Előző fejezet -- Címlap -- Következő fejezet

21

JANKOVICH MIKLÓS
1773?-1846

A magát nagyvárossá álmodni kezdő Pest elég kicsi volt még 1824-ben ahhoz, hogy egy szép őszi napon minden lakója felfigyeljen a József nádort Budáról Pestre áthozó főhercegi hintóra. A kisváros lakói izgatottan dugták össze fejüket, kíváncsian hallgatták a jól értesültek magyarázatát, hogy miért is állt meg a hintó a Hatvani utcában lévő Jankovich-ház előtt. A Hazai és Külföldi Tudósítások című pesti lap szeptember 15-i száma a találgatásoknak óvatos formában oly irányt adott, hogy a társadalom hőn óhajtja a Jankovich-féle tudományos és művészeti kincseknek a nemzet számára való megszerzését. Ebből aztán mindenki megerősítve látta a kósza hírt, hogy Jankovich Miklós, a "dúsgazdag táblabíró", anyagi gondok miatt meg akar válni a maga nemében magyar földön páratlan irodalmi-tudományos, illetve művészeti-régészeti gyűjteményétől.

Jankovich Miklós nevét akkor már szerte az országban jól ismerték.

A család ősei - nevük is erre utal - valahonnan a horvát végekről menekültek a török elől, s meg sem álltak Trencsén megyéig. Ott Jeszenice kis falujában találtak új otthont maguknak, a királyi Magyarországon. Vagyonszerzésen kívül a kardforgatásban is jeleskedett a család, nyilván az utóbbinak köszönhetően kaptak Budavár visszafoglalásának évében, 1686-ban nemességet. Az előbbinek eredményeképp pedig - bár csak a későbbiek során -, a mi Miklósunk atyja, már a rangos trencséni családok előkelő helyzetében sok ezer hold terjedelmű földet szerzett Fejér, Pest és Nógrád megyében. Jászkun kapitány, királyi táblai ülnök szerepel címei között, amellett literátus érdeklődésével ő vetette meg az alapját a később oly nagy hírre emelkedett családi könyvtárnak. A szerzetesrendek feloszlatása II. József alatt annyi könyvet és műkincset mozgatott meg, hogy sok emberben szinte önkéntelenül felmerült a bibliofília vagy a műgyűjtés gondolata. Az öreg Jankovich is kapott a lehetőségen, s pesti háza készséggel adott otthont könyveknek és kéziratoknak.

Ebben a házban látta meg a napvilágot 1772-ben a mi Miklósunk is. A váci piarista Teréziánum után a pesti, ugyancsak piarista gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait. A piarista iskolák híresek voltak mind a magyar nyelv felkarolásáról, mind a hazaszeretetre való nevelésről, s ehhez járult a nyiladozó értelmű ifjúnak a kiváló történettudóssal, Cornides Dániellel való kapcsolata, akit atyja minden valószínűség szerint házitanítóként fogadott melléje. Nála még több könyvet láthatott, mint otthon, nem is szólva az Egyetemi Könyvtárról, ahol Cornides dolgozott. A tudomány eme csarnokában nyílt alkalma azzal a Horvát Istvánnal találkozni, akitől báró Eötvös József szavai szerint egy nemzedék tanult hazaszeretetet. A Horváttal és körével való találkozás a nemzeti könyvkultúra emlékei iránti érdeklődésének még romantikus színezetet is adott.

Ilyen indíttatások hatására nem csoda, hogy - a gimnázium után felsőbb tanulmányait a pozsonyi királyi akadémián befejezve - a nemesi körökben szokásos közigazgatási téren való pályakezdésre semmiféle hajlandóságot nem érzett. Négy évig próbálkozott ugyan vele, de azután atyja halálával átvette a családi birtok kezelését, és azt a napóleoni idők háborús konjunktúrájának következtében ügyesen növelte.

1798-ban megnősült, s az új század első évtizedének végén már teljesen át tudta adni magát az ifjonti években kitűzött hazafias célzatú kultúrkincsgyűjtésnek és tudós-irodalmi nemzetszolgálatnak. E téren ugyanis akkor már évek óta tevékenykedett.

Gyűjtőmunkájához még 1793-ban egy szerencsés vétel adta meg a lökést. Sikerült megszereznie a budai egyetem egykori diplomatika professzora, Wagner Károly hátrahagyott 800 kötetes történeti szakkönyvtárát 1500 ezüst forintért. Felizzott benne az Egyetemi Könyvtár polcai között elkapott gyermekkori láz, a Bibliotheca Hungarica eszméje, és szinte Széchényi Ferenccel egyidőben azonos cél megvalósítására indult. Ettől a programtól két év múlva elkanyarodott az útja. Emlékezünk rá, hogy 1795-ben mennyire elámította a Kazzay-féle gyűjtemény, amely nemcsak hogy könyveken kívül bőven tartalmazott egyéb régiségeket és ritkaságokat, de könyvtára is inkább az egyetemes európai jelleget tükrözte. A jutányos áron felajánlott gyűjtemény megvásárlásához azonban - kiskorú lévén - nem kapta meg az atyai engedélyt. Viszont az élmény, az egész gyűjtemény látványa, olyan kísértést jelentett számára, amelynek nem tudott ellenállni. Érdeklődési köre ettől fogva túllépte a hungaricum szabta határokat. Amikor a század végén a birtokigazgatási központból, Székesfehérvárról Pestre költözött, már az a cél vezette, hogy az ország kulturális központjából folytathassa minden műkincset, ritkaságot és könyvet kereső tevékenységét, fürkészve szerte az országban megszerezhető gyűjtemények és tudós jellegű könyvtárak után. Mint említettük, a század első évtizedének végén már teljesen ez a feladat kötötte le, sőt elérkezettnek érezte az időt, hogy sort kerítsen eddig összegyűjtött könyveinek és műkincseinek rendszerezéséhez.

Hogyan jutott hozzájuk? Az első időkben kedvenc vadászterülete volt a török uralom alá sohasem tartozó Felvidék, ahol nagyon sok emléke maradt fenn a középkori Magyarország művelődésének. 1793-ban maga is járt Sáros megyében, kiépítve kapcsolatait műgyűjtő evangélikus lelkészekkel, literátus emberekkel. Csakhamar sikerült megszereznie Fejérváry Károly földbirtokosnak 17-18. századi könyveket, továbbá leveleket, középkori okleveleket tartalmazó hagyatékát jutányos áron a hitelezőktől szorongatott örökösöktől: 3400 helyett 1810 ezüstforinton. Sok mindent szerzett Sartori Dániel besztercebányai evangélikus lelkésztől, továbbá bőven vásárolt a Felvidék egyik legnevesebb könyv- és kéziratgyűjtője, a már többször említett Dobai Székely Sámuel hagyatékából is.1809-ben a fogsága után ismételten anyagi gondokkal küzdő Kazinczy Ferenc könyveit vásárolta meg előnyösen.

Ezenkívül fel kell sorolnunk még jó néhány nevet. Egyrészt mert - bár bibliofilekről szólunk - nem szentelhetünk mindenkinek külön fejezetet, másrészt mert gyűjtőink közül a bőségesen fennmaradt dokumentumoknak köszönhetően talán éppen Jankovich Miklós ez irányú tevékenységéről rendelkezünk a legtöbb adattal. Íme a lista: Hambacher Sámuel, a tizenhárom szepesi város főorvosa, akinek híres hungaricum-gyűjteménye volt, Laucsek Márton szakolcai evangélikus lelkész, báró Orczy László főispán, a jeles költő fia, Tartina Mihály hányatott életű miskolci gimnáziumi tanár, Kuzmányi Sámuel rimaszombati református lelkész, Lehoczky András nagyszombati táblai ülnök és genealógus, Semsey András septemvir és giralti földbirtokos; a felvidékieken kívül: Kovachich Márton György jogtörténész, egyetemi könyvtárőr, Bobics János pesti ügyvéd, Ribay György evangélikus lelkész, majd pesti antikvárius, akinek híres szlavika gyűjteményéért nem sajnált kifizetni 1800 ezüstforintot, Vietorisz Jonathán soproni gimnáziumi igazgató, továbbá gróf Virzay Mihály és gróf Illésházy István főúri gyűjtők.

A bibliofíliát úgy definiáltuk mint passziót, nemes szenvedélyt. Az az érzésünk, hogy Jankovich esetében egyre inkább "a" szenvedély lépett előtérbe: felkutatni minden ritkaságot, minden régi és szép könyvet, kódexet, kéziratot, beleértve a német és szláv kultúrterületet is. Kapcsolatba lépett külföldi könyvkereskedő cégekkel - a pestiekkel már régebben összeköttetésben állt -, hiszen az ott kialakult gyakorlat szerint hagyatékok, árverések ügyét ezek intézték: Bécs, Lipcse, Augsburg, Nürnberg és más német városok aukcióiból érkeztek hozzá értékes darabok. Pedig eddig még csak a kezdeti, nagyjából az 1790 és 1817 között folyó gyűjtőtevékenységéről szól, amelynek utolsó évtizedében megkezdte Pesten a Hatvani utcai és Kerepesi úti házaiban az egybegyűlt anyag felmérését és rendezését is.

Gyűjteményét - az alkalmat valószínűleg a rendezés befejezte szolgáltatta - az ország éppen akkor, 1817-ben induló, első korszerű tudományos-kulturális folyóiratában, a Tudományos Gyűjteményben ismertette a szerkesztő, a történettudós Fejér György egyetemi tanár. Jóllehet számszerű adatokat nem mindig közölt, inkább csak a kiemelkedő daraboknak szentelt külön figyelmet, a gyűjtemény két fő ágának, a külföldről származó anyagnak és a Bibliotheca Hungaricának szakcsoportok szerinti bemutatásából a szakemberek meglepetve vonták le a következtetést: ami összegyűlt, az túlszárnyalja a Széchényi Ferenc által másfél évtizede alapított országos könyvtárat.

A teljes külföldi gyűjtemény 8-10 ezer kötetre rúghatott, köztük 300 ősnyomtatvány és igen ritka régi könyv. Gazdag kéziratos anyagában 250 kódex, sok ezerre menő középkori oklevél, újkori közirat és magánlevél, köztük olyan értékek, mint Melanchthon levelei, vagy Luther eredeti végrendelete és levelei. A reformáció kezdeteinek ezeket a becses emlékeit 1804-ben vásárolta Helmstadtban, Johann Benedict Carpzov professzor elárverezett könyv- és kézirattárából. Ennél azonban sokkal gazdagabb volt a kezdeti fő gyűjtőkör, a Bibliotheca Hungarica anyaga, a hazai nyomdászat régiségeivel, a magyar nyelven nyomtatott, továbbá a külföldi magyar vonatkozású műveknek gazdag tárházával, nem is szólva a kéziratokról.

Oldalakat tenne ki az értékek felsorolása. Így éppen csak felvillantjuk a magyarországi nyomdászat első termékét, a Fehérváry Károly gyűjteményéből vásárolt Hess-krónikát. A kéziratok tömkelegéből 20 kódex közül egy korvinát, nevezetesen Curtius Rufus művét Nagy Sándor tetteiről, De gestis Alexandri Magni címmel. Nem tudjuk, hogyan jutott ennek a korvinának a birtokába, akárcsak később egy másiknak, amely Petrus Ransanus Magyarország történetéről szóló művét tartalmazza. De ennek legalább a sorsát tudtuk követni az Illésházy-könyvtár ismertetésénél. Jankovich kódexei közül meg kell említeni olyan magyar nyelvemlékeket, mint a Margit-legendát, valamint Szent Elek és Remete Szent Pál életét. Mindehhez gazdag metszetgyűjtemény is járult, térképekkel, város- és várábrázolásokkal. Ennek a hungaricum jellegű gyűjteménynek esetében Fejér György még jobban adós maradt a számadatokkal, de leírásából egyértelműen kitűnt, hogy állománya mértékeiben is, értékeiben is meghaladja az Országos Könyvtárét.

Amellett Fejér György ismertetéséből az is kitűnt, hogy nem valamilyen befejezett múzeumot akar a Tudományos Gyűjtemény olvasói elé tárni, hanem a tulajdonos gyűjtőmunkája tovább folytatódik. Sokszor el kell álmélkodnunk elmúlt korok embereinek munkabírásán, különösen, ha - például a szellem embereinél - az esti órák gyertyafényére gondolunk. Vagy talán éppen amellett könnyebben ment a gondolatok formába öntése, a koncipiálás, ahogyan akkor a fogalmazást nevezték? Miközben a gyűjtemény további fejlesztéséhez folyamatos szervező munkára volt szükség, Jankovich helyet engedett az ifjú évek tudományos nekibuzdulásainak is. Tanulmányokat tett közzé a Tudományos Gyűjteményben, miközben nem vonta ki magát a reformkor pezsgésének művelődési mozgalmaiból sem. Publikációkra bőven találhatott anyagot az eddig összegyűlt értékeiben, amellett fáradhatatlanul dolgozott - négy évtizeden át - az 1830-ig eltelt három évszázad magyar nyelvű nyomtatott termékeinek bibliográfiáján. Ez az összeállítása nem jelent meg ugyan nyomtatásban - ma a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára kézirattárában található -, de hathatós ösztöntőül szolgált a gyűjtőmunkájának folytatására, új, eleddig ismeretlen könyvek felkutatására. Egyre inkább úgy tűnt, hogy megszállottja lett a gyűjtésnek. Pedig bizonyos, intő jelek mintha mérsékletet javalltak volna. Felesége 1814-ben elhalálozván új ra nősült, de két serdülő gyermeke nem szívelte a mostohát. Ráadásul a nagyobbik, az 1801-ben született Miklós botrányokkal, adósságokkal keserítette szüleit egy teljes évtizeden át, míg 1831-ben meg nem halt. Apja az előző évben kitagadta, így - szerencsére - az utána maradt 150 000 forintos adósság csak kismértékben nehezedett rá, de akkor már éppen elég volt birkózása saját adósságaival. Letűnt a napóleoni időkben a mezőgazdasági termékekben mutatkozó konjunktúra, a devalváció pedig megrendítette az egész ország pénzügyi helyzetét.

Jövedelmei tehát alaposan megcsappantak, ennek ellenére a gyűjtést a régi lendülettel folytatta. A pesti és pozsonyi könyvkereskedőket figyelő szolgálattal bízta meg, és továbbra is változatlanul érdekelték a hagyatéki könyvtárak. Talán itt sem lesz érdektelen megemlíteni azoknak a nevét, akiknek gyűjteményét részben vagy egészben sikerült megszereznie: Klanicza Márton gömöri szlovák evangélikus lelkész, Péchy Antal sárosi főesperes, Stipsich Ferdinánd pesti orvosprofesszor, Petényi Gábor szlovák evangélikus lelkész és Sennovitz Mátyás eperjesi igazgató tanár. Tovább őrizte külföldi kapcsolatait is. Bécsben 30 céggel állt összeköttetésben, de olyan intenzív forgalmat bonyolított le a német könyvpiaccal is, hogy munkásságára felfigyelvén két jeles német tudományos társaság is tagjai közé választotta.

Mindezeken túl arra is volt gondja, hogy szorgoskodásának eredményeiről a Tudományos Gyűjtemény 1830-i évfolyamában Magyar hajdankor emlékei címmel a hazai közönségnek beszámoljon. Leírásában - éppen az összegyűlt anyag óriási terjedelménél fogva - a Fejér György-féle ismertetésnél is általánosabb képet adott, bár olykor - nyilván csak becslés útján nyert - számadatokat is közölt. Gyűjteményében továbbra is megkülönböztette a nemzetközi és hungaricum jelleget. Az előbbinél valamivel több mint 16 ezer kötetet említ, köztük talán 200 latin nyelvű középkori kódexszel. Jóval nagyobb számot, mintegy 62 ezret tettek ki a hungaricumok. Hangsúlyozta, hogy valóban "szám" és nem "könyv" értendő, nyilván abból kiindulva, hogy 20 tékát kitevő, tehát nagyon sok néhány lapból álló aprónyomtatvány is helyet kapott köztük. A kéziratokról és gyűjteményének egyéb részeiről olyan általánosságban szólt - például "mintegy 60 tékára való fa- és rézmetszet" -, hogy abból számszerű következtetést nehezen lehet levonni.

A Magyar hajdankor emlékei című írás felrázta a nemzeti közvéleményt, és Jankovichnak ez is volt vele a célja. Hat esztendő telt el a bevezetőben említett nádori látogatás óta, és a beavatottak már akkor úgy tudták, hogy a nagy gyűjtő anyagi gondokkal birkózik. E vélekedést meg is erősítette a látogatás után rövidesen benyújtott folyamodványa, arra vonatkozóan, hogy a nádor a gyűjteményének megvásárlása ügyét terjessze az országgyűlés elé. Ez össze is ült 1825 őszén - a reformkor hajnalát ettől számítjuk-, az ügyet azonban "boldogabb időkre" halasztották. Öt évig nem is történt semmi, s akkor, 1830-ban megjelent a Magyar hajdankor emlékei... Előbb Pest vármegye, majd a többi is felsorakozott az ügy mellé, s végül 1832. november 10-én 150 000 ezüstforint vételáron létrejött a szerződés. Ebből Jankovich 50 000 forintot a nemzet és a haza iránt érzett hálából és szeretetből elengedett. És boldogan élt míg... Hiszen látszólag minden a mesék szabályai szerint történt. Gyűjteménye - és ez ki is járt neki - a legméltóbb helyre került, anyagi nehézségei megoldódtak, nekivághatott volna a régi jó táblabírák békés öregségének. Ő azonban ehelyett haladt tovább a megkezdett úton. Számára az élet és a gyűjtés már összefonódott. Három év múltán egészségi okokból felkereste az osztrák Ischl gyógyfürdőjét, de ha már külföldön járt, hogyan hagyhatta volna ki a műgyűjtés olyan zarándokhelyeit, mint Bécs, Melk, Lambach, Salzburg, azután egy kicsit távolabb München és Trieszt, és természetesen az útba eső kisebb helyeket. Hazatérve újra megindultak hozzá a műtárgyak, könyvek, kéziratok, különösen egy szemfüles, bár nem egészen megbízható antikvárius, Literáti Nemes Sámuel révén, akinek alakjával érdemes lesz majd közelebbről megismerkednünk. Eleinte idegenkedett tőle, de később ápolta vele a kapcsolatot, mert hitelbe tudott nála vásárolni.

Egy évtized múltán,1844-ben Jankovich újra a nádorhoz fordult újabb gyűjteményének eladása ügyében. Az erről készített saját kezű kimutatása alapján ezt is kiváló értékűnek kell tartanunk. Jankovich értette a dolgát. Csak éppen anyagi ügyeinek intézésében nem járt el kellő gonddal, nem tudott szenvedélyének parancsolni. És bizony még a nádornak tett ajánlat évében, 1844-ben csődbe került. 144 000 forinttal tartozott hitelezőinek, ezért vagyoni ügyeinek kezelését Nagy István megyei főjegyzőre bízták. Vagyis gondnokság alá helyezték. (A gondnok, Nagy István alakjával rövidesen majd külön fejezetben találkozunk. Még az asztali pénzét is gondnok utalta ki. Ekkor hetvenéves is elmúlt már... Életereje felőrlődött, a következő év végén ráadásul súlyos betegségbe esett. Áldozatkész felesége karjaiban halt meg 1846. április 18-án. A rácalmási családi sírboltban temették el. Abban az időben a pisztoly volt az "úri menekülés". Ő erre az utolsó kihívásra is megtalálta az adekvát feleletet. Csendesen meghalt.

Kivételes egyéniség volt. Életműve mintha cáfolná azt, amit többek között a két Széchényiről mondtunk. Az ország határain túl öregségében járt, akkor is inkább csak a "szomszédban". Angliában például sohasem, mégis valahogy ösztönösen tudta, hogy az angol gentleman egytől irtózik a legjobban, ha netán rányomják a "bad looser", a rossz vesztő bélyegét. Nem tudjuk, milyen lélekkel fogadta például ifjú korában, amikor megtudta, hogy Széchényi Ferenc az övével azonos életcélt tűzött maga elé. Mindenesetre nem hátrált meg. Vitte szenvedélye, amellyel nemzedékek, egész múzeumi apparátus műgyűjtő munkáját végezte el. Ez irányú tevékenységét Berlász Jenő nagyon találóan jellemezte: "Sokkal több és becsesebb irodalmi kinccsel gyarapította a múzeumot, mint maga az alapító Széchényi Ferenc, sőt minden addigi donátor együttvéve... E könyvtári gyarapodást a kortársak és sokáig az utódok is - okkal - úgy tekintették, mint a nemzeti könyvgyűjtemény második megalapítását. Elhalványulva bár, még századfordulónk nemzedéke is őrizte ezt a tudatot."

Azt viszont tudjuk, hogy leverte a sikertelenség, amikor első gyűjteményének eladása után vagyona romjaiból eredménytelenül pályázta meg a Múzeum igazgatói állását. A táblabíró világ azonban nem tartotta ildomosnak, hogy csődbe jutott ember kezelje az ország szellemi kincseit, azt a gyűjteményt, amelynek nagy részét éppen ő adta el a nemzetnek. Adta el... Ezért a kis igekötőért sok szemrehányás érte. Miért nem ajándékozta? Nem mindenkinek volt olyan széles látóköre, mint József nádornak, aki jól tudta, hogy a múzeum saját erejéből aligha lett volna képes megszervezni és véghezvinni azt, amit Jankovich teljesített. És amit a fiatal Jankovich - világosan átlátva - egy Kazzayhoz írt levelében már pontosan megfogalmazott: "Ó bár én oly szerencsés lehettem volna, hogy azon tudományi kincseket, melyeket drága Öreg uram 90 esztendei élete folyamatáig gyűjtött, egyszerre és oly csekély munkával magamévá tehettem volna [...]" A szemrehányók azt sem vették figyelembe, hogy Jankovich mindent eladhatott volna külföldi műkereskedőknek is. Valószínűleg igen jó pénzért válhatott volna meg például Luther eredeti végrendeletétől, de ő odaajándékozta a pesti magyar nyelvű ágostai hitvallású evangélikus egyháznak, és ezt máig is ott őrzik becses kincsként. Tétel vagy ajándék, egyre megy: a lényeg az, hogy életműve bekerült a nemzet kincsei közé.

Széchényi Ferenccel kapcsolatban említettük már azt a jelenséget, hogy a dolgok rendeltetésszerű folyása szerint a nagy nemzeti gyűjtemények szinte vonzzák magukhoz a műkincseket. Beigazolódott ez a Nemzeti Müzeum esetében is: immár ide vándoroltak azok az értékek, amelyek eladdig Bécsben kötöttek ki. Jankovich Miklós elévülhetetlen érdeme, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum létrejöttének idejében, egyéni gyűjtők - a komputerek világából vett kifejezéssel "egyszemélyi mágneses erőterek" - esetleg nemzedéken át folytatott munkájának eredményét vásárolta össze az egész országból. Azután anyagi gondjai miatt eladni kényszerült - de nem külföldre, hanem a hazának. Semmiképp sem volt tehát "rossz vesztő", mindvégig gentleman maradt abból a különös fajtából, amit az idő tájt az angolok úgy neveztek, hogy "literary gentleman".

Micsoda szerencse, hogy első gyűjteménye nem került a másodiknak sorsára. A hagyatéki tárgyalás csűrés-csavarásainak során, végül is 1852 január végén sor került a második gyűjtemény árverésére. A család ugyan előzékenyen elővételi jogot biztosított a Nemzeti Múzeumnak, de ezt a lehetőséget csak a könyvtár ragadta meg - 8000 forintért vásárolt tőlük főleg kéziratokat. Nem élt már az anyagi lehetőségeket felkutató József nádor! A szerzemény nagy része középkori oklevél, továbbá 12 középkori kódex - köztük Mátyás imádságoskönyve - és 9 ősnyomtatvány. És most megint Berlász Jenőt idézzük: "Az árverés lefolyásáról és részleteiről nincsen közelebbi értesülésünk. Feltehető azonban, hogy a hazai és külföldi műkereskedők és antikváriusok minden igazi értéket felvásároltak, és alkalmasint exportálták. A hazai kulturális közintézetek közül valószínűleg még csak a Tudományos Akadémia szerepelt az aukción, mintegy 5000 forint értékű, nyilván könyveket és kéziratokat felölelő vásárlással."

Ezeket is szem előtt kell tartanunk, amikor azokra a bírálatokra gondolunk, amelyek az első gyűjteményének eladása miatt érték. Azóta a Magyar Nemzeti Múzeum számos intézményre ágazott szét - a kutató ezek mindegyikében lépten-nyomon találkozhat Jankovich Miklós nevével. Kár, hogy utcatáblán nem...



Előző fejezet -- Címlap -- Következő fejezet