Előző fejezet -- Címlap -- Következő fejezet

23

A HAMISÍTÁSOK ÉS LITERÁTI NEMES SÁMUEL

Óh jer, mulattass engemet,
Hunyó dicsőség lantosa;
Érdekli mostan lelkemet
Borongó ég, kihalt tusa,
Emlékhalom a harc fián,
Ki az utolsók közt esett el,
Remény nélkül... Jer Ossián,
Ködös, homályos énekeddel.

Ossián… A világirodalom leggrandiózusabb hamisítványa, amelynél Ősszel című költeményében Arany János a fenti sorokban keresett vigasztalást egy évvel Segesvár után.

Közel két évszázaddal aztán, hogy I. Erzsébet angol királynő a várpadra juttatta Stuart Mária skót királynőt, az ébredező romantika jegyében erősödni kezdett a skót nemzeti öntudat. Ez szárnyat adott a vágyaknak, hogy büszkélkedhessenek az ősi kelta irodalom valamilyen emlékével. A 18. század közepén a skót James Macpherson elhatározta, hogyha ilyen nem maradt is fenn, de kellett lennie - tehát megcsinálja. Meg is született a 3. században "élt" Osszián eposza, amelyet - mint mondta - a nép száján élő dalokból szedett össze. Az Iliásszal vetekedő mű, lelkendeztek a skótok, és pénzt adtak össze Macpherson számára, hogy találja meg a skót Odüsszeiáe;t is. Megtalálta, s az ünnepelt tudós dúsgazdag ember lett. Csak halála után derült ki, hogy művei hamisítványok, csak úgy hemzsegnek bennük a bibliai, homéroszi és miltoni reminiszcenciák. Hasonló romantikus lelkesedés vezette például nálunk Thaly Kálmánt, amikor a múlt század második felében "eredeti kéziratokból és szétszórt nyomtatványokból" kiadott Régi magyar vitézi énekek című könyvébe a hiteles kuruc dalok közé a kuruckor iránti lelkesedésből saját költeményeit is becsempészte. Így ítélendő meg néhány évtizeddel előtte Horvát István délibábos nyelvészkedése, bár annak háacute;tterében sem hamisítvány, sem anyagi érdek nem állott. Nagyjából vele egy időben már a hamisítástól sem visszariadó honfiúi lelkesedés vezette a cseh Josef Lindét 1814-ben a Wysehradi ének megtalálásában, vagy kortársát Václav Hankát, amikor "ócseh előidőkből származó" emlékekre bukkant.

Ne gondoljuk azonban, hogy a nemzeti romantika korának letűnte egyben a nemzeti múltra vonatkozó hamisításoknak letűnte egyben a nemzeti múltra vonatkozó hamisításoknak letűntét is jelentette. Éppen napjainkban kevert meglehetős vihart a hamisítások egyik legérdekesebbike, a Kassai kódex. Különlegessége, hogy - legalábbis hamisított tartalmával - sohasem létezett.

Fehér Mátyás Jenő 1967-ben és 1968-ban kiadott Amerikában két könyvet a magyarországi sámáninkvizíció történetéről. Adatai élénk visszhangot keltettek hazai tudományos körökben is. Új, eleddig ismeretlen szeleteket mutatott be középkori művelődéstörténetünkből, és forrásként egy bizonyos Kassai kódexre hivatkozott.

Közlése szerint ezt a régóta lappangó kódexet még 1556-ban az ottani domonkos perjel helyezte letétbe a városi tanácsnál. Egy részének 17. századi másolatára - írta - 1944 őszén talált rá egy felvidéki plébánia lomtárában, és a következő év elején a háborús események során Budapestre menekítette a domonkosok rendházába. Itt a rend 1950-ban történt felszámolásával a kódexnek nyoma veszett. Még szerencse, hogy egy részéről Kassán fényképfelvételeket csináltak, más részeit pedig Fehér lemásolta. Legalábbis ezt állította, hozzátéve, hogy a kassai fényképeket nem találják ugyan, de jegyzeteit utána küldték nyugatra a kódex kötéstáblájából előkerült néhány érdekes töredékkel együtt.

Fehér két könyve sok olyan különös adatot tartalmazott, amelyet megnyugtatóan csak az eredeti latin szövegek ismeretében lehetett volna tisztázni. Ennek kiadására azonban a szerzőt nem lehetett rávenni. Pedig a vállalkozást a Magyar Tudományos Akadémia is segítette volna, és magának Fehérnek is rendelkezésére állt Amerikában egy saját maga által szerkesztett történelmi folyóirat. Egyre szorongatottabb helyzetbe kerülvén, nyakánál fogva rángatott elő érveket a soha nem látott kódex hitelessége mellett. Fénymásolatban bemutatott néhány régi írást azzal, hogy ezeknek hátlapjára írta a kódexből kimásolt részeket. Ugyanígy leközölte a kötéstáblában talált leleteket. Az egyik egy 1500 tájáról származó levéltöredék, a másik egy "felvidéki búcsúlevél". Ezekről Borsa Gedeon kimutatta, hogy a szakirodalom már régen közölte mindegyiket fakszimilében. A búcsúlevélen még azokat az árulkodó írásnyomokat is felfedezte, amelyek kétségtelenné tették, hogy Fehér egy unikum példánynak a fakszimiléjét használta. Ha ő ezt eredetiben áztatta volna ki kötéstáblából - valószínűleg Gutenberg sajtója alól kikerült egyleveles nyomtatványról lévén szó -, az érte kapott pénz bőven mentesítette volna a hamisításra való fanyalodástól.

Nem is szólva arról, hogy mindezek az érvek a Kassai kódex hitelességének szempontjából semmit sem jelentettek. Valóságos személy volt-e Hamupipőke? Ezt nem lehet azzal bizonyítani, hogy előkerült egy régi női cipő, amelynek a párja hiányzik.

Ha Fehérnek valóban lettek volna kimásolt latin szövegei, ezek közlésével játszva tisztázhatta volna magát. Ő ehelyett támadott. Akárcsak a sumér-magyar rokonság megszállottai, ő is a nyugati hemiszférán élő egyes magyarok érzelemvilágát vette célba: ha már nem tudott előállni érvekkel és bizonyítékokkal, az ellenvélemény lépviselőit egyszerűen a magyarság ügyének elárulásával vádolta.

A Kassai kódex szövegének publikálásával Fehér egy tragikus végű közúti baleset következtében véglegesen adós maradt.

E korunkban vezető kis kitérő után térjünk vissza a 18. századba. Akkoriban egy másik felvidéki darab, a Gellei imádságos könyv keltett - még jóval Horvát István fellépte előtt - nagy szenzációt.

A Pozsony megyei Gelle plébánosának, Kalló Antalnak egy 1777-ben kelt levele arról adott hírt, hogy él falujában bizonyos Ketskeméthi nevű öreg, aki ismeretlen betűkkel írt különleges imádságos könyvvel rendelkezik. Ő az öregtől annak olvasását megtanulta. Azután előbb ábécéjét gondosan leírta, majd az egész könyvet lemásolta. Szerencsére - írta -, mert Ketskeméthi zarándokútra indult Mariazellbe, magával víve értékes imakönyvét is, és az útról nem tért vissza. Így a különleges nyelvemlék eredetijének nyoma veszett, a gellei imakönyv eltűnt. Csak két másolati példánya maradt fenn, az egyik az Akadémia könyvtárának kézirattárában, a másik a marosvásárhelyi Teleki-tékában. A másolat latin címet kapott, amely magyarra fordítva így hangzik: "Mindennapi imádságok könyvecskéje, mely egy tisztes öregemberé volt; szittya-magyar betűkkel található benne Szent Atanáz hitvallása, a Miatyánk, az Üdvözlégy, a Hiszekegy, a Tízparancsolat és a Confiteor a bűnbánati zsoltárokkal együtt; mindez zsidó módra jobbról balra írva, abécéje pedig a következő lapon."

A "nyelvemléket" a magyar nyelvtudomány egyik legnagyobb alakja, Révai Miklós valódinak tartotta, és ugyanígy foglalt állást később a jeles irodalomtörténész, Toldy Ferenc is. Szinte szembeszállt saját megállapításával, amely szerint a betűk mivolta "tetemes újításokon mehetett immár keresztül, mert az írásmód az új-magyarhoz van alkalmazva, s maga a szöveg a múlt századnál nem régibb". Szabó Károly mutatta ki azután - aki nemcsak jeles bibliográfus, de középkori történelmünk kiváló művelője is volt -, hogy a gellei imádságoskönyv gyatra koholmány, melynek egyetlen betűje sem egyezik a székely rovásírás jeleivel. Amellett szövege szóról szóra követi Kájoni János 1676-ban megjelent Cantionale catholicum című művét, sőt még annak "modern" helyesírását is. Ilyenek például az y-nal kapcsolt betűk, amelyek a rovásírásban ismeretlenek. E szakvélemény alapján ma joggal arra lehet gondolni, hogy a koholt betűkkel és a felfedezés koholt körülményeivel papok akarták megtréfálni Hájos István kecskeméti piarista tanárt; ő aztán írt is a könyvről egy kéziratban maradt tanulmányt, amelynek latinból fordított címe így hangzik: A szkíta-hungarus-magyar-székely nyelvnek tüköre.

Ebben az esetben tehát a tréfacsináló kedv nyargalta meg a romatnikus lelkesedést, de a hamisítások mögött legtöbbször kétségtelenül az üzleti érdek áll. Amióta világ a világ, pontosabban amióta ipar és kereskedelem létezik, azóta foglalkoznak az emberek hamisításokkal. Egyben azóta jelent gondot azoknak felderítése, leleplezése és a hamisítók ellen való védekezés. Közismert jelenet például történelmi színművekben, filmekben, hogy a kalmár vagy a szolga beleharap a kapott aranypénzbe, bízva fogainak ítélőképességében, eldöntendő, hogy nem aranyozott fémet akarnak-e rásózni. A ciszterci rend középkori okleveleiben meglepve olvashatjuk, hogy mennyi gondot okozott angliai apátságainak a posztóhamisítás. Az akkor még mezőgazdaságból és az arra támaszkodó iparból élő ciszterciek az egyre tökéletesedő kallómalmaik segítségével olyan kiváló minőségű posztót tudnak előállítani, ami versenyen felül állt a piacon. Természetes, hogy a kontinensen kereskedő angol kalmárok minden posztóra igyekeztek ráfogni, hogy ciszterci termék, rontva ezzel a derék szerzetesek hitelét. Ugyanígy ismerünk tudós munkákat, amelyek vaskos kötetekben foglalkoznak légiónyi hamis középkori oklevél felderítésével. Ma már tudjuk például, hogy II. Szilveszter pápának 1000. március 27-én kiadott híres bullája, amelyen a magyar királyok kegyúri joga alapult, a valóban meglevő gyakorlat okmánybeli megerősítését szolgáló, egészen újkori, 1576 után készült hamisítvány. Ilyesmik készítése a középkorban fejlett "iparág" volt, hiszen birtokok szerzésére, kiváltságok megkaparintására adott jogcímet testületeknek és családoknak. Jóval később pedig, a romantika korában - mint láttuk - a régi dicsőség bearanyozására, a nemzeti történelem meghamisítására állítottak elő írásos hamisítványokat.

Hiába, vágy él az emberekben az ilyen dicső emlékek iránt. Amit szeretnénk hinni, azt szívesen el is hisszük. Az üzleti érzék pedig készséggel nyergeli meg az ilyen vágyakat. A Teleki-téka híres Servet-példányáról szólva megemlítettük, hogy a máglyára került orvos és hittudós műveinek ritkasága miatt első könyvét már 1531-ben eredetinek hamisítva újra kinyomtatták.

A hamisításba mint "melléküzemágba" bekapcsolódott Literáti Nemes Sámuel is, és alakját igazán ezek a hamisítások tették nem annyira híressé, mint inkább hírhedtté. Gyűjtőútjain könnyen tudott összeszedni régi pergameneket, papírokat, amikre aztán rozsdás tintával jól-rosszul utánzott régi betűkkel magyar, latin, német, szláv szövegeket gyártott, sőt még ősmagyar, latin, német, szláv szövegeket gyártott, sőt még ősmagyar, tatár és kínai betűkre is vetemedett. Ezeket aztán például könyvtáblába ragasztva fedezte vagy fedeztette fel, vagy más úton-módon "régiesítette". Ismeretes módszer volt akkoriban például e célból egy ideig csizmában hordani a pergament. Amikor látta, hogy ilyesmikkel még tudósokat is meg tud téveszteni, ugyancsak kedvet kapott gyártásukhoz. Első hamisítványát, egy, a kínai íráshoz hasonló jelekkel írt lapot 1830-ban adta el Jankovich Miklósnak, az utolsók már halála után bukkantak fel különböző helyeken.

Legismertebb hamisítványa az I. András korabeli imádságok, amelyek Klagenfurtban "talált", 1842-ben. Jankovichnak adta el, majd egy évtized múltán a kor neves őstörténésze és nyelvésze, Jerney János tanulmányt írt "e páratlan nemzeti kincsről" Külsejét így írta le: "Bekötése e könyvnek sokkal későbbkori s megújítását árulja el. Háta ugyanis bőrhártyával van behúzva, tábláját pedig ősnyomati latin és szláv nyelvű, vallásos dolgokat tárgyazó levelekből összeragasztott boríték képezi: minek külsejére mind a két tábla színén ismét bőrhártya boríték lőn ragasztva, oly módon, hogy a fölső, vagyis a könyv előlapjánáli oldalán magyar, alsó, vagy véglapjánáli részint latin szövegű, elég homályos régi irat vehető észre; következőképp e két külső borítéki hártya a könyvvel, vagy annak tartalmával legkisebb alkalmazott táblaborítékúl." Szövegét összehasonlította Szent István és Kálmán korából származó oklevelekkel, külföldi kódexekkel, ezekből és a pergamen állapotából is régiségére következtetett. Eredményeit abban összegezte, hogy az I. András korabeli imák eredetiségében nem lehet kételkedni: a diplomatikai szabályok szerint a kor kívánatainak mindennemű kellékeit magán viselő régiség. "Minek következtében e páratlan nemzeti kincsünk eredetiségét, ha valakinek netán egyébe jutna kétségbe vonni, vagy akárminő szellemtől ingereltetve legkisebb gyanúval illetni: annak nehézségeit s kétségeit eloszlatni, továbbá is felvilágosítani, minden időben késznek nyilatkozom, sőt védelmezőül föllépni legszentebb kötelességemnek tartandom." Előszóval együtt magyarázatai nyolcvanegy oldalas értekezéssé bővültek ki, melyben a legnagyobb könnyűséggel siklott el a szemmel látható és kézzel fogható nyelvészeti képtelenségek fölött. Jerney János hitelére a nyelvemléket Toldy Ferenc is valódinak tartotta, de aztán kezdtek kétségei támadni. Végül is 1866-ban Szabó Károly határozottan hamisnak nyilvánította.

Ez idő tájt figyelt fel az Országos Széchenyi Könyvtár akkori vezetője, Mátray Gábor a főleg Literáti halála után felbukkanó hamisítványokra, és igyekezett azokat összevásárolni, hogy kivonja őket a forgalomból. Ezek közül több még annak idején Jankovich Miklóshoz került, de írásuk, anyaguk, rajzuk miatt már ő is gyanúsaknak, sőt hamisaknak tartota őket. Föntebb említettük Literáti kínai írásos első hamisítványát, amelyen ezek a szavak olvashatók: "Ezt a pogán írást a Toroczkói jukba lelte a fiam 1702 eszendőben." Hátoldalára Jankovich az aláírásával együtt feljegyezte: "Az 1830 esztendőben Pesten Literáti Nemes Sámuel gyűjteményéből szerzém ezen másoknak megtsalására tudatlanul koholt levelet. Melynek hamis voltát a bőr is, melyre az írás igen késői vízfestékkel tudatlanul mázoltatott és könyvnek borítékja jeleit fenntartotta, nyilván bizonyítja. "Hamisításainak együgyűségén csak valamennyire jártas ember is azonnal átláthatott. Mintha előgyakorlatok lettek volna ahhoz a már gondos munkához, amellyel az I. András korabeli imádságokat készítette.

Az összevásárolt hamisítások között szerepelnek 15. századi térképek, amelyekre Mátray ráírta, hogy "in fabrica Samuelis Nemes Literáti", tehát Literáti Nemes Sámuel műhelyében készültek. Egy 1301-ből származó magyar képes krónika azonban eleinte Mátrayt is megtévesztette, noha benne a képek inkább modern akvarellek benyomását keltették. Viszont egy 1458-ból keltezett német szövegű, Magyarország megyékre osztott térképét és Árpádtól kezdve az uralkodók arcképét ábrázoló művön megint ott található a megjegyzés: "A szakmunkák pénztárából, hogy a nemes Literáti Sámuel-féle hamisítványok lehetőleg együtt legyenek, még két hasonló kézirattal együtt 5 osztrák értékű forinton megvásároltatott." Egy 16. századi selmecbányai kódexbe Mátray írta be, hogy a benne levő "magyar töredék s a közbeszőtt magyar versezet gyanúsnak s újabbkori író gyártmányának látszik lenni". Ezt a kódexet 1857-ben vették Raitsits Ferenc ügyvédtől, aki Literáti Nemesnek a Jankovich családnál nevelkedő lányát vette feleségül.

Ez a név egyébként - olykor "Literáti Nemes örökösei" formában - számos hamisítványnál szerepel eladóként. Ami esetleg arra utal, hogy Literáti Nemes kézdő antikvárius korában tájékozatlanul felvásárolt hamisítványokat, amelyeket aztán nem adott tovább, amikor rájött hamis voltukra. Vagy esetleg a vő próbálta ilyen megoldásokkal apósa jól bevezetett üzletét folytatni? De minek is mentegetjük ezt a székely góbét…

A Literáti-hamisítványok már - több itt nem ismertetett darabbal együtt - békésen szunnyadoznak az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattátában, és érdekes módon napjaink botcsinálta nyelvészei mutatnak érdeklődést irántuk. A Mátray által összevásárolt darabok között azonban nincs ott Literáti Nemes egyik leghírhedtebb darabja, a Turóci fakönyv, amelyről csak feltételezik, ahogy az ő hamisítványa. 1839-ben a Dunántúl, Stájerország és a Felvidék bekalandozása során Szentkereszten Cserven kanonok egy "hunnus írásról" készült másolatot mutatott neki. A kanonoktól úgy értesült, hogy az eredetije Turóc megyében van, és nyírfakéregre írt szövegét a kanonoknak sikerült is elolvasnia. Abban az évben erről a szenzációs leletről újsághír is jelent meg, amelyre felfigyelt Jerney János. Írt a szentkereszti plébános szerint az ősrégi Teksányi család levéltárában bukkantak rá, és a több darabra töredezett sötétbarna nyírfakéregre koromfekete tintába mártott éles írótollal írt eredetit oda is adta az Akadémiának. A 21x13 cm nagyságú nyírfa hártya 127 olyan személynek a nevét sorolta fel, akiknek fele abban a hiteles okiratban is szerepelt, amely 1391-ben vette számba Túróc megye nemeseit. A szövegben a neveken kívül mindössze hat egyéb szó fordul elő.

A folytatást szinte már előre tudjuk. Jerney János magyarázatokkal együtt kiadta másolatát. Némi fenntartással élt ugyan, de Toldy Ferenc már úgy foglalt állást, hogy az egész " a legnagyobb régiségre mutat, és a leghitelesebbnek látszik". Utána következett 1866-ban Szabó Károly. Szerinte gyanús az íráshordozó nyírfahéj, a tinta frissességére valló koromfekete szín, a betűk kereksége, amely inkább hasonlít a Bél Mátyás által közölt rovásírás betűihez, mintsem a régi rovások ridegségéhez. Akárcsak a Gellei imádságoskönyv, ez is használ kétjegyű magyánhangzókat, amelynek nyoma sincs a régi székely írásokban, mint ahogy annak sem, hogy ezek a betűk a székelyektől a Felvidékre is eljutottak volna. Az pedig, hogy az egész iratban egyetlen összefüggő mondat sincs, arra utal, hogy a hamisító nem bízott nyelvtörténeti tudományában. Amellett a hat előforduló köznév sem egyezik az oklevelekben szereplő alakjaival. Képtelenség - foglalta össze eredményeit Szabó Károly - hogy ez az irat a "turóc megyei vétizlő nemeseknek" valódi névjegyzéke legyen. Már maga a "vétiz" szó is koholmány, az oklevelek csak a "vitiz" vagy "vitez" alakot ismerik. Egyébként a fakönyv - mint említettük - nem került a Mátray által összevásárolt Literáti-hamisítványok közé. Mai holléte ismeretlen, mint ahogy készítőjében is csak gyanítják Literáti Nemes Sámuelt.

A Turóci fakönyvnél is rejtélyesebb irodalmunkban a Rohonci-kódex. Ezt a nyelvemléket, 30 000 kötetnyi könyvtárával együtt, gróf Batthyány Gusztáv 1838-ban ajándékozta a Magyar Tudományos Akadémiának. Megfejtésével hazai és külföldi tudósok hiába próbálkoztak. Tízszer annyi írásjelet használ, mint amennyi az ábécék betűiben általában szokásos, és azok is minden következetesség nélkül sorakoznak egymás mellé. A köztük található rajzok imakönyvet sejtetnének, de ezek együgyűsége is a hamisítás mellett szól, akárcsak a tinta régiségét utánozni akaró szépiafesték.

"Vexier-kódex", így nevezte el egy innsbrucki professzor, a "nyaggatást" és az "ugratást" egyaránt jelentő vegzálás szóra célozva. Ki más mondta volna ki a végső szót, mint jó Szabó Károly: "Ezen kódex is, valamint a Jerney által igaz gyanánt árult I. András korabeli két magyar imádság, melyek kézzelfogható koholmányok, a koholási készségéről és ügyességéről ismert Literáti Nemes Sámuel kezéből került."

Literáti Nemes egyéb műkincseket is hamisított. Bár könyvük elsősorban könyvekkel és kéziratokkal, illetve ilyenek gyűjtőivel foglalkozik, nem tudjuk megállni, hogy ide ne iktassuk az újságíró Tóth Béla egyik visszaemlékezését.

"A budapesti egyetemi ifjúság hatvanas biztottsága 1876 novemberében elhatározta, hogy Abdul Kerim basa török főhadvezérnek díszkardot küld a szerbeken Gyunisznál aratott győzelméért. Alig terjedt ennek híre, báró Baldácsi Antal, a lelkes öreg hazafi, rögtön felajánlott a bizottságnak egy, a díszkardhoz alkalmas »nagyértékű, régi keleti pengét«. (Pontosan tudni vélték még azt is, hogy 16 000 forintot ér, és Abdié, az utolsó budai basáé volt.) Az ifjak hálásan fogadták az ajándékot, s már-már átadták a csiszárnak, hogy mégis jó lesz azért, mert a penge még az én avatatlan szememben is gyanúsnak látszott. Először is az acélja igen hitvány volt, kovácsolása durva, formája órmótlan; keleti munkához teljességgel nem hasonló. Másodszor a rajta levő arab írás is szokatlannak tűnt fel; igen nagy és elmosódva beétetett betűk. Arannyal vagy ezüsttel való berakásnak semmi nyoma. Ellenvetéseimet a bizottság kedvetlenül fogadta. Minek megsérteni a derék Baldácsi bárót? Inkább örüljünk, hogy ilyen nagyértékű régi pengéből lesz a díszkard. Ahhoz az argumentumhoz folyamodtam hát, hogy legalább olvastassuk el Vámbéry tanárral az arab szöveget; nem keleti készítmény, a rajta levő írás meg értelmetlen habarék: többé-kevésbé ügyetlenül pingált arab betűk, összefüggés nélkül egymás mellé rakva; egyetlen értelmes szót sem lehet belőlük kisütni. Pulszky Ferenc meg jóízűen kacagva így kiáltott fel: »Ez a régiséghamisító Litteráti Nemes Sámuel műhelyéből került ki! Valami rossz erdélyi penge lehet, melybe az imposztor holmi ákombákomokat tétetett.« Így lett, hogy a kardot köszönettel visszaadtam Baldácsi bárónak. Hol lehet most, nem tudom. A török főhadvezér díszkardját aztán egy Mária Terézia korabeli, apostoli keresztes törökverő pengéből csináltatták meg. Furcsa volt az is; de legalább nem együgyű hamisítvánnyal tiszteltük meg a basát."

Igaztalanok lennénk azonban, hogy a hamisítások alapján pusztán "imposztornak" bélyegeznénk Literáti Nemes Sámuelt. Való igaz, hogy aki egyszer gyanúba került, azzal szemben fenntartással kell élnünk. Emlékszünk még rá, amit egyik előző fejezetünkben a Batthyány-Misszáléval kapcsolatban írtunk. Literáti kezén került elő, éppen emiatt eredetiségét gyanúba fogták, míg hosszas vita után Radó Polikárp megnyugtatóan nem tisztázta eredeti voltát. Sok érékes anyagot is gyűjtött, és hisszük, hogyha majd közgyűjteményeink anyagát a proveniencia, a származás szempontjából részletesebben feltárják, Literáti Nemes Sámuel érdemei még inkább ki fognak domborodni.

Vádként szokták felhozni ellene azt is, hogy gyűjtőútjai inkább rablóhadjáratok voltak. Ma már ezt is másképp kell megítélnünk. Gondoljunk csak arra, hogy nem sokkal halála után a szabadságharc zavaraiban hány középkori oklevél pusztulhatott el főleg Erdélyben, falusi udvarházak almáriumának fiókjaiban hányódva. Vagy gondoljunk a második világháború végjátékának zűrzavaraira, amelynek során például megtizedelődött a körmendi Batthyány-levéltár. Eljárásában etikailag sok minden kifogásolható, de "rablóhadjáratai" eredményeképp sok minden biztonságosabb közgyűjteménybe került. A következő fejezetben szólunk majd Jankovich kor- és gyűjtőtársáról, Nagy Istvánról. Értékes kéziratok mellett sok olyan könyvet összegyűjtött, amely a Régi magyarországi nyomtatványok című kiadvány unikum példányait képviseli. Ezek az örökösök kapzsisága, az akkori hivatalos szervek szűkkeblűsége miatt idegenbe vándoroltak. Pedig ha Literáti előbb éri őket, a Jankovich-csatornán keresztül minden bizonnyal az Országos Széchényi Könyvtár polcaira kerültek volna.

Minden műkincs legbiztosabb helye a közgyűjtemény. Ezzel kapcsolatban eszünkbe jut régvolt fizikaórák egyik kísérlete. Lycopodium-port szórunk az egyik szélével vízszintesen felerősített vékony fémlapra, majd ennek szélén végighúzunk egy hegedűvonót. A keltett rezgés hatására a szanaszét heverő por szabályos ábrákba rendeződik. Még kortár műgyűjtők munkája is ehhez a jelenséghez hasonlítható. Rendezetlen családi levéltárakból, elhanyagolt magánkönyvtárakból, padlásokból, fészerekből - sőt néha disznóólból - hordták össze az anyagot, hogy mint lycopodium-port szórják rá a tudományos kutatás lemezére. E fáradozásuk révén az eddig ismeretlen anyag valami módon rendeződik, nyilvántartottá, a tudományos kutatómunka számára hozzáférhetővé, s előbb-utóbb valamelyik közgyűjtemény szerves részévé válik, ami megmaradását is jobban biztosítja. E munka feltétlenül hasznos a tudomány számára, még akkor is, ha elsősorban anyagi rugók mozgatják.

Ezek figyelembevételével kell megítélnünk Literáti Nemes Sámuel munkásságát. Azt is szem előtt kell tartanunk, hogy az ő korában a "történelmi érzék" még egészen mást jelentett, s végeredményben a hamisítványok - nem is biztos, hogy mindegyik az ő kezéből került ki - a műkereskedelem nagy figyelmet igénylő, kipusztíthatatlan hordalékai közé tartoznak. Megtalálhatók a világ leghíresebb történelmi, művészeti vagy akár természettudományi gyűjteményeiben is szakmai megszállottság, patrióta buzgóság, sovinizmus vagy egyszerűen üzleti haszon termékeként. Bármennyire üzletember volt is Literáti Nemes Sámuel, őt is fűtötte az a korára jellemző nemzeti lelkesedés, amelyet így fogalmazott meg Jankovich Miklóshoz Grazból írt levelében, a János főherceg által alapított ottani múzeum megtekintése után: "Az egész Johanneum pigmaleoni dolog - más lesz a Pesti Museum!"



Előző fejezet -- Címlap -- Következő fejezet