Előző fejezet -- Címlap -- Következő fejezet

18

TELEKI SÁMUEL
1739-1822

Életrajzával történetírásunk máig adós. Pedig ahogyan a fiatal Szekfű Gyula annak idején megírta A magyar bortermelő lelki alkata című történelmi tanulmányát, gróf Teleki Sámuel gazdag levelezése alapján is megszülethetne egy mű a magyar bibliofil lelki alkatáról.

Fiatalon külföldi útra indult, s már akkor a tanulás mellett fő célja könyvek gyűjtése volt. Hazatérve szépen emelkedett a közéleti pályán egészen az erdélyi főkancellárságig. Élete igazi értelme azonban mindvégig a bibliofília maradt.

Mindössze 21 éves, amikor 1760-ban Bázelból aziránt érdeklődik Németalföldön tartózkodó unokaöccsénél, Ádámnál, hogy "lehet-é sok jó könyvet Hollandiában kapni és olcsón, és vagyon-é sok aukció". Pár hónap múlva Genfbe küld egy levelet a zsinati döntéseket tartalmazó gyűjtemény ügyében. "Én Párizsban írtam irántok, de ott nem kaptam, hanem Genfben egy gazdag bibliopolánál vagyon... ha a könyvek jó kötésben vannak, a 18 kötetért méltóztassék mintegy 150 vagy 180 forintig ígérni; csak hogy a könyvek ex editione Labbei et Cossarti legyenek... " Bár a mű nem saját magának kellett, meglepő, hogy az alig húszéves ifjú milyen tájékozott kiadó cégek - ex editione - terén éppen úgy, mint az árakat illetően.

A következő évben Utrechtbe teszi át székhelyét, a maga számára keresi a kor híres természettudósa, Petrus van Musschenbroek fizikakönyvét. Nemes szenvedélyéhez az otthoniak segítségét is kéri. "Mikor éppen egyedül kedvetlenkedém mostani szokásom szerint házamban, - írja neki Erdélyből Bod Péter 1761-ben - akkor érkezett várásom felett a Nagyságod levele (...) Az valóban nagy örömömre vagyon, hogy nagyságod (...) nem a bolondságon, hanem tanuláson kapkod (...)"

Teleki kérésének megfelelően felsorol számára egy tucatnyi "magyar históriára való könyveket (...) a melyeket Hollandiában kellene megszereznie". Hasonló kéréssel fordul ugyanekkor a bázeli egyetem professzorához, Jakob Christoph Beckhez: "A Magyarország történetével foglalkozó könyvekre vonatkozó jegyzeteid igen érdekesek. Nem sikerült még az ajánlott könyveket mind megszerezni. Megvallom, a középkori krónikákból még kevés van nekem, ritkán is fordulnak elő. Mindenesetre igyekezni fogok felkutatni azokat, amelyeket Te ajánlottál, és amelyekről az a véleményed, hogy a jövőben tanulmányaimban hasznomra lehetnek. Nyilván a tudomány nagyrészt azt jelenti, hogy ismerjük a jó könyveket, másrészt, elborít a könyvek tömege, amelyekben ma a tudományos világ bővelkedik. A változatos olvasmány gyönyörködtet, de a válogatott inkább javunkra van, mint Plinius mondja: Non multa sed multatum (keveset, de jól). A Corpus Historiae Bizantinae 23 folio kötetét nemrég vettem meg; és nem fogom kímélni a költséget más jó könyvek megvásárlásánál - jóllehet ez most nekem nehezen megy -, még valamelyes reménye lesz annak, hogy ezzel valamikor hazám ügyének szolgálhatok (...) Igaz, minden bizonytalan. Félek attól - mint tudod -, nehogy kárt valljak legjobb könyveimben. Még azt nem tudom, mi lesz életem értelme. Fájdalommal veszem tudomásul, hogy hazám ügye rosszul áll, mire vigasztalást inkább csak óhajtani szabad, mint remélni."

Három év múltán ugyanennek a professzornak már Erdélyből jelenti örömmel, hogy összegyűjtött könyveit sikerrel hozta át az osztrák ellenőrzésen. "Bécsben különböző ügyeimet intéztem, és könyveimet igyekeztem a "lángoktól" megmenteni. A császárnő és az udvar kegyesen fogadott (...) December hó folyamán Magyarországon keresztül utazva kicsiny könyvtárammal együtt Isten kegyelméből épen és sértetlenül visszaérkeztem a hazai tájakra (...) Majd különféle könyvek kifizetését és megőrzését kéri tőle, "míg másokkal együtt Bécsbe lehet küldeni".

"Még azt nem tudom, mi lesz életem értelme" - írta neki régebbi levelében, de lassan kezd kirajzolódni benne az erdélyi bibliofil könyvtáralapító. Friedrich Mieg heidelbergi tudóshoz így ír 1776. novemberében: "Ha a hely szépségét és az éghajlat egészséges voltát tekinted, a mi Erdélyünk nem marad le Európa többi vidékétől. Maga a nép minden erényre kész, a művészetek és a tudományok ápolására alkalmas, képes a tudományok befogadására (...) csakhogy igen sok az akadály (...) A könyvek hiánya oly nagy, hogy külországokban kell azokat beszerezni, ami viszont igen nehéz és költséges."

Magas hivatali teendői hol ide, hol oda szólították, ennek megfelelően nem volt könnyű döntenie a könyvtár felállításának helyéről. Pedig tudta, hogy ez döntő szempont egy bibliotéka életképességénél. Hol kapja meg a könyvtár az életéhez hozzá tartozó olvasókat, kutatókat, pezsgő tudományos légkört és bizonyos jómodot? A nagyjából kortárs Batthyány Ignác számára természetszerűen adódott Gyulafehérvár, de hová gyűjtse össze a több helyen, még Bécsben is tárolt könyveit, ahová egyébként hivatali teendői kötötték? Nem sokkal később Széchényi Ferenc könyvtáralapításának átütő sikerét az biztosította, hogy gyűjteményét az ország szélén meghúzódó birtokáról, Cenkről átvitette az ország fővárosának címéért földrajzi adottságainál fogva akkor már jogosan küzdő Pest-Budára. Még Bécs gondolata is felmerült benne, hogy közel lehessen szeretett könyveihez. A már Erdélyben levő könyvek visszaszállítása azonban túl költséges lett volna, másrészt a napóleoni háborúk miatt Bécs nem is látszott biztonságos helynek. "Az ellenség már Grátzig jött, de Te ne beszéld" - írja feleségének Bécsből 1797. április 14-én kelt levelének utóiratában. magában a levélben pedig: "Holnap Isten segedelmével indítom 12 erdélyi szekereken az egész Bibliothecámot a Te könyveiddel és hat köntösös, két leveles, egy vasládával (...) A könyves Verschlagokat az első boltozott szobákban kell száraz helyre, ászkokra rakatni, ha szinte öt-hat szobát elfoglalnak is, mert ez nagy kincs (...) Innét az uraságok, asszonyságok már nagyrészben eltakarodtanak Csehországba, Morvába, Magyarországba szerte-széjjel (...)"

A könyvek tehát elindultak "hazafelé", és a hatvanadik életévéhez közeledő Teleki még ebben az évben értesíti feleségét a könyvtár helyéről született döntéséről: "Meg kell építtetnem haladék nélkül Vásárhelyen a bibliothecát is, mert könyveim sokáig bérakva kár nélkül nem állhatnak, azt sem tudom, ha az úton nem érte-é valami víz őket; azt a nagy költséget pedig nem tehetem, hogy ismét visszavitessem őket Bécsbe, mert a hányódással, rázkódással is nagyon romlanak (...) Bizony nehéz nekem a könyveim s írásaim nélkül Bécsben lakni, és amikor eszembe jut, hogy azoktól megfosztatom, egészen elszomorodom, mert azokban volt ifjúságomtól kezdve gyönyörűségem (...)" És még felsóhajt a levélben: "ha egyszer láthatnám őket elrendelve a magok destinatiójuknak helyén, ahol holtam után is a közjóra megmaradhatnak".

1799. április 24-én Marosvásárhelyen tiszttartója letette a bibliotéka épületének alapkövét. Folytak a kőművesmunkák, de már előzőleg megindult könyvei katalógusának kinyomatása is. Ennek négy kötete Bécsben 1796 és 1819 között hagyta el a sajtót. A nyomtatás megkezdését örömmel közölte Aranka Györggyel, akinek nevéhez az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság alapítása főződik. Ígér neki példányt, de könyvek megszerzésére is kéri, mert "nekem Erdélyben senki sem szerez most csak egy könyvet is, pedig én már hatvanezer forint érőnél többet gyűjtöttem Erdélynek". Ugyancsak őhozzá 10 év múltán, 1805. január 25-én Bécsből örömtelibb hangon ír: "Mátyás magyar királyunk originális képét megtaláltam Strassburgban, és ott most copiáltatom a Bibliothecám számára. Találtam még ugyanott egy manuscriptus codexét a Tacitus munkáinak, igen szépen pergamenre írva, mely a Mátyás király híres Bibliothecájából idegenkedett el; ezt jure postliminii jó drágán vettem".

Jure postliminii - olyasmit jelent, hogy az eredeti helyre visszaszármaztatás jogán - megvásárolta tehát Mátyásnak egyik manuscriptus, vagyis kézzel írott kódexét. Az eredeti, aranyozott, címeres korvina-bőrkötésű munka hosszú ideig ékessége volt a marosvásárhelyi Teleki-tékának. Annak idején Budáról valószínűleg I. Miksa császár humanista jogtanácsosa, Jakob Spiegel vitte el, amikor 1514-ben ott járt küldetésben. Pár év múlva tovább ajándékozta egy humanista barátjának, majd közel háromszáz évi lappangás után talált rá Strassburgban Telei Sámuel. Nem lelt azonban nyugalomra a kódex Marosvásárhelyt sem. Mint a későbbiek során majd látni fogjuk, ma Amerikában található.

Az Arankához intézett levélben említett Mátyás-képről így írt Kazinczy, amikor 1816-ban felkereste a könyvtárat: "Hunyadi Mátyásnak képét, melyet a Cancellárius Strassburgban a Professzor Schöpflin bibliothecájában függő képről másoltatott le, nem találtam itt". Ha pedig már Kazinczyhoz érkeztünk, járjuk vele végig a könyvtárat, amelynek bejárata felett latin felirat hirdeti, hogy a haza múzsáinak és a hálás utódoknak ajándékozta Teleki Sámuel, a Római Szent Birodalom grófja.

"A Cancellárius épületének két szárnya vagyon, s annak jobbikában áll a Bibliotheca. Custosának lakjától egy folyosó viszen ajtajához (...)

Itt a könyvekkel eltöltött előszobába léptem, melyből egy oldalszoba nyílik; s az előszoba és a bibliotheca között szűk grádics viszen fel a galériába, melynek falai tele vannak könyves almáriomokkal. Hogy a látogató végigtekinthessen a könyvek hátán, de a könyvek az ellopás veszedelmének kitéve ne legyenek, az almáriomokban nincsen semmi üres hely, sem a Bibliothecában új almáriomok nem hozathatnak többé, hanem ha az ásványok gyűjteményének más szobák nyittatnának (...)

Bibliothecát kevés órák alatt végigtekinteni nem lehet ... s így meg kell elégednünk azon szerencsével, hogy a görög és római classikusoknak legelső s újabb időkben királyi pompájú kiadásaikat, amilyen a pármai, sietve láthatám.

Ezekhez képest a spanyol Infans don Gabriel Sallustja nem szép kiadás. Üres időmet ezeknek megtekintések után a Museum Pio-Clementinum s a Piranesi kötetei foglalják el.

A grófra őseiről semmi könyvek nem maradtak; maga fogott e temérdek kincs gyűjtéséhez ezelőtt 57 esztendő előtt, midőn Baselbe, Párisba, Hollandiába tanulás végett testvérbátyjának, Lászlónak fiával, a koronaőr s ugocsi főispán Józseffel 1759-ben együtt kiment. S vásárlásaiban az a kívánság vezérlé, hogy oly könyveket szerezhessen meg hazájának, melyek a magok nemekben a legjobbak, vagy ritkaságok miatt is becsesek, és amelyeket nagy árok miatt magányos Bibliothecákban hiában fognánk keresni. Catalogusainak már kijöttek három kötetei, s nemsokára a negyedik is sajtó alá adatik.

A könyvek száma eddig 36 096 köteteket teszen. A Cancelláriusné osztozni akara nagy férjének érdemében, s a Magyar Könyvek a Grófné szerzeményei. Az ásványok, amint gyanítom, szeretett fiúknak, gróf Teleki Domokosnak gondjai által gyűltek, s naponként szaporíttatnak. A numismák még a Cancellárius kezében állanak.

A Bibliotheca a Teleki famíliának fideicomissium (hitbizomány) gyanánt hagyatik, egy itt Vásárhelyt álló roppant és szép ház jövedelmeivel, hogy a Bibliothecarius fizettethessék, s a könyvek szaporíttathassanak".

Levelezéséből bőven idézhetnénk könyveket kerestető sorokat, tudósokkal való kapcsolattartást éppen úgy, mint as könyvtára legmindennapibb gondjaival való törődés dokumentumait. Visszatérő gondja például a tűztől való rettegés. Titkárához, Lénárt Sámuelhez így ír 1781. októberében: "Kérem kegyelmedet (...) légyön vigyázás a tűzre, és kéményeknek, kürtőknek sepregetésére; mert a Bibliothecám iránt azon tűzfészekben éjjel-nappal rettegésben vagyok. Addig ne is tüzeljen kegyelmed, míg a kéményt jól meg nem seprik."

Három év múlva a marosvásárhelyi kollégium professzorának, Kovásznai Tóth Sándornak írja Szebenből: "Most éppen a könyveimnek jó rendbehozásokon, rakásokon és egytől-egyig kívül nyomtatott számokkal megkülönböztetéseken dolgoztatok. Erre nézve, ha Tiszteletes uramnak nincsen már szüksége ott lévő könyveimre, az adandó első bizonyos alkalmatossággal, jó cura alatt, minél hamarabb béküldi, kedvesen veszem; mert most éppen a filológusok recenseáltatnak, ahová többire azok is tartoznak. Minekutána pedig ezekre is feltételnek a numerusok, nemcsak ezeket jó szívvel visszaküldöm, hanem ezeken kívül is, egy sincsen nekem, akit örömest ki ne küldjek Tiszteletes uramnak."

Könyvtárosait nem győzte tanácsokkal ellátni, melyek mindegyikéből kitetszik, hogy "semmi sincsen inkább szívemen, mint gyermekeimnek s Bibliothecámnak állapotjok; azokban kívánom holtam után élni és Hazámnak használni". Még olyan gyakorlati tanácsról sem feledkezik meg, hogy "jó volna a Bibliothecát kívülről körös-körül ásatni (...) és a fekete föld helyit jóféle sárga agyaggal bétölteni és keményen bédöngöltetni, mert a jó agyag eltávoztatja a kőfaltól a nedvességet".

Utolsó könyvtárosához, Kelemen Mártonhoz halála előtt három héttel még így írt az ex librisek, a "Wappen"-ek ügyében:

"Kedves Bibliothecárius Uram!

Köszönettel vettem a kegyelmed tudósítását 3-a Junii, és nagyra becsülöm abban jelentett szorgalmatosságát Bibliothecámnak gondviselésiben, elrendezésiben és tisztán tartásában, továbbra is megnyugodván a Kegyelmed gondosságában s hívségében.
A Kegyelmes leveliben kívánt 1490 darab Wappen helyett pedig a foliant könyvekre küldök ezen levelem mellett 2000 darabot. Elvárom továbbra is a Kegyelmed tudósításait, elkötelezett szíves jóindulattal maradván Kegyelmednek Kész Jóakaró Szolgája,

G. Teleki Sámuel

Recommendálom idezárt Levelemnek megadását
Bécs 18. Julii 1822.

(Kelemen megjegyzése: "Vettem die 10-a Aug. 1822.- Ez a legutolsó levele a Cancellárius Úr Őexcellenciájának hozzám, ki is lett rosszul 28-k July, és holt meg 7-a Augusti. 10-a volt Bécsben a nagy temetés. Erdélybe pedig tétetett a sáromberki kriptába egy Halotti Beszéd mellett, melyet tartott Professzor Tiszteletes Antal János Úr 9-a Septembrie 1822.

Kelemen").

Az életmű befejeztetett, s utána Antal János erdélyi református püspök gyászbeszédével maga az élet is... Teleki tékája a Széchényi Ferenc alapításával egyazon évben, 1802-ben nyílt meg. Őt azonban hivatali ügyei Bécsben marasztalták, s onnan Marosvásárhelyre jutni idős embernek felért egy exspedícióval. Amikor 1797-ben megindította könyveit Erdélybe, egy darabon, valószínűleg Budáig elkísérte a 12 szekér szállítmányt. Útitervét így írta le: "A négyülésű városi hintón magam megyek, és az új muszka kocsival. A két városi Schwimmerbe pedig befogatom a négy lovamat, és üresen levitetem Budára. A Bastard és a konyhakocsi itten maradnak."

Az életmű befejeztetett, mondtuk az imént, de így is fogalmazhattunk volna: az élet véget ért, az életmű pedig sorvadásnak indult... Az 1802-ben megnyílt Teleki-téka, az alapító halálát követő évtizedekben könyvmúzeummá mumifikálódott. Látogatottsága "a tudományoknak nemzetemben s a hazámban előmozdítására" - mint végrendeletében fogalmazta - megszűnt, a helybeli református főiskola tanárai és diákjai inkább az erőteljes fejlődésnek indult főiskolai könyvtárt használták.

Teleki végrendeletében úgy intézkedett, hogy utódai közül mindig a legidősebb fiú legyen a könyvtár kurátora, tehát gondozója. Ezt a tisztséget a két világháború között gróf Teleki Károly túlságosan egyénileg értelmezte. Saját hasznára külföldön értékesítette az állomány legbecsesebb kincseinek számbelileg sem lekicsinylendő hányadát. Hiányzik a könyvtár 51 ősnyomtatványából 14, a Régi magyar könyvtár I. kötetében számon tartott művel közül több mint félszáz. A kéziratok között hiába keressük többek között I. Apafi Mihály és I. Rákóczi György saját kezűleg írt naplóját, valamint négy középkori kódexet, amelyeket a Teleki-téka legféltettebb kincsei között tartottak számon. Így egy gazdagon díszített 14. századi latin Teleki-kódex néven ismert nyelvemlék a szentek életéről. Ezek további sorsa ismeretlen. A hiányzó másik két kódex közül az egyik a Vitéz János barátjaként már említett későbbi pápa, Aeneas Sylvius de Piccolominibus leveleit és Historia Bohemica című művét tartalmazza, amelyet firenzei ízlésben készült díszes kivitele miatt korvinának tartottak.

A másik az a Tacitus-kódex, amely valóban Mátyás könyvtárának ékessége volt. Fentebb már ígértük, hogy szólunk későbbi sorsáról. Nos, Teleki Károly ezt a korvinát Gabriel Wells magyar származású amerikai antikváriusnak adta el 1934-ben. Ez a Balassagyarmatról származó Wells nem sokkal előbb egymás után két középkori kódexet is ajándékozott az Országos Széchényi Könyvtárnak, méghozzá az egyiket abban a hitben, hogy eredeti korvina. Nem vehetjük tőle rossz néven, hogy harmadik alkalommal - ezúttal éppen valódi korvina esetében - már saját üzleti hasznát tartotta szem előtt, és eladta az amerikai Yale egyetem könyvtárának. Az Aeneas Sylvius-féle másik kódex nyilván hasonló módon került Amerikába, ahol egy árverésen vásárolta meg 1952-ben a Harvard egyetem könyvtára.

Könyvtárunk egyik nagy értékétől, mégpedig Michael-Servetus leghíresebb művétől, maga Teleki Sámuel volt kénytelen megválni. "Ahol könyveket égetnek, ott előbb-utóbb embereket is fognak égetni" - szól Heinrich Heine híres mondása, amelyben egyaránt rejtőzött prófétai meglátás és történelmi tapasztalat. Szóltunk már arról, hogy Terentianus híres mondását megcsonkítva és ezáltal nem eredeti értelmében szokás idézni. Servet, latinosan Servetus egyik művénél azonban a megcsonkított forma is érvényes: habent sua fata libeli, mégpedig a fátum szót súlyosabb, "végzet" jelentésében fordítva; ez a könyv valóban végzetes volt. A mű címe ártatlannak látszott: Christianismi restitutio, tehát A kereszténység visszaállítása. Tartalmában annál veszedelmesebbnek találták, hiszen mint a Szentháromság létét tagadó ariánus, antitrinitárius vagy unitárius eretnek tételeket hirdetett.

Servet nem is talált egykönnyen nyomdászt a munkához.

Végül Lyon közelében - több mint egy évtizedig élt itt, mint orvos -, Vienne városkában Balthazar Anoullet és sógora elvállalta a munkát Servet költségére, és kérésének megfelelően szerző, nyomdász és nyomdahely feltüntetése nélkül. A munka nagy titokban folyt, az egyes ívek kinyomtatása után a kézirat lapjait elégették. A három hónapi munkával 1553 január elejére elkészült művet bálázva Lyonba szállították. Öt bála ott maradt, hogy azokat ha lehetőség adódik, Itáliába juttassák, a többit pedig elvitték az európai könyvkereskedelem akkori központjába, a Majna melletti Frankfurtba. Amikor a könyv igazi természete kitudódott, és a felderített nyomdász börtönbe került, rögtön kérte ügynökeit, hogy Frankfurtban minden példányt égessenek el. Ez meg is történt, kivéve azokat - nem sok lehetett -, amelyek már elkeltek. Mindenesetre Kálvinnak Genfbe jutott belőle példány, kellőképpen fel is ingerelte. Kifakadt, hogy "csak kerüljön kezem közé a szerző", aztán feljelentett a lyoni inkvizíciónál. Servetnek sikerült az inkvizíció elől egérutat nyernie, és balga módon Genf felé vette útját. Így csak arcképét égették el Vienne városában, a Lyonban maradt bálákkal együtt. Négy hónapra rá, 1553. október 27-én azonban maga Servet is máglyára került Genfben, pedig úgy gondolta, hogy Kálvinnál menedéket talál. Derekára kötött kéziratcsomóval és egy vastag nyolcadrét könyvvel lépett a máglyára...

A Christianismi restitutióból csak néhány példányt hagytak meg bűnjelnek. A szakirodalom azonban mintegy másfél évszázadig egyetlenegynek a létéről sem tudott. Azután - ma már nem tudni, milyen úton - 1695-ben Edinburgh egyetemi könyvtára hozzájutott egy elöl csonka, kézírásos lapokkal kiegészített példányhoz. Komoly szakértők véleménye szól amellett, hogy ez magának Kálvinnak a példádnya volt. Egy évszázad múltán, 1783-ban De la Valliére herceg híres árverésén bukkant fel egy másik példány, amelyet a francia Királyi Könyvtárnak végül is 4120 francia fontért sikerült megszereznie. Ma a párizsi Nemzeti Könyvtár tulajdona, és benne a perben Kálvin álláspontját képviselő Germain Colladon neve olvasható, számos bejegyzésével együtt. Mielőtt még a minket érdeklő példányra rátérnénk, említsük meg, hogy az egykori nyomdahelyen, Vienne-ben is volt egy közelebbről le nem írt példány, de az 1854-ben tűzvész áldozata lett. Nem tudjuk, volt-e ennek is szerepe a perben.

A párizsi példányért folyó versengésben annak idején II. József ügynökei alulmaradtak a francia Királyi Könyvtárral szemben. Három év múlva azonban a kalapos királynak sikerült magát egy hiánytalan és jó állapotban lévő példánnyal kárpótolnia Teleki Sámuel tékájából, amiért a könyvgyűjtő gróf egy gyémántos gyűrűt kapott viszonzásul. A király az 1786-ban megszerzett művet rövidesen a bécsi Udvari Könyvtárnak, a mai Österreichische Nationalbibliotheknak adta, és az mindmáig az osztrák Nemzeti Könyvtár féltett kincsei közé tartozik. "Das seltenste Stüch, bisher im Fache der Bücher bekannt ist" - írja róla a könyvtár nemrég megjelent részletes története -, "a könyveink között aligha akad ennél ritkább darab".

Nézzük csak meg a címlapját. Ott áll legrégibb ismert tulajdonosának a pör után több mint egy évszázaddal kelt bejegyzése: "Danielis Márkos Szent-UIvani Transylvano-Hungari" - tehát Szent-Iványi Márkos Dániel erdélyi magyaré". Alatta a keltezés: "Londonban, 1665. május 13-án." Ott tett tehát szert rá ez az Angliában feltehetőleg peregrinációs úton járt magyar diák, és hazaérkezve az unitárius egyháznak adta. "Nunc Michaelis Almási" - szól a következő bejegyzés, vagyis "most Almási Mihályé". A 18. század elején valóban tudunk egy Almási Gergely Mihály unitárius püspökről, aki a poszesszori beírása alá egy utasítást jegyzett: "Futuro Episcopo dandus", ami úgy értelmezendő, hogy a könyvet a jövőben egymást váltó püspököknek kell továbbadni. Így származott át Servet híres műve Ágh István unitárius püspökre, aki azt Teleki Sámuelnek adta, meghálálandó a felekezetükkel szemben tanúsított jóindulatát.

Ki tudná megfejteni a címlapra barokkos betűkkel írt felszólítást, talán szólásmondást: "Ülj veszteg itt, ha olyan szép vagy"...?

Habent sua fata et sua secreta libelli.

Ha már ennél a műnél így elidőztünk, hozzákapcsolódva még két érdekes dolgot érdemes megemlítenünk. Servet úgy képzelte, hogy a lélek a vérben lakozik, és működésének illusztrálására egy orvosi példát idézett: a vér a szív jobb oldaláról a tüdőn keresztül átmegy a balba, és ezenközben felfrissül azáltal, hogy magába szív valamit a levegőből. Ez azt jelenti, hogy felfedezte a kis véráramkört. Felfedezésére azonban a mű ritkasága miatt több mint egy évszázadig senki sem figyelt fel. A másik érdekesség, hogy művének kivonata másfél évtized múltán a szerző és átdolgozó megnevezése nélkül Magyarországon is megjelent, De regno Christi címen, az erdélyi Gyulafehérváron, 1569-ben. Ennek számos példánya ismeretes. A British Library tulajdonában lévőnek címlapján ott áll kézírással, hogy "Servetus castratus", vagyis hogy Servet megcsonkított, lerövidített műve.

Ma már tudjuk, hogy a kivonatot az itáliai Giorgio Biandrata, latinos magyar nevén Blandrata György készítette, aki éppen Servet kivégzésének évében látta tanácsosnak elhagyni Itáliát, és először Lengyelországba ment, ahol mint a királyné udvari orvosa már régebben is működött, majd onnan Erdélybe.

Végül a bibliofiliáról szólva Servettel kapcsolatban érdemes még megemlítenünk, hogy általában művei meglehetősen ritkák. Már genfi peréhez sem sikerült mindegyikből példányt keríteni. Első könyve, az 1531-ben megjelent De Trintatis erroribus, vagyis a Szentháromság körüli tévedésekről oly ritkaságnak számított, hogy 1721-ben a regensburgi Georg Serpilius érdemesnek tartotta az eredetit utánzó hamisított utánnyomást csinálni belőle.

Nem valószínű, hogy Teleki önszántából ajándékozta Servetus művét a a kalapos királynak. Az eset jövőbeni megismétlődését elkerülendő végrendeletileg úgy intézkedett, hogy "ifjúságomtól fogva nagy költséggel, szorgalmatossággal szerzett, és ezután is amíg élek, Isten segedelmével szerzendő könyveimet, ezekhez kötvén boldogult kedves feleségemnek magyar könyvgyűjteményét is (...) a marosvásárhelyi házamnál avégre készített épületemben az én nevem tartsák, jó gondviseléssel conserválják, azokból soha egyet is el ne idegenítsenek, el ne adjanak, azokat egymás között el ne osszák (...)

Sajnos, ehhez az intézkedéshez a 20. századi kurátor nem tartotta magát.



Előző fejezet -- Címlap -- Következő fejezet