szerteágazó testület évszázadok óta szemben állott minden hivatalos valláserkölccsel, anélkül azonban, hogy active a törvényes rend ellen fordúlt volna, mert a fegyvertelen passivitas is szabályai közé tartozott.

A Zedlitz kastélyba, Kramovba költöztek, a Szudéták fenyvesei tövébe; Lónyay grófnő, immár Zedlitz báróné, életében először itt töltött nyugalmas éveket, s a könnyelmű csapongásról hosszú időre megfeledkezett. Zedlitz-utódokat szült, 1817-ben Miksát, 1821-ben Máriát.

Hetven jobbágy családjok, közel ezer jobbágyjok volt. Zedlitz, ez aulicus főúr nem lépett a jobbágy-felszabadítás hívei közé; de mint természettől jámbor ember, s mint Rosicrucianus, minden lehetőt megtett az alája rendeltek javáért. Szenvedélye volt az orvosság-feltalálás, gyógyszer-főzés, kuruzsolás. Mind az ezer jobbágyát egyenkint ösmeré, s azt is tudta, melyiknek hány foga van, melyik rheumaticus, melyiknek szívét, gyomrát, veséjét szükséges orvosolni. Felesége csúfolódva, de valójában dicsekedve szokta mondani, hogy ha utaznak, Max kofferja megtelik zacskókkal, rajtok cseh nevek: ez Vaczlavnak epe-tea, ez Zdenka néni derekára karlsbadi só, és így tovább. S Eliz még écczaka is kénytelen arra ébredni, hogy párja felkiált: El ne feledd, holnap meg kell vizsgálnom Cseszlav tüdejét, ki kell húznom a kis Mara odvas zápfogát. Sokáig ez volt az egyetlen panasz, amit Elza Maximra mondogatott.

A férj jótékonykodása a feleségre is átragadt. Ő is látogatta a betegségben, vagy bánatban, vagy akármi bajban szenvedő cselédjeiket; s kalandor hajlandóságát azzal elégíté ki, hogy hét országban is talált tehetséges, de szegény fiúkat, lányokat, kik az ő támogatása nélkűl elkallódnának. Így lőn a szépen tánczoló gyermek Elssler Fáni, Zedlitz költségére, Nápolyban ballerina-nevendék; Kolarich Ernestina így tanulhatott Prágában énekelni; s támogatást nyert sok más, kik mégse bírtak kiemelkedni, egy liptói tót fa-faragó juhászbojtár, egy hegedűs fiú Krakkóban, egy görögűl verselő medicus Pesten, s ki tudja már valamennyit. Így a férjnek is volt már asszonyán kérkedve szidni valója: kívánatára annyi aranyat költ a Fánikra és Nesztikre, mint egy Kurfürst a babáira, ő, aki Ilsén kívül nőt nem érint.

Hét vagy nyolcz éven átal ennél súlyosabb panasz ritkán esett; csakhogy Erzsébet forró vére mind-keservesebben tűrte a nyugodalmas mindennapokat. Magyar hazája előmozdításával törődve, hosszabb időre Pestre költözött, s a Széchenyi István és Wesselényi Miklós lelkesítette reformer ifjúsággal foglalatoskodott. A conservativ férjnek ez mindinkább zokon esett, úgyszintén feleségének barátsága a két democratisálódó aristocratával. Már nem látá oly példamutatónak s megőrzendőnek imádott istennéje olimpusi szabadságát, mint egybekelésök idején.

Hogy a Kramovban vagy Pesten tartózkodás dilemmáját megoldaná, 1830-ban egész családját europai körutazásra vivé, majdnem egy teljes esztendőre. Bejárták Némethont, Angliát, Franczot, Italiát. Az után mégis haza kelle térniök.

1831-ben Maxim 60 éves vala, Elza 36. S akkor lángolt fel a báró féltékenysége, mikor már hamvad a parázs.

A báróné látogatásait a vigaszra, vagy más segítségre szoruló jobbágyoknál - amit az asszony éppen az urától tanúlt - Zedlitz úgy tekinté: titkos szerelmi találkák izmos paraszt legényekkel. Talán önnön erejének apadása, s nem asszonyának viselkedése készteté ez állandósúló gyanúra. Ha éjjel az ablak alatt zörgött a fű: most mászik be Ilséhez a parádés kocsis. Ha több járás-kelést hallott: egyszerre egy már nem is elég a telhetetlennek, s elképzelé, ahogy felesége ágyánál sorba állanak s váltják egymást. Gyötrő káprázatok ezek, Zedlitz már aludni sem tudott, csak a fogyhatatlan szeretőket számlálta.

Egy kiérdemesűlt ökörhajcsár, hetven-egynehány éves, félig béna, már mozdúlni alig bírt, ágyhoz kötődött. Mert senkije sem élt, Zedlitzné naponta többször bejárt hozzá, etette, tisztába tette, mint a csecsemőt. S a férj, bekukkantva, látta, hogy neje a takaratlan, meztelen férfit az ágyban dédelgeti.

A báró, mikor az asszony eltávozott, izgatottan berontott az öreghez:

- Feleségem szeretkezik magával?

"Liebelt meine Frau mit ihnen?" S a vén, aki félig süket is volt, olyasmit érthetett: "Lieb ist meine Frau zu ihnen?" Azt hitte, hogy a cselédjeihez mindeddig oly emberséges földesúr ellenőrízni akarja az ápolást. S az öregember, örvendvén, hogy édes úrnőjének gondoskodását legalább egy jó bizonyítvánnyal viszonozhatja, bénaságától telhetőleg bólogatott, még nevetett is:

- Ja-ja-jaaa!

Zedlitz kitámolygott. Kasznárjával, bizalmasával közlé: Ílyen a szolga-fajzat, ez a hálája, hogy jó urának asszonyát elszereti; a kíméletes urat annyira pipogyának nézi, hogy gyalázatát szemébe meri mondani, még ki is neveti. A kasznár ismerte gazdájának efajta képzelgését, mégse merészelt ellene szólni, hiszen akkor ő is egy követ fú a kígyókkal.

Mindez 1831. esztendő márcziusának 25-ikén történt. A kastély előtt állott a bárói czímeres batár, s két ló befogva. Ma az egész család, mind a négyen Kramovból egy másik birtokukra, Klebiczbe látogatnak.

A báró visszaparancsolta fiát és leányát. Fárasztó lesz az utazás, vihar is készül, a gyerekek maradjanak otthon.

Kocsis sem kell, az úr fog hajtani. Csak ketten ülnek a batárba, Maxim és Elza.

Nem csak az emberekre, a bárónénak az állatokra is gondja vala. Az egyik ló füle tályogos.

Kért az urától kenőcsöt a ló fülére.

Max odaadja a tele tégelyt s a kenő lúdtollat. Eliz leszáll, keni a sebet; a kenőcs csíp, a ló megrándul, a másikra is átragad a "bántanak, fussunk innen".

A súlyos batár előre-gördűl; mire az emberek odarohannak, a nő holtan fekszik alatta.

Baleset volt, vagy a féltékeny férfi tette: nem világolt ki soha. A szép asszonynak egy sikolyát sem hallották, így távozott e világból Lónyay Erzsébet, akibe szerelmesedtek diplomaták és aristocraták Madridtól Moszkváig, Kopenhágától Konstantinápolyig.

A férj soha se gyógyúlt ki bánatából, soha se nősűlt újra. S három év múlva utána halt szerelmesének. Mikor közeledni érzé halálát, a kramovi parkban szobrot emeltetett: Elise hű portraitja, szárnyakkal; talapzatán egyetlen szó: "Psyché". Mert így szokták beczézni övéi.

Itt abba is hagyhatnám. De még elmondom, mi lett két gyermekökkel.

A cseh báró osztráknak képezte őket, német ajkú s a császárhoz hű alattvalóknak. És negyvennyolczas magyar lett mindkettő.

A kisebbik, Mária, szabadságharczunkat végig szolgálta: honvéd mozgó kórházban ápolónő volt. Itt ösmerkedett össze későbbi urával, Czóbel Endre szabolcsi birtokossal. E napokban mindketten Pesten az én vendégeim; ezen emlékezésem anyagának nagyobb részét tőlök tudom, s ők controllálják, ha valót írtam-e. Mária baronesse nem engedélyezé, hogy szeretett emlékű szüleinek képén hellyel-közzel retouchet alkalmazzak: mondá, a Hold is foltjaival együtt ragyog. - Most écczaka, míg e sorokat jegyzem, a szomszéd szobában alszanak, s a vékony üveg-ajtón át hallom Bandi barátom fel-fel-horkanásit, s a Nagyságos Asszony kedves szuszogását.

Miksa élete, mint egy Jókai regény; ezennel tálczán kínálom thema gyanánt a mi nagy elbeszélőnknek. Császári katonatiszt volt, 48-ban Magyarországra szökött, báró Zedlay Miksa néven Komáromban Klapka segédtisztje lett. A világosi fegyverletétel után a halálra ítéltek listáján szerepelt, de még idején Törökországba menekűlt. Nehány év múltán Abyssiniában találjuk, Axumban a Negus bizalmas embereként magyar ménest próbált tenyészteni, s ezzel az afrikai országot felvirágoztatni. Terve inkább álmodozásból, mint lehetségből szőve, nem sikerűlhetett. Később Canadában az első magyar földműves colonia alapítója; de nem akart vezetője lenni, egyszerű kétkezi munkás tagja maradt. Az 1860-as években az éjszaki erdőkbe felfedező útra indult, azóta nem jő levél tőle; de a colonia tagjai azt írják, hogy küld néha életjelet.

Lónyay Erzsébetről még annyit: barátjai mulattatására verseket írt, nem ritkán sikamlósakat. E költeményeket nem taglalhatom, mert mit sem olvashattam belőlök; leánya sem tudja, megőriztetnek-e valahol.

Emlegetik, míly kiváló tornász, lovar, vívó, úszó vala. Kis gyönge szénczinegének látszott, de feketepárducz rugalmassága s ereje volt. Emlegetik sokféle kézfogását. Volt olyan kéznyújtása, mintha bársony kis czicza helyezkednék el. Tudott nedvesen tüzelő, gödör-szerű tenyeret férfi-kézbe simítni, szerelem-igérőt. Tudott baráti kezet szorítni: ne félj, veled vagyok. S néha e lágy finom marok, ha bűntetni kívánt, mint aczél kapocs zárúlt, hogy a csontok ropogtak.

Ha volna fehér liliom csokrom, nem az ő sírjára vinném. Helyezzünk gondolatban emlékjelére egy szál égő piros rózsát, ennyi megilleti.




UTÓSZÓ.
1971.


Az ismeretlen poetria tíz verse, teljes neve nélkül, "Psyche" jelzéssel, egy vegyes régi kézirat-kötegből bukkant elő 1964-ben. A további kutatás több eredményt hozott: 1970-ben talán egész oeuvre-je, továbbá neve és élettörténete újra napvilágra került.

SZÁRMAZÁSA ÉS GYERMEKKORA

Psyché, azaz Lónyay Erzsébet 1795 január 27-ikén, Nagylónyán született. Apja Lónyay János, egyik leggazdagabb birtokos nemese a hajdani Partiumnak; grófi, sőt volhiniai és moldaviai fejedelmi címet viselt, de rangjait csupán a hagyományra hivatkozva hordta, várispán és hetman őseire visszatekintve; a Habsburg uralkodók, Erdély bekebelezése után, e familiának csak nemességét ismerték el. A Lónyay család később lett gróf, majd egyik ága herceg.

Psyché anyja egy cigánylány fattya, Nyíri Borcsa, kit az egyik Mailáth gróf saját gyermekének tekintett és örökbe fogadott, így lett belőle Mailáth Borbála grófnő; cigány részről állítólag Szindel cigánykirály leszármazottja, királykisasszony.

1789-ben történt, hogy a szittya fejedelem és a cigány királynő házasságot kötött. De nem csupán képzelt birodalmuknak éltek, más tartományaik is voltak: Lónyay János csillagász és asztrológus, Borcsa pedig a cimbalom, zongora s orgona művésznője, Czinka Panna szerű tünemény. Így hát nem csoda, hogy első lányuk Anna Urania Erato nevet kapott, a második pedig Erzsébet Mária Psyché lett: "Bolond Atyám hívott Psychének, Ez harmadik kereszt nevem..."

A Lónyay házaspár boldogan élt a hét-rétegű fellegben és szivárványban, amit a képzelt trón, a nem csak képzelt szerelem, a két feketehajú barnabőrű romni, a műkedvelő tudóskodás, a tanulatlan ösztönös zene, a várkastély, a nagybirtok adott. Rokonuk, Dessewffy József gróf, a kassai költő és politikus, legjobb barátjuk és tanácsadójuk; gyakran látogatták egymást. "Már tsets-szopó koromban ölben ringata S ezért gyakran le vala pisilve általam" - írta róla Psyché, aki változatos és veszélyes életében mindig a Dessewffy rokonságnál talált óvó menedéket.

Történt, hogy az akkoriban leghíresebb cigány hegedűs, Bihari János, egy-két napig a nagylónyai görögkeleti pópa vendége volt. Aztán mind-gyakrabban; Bihari és Lónyayné, a két cigány őstehetség, nagyon szeretett együtt muzsikálni. Ritka öröm és egyre sűrűbb családi veszekedés, harag, sírás, szótlanság.

1798-ban a prímás megszöktette Borcsát; és az ekkor hároméves kisebbik leányt, a későbbi költőnőt is vitték. Miskolcra mentek, ahol Biharinak háza és rokonsága volt. De megélhetése nem; folyton vándorolni kellett, új családját elhagyva, Pesten, vidéken, külföldön hegedült, hol bandában, hol egyedül. Mind-ritkábban látogatott Miskolcra, aztán már csak pénzt küldött, azt is mind-gyérebben. Az apa a gyermeket követelte vissza, az anya pénze pereskedésre ment. Meg orvosra. Többnyire ágyban feküdt; a füstös kislányt a szomszéd Nagy cipészmesterék etették, gondozták. 1801-ben Nyíri Borcsa meghalt, 32 évet élt.

"Hóltan nem is láttam Édes Anyámat" - írta Psyché tíz évvel később, levélben, a cipész unokájának, gyermekkori barátjának, Ungvárnémeti Tóth Lászlónak. - "De az ágyánál valék, a mikor vitték a ruháit, kis bútyorba kötték, ennyi maradt. Meg ennyi se, tsak a puszta falak. Soha se láttam ennyire üres falakat, ott semmi vólt, fel-foghatod? Tólták-ki az ágyat, az ő hültt helyit, és tsikorgott, dörgött. Hat esztendős valék, de úgy emlékezem, hogy éppen mostan történik, érted-e, az olta folyvást ez történik."

SERDÜLŐKORA

Az egyedül maradt Psychét a Bihari-rokonság vette magához, a világjárt öreg oláhcigány Miskóczi Tódor. Az apa már nem kérte vissza gyermekét: évek óta úton volt a nyugati országokban; ott újra nősűlt, második felesége Charlotte Neipperg-Montenuovo grófnő, akitől két fia született, Pál és Gábor. Vagy ahogy Psyché becézte őket, Palcsó és Gabó.

A kislány gyámja, Dessewffy, úgy intézkedett, hogy a regensburgi dominikána apácák Sienai Szent Katalinról nevezett leánynevelő intézetébe irassék, melyet javarészt magyar főúri családok tartottak fenn, s ahol a Lónyay familiának alapítványi helye volt. De négy évbe telt, míg a gyermeket a távoli, bajorországi zárdába vitték. Addig Tódor cigányéknál és Nagy György vargáéknál nevelkedett, s gyerekkori barátja és első szerelme, Ungvárnémeti Tóth László tanította írni-olvasni. Erről az időről később mindkettőnek költészete és prózája megemlékezik, bőségesen és szenvedélyesen.

A leendő költőnő, mingyárt kezdetben, az élet bonyolult gazdagságát-szegénységét tapasztalhatta: cigány és iparos nevelői a közéjük csöppent grófkisasszonnyal oly gyengéden bántak, mint később senki; utána kegyetlen ellentét volt a német főúri zárda aszkétikus szigorúsága. 1804-től 1807-ig élt a kolostorban, aztán apja Nagylónyára visszahozta.

Csak néhány hónapig élhetett újra szülőfalujában. Apját szélütés érte, s mikor napok múlva eszméletre tért, más emberré változott: dühöngött, ki akarta irtani családját. Ő, a kozák atamán, lekaszabolja ezt a sok németet - Legidősebb leánya, Anna, ekkor már gróf Haller Ágoston tállyai birtokos felesége; a gyermekek oda menekültek; az osztrák hitves pedig szüleihez Bécsbe visszatért. Lónyay János elborult elmével meghalt 1810-ben, 55 éves korában.

A költőnő első versei 1808-ban, Tállyán, Halleréknál keletkeztek; tizenhárom esztendős volt ekkor. Kezdeti poézisével berepüli zsenge életét: Dajkálkodása Gabó testvéröccse mellett. Flörtje Csizmazia Isti-Pisti diák-fiúval. Francia nyelvtanulás, több rokonlánnyal együtt, egy sárospataki magán-iskolában, Novák Luca kisasszonynál, aki magát állítólagos francia ősei után Lucie Dupuy-nek nevezte. S az apjával újra felvett levél-kapcsolat; úgy érzi, hogy a szerencsétlent gyermekei magára-hagyták, elárulták. Szűzességének korai elvesztése, testvér-nénjének urával, Haller Gastonnal: "Sír a bimbó rósa, Sírj, bimbó rósa." S néhány hónap múlva megénekel egy elhajtott magzatot: "...sohse vólt, Álmodád, semmi se vólt..."

Vagy mégis volt? "Gaston Sógorom vevé-el makulátlanságom, ő követett-el rajtam incestust többszer is, és hasamat veré, támada olly abortusom, tsak nem magam is véle mentem, s az olta vérzésim vadnak." Sógorára vádaskodik a napló-feljegyzésben, de versei önmagát mutatják a történtek igazi okozójának. Olvashatjuk gyermeki irígy dühöngését nénje ellen, akinek mindenből több és jobb jut, mint őneki. S a férjet a Bibliából oktatja: Jákob megszerezte Lea mellé Rákhelt szebb s jobb második párjának - írja az "Akrostichon"-ban, hol a versfejek, vagyis a strófa-kezdőbetűk a "Gaston" nevet adják; s utána "psz": vagy titoktartásra intés, vagy valószínűbben a Psyché szó kezdete. - Melyik tehet a történtekről, a harminc éven felüli sógor, vagy a tizennégy esztendős leánygyermek? A kislány üldözte szívósan a férfit, s az csak akkor nyúlt hozzá, mikor azt hitte, hogy felesége belehal az első szülésbe - így beszéli el Psyché "Az oktalan" című históriában.

ELSŐ KÖLTŐI SIKERE

Így lett a gyermekből érett nő és költő. Kezdeti sikereit az idős mestereknél, Dessewffynél és Kazinczynál aratta, elbájolódtak a furcsa koraérett poetriától, s nem fukarkodtak a dicséretekkel. "Desevffi Jósef bátyám eggy dallomat ditséré, úgy mond ebbűl eggy piczinke hölgy érintése, meleg lehellése még száz évek múlván is éreztetni fog."

Kazinczy két költeményt ajándékozott Psychének. Egyikben ihletőjeként ünnepli, szinte látjuk elragadtatott mosolyát:

AZ ÉN SUGALLÓM.

Az a kis lányka, kit nekem,
Hogy verseim sugallaná,
Társúl a Músa rendele,
Egy csíntalan, dévaj gyerek.
Epéje nincs, de gondolatlan;
Jámbor s szelíd, de nagy bohó;
Enyhítni kész a szenvedőt,
Az ártatlant kész védeni,
Ha bár saját vesztével is.
De néha rá jön a gonosz szél,
Elkapja egy pajkos gondolat,
Nem bír magával, egyre sért
Barátot és patvarkodót.
És hogy ne fájjon a döfés,
S enyhűljön a seb, mellyet ejte,
Nevetve pattantja el nyilát!
S zománcz fogsort látat vele,
És a legbájosb ajkakat.
S ezek miatt a vett döfést
Patvarkodója, mint barátja
Békével és nevetve tűri,
S a vett döfésnek még örűl,
S csókolja a szép szelid kezét.

Nem illy szelíd az ő keze,
Ha a félbolond s a félokoska
Dagállyal járúl ő elébe.
Öl akkor és nem sért, nyila.
Nevet, mert ő szeret nevetni,
Illyenkor is, de megvetéssel,
Hogy jobban sújtson a csapás;
S örűlve, hogy haragja nektek
Kedvét nyilván jelentheti,
Kiknek virágait nyújtogatta.

A másik költeményben a mester szól a tanítványhoz, Kazinczy igényesebb verselésre buzdítja a kezdő költőnőt. A vers első felében ironikusan ajánlgatja a szokványos gajdolást, mellyel népszerűséget szerezhet az újtól idegenkedőknél. De ha nem törekszik olcsó sikerre, inkább a Ráday Gedeontól kezdeményezett rímes-mértékes nyugateurópai verselés, a hím- és nő-rimek franciás váltakozása visz a Parnasszusra:

MÚSÁMHOZ.

Leányka, dalt! de ne mint eddig dallál.
Becsűletet azzal sokat nem vallál.
Gajdolj ha kell, de úgy, hogy mindenek,
Tudósok és tudóskák értsenek.

Nem élünk Athenásban, nem Romában,
Mit dúdolsz hát görög s deák schemában?
Az a külszín, hidd el, csak flosculus;
Parturiunt, s lesz ridiculus mus.

Szólj igazat: te is vágysz tetszeni;
Költőink közt szeretnél fényleni.
Akard s megvan. Légy újra az, a mi voltál,
Szólj a szerint, miként régebben szóltál.
Új szót ne gyárts, az ókat ne keresd,
A francziát, a dájcsot ne kövesd.
Beszédednek adj bájt, adj könnyűséget,
Adj rendidnek hasonló hangú véget.
Kap a manó, nem más, a verseken,
Ha nehezek, s rím nem cseng végeken.

De te pirúlsz megfutni a könnyű pályát,
Hol X szedett koszorújába - zsályát.
Jó; verd tehát bilincsekre magad.
S a verselés dühe ha megragad,
Zsongásidban vedd Rádayt vezérnek,
Mérd a mit az olasz, francz, német mérnek.
Cserélj nehéz és könnyű tagokat,
A rímekben nő s hím hangzásokat.
Így lesz neved, Músácskám, a Parnasszon -
Örűlj neki - Tekintetes tudós kisasszony.

A nagy pártfogók és bölcs oktatók aligha sejtették, Psyché mennyi gúnnyal raktározta emlékezetébe a kitűntető bókok és csókok özönét, a megszédült vén kappanok ugrálását - míg ő a termetes ifjú Jozsókat és Mikákat ugrálta körül, ugyanoly szédülten.

BOLYONGÁS ÉVEI

Psychének a fiatal legények iránti serdülőkori nimfomániáját az első szerető, Gaston, megsokallta. "Im-már Sógorom is ohajttya távozásom, az ifiak miatt, mert nem ő az eggyetlen a világon." És testvér-nénje szabadulni kivánt a másod-feleségtől. Útnak indítják a dominikánák leány-nevelő intézetébe Regensburgba, ahol már töltött néhány kegyetlen évet. 1812 decemberében utazni kell, bele a viharos, hótorlaszos télbe, a tavaszt sem várhatja meg. A kolostort raboskodásnak tekinti, nem örömest indul, tele dühhel Gaston iránt; a szorongva tűrő és kisfiához menekülő Ninont inkább megérti, nénje elleni régi haragja s irígysége szánalomra változott.

Bécsben az utat megszakította, Neipperg-Montenuovo gróféknál, mostoha-anyja szüleinél néhány napot töltött. A tizennyolc éves sötét keleti szépség halmozta a hirtelen hódításokat, csodájára jártak; többek közt ekkor ismerkedett meg későbbi férjével, Maximilian Freiherr von Zedlitz sziléziai földbirtokossal, aki rögtön egy életre rabja lett. Negyvenkét éves, kissé sánta, különc ember, dilettáns tudós; Psychét az apjára emlékezteti.

1813 elején megérkezett a bajorországi zárdába. Belül csend, fegyelem, ima, tanulás, pontosan beosztott idő; kinn tombolt a történelem. A francia forradalom utókora volt ez, Napoleon erőszakának és lefoszlásának ideje, a bécsi Habsburg trón megaláztatása; öröknek látszott eszmék, alkotmányok, uralmak, kasztok szinte megolvadtan örvénylettek. Részben a kor-szellem sodrában, részben a kolostori szigor kontrájaként, a fiatal költőnőt anarchikus lázongás feszítette. A "Tarantellá"-ban tombol a nő-emancipáció szenvedélyes igénye: nem kell neki vallás, költészet, erkölcs, anyasors, becsület, csak cigányosan szabad élet! Az intézetben úgy él, "mint matska a zsákban". Levélben kéri rajongóját, Zedlitzet, hogy szabadítsa meg innét, s meg fogja hálálni.

Nem kért hiába. A "Boeotische Schweine" nevű víg kompánia néhány tagja, köztük Zedlitz, megjelent a kolostor falai alatt, és kérte az ifjú komtesszt. A szándék tisztességes, a hölgy a Freiherr menyasszonya; a zárda-főnöknő mégsem akarta kiszolgáltatni őt a Boeotiai Disznóknak, csak akkor engedett, mikor az egyházi felettesek beavatkozásával fenyegették.

A kis kompánia, alapszabályainak megfelelően, s a novicia megszöktetését ünnepelve, néhány hónapra gond és cél nélkűl utazni ment. Meglátogatták Goethét, és - anélkűl, hogy személyét s jelentőségét ismerték volna, csak véletlenűl - Hölderlint. S a költőnőre, aki sose kereste az érvényesülést, a világnagyság elriasztón, s a szegény ismeretlen őrült a rejtve fénylő lélekként hatott.

Nyár végén a vándor baráti társaság Bécsbe visszatért. Zedlitz, aki szíve hölgyét Regensburg klastromából kimenekítette, Bécsben a Theresiana leánynevelőbe adta, maga pedig hazautazott falura, hogy tervezett házasságához a hatalmas családfő engedelmét kérje.

A Theresiana nem volt oly szigorú intézmény, mint a Santa Catharina, s a növendék naponta pár órát Neippergéknél tölthetett. Itt az öreg Grossmutti, Neippergné Rosa Liechtenstein hercegnő - a második Lónyayné anyja, Palkó és Gabó nagyanyja - élni s nevetni szerető matróna, kitűnően mulatott Psyché furcsa ötletein, csúfolódásain, őt magához vette társalkodó nőnek, udvari bohócnak. Psyché hódításai s a miatta kerekedett lovagias ügyek, válások, botrányok akkora port kavartak, hogy a Theresiana s a Zedlitz rokonság nem vállalta őt tovább; a leány nem tehetett mást, mint hogy vőlegényével szakított s a Grossmuttihoz költözött. Mikor egy kamasz Lothringen főherceg szerette volna feleségül venni, mint szélhámosnőt kiutasították a székvárosból.

Ekkoriban halt meg pártfogója, az öreg hercegnő, s Neippergéknél nem lehetett maradása; Brunswick grófék fogadták be a kiutasítottat, a hatósággal dacolva. Elise nehéz helyzetbe jutott; versben, "Levél Cousinomnak Újhelre", pénzt kért unokatestvérétől s szeretőjétől, Mailáth Jozsótól. A kértnél többet kapott, de nem Jozsó, hanem Haller Kriszta küldte, akit a hívséges Bözse távollétében József elvett feleségűl.

Ráadásúl a hívséges Bözse teherben volt, életében másodszor. Elhagyta Bécset, a világ szeme és szája elől Thurzó Ferenc árvamegyei főispán diszkrét oltalmába menekült, Námesztóra, a Magura erdejébe. Itt szülte meg magzatát, akiről azt sem tudta meg soha, fiú volt-e vagy lány, a diszkrét főispán oly gyorsan gondoskodott, hogy a gyermeket nyomtalanul elpusztítsák, ne szálljon szégyen az előkelő atyafiságra.

E borzalomról senki sem értesült, emlékét csak Psyché hosszú verse őrzi: "Epistola ennen magamhoz". S utána egy rövidebb vers, Jozsó és Kriszta kisfiának születésére. Krisztinához szól, benne semmi harag, se szemrehányás, csak kísérteties zokogás: neked van, nekem nincs.

A titkos szülés s a gyermek-ölés a lénye gyökeréig megrendítette; mindeddig csaknem gondtalanúl könnyed poézisébe ezentúl valami árnyék vegyül. Verseinek hangja, ez esemény előtt és után, szokatlanul komor. "Ne rázd a tsonttyaimat" - szól önmagához.

"Félek, hogy újra táncolok." Ez be is következett. Mintha mi sem történt volna, megint röpke szerelmekben, mulatozásban, olykor nyomoruságban sodródott ide-oda, főleg Kassa környékén, Dessewffy grófék közelében, akik botrányainak következményeitől megoltalmazták.

HÁZASSÁGA, IRODALMI TERVEI, HALÁLA

1816 elején újra találkozott egykori vőlegényével, Max Zedlitz báróval. A tekintélyes Zedlitz vének, kik a könnyelmű grófnővel kötendő frigyet ellenezték, ekkor már nem éltek. Júliusban Max és Ilse egybekelt, s birtokba vette a cseh-sziléziai Kramówban a Zedlitz-rezidenciát.

Életében először, a költőnőre nyugodt, biztonságos esztendők köszöntöttek. Maxnak két utódot szült, a kis Maxot és Mariet. De a verselést abbahagyta, a békés hétköznapok nem inspirálták. 1816-tól 24-ig, leveleken és kis jegyzeteken kívűl, talán nem is írt egyebet, mint 1820-ban, gyermekkori társának, Ungvárnémeti Tóthnak hirtelen halála után, rá-emlékezését.

1824-ben mozdult ki először hosszabb időre a néki oly ellenszenves békés jómódból. Pár hónapot Pesten töltött, s a következő években mind-több időt szánt Magyarországra; rokonszenve és erszénye a magyar reform-mozgalmat támogatta, irodalomban és társadalomban egyaránt.

Ekkor kezdett ismét verseket írni. Többnyire csak ötleteket négy sorban, tömör, egyszerű, öreges vázlatokat, bár még csak harmincas éveit taposta. Verseinek közlése foglalkoztatta, de inkább negative, hiszen úgyis csupán felháborodást keltene.

1828-29 fordulóján két tucat leánykori zsengéjét megküldte, vagy átnyújtotta Toldy Ferencnek, itéletét kérve. Hamarosan visszakapta, némelyik kézirat-lapra Toldy piros tintával bírálatot jegyzett, olyik hosszúra nyúlt s a hátlapon is folytatódik. A megjegyzések a következők:

"Séta lovaglás." - Az ifjú lovasok hajnali lenge vonulása álomi szép. De az után a tumultuosus jelenet durván kizökkentő.

"Klavier Studium." - Ez jobb. Csak ez is valamiképen goromba, mint egy hollandus festmény; több italiai simaságot, finomságot!

"Dall." - "Ha feléd gondolok, harmatos a testem." Tudja-e Ngs. Báróné, ez míly associatiot kelt menthetetlenül? (Utána Psyché kézírása:) Hogy ne, sz azért írtam.

"Az oktalan." - Törvényszéki vádirat, nem poema.

"Die taube Priorissa." - Egy magyar honleány miért ír német verset? Ámbátor ez németűl is csak egy derber Witz, kein Gedicht.

"Sáros-Pataki polgár leány." - A diákok nótás könyveiben voltak íly hunczfut rigmusok, ez előtt ötven évvel. Már ezen túl vagyunk.

"Levél Cousinomnak Ujhelre." - E vers se mílyen nyelven sincs. Kezdete, a szuszogás s herébe rúgás, talán nyírségi czigány idioma, mikor jól felöntöttek a garatra. Folytatódik németűl, de keverve francziával és olasszal. S hogy tovább melly nyelven szól, azt már a pünkösti tüzes nyelvek se tudják. Scandal: ílyen szó nincsen. Latinúl scandalum, németűl Skandal, francziáúl scandale, spanyolúl escandalo, sat. Magyarúl - botrány. Nem folytatom. (Psyché kézírása:) the scandal, ánglus.

"Egy lovász fiúhoz." - Megfejthetetlen rebus. De szerencsére!

"Leány kéz." - Csillogva kezdődik. De a "czukher pratzni" Bessenyei korába illő.

"Ius ultimae noctis." - A borzalmak kihegyezését olykor a mi nagyreményű ifjú Vörösmartynk is túlságba hajtja. Ám ennyire még sem. S..g, és hasonló szavak: még Csokonainál is ízetlenségek; az óta fejlődtünk!

"Két familiaris portrait." - Végre valahára igaz érzemény; a szülők iránti tisztelet és szeretet. Csak ne hemzsegne mesterkedő túlzásoktól, tekerintményektől.

"Epistola ennen magamhoz." - Ez még lehet jó költemény, csak átalakításra szorúl. Ne legyen személyi vallomás, mert így durva és nyers. A fő személy legyen egy teherbe esett egyszerű paraszt leány, a ki önnön hibáján kívűl meggyaláztatott; így írandó, de több részvéttel, érzékenyen, nem íly kegyetlenűl. "Gyász orgonája búgó szél" sat., a csecsemő sír nélküli sírjának ábrázolata: bombasticus ugyan, de felemelő. Hanem a fához vert pólyás: lesújtó s tűrhetetlen. - Erre Ngs. Báróné felsikolt: De hiszen így történt, így igaz! Tehát a költészetben hazudnia kell? - Nem, a költészetben nem kell hazudni, nem is szabad; hanem a realitast az idealissal harmoniába rendezni. Hogy az Ön nyelvén szóljak: Mondjuk, kimegyek a closetra s elvégzem szükségemet; és az eredményt nem ajánlhatom fel költészetként, pedig valóság. Vagy más példát mondok: Nyolcz óra hosszat aluszom és egy-folytában hortyogok, "krr-hrr" ezer egynehányszor egymás után. Ha egy poeta ott van s türelmesen jegyzi minden krr-hrr hangomat: valóságot ír, még sem fogja végig olvasni senki. De ha valamely virgoncz ifjú lantosunk, Czuczor, Garay, vagy más, a hortyogásomról gúnyverset farag, ílyetén formán:

  Estétől reggelig vala,
  Hogy a rút Schedel horkola.
  Torkában hersegett a gége,
  Rezgett sárgás bajúsza vége...

- s így tovább, de jobban; én nem vagyok költő. Úgy-e bár, ez is valóság, minden hamisítás nélkűl? Csak a költészetnek megfelelő alakra idomítva! Ezt szívlelje meg Ngs. Báróné, esedezve kérem.

"Krátky." - "Nagy becsednek játszani kedves az én kecsemmel." Ngs. Báróné ezt a konyhán danoló Marcsától tanúlta. Alig ha érti, mit írt.

"Venus és Mars." - Erre már nem tudok mit szólani. Tisztelt barátjait irígyelem.

"Válasz Josónak." - Semminő magas érzés. E költeményben a bájos fiatalok úgy huzakodnak, forognak, mint az ebek a Stadtparkban; ez nem szerelem, legfeljebb szerelmi éhszomj. Semmi emberség, mennyi állatiság - miért?

"Az én Daemonom." - Hiszek Önnek. Ha messziről nézem a szép hölgyet: isteni alak. Ha megcsókolom: érzem a szagát, látom bőrének porusait. A Báróné mindent közelre hoz, talán igaza van, de én még nem tudok belé törődni, hogy közelről ílyen rútak vagyunk. - Óh szent Poesis, nyugtass meg, hogy igaz kép, melyet távlatban látok, érzemények s eszmények ünnepi díszében! S a közelről látott porus-szerkezet, anyajegy és ragya, ámbár valóság, még is csak részlet, mely elvész az egésznek pompájában!

Ezek Toldy pirostintás glosszái a kézirat-íveken. S a levele:

"Pesten, 1829. esztendő I. hó 7-dikén.

Kedves és tisztelve szeretett Báróné!

Megkövetem, mert költészetéről több rosszat írtam, mint jót. Higyje meg, ha silánynak itélném, nem beszélnék íly sokat - akkor minek - s elintézném egy udvarias bókkal: lyrája kedves házi mulatság, de publicum elibe nem való; vagy más e félével. De nem így van; lyrája megrázott. Kétségkívűl, van benne szikra. Sőt több: tűz. Olyan tűzvész, mely felperzseli a hajlékokat, s csak hamvat s omladékot hágy dúlása nyomán. Sajnálatosan, nem az a tűz, mely szeliden lángol a tetők alatt, melenget, eledelt készít, a család, a haza, az emberiség javára. Óh ha ezen tüzet reménylhetném a Ngs. Bárónétól! Könyörögve kérem, genialitását domesticálja, s én leszek legboldogabb olvasója. Ha létre hozná a talentumához méltó műveit, örvendenék, ha köz kézre én bocsájthatnám. Azt, mi eddig készült - bizonnyal megérti Ngs. Báróné - nem közölhetem, ha nem akarok rosszat Önnek és magamnak; ha a törvénnyel, a templommal, az álladalommal szembe szegűlni nem látjuk sem lehetségét, sem értelmét.

Példátlan egy asszony költőnél íly nyilvános gyónás, és (bocsásson meg, ezt nem én mondom, de általán ezt mondanák) szemérmetlenség. Nem egy előkelő úrnő finom beszéde. Ha csak abban nem, hogy honunk állapotja iránt ugyan oly hideg, mint aristocratiánknak majd teljes egésze. Már mint a verseiben; mert hiszen az életében nyoma sincs e közönynek, ismerjük gyakori adományait; nem csak ád, hanem ésszel ád, jól megnézi, hová, mikor, mennyit. S Ön, a ki segélyeivel áldozatos, költészetében még sem gyújt a haza oltárán egy gyertyácskát sem, a mikor költőink ez oltárra szívöket s mindenöket vetik.

Bocsássa meg az őszinte versek költő asszonya, hogy én is, a kötelező illedelem határán túl is, őszinte voltam. Ngs. Bárónét leborúló hódolattal tiszteli Toldy Ferencz.

P. S. - Orthographiánk fejlődését is ajánlnám Báróné Asszonyom figyelmébe. Róla, tőle, s nem rúla, tűle; gyertya, s nem gyortya; térd, s nem térgy, sat. Csekélység, könnyen megtanulhatja, ha arra érdemesíti."

Toldy idegenkedő, bár részben értő kritikájára Psyché versben válaszolt. Hiányzik válaszából mindaz a méltatlankodás, lesújtottság, sértett becsület, védekező harag, mit efajta bírálat kiváltani szokott. Felelete udvarias, de a címzetthez és önmagához egyformán kíméletlen.

Halála előtt néhány héttel Kramówból küldte néhány új versét Fáy Andrásnak Fótra, nyugateurópai családi körutazásán írottakat. A levél dátuma 1831. február 28. "A hogy korosodom, különködésem tám fogyatkozik, még sem tudom, néha is lészen-é koszorúzott halott belőlem a magyar Pantheonban, mit jövendöl Fáy Uram? Csak kevés verset írtam, de dolgoztam én majd mindeniken hetekig, valahány szó Nebentonjaira vigyázván, mint valamelly Ánglius Poeta. Lehetőleg nem a conventionalis szót írom, hanem a több felé reflectálót, ezért azt hiszik, suta vagyok, mellé ver a beszédem. Hányszor figyelmeztetnek: tudom-é, hogy ez vagy az a sorom ollyant mit is jelent, a mire gondolni nem illő. Talám azt hiszik, hogy a mit a nő beszédje mond, ugyan akkor ugyan azt mondja szeme villanása, nyaka tartása, szája széle, hajfürtiből figyelő füle; Fáy Uram bővön tapasztalá, ímez miként vagyon; egyik se hazudság, csak külön külön kell felfogni valamennyit. S ha a költői foglalatosság annyiban áll, hogy gégéből fúva gurgulyázni kelletik a sententiát, mint templomban a cantornak, halálos komollyan és egy értelemben: akkor feminából valóban soha nem lehet e fajta állat..."

Utolsó ránkmaradt írása ez a költőnői vallomás.

Halálos balesetét, vagy férje általi meggyilkoltatását elbeszélte Achátz Márton (élt 1811-1898), víz-szabályzó mérnök és műkedvelő író, Jókai barátja. A költőnőt férjének lovai és kocsikerekei gázolták halálra, 1831 március 25-ikén, harminchatodik életévében.

PSYCHÉ ÍRÁSMÓDJÁRÓL

Lónyay Erzsébet szeszélyes és következetlen írásmódját e könyvben átvettük; a kor többi szerzőiét is; az akkori ortográfia még nem volt egységes.

Azonban elhagytuk a hajdanában szokásos sok hiányjelet (a', 's, stb.) és némelyik összetett mássalhangzó kétszeres írását (pl. aszszony, moczczan).

Psyché szavaihoz és mondataihoz sajátos írásmódja is szervesen tartozik; hangzása, de néha jelentése is megváltozna mai helyesírásban. Élete során ortográfiája sokat változott; a ts-t később cs-re, a tz-t cz-re cserélte; élete utolsó éveiben helyesírása alig tér el kortársaiétól.

Beszédének, az ódon írásmód és fogalmazás ellenére, teljes közelsége, személyes jelenléte van. Érezzük lehelletét, melegét, érintését. Hangja árnyalatai közt megvan még az a kislányos sikoltás is (Szedgyünk tseresnyét, bor pirosat, chérie!), mely a fiú jelenlétében, de a fiút a játékból látszólag kihagyva hangzik - ahogy Toldalagi Pál kis remekműve, a Fiatal lány című medaillon rögzíti ezt a röppenő tüneményt:

  Társnőjét hívja és a hangja
  madárszerű: félig sikoly,
  félig ének. Az őstermészet
  időtelen dalaiból

  valami, ami be nem végzett,
  félig kész, s örökké való;
  valami nyers és csillogó.
  Érezni a gyönyörüséget,

  ami ezen a fiatal
  női testen átfut. A dallam
  hív, csábít, eped és akar
  és mindenképpen halhatatlan.