Előző fejezet -- Címlap -- Következő fejezet

22

LITERÁTI NEMES SÁMUEL
1794-1842

Egy magyar Old Curiosity Shop érdekes bemutatásával találkozgattak a Jelenkor 1835. július 11-i számának olvasói. Értesülhettek róla, hogy Literáti Nemes Sámuel "régiségi mű-áruboltot" nyitott Budán, amelynek "tárgyazati csupa régiségek, pénzek, fegyverek, ó művek, hártyára írt könyvek, oklevelek, kéziratok, föstvények és több efféle, melyeknek eladására, megvételére vagy becserélésére a kereskedés mindenkor nyitva áll, anélkül, hogy szükség lenne ezentúl ily holmik megszerzésé miatt utazásokat tenni".

A bolt tulajdonosának nevével Jankovich Miklósról szólva már találkoztunk. Érdemes alakjával közelebbről is megismerkednünk, hiszen jellegzetes típusa a műgyűjtők, bibliofilek számára nélkülözhetetlen "kincskereső" ügynököknek. Választásunkat az is indokolja, hogy bőven maradtak ránk levelei és útibeszámolói.

Marosvásárhelyt született, 1794-ben. A nevéhez tapadó Literáti jelző a latin literátus szóból ered, régi századokban az írástudásban, de főleg a latin nyelvben járatos embereket jelöltek vele. Megfelel tehát a magyar deák szónak, s ahogy az utóbbiból családnév lett, ugyanúgy használták főleg Erdélyben vezetéknévként a Literáti ragadványnevet. A szemfüles ügynök büszke is volt - igazán nem horatiusi veretű - latin tudására. Külföldi útjain különben is inkább némettel boldogult, amit talán az erdélyi szászok között sajátíthatott el. A örmény ősöket is felmutató székely góbé iskolázásáról semmit sem tudunk.

A szakmájához szükséges ismereteket nyilván autodidakta módon szerezte meg. Maga írta Jankovichnak: "Sok hálával tartozom Nagyságodnak, midőn nemcsak kevés históriai esméreteimet, de gondolkodni tudásomat is Nagyságod kegyes hazafiságának, bölcsességének és jószívűségének köszönhetem." Autodidakta történész mindig hajlamos rá, hogy csodálatos összefüggéseket fedezzen fel, előre gyártott történeti igazságot leletekkel, okmányokkal bizonyítson. Mennyivel inkább így volt ez a nemzeti optimizmus akkoriban működő nagy mestere, Horvát István korában.

Természetesen Literáti is belevetette magáz az autodidakta történészek kedvenc foglalatosságába, a nyelvészkedésbe. Szerinte például Máramaros a rómaiak idejében holt tenger volt, erre utal a latinból eredő neve: mare mortuum, ami magyarul azt jelenti, hogy a "holtak tengere". (Más kérdés, hogy ennek a latin grammatika szerinti helyes formája mare mortuorum lett volna.) Még csodásabban jelentkezik az autodidakta nyelvész ezekben a nyilván publikációra szánt soraiban: "Gyakran vannak olyan észrevételeim, melyeket se nem hallottam mástól, se nem olvastam, azonban mégis hiszem. Vagyon is egy példa. Valamikor, midőn eleink közelebb laktak Chinához, és következésképpen a chinaiak szokásainak csaknem szemmel látó tanúi voltak, eben az időben a chinaiakat szkíta apáink csinok-nak hívtak. Nálunk német hatásra kezdődik később az ország nevének K betűvel való kezdése az európai nyelvekben szokásos Cs vagy S hangzású jelek helyett. Eleink földmívelő és pásztori emberek lévén, csak kevesen az elöljárók közül viselhettek Chinában kapott szép koloritú (vagyis színezetű) posztókat. És akik ilyeneket hordhattak mind a még mai napig is nyalka chinaiak, az olyat eleink csinosaknak, azaz olyanoknak nevezték, mint amilyek a chinaiak." Aztán jön egy hosszú nyakatekert fejtegetés a nem kínai jellegű magatartásról, aminek eredményeképp csintalannak nevezik "kivált Erdélyben a szófogadatlan gyereket".

"Történelmi látásmódjára" más példákat is bőven hozhatnánk. Készpénznek vette például, hogy az erdélyi Holdvilág nevű szász faluban két olyan zászlót őriznek, amelyet pogány őseinktől még a gótok zsákmányoltak. "Midőn ott jártan 1833-ban, az evangélikus pap halálán volt, különben oly szándékkal voltam, hogy ha pénzért ki nem adja, ököllel is megszerzem, és nemzetemről leveszem azon kedvetlen hírt, hogy egy rossz szász falu dicsekszik dicső pogány elődeink ritka clenodiumával."

Ilyen emberekkel is kellett együtt dolgoztatnia Jankovich Miklósnak.

Mi indíthatta Literáti Nemes Sámuelt az antikváriusi pályára? Útinaplójából kiderült, hogy a napóleoni háborúk során huszadik életéve körül Eszéken is szolgált, ahol az egykori római Mursa környékén végzett ásatások sok emberben felébresztették a gyűjtőkedvet. Lehet, hogy innen az indíttatás.

Jankovich Miklóssal 1828 elején vette fel a kapcsolatot, hivatkozva annak egyik ügynökére, bizonyos Lőwy úrra, aki ugyanúgy a műgyűjtő megbízottjai közé tartozott, mint az óbudai Totes (Totis) Izsák vagy a pozsonyi Stern Márk. Marosvásárhely, 1828. január 17-i keltezéssel Jankovich Miklóshoz írt levelét érdemes idéznünk, csak túlságos körülményességénél fogva az érthetőség érdekében célszerűbb a mai helyesíráshoz és központozáshoz közelebb hoznunk.

"Nagyérdemű Tekintetes Uram! Hogy Tekintetes Uraságodnak ezen csekély írásommal alkalmatlankodni bátorkodom, oka az volt, mert Pesten a báró Ortziak házában kereskedő izraelita Lővi úr fia, a nékem adott adressa szerént az elmúlt tavaszon Vojtitz József óbudai kereskedővel itt Erdélyben Marosvásárhelyt megfordulván, és Vojtitz Józsefet rég ismervén nékie egynéhány versen szép régiségeket olcsón eladni kénytelen voltan, s most nemrég is azon szép smaragdos zománcos gyűrűt is 'Verebélyi Mihály' felírással, mely, amint tudom, Tekintetes Uraságodhoz került. Ezen esméretségnél fogva keresett meg engem az ifjú Lővi úr is, s ezen ifjú embernek midőn némely antiquitásaimat eladás végett mutogatnám, szép úton-módon az ő beszédéből észrevettem, hogy ők többnyire a Tekintetes Uraságod számára szokták megszerezni. És midőn még azt is hallám tőle, hogy a tekintetes Uraságnak mely páratlan gyűjteményei legyenek, és mely képtelen summába álljanak azok, meghatároztam, hogy sem néki, sem másnak meglévő és ide hátrább találtatandó antiquitásaimból el nem adok, míg Tekintetes Uraságnak alkalmatlanságára nem lennék. Azonkívül is még friss emlékezetemben vagyon, hogy Nagyméltóságú Gróf Csák Károly Úr Őnagysága egy Nagy Sándor és egy Irén arany pénzeiért másképpen jutalmazott meg, mit minden zsidók eleitől fogva, ezúttal tehát sem Vojtitznak, sem Lővi úrfinak antiquitásaimból el nem adtam, mert az ifjú Lővi után észrevettem, hogy ők a Tekintetes Uraságodtól és más nagyérdemű tudós férfiaktól, mint amint tőlük, szegény székelyektől veszik, három és négy annyit nyernek, holott bizonyosan minket illetne jobbacska jutalom…"

És így folytatódik tovább nehézkesen a levél, amelynek értelme az, hogy a közvetítő kereskedelem kikapcsolásával Literáti Nemes Sámuel önállósítani szeretné magát, és felajánlja szolgálatait Jankovichnak. A levél - és ezt "irályából" nem nehéz kikövetkeztetni - nem keltette fel különösebben a címzett érdeklődését. Pedig "hátrább találtatandó antikvitásaiból" konkrét ajánlatokat is tett: "Kutsuk basa török levele", "Kemény János fejedelemnek egész leírása magyarul a maga keze után", azután egy Bártfán 1628-ban nyomtatott magyar könyv, ami "Lórándfi Zsuzsannájé vala", továbbá különféle magyar írások, római csákányok, pecsétnyomók, gyűrűk, Rudolf-tallér, Bocskai portréja és hasonlók. Mivel választ nem kapott, jó fél esztendő múltán újra jelentkezett Jankovichnál, és újabb ajánlatokat tett. Most már létrejött közük a kapcsolat. Ez a második levél Kolozsvárt kelt, ahonnan Literáti leánya a Jankovich családhoz került "tanulni minden asszonyi munkákat".

Literáti pedig beszerző körutakon járta az országot. Módszeréről így ír Jankovichhoz ez idő tájt Egerből: "Egy pajzsra nagybetűkkel írtam fel, hogy én kész vagyok akármicsoda nyelven lévő kéziratokat, habár diribdarabra vannak is szaggatva, csak régiek legyenek, igen jó áron megfizetni. De csak annyit értem vele, hogy némely rác vagy görög contókat hoztak, s azokat is gavalléri módon fizettem meg, azon szokott politikai tekintetből, hogy híre futamodjék bőkezűségemnek."

Vásárló körútjain egyben vándorkiállításokat is rendezett, s felismervén a reklám jelentőségét, mindezt szórócédulákon ismertette, megjegyezve, hogy "hazánk különb vidékeire utazván, és a királyi városokban, mezővárosokban megállapodván ezt nemcsak minden látni kívánnék, kivált a tanuló és isméreteket szerezni vágyó ifjúságnak megmutatni és oktató felvilágosítással megismértetni, de viszont mindennémű természeti és mesterségi ritkaságokat, régi pénzeket, képeket, írásokat, könyveket és mindennémű régi kézműveket vagy emlékeket készpénzül megvásárolni magát késznek ajánlja".

Ki tudja, hány ilyen szórólap "szóródott szét" ennek a "PR" vagyis public relations modern fogalmát nem ismerő, de azzal mesteri módon operáló antikváriusnak irodalmi munkásságából. Ránk maradt még egy, magyar és német nyelven fogalmazott "lírai" alkotása, amelyben "Nagyérdemű és nagytekintetű Ősi Famíliák!" megszólítással felajánlja, hogy amennyiben a család régi fegyvereit, gyűrűit és más egyéb relikviáit "általam visszaszereztetni méltóztatnak, szerencsémnek tartom a legnagyobb igyekezettel és vigyázattal szolgálni". Majd így folytatja - nem reklámját, hanem puszta figyelmességének felajánlását: "Továbbá amely Nagyméltóságú Urak és Asszonyságoknak, Úrfiak és Kisasszonyoknak és Tekintetes tudós Uraknak a híves időben a házból való kijárás gyenge egyészségek miatt nem engedtetik, csak méltóztassanak parancsolni, és vagy magam, vagy adjunktusom által kész vagyok elvinni és elküldeni úri házaikhoz megnézés végett régi királyink, fejedelmeink sok rendbéli okleveleiket, Szulimán török császár aranyporral porozott diplomáját, több nevezetes famíliákat interessáló - mai nyelven érdeklő - török basákhoz, moldovai oláhországi vajdáktól írott régi és hazai dolgokat világosító literálékat- leveleket - és más egyéb ritkaságokat." Aláírás: Literáti Nemes Sámuel antiquárius.

Felhívása úgy látszik, nem volt pusztába kiáltott szó, mert valaki - kilétét nem tudjuk - 1838-ban Alsóbogadról a következő sorokkal kereste fel: "Teljes bizodalmam szerént való Antikvárius Úr! Nyomtatott hirdetményében arról értesítvén a közönséget, hogy akinek régi metszett pénzei vagy kövei eladók volnának, szándékozik jó áron megszerezni." Erre a felszólításra beküldött néki két görög metszett ékkövet, tehát nyilván gemmát. Az egyiket hollófészekben találták, a másik provenienciájáról, vagyis arról, hogy milyen kezeken ment keresztül, az ismeretlen levélíró már pontosabb adatokkal szolgál: "Francia marsal Magdonald kezébe, ettől báró Révész sógorához, ettől Tekintetes Bertha Ignác nagyságos Vas vármegyei akkori volt főszolgabíró sógorom kezébe, és attól kezembe került."

Ne gondoljuk azonban, hogy a családok történeti érdekű darabjait dézsmáló, vásárló körútjain monopol helyzetben lett volna. Akadt bőven konkurencia is. "Az adonyi Szakszki licitációján eddigelé mindennap megjelentem - írta egy árverésről Jankovichnak -, s a nem nagy számból álló archívumot megvettem… Ezen licitáción sok bécsiek is megjelentek… Kohn nagyon verte, tisztelet Gyurikovits urat meg instáltam, hogy engedje nekem… egynéhány magyar régi írást átadtam neki leírásra, csak ne verje a pergaménákat és más Heltainál nyomott magyar könyveket. Másokkal is elvégeztem, végre rám verette a szolgabíró úr, akarván nékem szolgálni… Én pedig a pénzemből szépen kifogyván, itt egy régi ismerős zsidótól vettem fel kölcsönt. Kufferem zálogban nála tartom mindazon dolgokkal, amit eddig vettem."

Bebarangolta szinte az egész országot. 1829-ben Egerben járt, ahol szeretett volna kapcsolatot találni Pyrker János László egri érsekkel, de az mint "Fuscher Antiquariust" nem sokba vette. Mikor aztán a következő évben Pesten felkereste Jankovichot - és Horvát Istvánt is -, az előbbit megkérte, hogy írjon róla a hazai lapokban, mint olyan műkereskedőről, akinek püspökök, főispánok, a debreceni és győri polgármester, báró Vécsey és más főrendek, továbbá bécsi tudósok tartoznak üzletkörébe, nem is szólva a nádorról. Valószínűleg Pyrker jóindulatát gondolta ezzel megnyerni, mert újra elment Egerbe, onnan pedig a Felvidék városaiba. Az útról később leírt egy érdekes epizódot. "Nagykárolyban a gróf Vécsey nagysága, a szatmári főispán, több megye nemeseivel eljöttek szállásomra. Egybeszedett ritkaságaimat nékik magyaráztam, kik mindnyájan hallgattak, de egy közülük volt, ki félreállva csak az okleveleket olvasgatta. Ez volt Kölcsey …" Ezt sértőnek érezte, de aztán a költő megnyugtatta, hogy azért az ő szavaira is figyelt, amelyeket "megcáfolni pedig oly lehetetlen, mint a gyöngyösi gvárdián prófétái közt Mahumetet".

Íme, a 19. század elejének műgyűjtő ügynöke. Megfelelő üzleti érzékkel rendelkezik, de tudós képében szakértelmét fitogtatja, amit "menet közben" némileg el is sajátít. Vásározik, fogadók, csárdák, nemesi kúriák, lelkészi lakok vagy barátklastromok vendéglátását élvezve járja az országot. Közben elérkezettnek vélte az időt, hogy Kolozsvárról az ország szellemi központjába tegye át székhelyét. Költözése 1835 elején történt, miután ládáit Báradról, Bécsből, Szombathelyről, Zágrábból, Zemplénből, Máramarosból és a Szepesságből is Jankovich Miklóshoz irányította. Üzletét a repülőhídtól a várba felvezető budai Kígyó utcában nyitotta megy, erről közölte a Jelenkor a fentebb már idézett tudósítást.

Az üzlet felvirágoztatásához természetesen továbbra is szüksége volt gyűjtőutakra. Mégpedig nemcsak saját céljaiból, különböző műgyűjtőktől is vett fel megbízásokat, sőt előlegeket. Szoros szálak fűzték mindenekelőtt Jankovichhoz, bár kapcsolatuk korántsem mondható felhőtlennek. Dehogy akart ő neki rezet eladni aranyként - mentegette például egyik levelében magát. Levelezésből kitűnik, hogy legalább egy tucatnyi műgyűjtővel állt még kapcsolatban, köztük előfordulnak ilyen nevek is, mint Toldy Ferenc, vagy Kiss Ferenc budai numizmatikus és régész egyetemi tanár. Vég nélkül sorolhatnánk a helyeket, ahol megfordult: Dunántúl, el egész Bécsig, majd Horvátország, ahol a Zsigmond királynak egy debreceni vonatkozású oklevelét találta, amelyért - írja - "néhai Fáy János polgármester egész menazsériáját nekem ajándékozta volna örömében". Aztán Stájerország került sorra, ahol Grazban két kódexet korvinának sejt. "Megcsókoltam a könyvet, s nem tagadhatom, hogy egy-két könny csordult ki szememből." 1841-ben a Dunántúl nyugati részének bejárása után eljutott egészen Záráig és Velencéig.

Erről az útjáról írt naplója minden nehézkessége ellenére is szórakoztató olvasmány. Már a megjelenése sem lehetett mindennapi. Velencében - mint írta - egy alkalommal társaságba hívták. "Én valósággal oly gondatlan voltam, hogy portékáimmal együtt valamire való ruhácskáimat is szanaszét elhagytam. Ezen úti kaputomon kívül egyebet sem hoztam magammal, és egy juhász bundát." Egyén ruháit tehát, mint ahogy útközben szerzett portékáit itt is, ott is megbízható helyeken hátrahagyta, hogy majd hazafelé mentében összeszedi. A kaput, vagyis a kabát fontos szerepet töltött be, mert tele volt zsebekkel: "nekem, ha útban vagyok, sok zsebeim vadnak". A juhászbundát aligha viselte állandó jelleggel, inkább korabeli célszerű kempingfelszerelés szerepét töltötte be.

Útinaplójában az első mérleget Zágrába érkezésekor így készítette el: "Kezdve a szentmártoni, csornai kolostorokon … számtalan családoknak és zárdáknak levél- és könyvtárain lévő véka nagyságú rozsdás lakatjait emberi erőt felülmúló, hatalmas ujjam begyével szertemorzsoltam, és ahol mi szépet feltúrkálhattam, abból úgy egybe harizáltam …, hogy tulajdon magok személyekbe utaztokban… sem gróf Viczay, Teleki, Szathmári, Aranka, Brukenthal, Fáy, Lázár sat., sőt soha egy magyar is, tíz útjába is, oly és annyi ritkaságot egybe szerzett, mint eddigi kis utacskámba is."

Zárából "navis vaporacea", vagyis gőzhajó vitte át Triesztbe, ahol felváltotta a "nyolcadik és utolsó száz forintos bankó nótáját", s azon olyan aranyozott római pénzeket vásárolt, hogy a helybeliek "majd levágták a házi zsidókat" miatta. "Azok pedig esküdtek, hogy lehetetlenség, hogy Triesztben vettem volna. Én pedig a handlert is megneveztem nekik … Egy szép menyecskének nincs annyi látogatója, mint ezen néhány rossz pénzecskémnek. Kurrens pénzt, egyiptomi, görög régiségeket, múmiát, mindent ígérnek. Akarnak pártjukra vonni. Kívánják csak azt az ígéretemet, hogy azután amit kapok, nekik küldöm. Előre 500 forintokkal kínálnak…"

Mindez inkább reklám az útinapló olvasói számára, miközben csak úgy általánosságban beszél szerzeményeiről, főleg könyvek esetében. Nyilván helyesebbnek tartotta a konkrét ajánlatokkal kinél-kinél személyesen előállni. Annál érdekesebb, hogy visszaútján pontos számot ad egyik szerzeményéről. Zágrábban történt, ahol ágynak dőlt, mert bizony "sokat kell kiállni e cifra életben, és főként sokat utazóknak". Betegsége idején felkereste az illír mozgalom vezéralakja, Ljudevit Gaj, "a horvát Brutus" - ahogyan ő nevezi. Büszkén mutogatta neki szerzeményeit, többek között négy ólomtáblát, melyek közül "az egyiken zsidó figurával, amilyenek a csíkszentmiklósi templomba voltak." Gaj ezekért cserében felajánlotta a Zrínyiász horvát fordításának egy példányát. Literáti nehezen ráállt az üzletre, azzal a kikötéssel, hogy Gaj a táblákról rézmetszeteket készíttet, s azokból küld a magyar tudósoknak is. Másnap - olvassuk naplójában - "mintegy 10 órakor eljövén Gaj kocsiban, s elhozta az Adriai Sirenát és ezen ide ragasztott ígéretét, … és íme a derék férfi Verbőtzit is kezembe nyomván, barátságos csókjait hagyva szólnom sem engedett …"

Az a bizonyos Werbőczy a Tripartium kaj-horvát nyelvű, Nedelicen 1574-ben megjelent fordítása (RMNy 354). A latin nyelvű ígéret pedig valóban van ragasztva az útinaplóba. Ezen az áll, hogy Gaj a "Literáti Nemes Sámuel Tekintetes Úrtól" kapott ólomlemezek rézmetszeteiből fog küldeni a nádornak, gróf Teleki József koronaőrnek és Jankovich Miklósnak. Mindkét könyv megtalálható az Országos Széchenyi Könyvtár állományában. A Zrínyiászban ott van Nemes kézjegye, a Werbőczyben pedig Fodróczy Zsigmond táblai ülnök bejegyzése. Kissé nehézkes latinságú sorai fájlalják, hogy Nemes úr ezt a horvátok számára oly értékes kincset elviszi, és csak az új tulajdonos becsületszóval megerősített ígérete vigasztalja, hogy a nádor útján a könyv a Magyar Nemzeti Múzeumba fog kerülni. E sorok alá Nemes - még nehézkesebb latinsággal - odaírta, hogy Fodczy úrral nem értették meg pontosan egymást.

Ő csak annyit ígért, hogy a könyvet Jankovich Miklós útján igyekszik majd a nádornak eljuttatni. (Azt nem tette hozzá, hogy tisztes árért.)

Ennek a gyűjtőútjának egyik nevezetes darabja az 1574-ben megjelent Huszár Gál-féle énekeskönyv, amely annyi bonyodalmat okozott a 16. századi protestáns énekeskönyvek bibliográfiájában. Címlapja hiányzott, így sokáig azt hitték róla, Beythe András prédikátornak az énekeskönyve. A hiedelmeknek, találgatásoknak tág tere nyílt, mert a könyvről úgy tudták, hogy Jankovich gondnokának, Nagy Istvánnak hagyatékából nyoma veszett. Amikor pedig századunk elején rátaláltak, már nem tudták, hogy ez az a Nagy Istvánnál elveszett könyv, amelyet végre kézbe tudtak venni. Így sikerült kideríteni, hogy Beythe Andráshoz semmi köze nincsen. A következő érdekes Literáti-bejegyzés olvasható benne: "Ezen szép maradványt leltem Felsőőrbe, igen nagy munkával és fáradsággal, mivel az egész nagy helységet csaknem házról-házra összejártam, míg ráakadtam 1841. Nemes."

Egyik gyűjtőútja során érte a halál Komáromban, 1842. Szeptember 19-én. A hagyatéki leltár szerint erre az útra Jankovich Miklóstól 1120 forintot vett fel, Jerney János nyelvésztől - akivel rövidesen találkozni fogunk - 500 forintot, bizonyos Pap Józseftől 50, és Gamauf Henriktől ugyancsak 50 forintot. A Nemzeti Újságban megjelent nekrológia fő érdemeként említi, hogy gyűjtőútjain "főképp a hazánkból elragadott, vagy kiköltözött régiségeket a tudatlanság vandál körmei közül visszahozta". És ezzel a disztichonnal búcsúztatta:

A sír alatti világ megijedt, fölkölti halottit
Hű támasztónk, s őt hirtelen elragadá.



Előző fejezet -- Címlap -- Következő fejezet