Előző fejezet -- Címlap -- Következő fejezet

12

KAZZAY SÁMUEL
1711 k.-1797

A magyar bibliofília évszázadaiban tallózva minduntalan főpapokba, majd később mellettük mágnásokba ütközünk. Magától értetődő ez a középkor századaiban, amikor az írás és olvasás mestersége szinte kizárólag a papi személyekre, a klerikusokra korlátozódott Európa-szerte. Tanú erre akár az írástudó embert, majd később egyszerűen írnokot jelentő és a klerikusból származó angol clerk szó éppen úgy, akárcsak a magyar "diák" megjelölés a betűk világában otthonos emberre, ami viszont abból ered, hogy a papokat előbb diakónusokká szentelték. Ellenpéldaként említhetjük Mátyás király országbíráját, Báthori Istvánt, aki bizony névaláírását csak kereszttel tudja jelezni.

Sajnos, az írástudásnak a könyvnyomtatás kapcsán történő elterjedése nálunk egybeesett a török időkkel, s az a világ nem kedvezett a bibliofíliának. Az ország gazdasági és szellemi életét egyaránt megbénító korszak egészen az 1699-ben megkötött karlócai békéig tartott. A bénultságot követő 18. században, megint csak főleg főpapjaink - olykor, mint Klimó esetében az uralkodó támogatását is élvezve -, valamint főuraink voltak olyan helyzetben, hogy elősegítsék újbóli csatlakozásunkat ahhoz a nyugati kultúrához, amelynek valaha európai színvonalú fejedelme volt Mátyás király, és európai szabású költője Janus Pannonius és Balassi Bálint. Ilyen körülmények között viszont különösen meg kell becsülnünk azokat a "közrendű" személyeket, akik jóval szerényebb anyagi lehetőségekkel, de a szenvedélynek ugyanazzal a szent elkötelezettségével álltak a bibliofília szolgálatába. Ezért igyekeztünk például Klimó püspökkel összefüggésben legalább egy villanással, Horvát István lelkes szavait idézve, bemutatni Dobai Székely Sámuelnek mindmáig méltatlanul elhanyagolt alakját. Aki egyébként élénk levelezésben állott korának szinte minden tudósával, gyűjtőjével, többek között azzal a Kazzay Sámuellel is, aki a 18. században magasba ívelő bibliofilíának nagyon is érdemes "közrendű" alakja. Személyének külön érdekessége, hogy példája döntően befolyásolta az egyik legnagyobb - ha ugyan nem az eddig legnagyobb - magyar bibliofilt és műgyűjtőt, Jankovich Miklóst; amint ezt a róla szóló fejezetben majd látni fogjuk.

Kazzay Sámuel - a két "zz" betűt ő maga használta aláírásaiban - 1711 táján született Komáromban. Közel járt már a harminchoz, amikor érdeklődését és tapasztalatszerzési vágyát kielégítendő - "experienciának és curiositásnak okáért" - 1739-1740-ben Itáliában, Bajorországban és Németalföldön járt, keresztapja, egy grazi kereskedő kíséretében. Hazatérve, Pozsonyban és Besztercebányán tanult. Az előbbi helyen barátságba került Bél Mátyással. Ő, valamint tanítványa és munkatársa, a történész és földrajztudós Tomka-Szászky János evangélikus lelkész tanították meg a könyvek szeretetére. Az utóbbira így emlékezett egyik Dobai Székely Sámuelhez írt levelében: "Megvallom, szép volt a bibliothékája, mert sok ritka editiójú görög és deák páterek voltanak benne. Én is inkább kapkodtam azokon, mint a magyarok irásival. Noha én nem szereztem magyar manuscriptumokat, mégis van egy magyar Vergiliusom, amelyet fordított Gyárfás úr..." Sajnos ennek az 1718-ban készült Gyárfás István-féle manuscriptumnak, vagyis kéziratos Aeneis-fordításnak nyoma veszett, esetleg talán - könyvtárosi eufemizmussal - "lappang" valahol. Bél Mátyástól is kapott könyveket, például Szenczi Molnár Albertnek és Kövesdi Pálnak a magyar nyelvtannal foglalkozó műveit.

Tanulmányait azután Debrecenben folytatta, és 1750-ben negyvenéves fejjel itt lett patikusinas, majd néhány év múltán patikus. Gyermekkori betegeskedései miatt - úgy látszik -, élete minden állomásához későn érkezett. A tekintélyes atyai örökség mellett a patika is jól jövedelmezett, hiszen régi magyar mondás szerint, a kereskedők között olyan a patikusság, mint a papok között a kanonokság. Gyűjteménye főleg patikusi működésének első másfél évtizedében állt össze. Ez idő tájt nem is nagyon hagyta el Debrecent, ha időnként fel is kereste a dunántúli rokonságot. Ezeket az útjait egyben gyűjtőútnak szánta. Gyűjteménye szépen növekedett, híre mindenfelől vonzotta a tudós és főrangú embereket.

Ránk maradt katalógusa, könyvtárában közel 2500 kötetet tartott nyilván, ehhez csatlakozott numizmatikai, tehát érmészeti és régészeti gyűjteménye, továbbá szobrok, kardok, valamint különféle optikai és csillagászati műszerek. Kazzay százada az amatőr csillagászok virágkora. Georg Palitzsch egyszerű gazdálkodó ember - honi kifejezéssel élve paraszt - 1758-ban elsőként látta meg azt az üstököst, amelynek visszatértét Edmund Halley előzőleg kiszámította - és aminek gyenge fénye oly keserű csalódást okozott visszatértekor a közelmúltban a mai amatőr csillagászoknak. Ebben a században élt William Herschel (eredeti nevén Friedrich Wilhelm Herschel), katonazenész, majd templomi orgonista, aki 1781-ben az ég műkedvelő kémlelése közben felfedezte az Uranusz bolygót. Nem csoda tehát, hogy Kazzay is szert tett csillagászati műszerekre, ha rajta akarta tartani kezét a korszerű európai tudomány érverésén.

Visszatérve gyűjtőmunkájára, a debreceni patikus különösen büszke volt 36 középkori kódexe közül - néhány kivételével máig megvannak - két 15. századi kézirata, egy Ovidius- és Horatius-műre. Szép az ősnyomtatványainak száma is: 96. Sajnos ezekből 20 ma már nem található. Viszont feltűnően kevés, mindössze 38 olyan könyve volt, amely Szabó Károly Régi magyar könyvtár című bibliográfiájában is szerepel. Katalógusa említi - és miért ne hinnénk el neki - Melius Juhász Péter Herbariumának, füveskönyvének egy 1560-ban Kolozsvárt megjelent kiadását, amelyről eddig a könyvészeti irodalom nem tudott, és máig egyetlen példánya sem ismeretes. Ez lenne valószínűleg a többször megjelent mű első kiadása.

Majd később szólunk még róla, hogy gyűjteményét felajánlotta a budai egyetem könyvtárának. Az ekkor készült szakvélemény szerint nagyon színvonalas gyűjteményről volt szó, amelyben az ókori auktorok és egyházatyák mellett jelentős a történeti, numizmatikai, régészeti és csillagászati, valamint a történeti segédtudományokat képviselő könyvek száma. És természetesen bőséggel fordulnak elő orvosi, gyógyszerészeti és botanikai szakkönyvek, amelynek aránya minden korabeli gyűjteményt túlszárnyalva az egésznek mintegy 20 százalékát tette ki. A kor természetrajzi szenzációja - főleg a botanika terén - Linné volt. Kazzay viszont kortársával, a híres orvostörténész Weszprémi Istvánnal szemben a korábbi természetrajzi álláspontra helyezkedett, hogy "Komám Uram Linneista, én pedig csak a régi botánikusok közül valónak tartom magam" - írta neki.

Könyveit "patika-tisztasággal" kezelte, amennyiben egy tollvonást sem tett bennük, nem írta beléjük nevét vagy akár katalógusának a számát. Ő maga azonban sokra értékelte azokat a könyveket, amelyek nevezetes személyek posszesszori vagy egyéb bejegyzéseit tartalmazzák. Nem sajnált 12 aranyat adni Dobai Székely Sámuelnek egy Horatius-kötetéért, amely Erasmus bejegyzéseit - "cum notis Erasmi" - tartalmazta. Kiderült aztán, hogy a bejegyzések Erasmus korából származnak ugyan, de nem tőle. Pontosan ugyanez állapítható meg egy Cicero-műnek "Morus Tamástól származó" bejegyzéseiről.

"Csurgott a nyála" egy könyvért - írta -, amikor megtudta, hogy abban az általa nagyra becsült Petrus Lambetius, a történész és könyvtáros Peter Lambeck bejegyzései állnak. Egy külföldi barátjától kapta ezt a híradást, aki rögtön hozzáfűzte, hogy a könyvet nem lehet megszerezni. Szomorúan írta Dobainak: "Mert semmiképpen nem adja, meg is írta, hogy az a kis írás benne többet tészen, mint magába a ritka munka, amely még nagy bibliothecákban is, nem igen találtatik. Írta aztat is, hogy látott Servetus munkáját Londonban, midőn a nagyhírű Meádiusnak bibliothecája auction eladatott volna. Adtanak pedig érte a Corporis Christi Collegiumbeli barátok kétszáz ginét." Nyilván az 1574-ben elhunyt Richard Mead angol orvosról és a maga korában egyedülálló, 10 ezer kötetes magánkönyvtáráról van szó, amelyből a Servet-könyvet vagy a cambridge-i, vagy az oxfordi Corpus Christi College vásárolta meg. Tiszteletre méltó tájékozottság egy magyar vidéki patikus részéről! Az említett 20 guinea vételár akkoriban ugyancsak tetemes summa pénz volt, pedig egészen biztosan nem a Servétet máglyára juttató fő műről volt szó, hiszen annak az elégetés után fennmaradt négy példányát - Teleki Sámuel könyvgyűjtő tevékenységével kapcsolatban részletesen szólunk majd róla - akkoriban már nagyon is számon tartották.

A Lambetius-bejegyzést tartalmazó könyvet azonban mégis sikerült megszereznie, és katalógusába büszkén be is írta latinul: "Lambertius könyvei közül a tulajdonos saját kezű bejegyzéséve." Megemlítjük még, hogy voltak értékes könyvei - például négy ősnyomtatvány - többek között a Francia Akadémia alapítójának, a XIV. Lajos uralkodása idején élt kiváló államférfinak, Jean-Baptiste Colbert márkinak a könyvtárából is.

Szóltunk "patikus tisztaságú kezéről". Ez úgy is értendő, hogy nyugodtan bízták rá a Felvidék és Erdély közötti könyvkölcsönzéseket. Nála helyezték letétbe a könyveket és más műgyűjtői értékeket, várván az alkalmatos személyt, aki azokat "patikárius Kazzay" kezén keresztül el- vagy visszaszállítja. Talán ismerősnek fog tűnni az a kérés, amit Sinai Miklós nevében - alakjával rövidesen találkozni fogunk - intézett Dobai Székely Sámuelhez: "Még egy kérése volt a Tekéntetes Bátyámuramhoz, tudniillik Stylus Cancellariae Matthiae Corvini... Én erre semmit is nem szólottam, mert tudom jól, hogy a szeme fénye azon manuscriptum a Tekéntetes Bátyámuram bibliothecájának." Emlékszünk még rá Klimóval kapcsolatban, hogy ez a kézirat "Mátyás kancelláriájának stílusáról" nem más, mint a Nyíkállói-kódex.

A műgyűjtés költsége szenvedély. Kazzay a könyvek árát rendre felírta, s így állapította meg, hogy "summa summarum pretii librorum bibliothecae meae", tehát könyvtáram könyvei árának a végösszege 12 445 rénes forint 18 krajcár. Gyűjteményének egyéb értékeit hozzávetőlegesen 3650 rénes forintra értékelte. Az ehhez szükséges pénz előteremtése eleinte simán ment. Anyagilag oly tehetősnek érezte magát, hogy 1771-ben 15 950 rénes forinton megvette a kezelésében álló városi patikaházat is - de a vételárból még 1776-ban sem fizetett semmit. A város így másnak adta el a patikát. Ráadásul Kazzay tartozott még a kollégiumnak is, mert 1772-ben 1000 rénes forint kölcsönt vett fel tőlük.

Így 1779-ben már gyűjteménye eladásán gondolkodott. Az évtized vége felé előbb a pesti egyetemi könyvtárral tárgyalt, amelynek kiküldöttje elismeréssel nyilatkozott gyűjteményéről, főleg az abban található orvosi és gyógyszertani munkák számát és jelentőségét emelte ki. A vétel azonban II. József akadékoskodásán megfeneklett. Egy évtized múltán Széchényi Ferenc figyelmét hívták fel a numizmatikákból, vagyis régi pénzekből álló Kazzay-gyűjteményre, azzal, hogy a nyolcvanesztendős öreg "válogatni nem hágy, a numizmákat összességgel sem akarja adni, hanem együtt a bibliothecával s egyéb régiségekkel 9000 forinton tartja". Széchényit ne érdekelte az ügy, hiszen Kazzay könyvgyűjtőköre nem egyezett az övével, bár az idő tájt a numizmatikai gyűjtemény a szépen berendezett könyvtár ékességei közé tartozott. Rövidesen új vevőként jelentkezett azonban egy 22 éves fiatalember, Jankovich Miklós. A vele való alku során Kazzay már negyedére engedte a vételárat, és abból is azonnal mindössze 500 forintot kért. A fiatal gyűjtőt elámította a látvány, de kiskorú lévén anyagiakban kötve volt a keze. Mindenesetre a szerződést megkötötték, amelyet most itt közlünk is, annak előrebocsátásával, hogy "a régi jó táblabírák" világának megannyi jogi szakkifejezését nem külön lábjegyzetben, hanem zárójelbe téve értelmezzük.

"Én alul megírt Ztreczei Kazzay Sámuel vallom ez levelemnek rendiben, hogy én ifjabbik Tekintetes Jankovich Miklós Úrral illy conditiora és contractusra (ilyen feltételek alatti szerződésre) léptem. Hogy minden könyveimet az elkészített katalógus szerint, és ezeken felül azokat is, kik a lajstromba nincsenek beírva, mert annak elkészítése után szereztettek, úgy nem különben minden arany, ezüst, réz numizmákat (pénzeket), táblákat, gemmákat (vésett drágaköveket), amuletumokat (amuletteket), gyűrűket, statuákat (szobrokat) és más különbféle találkozandó római vas és réz regiseket (alighanem íráshibával régiségeket), öt rendbeli perspectivumokkal (látcsövekkel), ennihány tükörrel, camerákkal (optikai készségekkel), három rendbeli kardokkal, képekkel, két földi és két égi golyóbisokkal (föld- és éggömbökkel) és más effélékkel, mellyek a boltban (boltozatos szobában) találkoztak és megmutattatnak, nevezett Tekintetes Jankovich Miklós úrnak által adom és nékie örökösen bírni engedem kétezer-ötszáz rhénes (rajnai) forintokban vele megalkudván, oly móddal, hogy ötszáz forintoknak lefizetése után ezen collectiot (gyűjteményt) fenn említett rende szerint magához vehesse és használhassa, restans (a fennmaradó) kétezer forintokról pedig öt pro centum járó interessével (öt százalékos kamattal) szólló chartabiancát (adóslevelet) adni köteles legyen. Mindezeknek effectusa (érvényessége) az ő ura atyjának consensusától (beleegyezésétől) függvén, amely ideig mindent in statu integro conserválni (ép és érintetlen állapotban megőrizni) köteles leszek. Sőt, ha valami elzálogosíttatott volna, vagy elzálogosítattnék, annak redemptiójára (visszaváltására) köteles leszek.

Én pedig ifjabb Jankovich Miklós, által látván azt, hogy én atyai engedelem nélkül semmi contractustételbe (szerződéskötésbe) nem ereszkedhetek, fiúi kötelességem szerint ezen contractusnak (szerződésnek) erejét és confirmatióját (érvényét és megerősítését) atyámtul várván; egyébként fent nevezett conditiók (feltételek) szerént acceptálom (elfogadom) és mindazokra magamat obligálom (kötelezem). Ha hogy pedig az atyám consensusa a dato praesentium egy holnapi terminus alatt (beleegyezésével a jelen dátumtól számított egy hónap leforgása alatt) hozzá nem járulna, tellyességgel irritálom és revocálom (érvénytelenítem és visszavonom)."

Ezt a szerződést írta alá és erősítette meg pecsétjével 1795. október 27-én Kazzay Sámuel és ifjabbik Jankovich Miklós. Az atyai beleegyezésre szánt egyhónapos határidő tolódott, tolódott, és több mint egy esztendeig folyt a levelezés kettejük között.

Eleinte a fiatal Jankovich nagyon bizakodó volt. Két hét múltán így értesítette Kazzayt: "Jelentettem az atyámnak, és kezébe adtam azon contractust, mellyet együtt kötöttünk. Ő annak elolvasásával, bibliothecának és hozzá valóknak megvételét éppen nem ellenezte, hanem magának capacitátiójára (beleegyezésére) tovább való terminust kért, bizakodván abban, hogy mivel a következendő téli alkalmatlan időkkel annak transpositiója (átszállítása) úgy is meg nem eshetne, az Úr Kazzay Uram, a dolgoknak bővebb megfontolására legalább hétholnapi terminust adna. Tudván aztat Kazzay Uram, hogy az atyám szinte már 70 esztendőkön fellül legyen, és az illyetén scrupulusos (aggályoskodó) emberek a dolgot szegrül-végrül vizsgálni szokták. Mindazonáltal én tellyes bizodalommal vagyok, hogy kérésemmel helyt fog adni az atyám..." Közben már fél év elteltével Kazzay arról volt kénytelen beszámolni a "Tekéntetes Úrnak, Notárius Uramnak, mint énnékem jó és érdemem felett való kegyes jó Patrónus Uramnak", hogy befejeződött a kollégiummal való pere. Ennek eredményeképp most már legfeljebb a könyvtár eladásáról lehet szó, mert gyűjteményét lefoglalták a kollégium javára, 250 rajnai forintot, 60 forint évjáradékot és 100 forint temetési költséget számítva be érte.

Jankovich azonban sub patria potestate (atyai hatalom alatt) lévén, nem tudott hozzájutni a könyvtárhoz sem. Szerződésük megkötése után egy jó esztendővel, 1976. November 19-én ezekkel a sorokkal kereste fel Kazzayt:

"Kiváltképpen való drága s nagy jó Öreg Uram!

Talán meg nem bántom, ha csekély soraimmal drága s nagy jó Uramat meglátogatni merészlem, annyival inkább, hogy amit elmulattam (elmulasztottam) éppen nem nekem, hanem szüleim mostohaságának tulajdonítani kelletik. Ó bár én oly szerencsés lehettem volna, hogy azon tudományi kincseket, melyeket drága Öreg Uram 90 esztendei élete folyamáig gyűjtött, egyszerre és oly csekély munkával magamévá tehettem volna, de tudja azt jó Öreg Uram, hogy az ilyen ifjak, kik sub patria potestate vannak, mennyire mehetnek atyjok akaratja nélkül. Higgye el, kedves Kazzay Uram (kinek hozzám való kiváltképpen kegyes viseletéről, még élek, nem felejtkezem) még most is eszemben forog szünet nélkül bibliotheecájának és egyszersmind az én meggátolt szerencsémnek véletlen fátuma... Drága Nagy Jó Öreg Uramnak igaz köteles szolgája Ifiabb Jankovich Miklós."

Jankovich még ebben a levélben is bizakodó hangot ütött meg. A következő évben, 1979-ben azonban a kollégium már kifizethette a vállalt 100 forint költséget a 87 esztendős öreg temetésére. Régiség- és éremgyűjteménye után - amelyből 78 aranyéremnek nyoma veszett - könyvtára is a kollégiumba jutott. A Debreceni Református Kollégium Könyvtárának állományában az értékes régi kötetek jelentő része ma is Kazzay Sámuel könyvei közül való, és a "Collectio Kazzaiana" szerencsés módon egészítette ki e jeles kulturális intézmény állományát.

Az öreg patikus a bobliofília kiváló egyénisége volt, segédje egy peres eljárás során így vallott róla: "Én ugyan őtet nagy tudományáért és selecta bibliothecájáért (válogatott értékeket tartalmazó könyvtáráért) igen becsülöm, és nem hiszem, hogy in Hungaria inter apothecarios, exceptis divitiis eorum (Magyarországon a patikusok között, persze nem gazdagságukat tekintve) a tudományban és a könyveknek szeretetében őneki volna párja."



Előző fejezet -- Címlap -- Következő fejezet