Előző fejezet -- Címlap -- Következő fejezet

20

ILLÉSHÁZY ISTVÁN
1762-1838

A Széchényi Ferenc könyvtáralapításán fellelkesülő ajándékozók közül a kezdeti évtizedekben messze kiemelkedik gróf Illésházy István, aki a Magyar Nemzeti Múzeum megszervezése után a következő - latinból itt magyarra fordított - levelet intézte József nádorhoz, Nagyszarván, 1835. június 2-én keltezve: "Legkegyelmesebb Uram! Dolgaim állása parancsolólag kívánja, hogy - amidőn lakhelyemet elhagyom - hátralevő napjaimat, melyek az életből még fennmaradnak, a közügyektől visszavonulva békében és nyugalomban tölthessem és töltsem. Elhatároztam, hogy ami kevés javam még van, azt a haza oltárára ajánlom. Ez okból [...] nem megvetendő belső értékű könyvtáramat, amely könyveket és kéziratokat, s nem kisebb becsű térképgyűjteményt foglal magában, a Nemzeti Múzeumnak ajándékképpen felajánlom [...]"

Keveseknek mond valamit a levél írójának neve, még kevesebben tudják róla, hogy Napóleon császár Magyarország francia meghódításának esetére őt szemelte ki Magyarország alkirályának. Tudta ugyanis róla, hogy II. József halála után a nemzeti ellenállást szolgáló harcos politikai liga élén állt. Illésházy azonban a francia háborúk során lojálisan kitartott az uralkodóház mellett, és mint Dessewffy József írta róla, "1809-ben férfiasan állott ki az ellenségnek". A nádor, akihez a levelet írta, kedvelte is. A hazafias arisztokraták közül Széchényi Ferenc mellett elsősorban őrá hallgatott, és Trencsén vármegyei dubnici kastélyában - ahol könyvtára állott - valószínűleg többször is megfordult.

Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című lexikona ezeket a címeit sorolja fel: bölcseleti doktor, császári királyi kamarás és valóságos belső titkos tanáute;csos, a Magyar Tudományos Akadémia igazgató tagja. Leírja aztán rendre közéleti tevékenységének főbb mozzanatait, így azt, hogy az 1813-i árvíz alkalmával a Felvidék nyugati részén királyi biztosként működött, "és akkor is, valamint teljes életében mindenkor bőkezű gyámola az ügyefogyottaknak".

A kortársak úgy emlegették, hogy ajándékával a Magyar Nemzeti Múzeum "nem csekély kincsnek jutott birtokába". Pedig könyvtárát jószerével alig ismerték. Amikor Horvát István a Széchényi Könyvtár részéről hivatalosan átvette, és a könyveket ládákban Pestre küldte, azok évtizedekig felbontatlanul hevertek. Megvolt már a könyvtár és a múzeum mint intézmény, de helyileg örökké ideiglenes megoldásokkal bajlódtak. A múzeum épülete éppen a szabadságharc idejére készült el - udvarán hol honvédek, hol császáriak táboroztak -, utána pedig a rákövetkező abszolutizmus két évtizede bénított meg minden nemzeti törekvést. Amire aztán báró Eötvös József kultuszminiszter 1869-ben anyagi lehetőséget talált a nemzeti könyvtár életének méltó megindítására, az Illésházy-könyvtár ládából előbányászott anyaga elmerült a feldolgozásra váró művek tengerében. Pár évnyi rohammunka következett egy fiatal könyvtártiszt vezetésével, aki már az Illésházy-könyvtár nevét sem tudta, s beszámolójában mint "Istvánffy-könyvtár" emlegette.

Az Országos Széchenyi Könyvtár százéves fennállását ünneplő kiadvány a "nagybecsű" dubnici könyvtárnak már hozzávetőleges mennyiségi adatait sem tudta közölni, nemhogy szellemi értékéről számot adhatott volna.

Végül is Illésházy István gondoskodásának köszönhetően ezt a feladatot az ajándékozást követő másfél évszázad múltán Berlász Jenőnek sikerült elvégeznie. A dubnici könyvtárról ugyanis 1792 óta két leltár maradt ránk. Ezek szerint a nagybecsű ajándék mintegy 6000 műből, hozzávetőlegesen 8000 kötetből állott. Az egészből egy százalékot sem tettek ki a kéziratok. Maguk a szakcsoportok általános jellegű könyvtárról árulkodnak, amelyben a ritkaságok száma a két százalék alatt maradt.

A szakcsoportokban messze elöl jár a filológia, ami mintegy az állomány kétharmad részét teszi ki. Akkoriban azonban ide számítottak minden humán és félhumán tudományt, tehát például a történelmet is. Érdemes egy pillantást vetni a "milesii", vagyis a regények szakjára. Megdöbbentő, hogy az idő tájt milyen mennyiségben kerültek ki a sajtó alól ismeretlen szerzők jelentéktelen elbeszélései, többkötetes és egykötetes regények, többnyire sorozati keretekben.

"Der Freund der Lectüre findet eine Auswahl unter mehreren tausend Büchern" - írta Mednyánszky Alajos a Vág folyón tett festői utazásról szóló német nyelvű könyvében a dubnici kastélyról -, vagyis: a könnyű olvasmányok barátja több ezer könyv között válogathat itt a könyvtárban. Az ugyancsak bibliofil és oklevélgyűjtő Mednyánszkynak 1826-ban jelent meg ez a könyve Pesten. Ahogyan annak idején a holland Jakob Tolliust idéztük Zrínyi csáktornyai várának leírásánál, Illésházy István esetében is érdemes Mednyánszky leírásának néhány sort szentelni, a terebélyes négyszöget alkotó dubnici kastélyról, amelyen egy patak folyik át, és valaha árok vette körül. Nemcsak a könyvek kedvelői érezhetik jól magukat ebben a kastélyban, amely gyönyörű környezetével már messziről csalogat. "A zene híveinek figyelmét Mälzel-féle gépek kötik le, amelyek megismertetik az érdeklődőt Bécsnek a zeneművészet fővárosának legújabb termésével; aki a hazai régiségekben leli örömét, az üvegszekrényeket vegye szemügyre: tartalmul igen-igen ritka és drága holmi; akit végül festmények, fegyverek vagy lovak vonzanak, annyi időt szentelhet nekik, amennyit csak megenged a társas élet, mert itt mindezeknek messzi földön nincs párja. A kastélyhoz nagy kiterjedésű park csatlakozik, sok szép részlettel és egy toronnyal, amely az emelkedő part legmagasabb, a Vág felé kiugró pontján áll, és - mintha világítótorony lenne - az egész völgyből látható, és végigtekint az egész völgyön. Egy hosszúkás épület fák kettős sorának ad otthont: Hesperia aranyalmáit és örökzöld citromainak gyümölcseit hordozzák, nem ládákban, hanem szabadon a földbe ültetve, hogy kedvükre terjeszkedhessenek. Boldogan és dúsan tenyésznek, alig érzik, hogy hazát cseréltek, mert egy ügyes szerkezet félretolja a koronájukra nehezedő tetőt, mihelyt Szent Pongrác becsapja a kaput a rideg északi szelek orra előtt."

Berlász Jenő gondos felmérése azt igazolja, hogy az Illésházy-könyvtár a hazai társadalmi-szellemi fejlődéssel szoros kapcsolatban állt, esetében tehát semmiképp sem lehet szó holmi "tapétának" ötletszerűen összevásárolt könyvhalmazról, hanem hosszú időn át folyamatosan kiépült gyűjteményről. Bátran hozzátehetjük azonban, hogy végső formájához nagyban hozzájárult az utolsó tulajdonos, aki egri joghallgatói évei alatt megcsodálhatta a gróf Esterházy Károly bőkezűségéből létesült és egyeteminek tervezett liceumi könyvtárat, de tanulhatott bibliofilfát anyai nagybátyjától, Batthyány József hercegprímástól is.

Az anyag nagy részét osztrák és német kiadványok képviselik, húsz százalékra tehető a magyar nyomdákból kikerült termékek száma. Ezt a nyelvi megoszlást szépen tükrözi a könyvtár 22 darabot felölelő RMK állománya, amelyek között magyar nyelvű nincsen, és túlnyomó részük magyar szerzők külföldön megjelent idegen nyelvű munkája. Több ritka mű akad közöttük, s a mai napig unikumnak számít az a latin filozófiai munka, amely Illésházy Ádámnak a baccalaureusi fokozat elnyeréséért tett vizsgálata alkalmából jelent meg tanárának, a jezsuita Makar Andrásnak tollából Nagyszombatban, 1656-ban. Joggal tételezhetjük fel tehát, hogy ez időben volt már Illésházy-könyvtár.

De továbbmenve a könyvtár régiségei között, más, perdöntőbb bizonyítékokra is találunk.

A könyvtárnak négy középkori kódexe volt. Ma ezek is az Országos Széchényi Könyvtárban találhatók. Közülük kettőben, egy Cicero- és egy Barbarus-kódexben ott áll bejegyezve latinul, hogy "gróf Illésházy József katalógusába beírva" és az utóbbi mellett 1728-as, az előbbi mellett pedig 1729-es évszám áll. Ezek szerint az ajándékozó István nagyapja, Illésházy József országbíró már olyan könyvtárral rendelkezett, hogy arról érdemes volt - sajnos ma már nem található - katalógust készíteni. Megéri ezeket a kódexeket kissé vallatóra fogni.

Az a bizonyos Barbarus-kódex a 15. század első felében élt Francesco Barbaro velencei humanista és államférfi fő műve: De re uxoria, vagyis a házaséletről. Pedagógiai jellegű mű, ez indította meg a humanista esküvői köszöntők divatját. Benne Illésházy Józsefet több mint egy évszázaddal megelőző másik posszesszori bejegyzés áll, amely arról tudósít, hogy gróf Thurzó György, Árva örökös főispánja és Magyarország nádora könyvtárába tartozott 1611-ben. Egy másik, ugyancsak latin bejegyzés szerint, a biccsei könyvtárba Náprágyi Demeter kalocsai érsek írta be, aki 1613-ban nyerte el ezt a méltóságot. Biccse a Thurzók fészke volt, és íme szóról szóra ugyanazt az 1611-s Thurzó-beírást találjuk a könyvtár harmadik jeles kéziratában, a korvinák közé tartozó Ransanus-kódexben is.

Eszerint tehát a Thurzók és az Illésházyak könyvtára között valamilyen kapcsolatnak kellett fennállnia. A családfa alapján nem is nehéz rátalálni erre az összefüggésre. Az 1609-ben nádorrá lett Thurzó György leányát Illésházy Gáspár vette feleségül. E leány révén került a két kódex az Illésházy-könyvtárba a Thurzók biccsei várából. A 16-17. század fordulóján ezek szerint már létezett az Illésházy-bibliotéka.

Mielőtt még tovább mennénk visszafelé az időben, időzzünk el kicsit ezeknél a kódexeknél. Mint láttuk, a Barbarus-kódex mellett a Ransanus-kódex is a Thurzók tulajdonát képezte. Ez az utóbbi pedig hiteles korvina, és nem is akármilyen. A szerző Beatrix királyné atyjának, a nápolyi királynak követeként jött Magyarországra, s mint tudós humanista főpap, a királyné számára megírta a házasság révén szerzett új hazájának történetét. A kódex Mátyás halálakor még nem lehetett teljesen készen. A könyvet kinyitva elénk tárul ugyan az az impozáns jelenet, amint a szerző felajánlja művét a királyi párnak, de a kép alját már Mátyás utódának, II. Ulászlónak, valamint Bakócz Tamás bíborosnak a címere díszíti. A szerző Mátyás halála után visszament Nápolyba, és magával vitte művét is. Később unokaöccse a díszes kódexet Bakócznak ajándékozta, annak az egyetlen magyar főpapnak, akit 1513-ban a pápai trón esélyeseként emlegettek. Későbbi tulajdonosaként ismerjük Révay Péter koronaőrt a 16. és 17. század fordulóján, majd nem sokkal későbbről - mint láttuk - Thurzó György nádort.

Mindmáig rejtély, hogyan került a korvina a 19. században Jankovich Miklós tulajdonába - alakjával rövidesen találkozni fogunk -, 1830-ból keltezett posszesszori bejegyzése megtalálható a kódexben. Habent sua secreta... Akárhogyan is, végül a Ransanus-kódex ma az Országos Széchényi Könyvtár büszkeségei közé tartozik.

Egy időben korvinának tartották az Illésházy József posszesszori bejegyzését tartalmazó Cicero-kódexet is, amint erről egy 16. századi bejegyzés tanúskodik: "Ex Bibliotheca Regis Matthiae - Mátyás király könyvtárából". A bejegyzőt félrevezethette, hogy a kódex Firenzében készült. Egyébként ott látható rajta az 1521-ben elhunyt Bakócz Tamás esztergomi érsek címere, majd két, közelebbről nem ismert posszesszorként egy stájer Georgius Rithaimerius 1523-i, és Gasty (?) Kristóf 1525-i bejegyzése.

Az Illésházy-könyvtár negyedik kódexe a Dubnici krónika.

Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza,
Te dicső hajdankor! fényes napjaidra;
Szomorú tallóján ősi hírnevének,
Hej! csak úgy böngéz már valamit - mesének.

Arany János eposzának, a Toldi szerelmének első négy sora ez, amelyhez forrásul Arany nagymértékben felhasználta a Dubnici krónikát. Őt mindig erősen foglalkoztatta az "epikai hitel". A Toldi szerelmének sok megszakítással majd három évtizedig tartó írása közben rájött, hogy az egymással szorosabb-tágabb rokonságot tartó középkori kódexeink közül éppen ez tartalmaz eposzának idejéből, Nagy Lajos korából eredeti, más krónikákban nem található részleteket. Arany magát a kéziratot használta, mert szövegét csak a Toldi szerelmének megjelenése után nyomtatták ki. Ezek szerint a ládákban őrzött ajándék jelentősebb darabjaihoz talán előbb is sikerült hozzájutni.

A negyedrét alakú, papírra írt kódex eredeti kötésével együtt Mátyás idejében készült. Szellemi szerzője a tartalomból következtetve váradi ember lehetett, a kötése is Vitéz János váradi kötését utánozza, de egyszerűsített formában. Ahogyan az írása sem reneszánsz scriptorra vall. Nagy, szögletes, de tetszetős szerzetesírás. Készíttetője vagy nem rendelkezett annyi pénzzel, vagy nem akart annyit rászánni, amennyibe egy szépen illuminált hártyakódex került volna. A szövegben helyet hagytak ugyan díszes kezdőbetűk és illusztrációk számára, de ezek betöltetlenül maradtak. Csak az első lapon van a Szentháromságot ábrázoló, tehát nem is a tartalomra vonatkozó kép.

Ki rendelte meg, ki írta, ki volt a scriptor? A kódex hallgat. Az üres lapokra írt bejegyzések azt sejtetik, hogy a 16. század közepe táján a Drágffy család, vagy esetleg e család birtokainak szomszédságában lévő kolostor könyvei közé tartozhatott. Arról semmi nyom nem árulkodik, hogy mikor került a nevét adó dubnici könyvtárba.

Ahová így most szépen visszakanyarodtunk. Az Illésházy-gyűjtemény történetét visszafelé göngyölítve eljutottunk a 16-17. század fordulójáig. A rendelkezésünkre álló adatok feljogosítottak arra a következtetésre, hogy a Thurzó lányt feleségül vevő Illésházy Gáspár nagybátyjának, az 1609-ben fiú utód nélkül elhunyt István nádornak már volt bibliotékája. Megerősíti ezt az is, hogy a családnak ezt az első számottevő tagját magas műveltségű politikusként ismerjük, akinek az uralkodó még a nádori méltóság elnyerése előtt megküldte az 1595-1601. évi nyomtatott törvényszövegek hivatalos kiadványát. Ettől kezdve a család tagjai által írt művek, a nekik szóló könyvajándékozások és ajánlások, valamint autográf bejegyzések a könyvtár folyamatos életére utalnak. Csak egyetlen érdekességként ragadjuk ki ezek csoportjából a lipcsei egyetemen tanult Illésházy Gáspárnak, Thurzó Ilona férjének Viridarium (Virágoskert) című latin idézetgyűjteményét. Ez a szerző halálának évében, 1643-ban jelent meg Trencsénben, és monogramos posszesszor-kötésben maradt ránk. Barna bőrrel bevont kötéstábláján a következő jelek állnak:

CCI
PDT
MDCXLIII

Értelmezésük: "Comes Casparus Illésházy - Perpetuus Dominus a Trenchin", vagyis "Gróf Illésházy Gáspár, Trencsén örökös ura" és alatta római számokkal a megjelenés éve, 1643.

Elidőzhetnénk még a könyvtár számos más értékes darabjainál, mint amilyen például a 29 ősnyomtatvány. Az ezekben található bejegyzések egy része arra utal, hogy a II. József által feloszlatott szerzetesrendek könyvtárából kerültek szervezett könyvtárfejlesztői munkáról árulkodva Dubnicra. A többi őrzi a titkát. A könyvtár értékei közé tartozott továbbá mintegy 80 Illésházy-posszesszor bejegyzés a Régi magyar könyvtár anyagában, vagy Zrínyi Miklós Török áfium ellen való orvosság című művének kézirata. Érdemes lenne széttekintenünk a térképeknél, vagy a képes ábrázolásokat tartalmazó gyűjteménynél, benne például Wilhelm Bauernak Ovidius Átváltozások című művéhez 1750-ben kiadott metszeteivel. Úgy érezzük azonban, hogy szándékunk szerint e lapokon is törlesztettünk valamit abból az adósságból, amivel az életében is örökké csak adakozó Illésházy Istvánnak tartozik a magyar bibliofília története.

A Batthyány kezdeményezésre indult, majd ferences kézbe került németújvári könyvtárról úgy szóltunk, mint a napjainkig fennálló legrégibb magyar könyvtárról. Másfajta szempontból elsőség illeti a dubnici Illésházy-könyvtárat is. Hiszen legalább hét nemzedék könyvgyűjtő fáradozásának emlékét láthatjuk benne. "S éppen ez az - írta Berlász Jenő -, ami szerintünk a gyűjteménynek kultúrhistóriai jelentőséget ad. Hazai könyvtártörténetünk ugyanis meglehetősen rácáfol a magyar társadalom vélt hagyományőrzési hajlamára. Megfigyelésünk szerint a 14. századtól kezdve nagy számban keletkezett gazdag magánkönyvtáraink (a főúri, nemesi, polgári vagy tudósgyűjtemények egyaránt) általában csak egy-két generáción át maradtak együtt, aztán feloszlottak, szétszóródtak, elvándoroltak ismert vagy ismeretlen új birtokosokhoz. Ma már alig lehet felmutatni olyan magánkönyvtárt, amely a 18. századnál régibb korszakból eredne. A dubnici könyvtár az egyetlen fennmaradt gyűjtemény, amely a humanizmus koráig visszanyúlva a műveltségváltások egész sorát reprezentálja, és mély bepillantást enged társadalmunk politikai vezetőrétegének kulturális fejlődésébe."



Előző fejezet -- Címlap -- Következő fejezet