Előző fejezet -- Címlap -- Következő fejezet

14

BRUKENTHAL SÁMUEL
1721-1803

Brukenthal Sámuel annak az erdélyi szász közösségnek volt a tagja, amelyik a 12. század közepén II. Géza királyunk hívására telepedett le Királyföldön, az akkori Magyarország délkeleti csücskében. Ez a német közösség történelmünk évszázadain át végig meg tudta őrizni nyelvét, szokásait, különleges jogállását, mai kifejezéssel élve identitását. Ezekben az évszázadokban azonban a "hungarus", tehát a "magyar" annyit is jelentett, hogy "magyarországi". Ennek folytán e jelző az itt élő nemzetiségekre is vonatkozott, ilyen értelemben azok is magyaroknak számítottak. Az erdélyi szász Brukenthal tehát joggal sorolható a magyar bibliofilek közé.

Brukenthal ősei évszázadokon földmívelésből élő polgárok, gazdálkodó parasztok voltak, akik a 16. századtól kezdve megszakítás nélkül viselték az önálló szász közigazgatásban oly jelentős királybírói tisztet. Nevük Breckner, vagy Broeckner volt mindaddig, míg a mi Sámuelünk apja, Mihály nemességet nem kapott "von Brukenthal" előnévvel, amelyből aztán családnevet csináltak. Mindvégig kényesen ügyeltek azonban arra, hogy nevük írásánál senkinek tolla ne szaladjon a beidegzett Bruck... formára, hanem maradjon a nemesi adománylevél szerint Brukenthal. A nemességet szerzett Mihály fia, Sámuel már a báróságig vitte, s az erdélyi szászoknak a 18. század során kétségkívül ő volt a legnagyobb formátumú emberük, aki pályájának csúcsán, mint Mária Terézia bizalmi embere, Erdély kormányzójának, gubernátorának tisztét töltötte be. Mivel ezzel a címmel a későbbiek során máskor is fogunk még találkozni, be kell pillantanunk egy kicsit Erdély történelmébe. A török által Mohács után létrehozott erdélyi fejedelemség - olyan nagy egyéniségekkel, mint Bethlen Gábor, a Báthoriak, a Rákócziak - 1691-ig állott fenn. Akkor a török félhold hanyatlásával, a királyról elnevezett Lipót-féle okmány, a Diploma Leopoldinum értelmében, Erdély függetlensége megszűnt, és vezetése a magyar király által kinevezett, de közvetlenül Bécsnek alárendelt és Szebenben székelő gubernátor kezébe ment át.

A nemességet kapott szász királybíró, Breckner Mihály, a fiát tudatosan e méltóság felé irányította. A 12 éves ifjút Kolozsvárra küldte magyar szóra, aminthogy mindig is igyekezett baráti kapcsolatot tartani az erdélyi magyar előkelőségekkel. Kolozsvár után az ígéretes ifjú számára Halle és Jéna, majd Bécs egyetemi városai következtek.

Brukenthal külföldi tartózkodásai során kapcsolatban került tudós és befolyásos emberekkel, akiknek körében az idő tájt státusszimbólumnak számított a "kabinét", vagyis "szobácska", - ami persze lehetett több terem is - a tudományokban való elmélyedés, majd később a különféle tárgyak gyűjtésére irányuló kedvtelés szolgálatában. Rendeztek be ásvány-, érme-, festmény- és sok másféle kabinétot. Később maga a király, I. Ferenc is egy sereg kabinéttal büszkélkedett Bécsben. A fiatal Brukenthal idejében különösen kedvelték a természetrajz valamennyi ágát felölelő gyűjteményeket. A híres svéd természetkutató, Linné sikerének kora ez, aki 1735-ben bámulatba ejtette a világot a növény-, állat - és ásványország rendszerét bemutató Systema naturale című művével. Természetesen előkelő helyet foglalt el a kabinétok között a gyűjtőszenvedélyével mindenkori kedvenc vadászterülete, a bibliofília is.

A kezdődő felvilágosodás kora ez, az emberi ész mindenhatóságába vetett hitvallásé, s ennek a vallásnak a temploma lett a díszes könyvtár. Klérusa pedig főleg a szabadkőművesek soraiból rekrutálódott. Ez a magát többé-kevésbé mindig titokzatosságba burkoló intézmény az idő tájt fennen az emberi nem tökéletesedésének eszméjét tűzte zászlajára. Brukenthal már Halléban részt vett szabadkőműves csoport, úgynevezett páholy szervezésében s élete végéig kitartott e mozgalom mellett. Későbbi karrierjében is sokat köszönhetett a bécsi udvari szabadkőműves páholynak.

Ilyen meghatározó élményekkel tért vissza Erdélybe. Hallei tartózkodása során a pénzérmék iránt kezdett érdeklődni, s hazatértével e kedvteléshez bőven talált szűkebb hazájába, a hajdani Dacia római tartomány földjében rejtőző anyagot. Ugyancsak az ásványi kincsekben gazdag Erdély adott neki indíttatásokat ásványok gyűjtésére, annál is inkább, mivel fiatal korában nagy érdeklődést tanúsított a vegytan, a kor tudományos beállítottságának megfelelően az alkímia iránt. Jóval később, 1759 és 1772 között szerezte meg képgyűjteményének alapjait, Bécsben. Ezeket az éveket ugyanis kisebb-nagyobb megszakításokkal Bécsben töltötte, miután külföldi útjáról hazatérve 1741-ben az erdélyi kormányzóságon indult el a közpályán. Bécsben - ahol Mária Terézia is felfigyelt rá - közeli kapcsolatba került a műgyűjtés területén tekintélynek számító Franz Neumann tudós kanonokkal, akivel szakmai kérdésekről egy évtizeden át váltott leveleket.

A messze idegenben kapott indíttatásoknak és bécsi kapcsolatainak megfelelően, gyűjteményeiben sem a magyar, sem az erdélyi vagy akár a szász jelleg kidomborítására törekedett. Ezekben a hazafias vonás annyiban nyilvánult meg, hogy célként közeli honfitársainak képzése, szász nemzetének művelődése lebegett a szeme előtt. Tehát a tudás széles körű terjesztése, ami a fentebb már említett szabadkőműves beállítottságból következett.

Állt ez elsősorban könyvtárára, amelynek alapját még apja és apósa vetette meg, külföldi peregrinációból hazatérő diákoktól megvásárolt könyvekkel. A gyarapításnak ezt a módját ő is folytatta, hozzájárulva saját tetemes külföldi vásárlásaival. Mindezeket a műveket, a bécsi minta szerint kétemeletesre alakított nagyszebeni palotájának első emeletén helyezett el, ahol berendezett egy "olvasó kabinétot" is. Miután könyvtárában - mint említettük - a hungaricum, a transsylvanicum, a saxonicum jelleg csak halála után domborodott ki, talán leghelyesebb, ha bibliotékáját városi könyvtárnak nevezzük. Állománya 1790-ben 13 ezer kötetre rúgott: ókori klasszikusok, teológia, állam- és társadalomtudomány, történelem, természetrajz, földrajz, útleírások, de még a vadászat szakterülete is képviselve volt benne. Vagyis igyekezett felölelni a tudás teljességét.

Kazinczy Ferenc - az Erdélyi levelekben közölt beszámolója szerint - 1816-ban megtekintette a Brukenthal-gyűjteményt. Méghozzá azzal az elhatározással, hogy "minden pillanatimat elveszettnek veendem, a melynek Szebenben elvonhatnának". Két napot szánt rá, ezt az időt főleg a képtárra fordította, "a Bibliothecában - mint írta - csak fél órát múlatnék". A gyűjtemény többi részét meg sem tekintette, és benyomásait egy átalakított francia mondással így összegezte: "Be sok derék darab a még több rettenetesen rossz között!" Bizonyos apróságok különösen érzékenyen érintették, mint például az a mód, ahogyan Kupeczky Jánosnak II. Rákóczi Ferencről készített páncélos portréját elhelyezték: a hátulsó szobák egyikében az ablak mellé akasztott képét a fénnyel szemben alig lehetett látni.

Kazinczy ottjárta idején Brukenthal már nem élt. Élete végét kegyvesztetten töltötte, mert 1787-ben - szembehelyezkedvén II. József reformterveivel - Szent István-rend nagykeresztjével kitüntetve a gubernátori tiszt alól felmentették. Végrendeletében úgy intézkedett, hogy vagyona hitbizományszerűen egyetlen örökösként - gyermeke nem lévén - unokaöccsére, Brukenthal Józsefre szálljon. Egyben gyűjteményét nyilvános múzeummá tette, amelynek további fejlesztésére 36 000 aranyat adományozott. Ennek értéke azonban, a napóleoni háborúk okozta 1811-i devalvációval és az azt követő újabb értékcsökkenésekkel, alaposan összezsugorodott. Így hajótörést szenvedett az a szándéka, hogy gyűjteménye szász nemzeti múzeummá bővüljön, bár a további fejlődés kétségtelenül ebbe az irányba haladt. Már csak azon egyszerű oknál fogva is, mert például a könyvtár állományának messzi földről való gyarapítása sok költséggel és nehézséggel járt volna. Ezt maga Brukenthal is tapasztalata már, főleg a festmények esetén. De a könyvekkel sem ment könnyebben a dolog. Ezeket - mint már szóltunk róla - az idő tájt legbiztonságosabban hordókban lehetett szállítani, mégpedig a közúthálózat akkori fejletlensége miatt lehetőleg vízi úton. Hiszen tudjuk, hogy Széchenyi István még fél évszázad múltán is úgy jellemezte a magyar útépítést, hogy sárra sarat raknak. A biztonság azonban a vízi úton is csak viszonylagosan értendő. Brukenthal unokaöccse mint örökös, nagybátyja emlékére díszes epitáfiumot készítetett Bécsben. Ez a tábla azonban hajón való szállítás közben széttört, és csak néhány sérült darabját sikerült kiemelni a Marosból.

Célirányosabb volt tehát a gyűjteményt a helyszínen, Erdélyben fellelhető ritkaságokkal szaporítani. Ezen a módon a könyvtár is értékes darabokat tudott szerezni, például az 1539-ben alapított brassói Honterus-nyomda kezdeti időszakának termékeiből. A Régi magyarországi nyomtatványok című bibliográfiának a 16. századot felölelő kötete közel három tucatnyi mű lelőhelyeként említi a Brukenthal-múzeumot.

Egyik értékes darab ezek közül az a természettudományos mű, amely 1581-ben hagyta el a szebeni nyomdát. Az előző év szeptemberében északi fény tűnt fel Erdélyben, s erről Báthori Kristóf erdélyi fejedelmi helytartó olasz orvosa, latinosított nevén Marcellus Squarcialupus latin nyelvű könyvet írt, De coeli ardore (Az égi tűzről) címmel. Ekkoriban a Szentháromságot tagadó, ariánusnak vagy antitrinitáriusnak bélyegzett itáliai eretnekek szívesen kerestek menedéket Lengyelországban és Erdélyben - Kristóf afféle erdélyi helytartó szerepét töltötte be öccse, a lengyel királlyá választott Báthori István fejedelem megbízásából -, és sokan közülük nagy érdeklődést mutattak nemcsak új hittételek, hanem új, a megfigyeléseken alapuló természettudományos eredmények iránt is. Squarcialupusnak ezt a könyvét a múlt század végének jeles bibliográfusa, Szabó Károly mint szebeni könyvtár unikumát írta le. Közben kiderült, hogy a párizsi Nemzeti Könyvtár is őriz belőle példányt. Való igaz, hogy unikumok dolgában mindig óvatosnak kell lennünk. Példa rá a már említett spanyol antikvárius, aki gyilkolt egy unikum miatt, s beleőrült, amikor kiderült, amikor kiderült, hogy abból Párizsban is van egy másik példány.

A Brukenthal-könyvtárban is előkerült egy olyan mű, amelyről addig azt hitték, hogy unikum. Szenczi Molnár Albert 1604-ben megjelent latin-magyar szótára előszavában említést tett Joannes Murmellius latin-német-magyar szójegyzékéről, amelyből példányt senki nem ismert, és megjelenési évét sem tudták. A múlt századba, a Világost követő nehéz időkben, a magyar szabadságharc egyik papjának, Ruscsák Antalnak a tiroli Schwaz ferences zárdáját jelölték ki kényszertartózkodási helyül. Az ottani könyvtárban búvárkodva ráakadt erre a könyvre, beszámolója szerint "feltételezhetően a legrégibb (gót betűkkel nyomott) magyar szótáracskára", amely 1533-ban jelent meg Krakkóban. Szabó Károlynak az imént említett bibliográfiája így már le tudta írni a könyvet mint unikumot. Az Ország Széchenyi Könyvtár természetesen megpróbálta "illő áron" megvásárolni ezt a magyar szempontból oly értékes egyedi darabot, de eredménytelenül. A tárgyalásait követő évben, 1897-ben viszont a müncheni Ludwig Rosenthal antikvárius cég felkínálta a könyvet a könyvtárnak 3000 forintért, de távirati választ kért, "mivel több gyűjtővel folyik tárgyalás". A könyvtár a Schwaz közelében lévő Innsbruck levéltári igazgatóját kérte meg, hogy tapogatózzék az ügyben, és ajánljon fel a könyvért 600 forintot. Jött a távirati válasz: az összeget mindkét fél kevesli, Schwaz maga 2000 forintot akar Rosenthaltól. A könyvtár ezek után elállt az üzlettől - a 3000 forint akkoriban egy gimnáziumi igazgató egy évi fizetését jelentette -, de Rosenthal sem jutott dűlőre a "többi gyűjtővel". A példányt a mai napig Schwarzban őrzik.

Pár év múlva érdekes fordulat állott be az ügyben, ami a schwarzi példány értékét erősen csökkentette. A Magyar Nyelvőr 1899. márciusi száma arról adott hírt, hogy a körmöcbányai ferenceseknél is megvan a kérdéses mű, mindössze néhány lapja hiányzik. Ide eredményesebben fordult a Széchényi Könyvtár, és már április 18-án megkapta a ferences rendtartományi biztos válaszát, hogy Murmellius szótárát minden feltétel és kikötés nélkül ajándékként átadják.

Azóta a könyvnek, éppen a Brukenthal-gyűjtemény kapcsán, még egy példánya és egy töredéke is felbukkant. Századunk hatvanas éveiben, amikor nagy lendülettel megindult Szabó Károly bibliográfiájának immár sürgetővé vált kiegészítése és kibővítése, az Országos Széchényi Könyvtár az itthon fel nem lelhető példányokról igyekezett külföldi könyvtárakból mikrofilmet beszerezni. Egy alkalommal nagyobb küldemény érkezett Romániából, tele lengyelországi nyomtatványok mikrofilmjeivel. Kiderült, hogy téves postázás folytán valamelyik lengyel könyvtárnak szánt csomagról van szó, amely többek között a nagyszebeni Brukenthal-múzeumban őrzött Murmellius-lexikon mikrofilmjét is tartalmazta. A lengyelek valahogyan tudomást szereztek erről a nagyszebeni példányról, és azért kérték a mikrofilmjét, mert nekik is volt kétlevélnyi, könyvtáblából kiáztatott töredékük a műből. Így az ismert példányok száma, e töredéket is beleértve, négyre szaporodott.

Visszatérve most már Brukenthal könyvtárára: annak állománya is gyarapodott. Az alapító végrendelete értelmében, a család férfiágon bekövetkezett kihalásával, 1872-ben egész gyűjteménye a nagyszebeni evangélikus gimnázium tulajdonában ment át, de természetesen régi helyén maradt. Beleolvadt azonban a gimnázium régi Kapellen-Bibliothek néven ismert, ősnyomtatványokban gazdag könyvtára is. Így állománya az alapító halálát követő század során, jelen századunk elejére 100000 kötetre nőtt az 1000 darabot kitevő kéziratos gyűjteményen kívül.



Előző fejezet -- Címlap -- Következő fejezet