Címlap -- Következő fejezet

1

A HOMO BIBLIOPHILUS MINT A HOMO SAPIENS KÜLÖNLEGES ALFAJA

Mindannyian gyűjtünk, gyűjtögetünk. Olykor megszokott, gyűjtési tárgyként elismert, befogadott vagy éppen divatként felkapott dolgokat, mint amilyen a bélyeg, autogramm, ásvány vagy papírszalvéta. Az utóbbi már inkább azok közé a különlegességek, furcsaságok közé tartozik, amelyeket gyanakodva fogad a szűk környezet, mígnem egy tévéműsor vagy vetélkedő nyilvánossága elismerést nem szerez eddig kissé bogarasnak ítélt tevékenységünknek.

Mi késztet bennünket gyűjtögetésre? Hóbort ez csupán, amit a rosszul magyarított angol szóval a helyes hobi helyett hobbinak nevezünk? Esetleg valami mélyebben bennünk élő vágy, netán ösztön. amely még emberré válásunk hajnalán fészkelődött be génjeinkbe? Azokban az ősi időkben, amikor gyűjtögető életmódot folytattuk, mielőtt rátértünk volna a halászatra-vadászatra, majd ezt követően a földművelésre? Ki tudja? De gyűjtögetünk.

Legelőször is és legáltalánosabban - ez alól senki sem kivétel - információkat. Attól függően, hogy milyen régen találkoztunk valakivel utoljára, így sorakoznak első kérdéseink: - Mi újság? - Hogy vagy? - Mit csinálsz? Információgyűjtésünk spektruma természetesen ennél jóval szélesebb. Legalul a pletykaéhséggel kezdődik, ahol mindegy, hogy mi, csak hír legyen, továbbadható, másokat leleplező szenzáció. Folytatódik a baráti összejövetelek már valamivel emelkedettebb "sztorijain" át a státusszimbólum jellegű vagy értékű "jólértesültség" fázisaival. És legfelül a hírügynökségeknek politikai és gazdasági életet befolyásoló, maguknak az ügynökségeknek is üzletet jelentő, 24 órán át szakadatlanul hömpölygő híráradatai.

Az információgyűjtésnek e szerteágazó területeit minden gyűjtéssel, így a könyvszeretet, a bibliofília alapját képező könyvgyűjtéssel kapcsolatban is megfigyelhetjük. A színkép egyik oldalán ott áll a hírvágy, a harácsolás, a másikon a gyűjtögetés ősi ösztönének humanizálása, saját gyönyörűségre vagy közösségi haszonra emberivé finomítása. a gyűjtésnek ez a szublimált, az ösztönösből a humánum magasába emelt formája éppen könyvek gyűjtésének terén jelentkezet először, amikor a humanizmus kimagasló alakjában, Francesco Petrarcában (1304-1374) megszületett a gondolat, hogy szent lelkesedéssel gyűjtött könyveiből városi közkönyvtárat létesít, ami az európai kultúrában az első ilyen jellegű vállalkozás lett volna.

És a két véglet között mennyi átmenet! Találkozunk olyanokkal, akik minden írott vagy nyomtatott betűket tartalmazó terméket gyűjtenek, úgy, hogy semmit sem dobnak el. A válogatás majd az örökösökre hárul, részben kályha, részben antikvárius közreműködésével. Ha az utóbbi révén az ilyen gyűjtemény fennmarad, idők múltán komoly értékké válhat. Nemcsak értékes bélyegek, művelődéstörténeti értékű levelek, de olyan nyomdatermékek is bújhatnak meg benne, amelyeket általában el szoktak dobni az emberek. Így bukkanhatnak fel nagyon szerencsés esetben - és nagyon szerencsés tájakon - századokkal ezelőtti úgynevezett egyleveles nyomtatványok, vagyis egy - egy politikai vagy természeti szenzációról beszámoló röplapok. Vagy napjainkban csak a legújabban értékelt gépkönyvek és prospektusok, a technikatörténészek keresett csemegéi.

Találkozhatunk azután - megint csak végletesen kiélezve - olyanokkal, akiknek újgazdag státusuk módot ad könyvtárszoba létesítésére, vagy dolgozószobájukban mutatós könyvpolcok felállítására, hogy aztán antikváriumokban felvásárolt díszes külsejű könyvekkel vagy esetleg folyóirat hajdanán szépen és egységesen bekötött tucatokra menő évfolyamaival töltsék meg azokat. Függetlenül témájuktól és a tulajdonos számára kínainak számító nyelvüktől. Hiszen sohasem lehet tudni, hogy mikor kerül a dolgozószoba képernyőre, s ott milyen jól mutatnak a háttérben a sorkötetes sorozatok. Él bennünk a sejtés, hogy ilyen meggondolások verték fel például a Révai-lexikon antikváriumi árát is.

Ehhez hasonló, bár emelkedettebb formájú magatartás jelentkezett már a 18. században is, a barokk és még inkább a felvilágosodás korában. Ekkoriban az emberek az ismeretek tárházát jelentő könyvtárban szerették a tudás templomát látni, és azt annak megfelelően felékesíteni. Úgy érezték, nem véletlen az, hogy a jeruzsálemi templomot a bölcsességről híres Salamon építette. Templom jellegű díszes terem, "Prunksaal" alkotta a könyvtárak központi helyiségét, s ezt igyekeztek utánozni a főúri kastélyok, nagypolgári lakok: a tulajdonosok szellemi színvonalának megfelelően a könyv olykor inkább tapéta volt, mintsem szellemi táplálék.

A könyvgyűjtésnek valahol ezen a szélső tájékán helyezkedik el az invesztáló, a tőkebefektető is, aki valami okból helyesnek tartja pénzét, vagy pénzének egy részét értékes könyvekbe fektetni. Az említett példák esetében természetesen nem beszélhetünk bibliofíliáról. Sőt ehhez még azt is hozzá kell tennünk, hogy a könyvkedvelő emberek jó része sem bibliofil. A könyvgyűjtők túlnyomó része egyszerűen könyvtárat gyűjt azért, hogy a munkájához, szakterületéhez nélkülözhetetlen eszköztárat állítson össze magának, amelyben gondosan helyet kapnak saját alkotásai és publikációi is. Tiszteletre méltó könyvgyűjtés, állományát gyarapítva annak értékét komoly mértékben növelheti.

Ki hát akkor a bibliofil? Mielőtt elárulnók, szólnunk kell még a bibliofília torz változatáról, kóros elburjánzásairól, a bibliománia, a "könyvmegszállottság" különféle megnyilvánulásairól.

Ide tartozik mindenekelőtt a bibliokleptománia, vagyis - e szépen hangzó klasszikus kifejezést magyarra fordítva - a könyvlopás. Valljuk be, hogy az eltulajdonításnak ezt a faját a legtöbb ember annyira bocsánatos bűnnek tartja, hogy egy kalap alá veszi a szólásmondással: virágot lopni nem bűn. Nem tudni, feledékenység, nemtörődömség vagy rendetlenség áll-e a mögött a mindennapi tapasztalat mögött, hogy kölcsönadott könyvünk visszakérésekor milyen könnyen megkapjuk a választ: de hiszen már régen visszaadtam! Vagy más formában: ne haragudj, olyasvalaki kérte el tőlem, akitől kínos lenne visszakérni. Egyébként mindkét válasz e sorok írójának "idézetgyűjteményéből" származik.

A kölcsönkért könyv vissza nem adásának problémája egyidős magával a könyvvel. Már az ókori Szent Anasztáz legendájában olvashatjuk, hogy egy alkalommal a hozzá árbecslés céljából vitt könyvről megállapította: éppen tőle lopták el valamikor. A középkorban a könyvlopás súlyos bűnnek számított, a Szent Albán-monostor könyveibe például beírták, hogy "ez a könyv szent Albáné, átkozott legyen mindenki, aki tőle elveszi, vagy a könyv címét eltünteti". A cím ugyanis sok esetben a kódex tulajdonosát is felfedte. Az is ősi szokás volt, hogy a könyvbe bejegyezték, kinek a könyvei közül való - "ex libris" -, sőt eleinte még közérthetőbben: "Nyájas olvasó, vigy engem haza..." - és következett a tulajdonos neve és lakhelye. De nem kell visszamennünk a középkorba. Komoly kölcsönzési rendszabályokkal dolgozó modern nagy könyvtárak esetében is előfordul, hogy jeles magánszemélyeknek kikölcsönzött s évekig eredménytelenül visszakért könyvek csak a hagyatéki leltár során kerülnek elő. Egész könyvtárakat lehetne megtölteni a könyvlopások híres és hírhedt eseteinek történeteivel - amelyeket nem bűnözők követtek el. Ha valaki nekiállna, hogy megírja "A könyvlopások Pitaváljá"-t, annak névmutatójából inkább egy tudományos kongresszusra, mintsem rendőrségi aktacsomóra lehetne következtetni.

A könyvlopások közül talán a leghíresebb a Libri-ügy. Teljes nevén Guglielmo Icilio Timoleone Libri, conte Carrucci della Somaia firenzei nemes volt. Húszéves korában a pisai egyetemen kapta meg a matematikai tanszéket, egy évtized múltán pedig ugyanezt Párizsban, a Sorbonne-on. Szerkesztője lett a Journal des Savants című híres tudományos folyóiratnak, a becsületrend lovagja, s 1841-ben kinevezték a francia könyvtárak kéziratgyűjteményeinek felügyelőjévé. Ezen a réven olyan gyűjteményre tudott szert tenni, melyet egy angol lordnak 8000 fontért adott el, ami abban az időben még elképesztően nagy összeg volt. Librinek sem voltak anyagi gondjai, amikor hatalmas könyvtárával együtt Angliába kellett menekülnie, s a franciák csak távollétében, "in contumaciam" tudták 10 évre elítélni. Végül is hazájában, Fiesoléban érte utol a békés halál, 1869-ben.

Pedig a franciák körültekintőbbek lehettek volna, hiszen nem sokkal előbb, 1828 és 1833 között több mint félmillió lopott könyv elárverezése az egész antikvár piacot megrendítette. Egy bizonyos Antoine-Marie-Henri Boulard - az első császárság idején a francia törvényhozó testület enyveskezű tagja - 600 ezer könyvet lopott össze, és hat házat töltött meg velük Párizsban. Méghozzá úgy, hogy túlnyomó részüket kézbe sem vette, csak ládákba csomagolva raktározta. De végeredményben egyszer mégiscsak olvasói kézbe kerültek.

Azt is mondhatjuk tehát, hogy a könyvtolvaj megmenti a könyveket az utókornak, tehát a bibliománia kevésbé veszedelmes formáját űzi, mint a könyvcsonkító. A könyvtörténet ilyenekről is szolgál szomorú fejezetekkel. A könyvcsonkító kését külön szakkifejezéssel cultellus Flacianusnak, Vlachich-féle bicskának is nevezik. A reformáció korában ugyanis egy bizonyos Matthias Vlachich - aki nevét az akkori szokás szerint latinosítva Flaciánus formában használta - magát szerzetesnek álcázva fosztogatta a kolostorok könyvtárait. A túlságosan nagy, nehezen emelhető könyvekből csak a neki tetsző lapokat, illusztrációkat vágta ki.

Talán a leghíresebb könyvcsonkítási eset a múlt század utolsó éveiben a Vatikáni Könyvtárban történt. Bizonyos Rapisar nevű professzor 11. századi kódexekből származó miniatúrákat ajánlott fel vételre a római művelődésügyi minisztériumban. Rögtön látták, hogy ezek csak a Vatikáni Könyvtárból származhatnak, ahol közben már fel is fedezték, hogy egy különösen értékes 11. századi kódexből számos illusztrációt kivágtak. Kiderült, hogy egy Rapisardi nevű szicíliai tolvajról van szó - végre egy "szakmabeli" -, akinek lakásán a mintegy félszáz kivágott miniatúra nagy részét még sikerült utolérni. A Vatikáni Könyvtárat azonban bezárták, és csak szigorú megszorításokkal nyitották meg újra. Vezetője, a szép egyházi karrier előtt álló Monsignore Isidoro Carini belehalt a szégyenbe.

Zárjuk le a könyvcsonkítások ügyét két érdekes bírósági esettel. Theodor Schwichow hamburgi könyvgyűjtő lakásán 1936-ban százával találtak könyvekből kivágott metszeteket, és emiatt elítélték. 1938-ban szabadlábra helyezték azzal a feltétellel, hogy a kivágott metszeteket pótolja. Ezt természetesen csak újabb könyvcsonkítások árán tudta teljesíteni. A másik furcsa esetben egy könyvtár jelentette fel egyik olvasóját, mert régi napilapokból vágott ki képeket. Tudnunk kell, hogy a könyvtári napilapok olykor unikumok, egyedi példányok, hiszen "új nap, új lap", s az újságot az emberek eldobálják. A keresetet azonban elutasították, mondván, hogy egy újság új korában is csak fillérekbe került, évtizedek múltán tehát ára nem képezheti per árát.

A bibliokleptománia és határterületeinek ismertetését fejezzük be egy "különleges" tanáccsal. Lawrence S. Thompson a könyvlopásokról írt tanulmányban említ egy hágai könyvgyűjtőt, aki mindig örömmel dicsekedett vendégei előtt Elzevir-gyűjteményével. Az "Elzevir" a könyvgyűjtői zsargonban olyan könyvet jelent, amely a 16. század végétől a 18. század elejéig Németalföldön működő Elzevir vagy Elsevir család nyomdájából került ki. Tartalmilag is értékes könyv, hozzáillő köntösben. Szép betűk, kifogástalan nyomás, kicsiny formátum: ezek általában a nyomda termékeinek jellemzői. Az ilyen kis alakú, értékes "zseb"-könyvek mindig is ingerelték a "zseb"-tolvajokat, de a hágai gyűjtő megtalálta az ellenük való védekezés módját. Látogatóira földig érő, ujjnyílás és zseb nélküli köpenyt húzott, amelyen csak felül volt a fej számára egy nyílás. Így senki sem eshetett kísértésbe.

A bibliofíliának ismét másfajta vámszedői a könyvhamisítók. Ezerféle furfangjukból csak két példát említsünk. Az egyik Pesti Gábornak a 16. században több kiadást megért hatnyelvű, a magyart is felölelő szótára. A kiadásokból a szakirodalom többek között egy 1550-ből származó és egy 1558-as unikumot, egyetlen példányt ismert. Amíg ki nem derült, hogy a múlt században valaki az eladásra felkínált 1558-as példányának kopott évszámából 8-as számjegy alsó körét úgy kaparta ki, hogy az 0-nak hasson. Így keletkezett egy lényegesen nagyobb értékű, mindeddig "ismeretlen unikum".

A másik példa éppen úgy szomorú végű - bár itt megérdemeltebben -, mint a vatikáni Monsignore esete. Az angol Thomas J. Wise (1859-1937) minden idők egyik legjelentősebb szakemberének számított. Rájött arra, hogy honfitársainak egy érdekes - egyébként másfelé sem ismeretlen - szokása az irodalomtörténet, a bibliográfia és az antikváriusi kereskedelem oldaláról egyaránt megnyergelhető. Kezdő költők saját költségükön egyszerű füzetkében szokták kinyomtatni első zsengéiket baráti és rokoni körben való terjesztésre, hogy ezt, ha kedvező fogadtatásra talál, mint valami nulla szériát nyomon követhesse az első kiadás, a költő első igazi, kiadónál megjelentetett kötete. Ahogyan a latin mondás tartja: macte, puer, macte, sic itur ad astra - rajta ifjú, rajta, így jutsz el a csillagokig! Wise rávetette magát ezekre a szerény külsejű első próbálkozásokra, amelyek eddigelé egyként elkerülték a gyűjtők és hagyatéki leltározók figyelmét. Olyan könyvtárat gyűjtött össze ezekből, hogy a róluk készült annotált, tehát jegyzetekkel ellátott bibliográfia 11 kötete az irodalomkutatók kincsesbányája lett. Vezető tudósok barátságát nyerte el, díszdoktor lett Oxfordban, a bibliográfiai társaság elnökévé választotta, és bekerült a könyvgyűjtő patríciusok előkelő Roxburghe klubjába. Ez a világ legrégibb bibliofil társasága, amelyet egy hercegi könyvbarátról neveztek el. Wise megbízást kapott csak neki meglévő művek utánnyomásának sajtó alá rendezésére - s ezzel megnyílt az alkalma a koholt évszámok elhelyezésére az impresszumokban, vagyis a nyomás körülményeit rögzítő adatokban. Fel is tűnt két fiatal antikváriusnak, hogy legalább olyan veszedelmesen nő a "legelső kiadások" száma, mint ahogy csökken a bennük található tulajdonosi, posszesszori bejegyzéseké vagy különösen a dedikációké. Papírminőségre, betűtípusokra vonatkozó vizsgálatok alapján - mégiscsak érdemes lenne megírni a "könyvalvilág Pitavaljá"-t - 1934-ben kiadtak egy címében ártatlanul csupán "némely 19. századi nyomtatvány vizsgálatáról" szóló könyvet, bebizonyítva, hogy ezekből az időkből mintegy félszáz "első kiadás" hamisítvány. Nevet nem említettek, de a Times Literary Supplement - a híres napilapnak a könyvvilággal foglalkozó heti melléklete - bejelentette, hogy Th. J. Wise súlyos betegsége miatt a nyilvánosságtól visszavonult - s rá három évre elhunyt.

Történeteinkben immár a második haláleset - de nem gyilkosság. Pedig a bibliománia több esetben - méghozzá nem is hivatásos rablógyilkosok ügyszeretete révén - gyilkosságba torkollt. Ilyen megtörtént esetről szól Gustave Flaubert mesteri elbeszélése, a Le Bibliophile. A történet főszereplője Don Vincente, egy hajdani szerzetesből lett spanyol antikvárius. Számára elérhetetlenül magas áron felajánlottak neki egy unikumot, amire annyira vágyott, hogy megölte a tulajdonost. Később kiderült, hogy a mű nem unikum, mire a gyilkos megőrült. De ez sem mentette meg a halálos ítélettől.

E néhány példa a bibliofília szélsőséges elburjánzásának, a bibliomániának a területéről azt sejteti, hogy még a szó valódi, nemes értelmében vett bibliofília sem egyszerűen valamiféle foglalatosság, hanem nagyon is érzelmi töltetű viszony a könyvekhez. A görög kifejezés fordítása: a könyvek szeretete. És megvan a jó oka, hogy a könyv jelölésére a görög biblosz, és nem a latin liber szó használatos. Ez utóbbi ugyanis gyakran nem a kézben fogható könyvet jelenti, hanem inkább annak mondanivalóját, a könyv egyes szakaszait, fejezeteit. Elsősorban az írásműben foglaltak jelölésére szolgál, és szolgált a történelem folyamán, a szellemi tartalmat fejezte ki, és nem a pergamen vagy a papír hátán megjelenő betűk révén megjelenő tárgyi valóságot. Mint ahogyan ez utóbbi tükröződik az angol book, vagy a német Buch szóban. Mindkettő mögött a németben ma is élő "bükkfa" jelentésű Buche áll, mutatván, hogy kezdetben összefűzött falapokat, illetve falapok közé fűzött pergamen- vagy papíríveket értettek rajta. A magyar könyv, mint keleti kultúrákból eredő vándorszó ugyancsak az írást, a betűt hordozó anyaggal áll kapcsolatban. A bibliofília, a könyvek szeretete tehát elsősorban erre a tárgyi valóságra irányul, ami az összetett szó első részét jelenti. A második rész, a -fília fordítható szeretetnek, de értekmezhető szenvedélynek is, latinból átültetett magyar szóval passziónak, amelynek tárgyai eleinte a különleges kiállítású könyvek voltak. A különlegesség iránti szenvedély azonban csakhamar átcsapott külső és belső tartalmi jegyekre is, mint amilyen például az első kiadások gyűjtése, valamilyen meghatározott nyelvterület, vagy még inkább témakör átfogó felölelése beleéretve a tudományok egyetemességét tartalmazó könyvtárak létesítését is.

A bibliofília elsősorban mégsem a szöveg szeretete. Tehát nem volt bibliofil például a Családi kör kis Arany Jánosa - "olvas a nagyobbik, nem ügyelve másra" -, amikor habzsolta a széphistóriákat és a vásári pomyvákon túl árult egyéb kalandos történeteket. Hiszen ilyen értelemben bibliofilnek tekinthetnénk minden embert, aki valaha rácsudálkozott a betűkre, megismerte a betűkbe foglalt szavak ízét, és nem tudott betelni az általuk szerzett örömmel.

Mindent összevéve a bibliofília nem egyszerűen könyvgyűjtés, hanem passzió, a kiállításnál vagy tartalmánál fogva különleges könyvek iránt érzett nemes szenvedély. Bibliofil az, aki szabad idejét, vagy - ha anyagi lehetőségei engedik - egész munkásságát ennek a nemes szenvedélynek szenteli. Megengedvén természetesen azt, hogy az élet és jellem sokrétűsége mindennek számtalan irányt szabhat, kiteljesedését elősegítheti vagy korlátozhatja. Vagyis a bibliofil jelző kisebb vagy nagyobb mértékben alkalmazható a könyvgyűjtők hatalmas táborára.

És még valakire. Az imént a gyermek Arany Jánossal kapcsolatban szóltunk azokról, akik rácsudálkoztak a betűkre. Ezek között volta és vannak olyanok, akiket a betű, az írás, a nyomtatás, a középkorban a kéziratdíszítés. az illuminálás a maga tárgyi valóságában bűvölt el. A bibliofileket tehát megelőzi a könyvszerető ember, aki létrehozza a gyűjtésre érdemes anyagot. A középkori kódexmásoló barát, a reneszánsz korának illuminátora, az újkor hajnalán vele szövetkezve a 15. századi, kódexeket utánzó ősnyomtatványok, inkunábulumok előállítója, majd a későbbi századok során a nyomukba szegődő, a könyvnek nem csupán hasznáért, de szépségéért is lelkesedő nyomdász.

Következő fejezeteinkben a magyar bibliofíliának olykor ezekre a megnyilvánulásaira is kitekintünk. Elsősorban azokkal foglakozunk, akik ilyen jellegű tevékenységükkel mindenekelőtt a köz hasznát szolgálták, sőt a világban a magyarság hírnevét öregbítették. Mindenesetre e szempontokon túlmenően helyt adunk a könyvgyűjtés egy-egy különleges alakjának, vagy e szenvedély üzleti elősegítőinek, ha tetszik, meglovaglóinak bemutatására is. Ezért tartottuk helyesnek, ha könyvünknek nem A magyar bibliofília története címet adtuk, hiszen ez megkövetelte volna a szakmai részletekbe való elmélyülést. Mi inkább színes körképet szeretnénk adni e nemes szenvedély néhány érdrekesebb képviselőjéről.



Címlap -- Következő fejezet