Előző fejezet -- Címlap -- Következő fejezet

24

NAGY ISTVÁN
1800?-1863

Nevével Jankovich Miklós gyűjtőmunkájával kapcsolatban találkoztunk, amikor említettük, hogy az élete végén csődbe került neves gyűjtőnek ő lett a "tömeg gondnoka". A két embert egyébként baráti szálak fűzték egymáshoz, a jó huszonöt évvel fiatalabb Nagy István feltehetőleg Jankovichtól kapta gyűjtőmunkájához az első indításokat.

Pontos születési évét nem ismerjük, 1863-ban bekövetkezett halálakor a gyászjelentés 62, a Szinnyei-féle életrajzi lexikon 64 évesnek mondja. A közéleti pályán, 25 éves korában Pest megye szolgálatában találjuk mint aljegyzőt, majd később mint főjegyzőt. Ebből a beosztásból hagyta ott 1841-ben a megyei szolgálatot, és ment át a királyi táblához. Ezek arra utalnak, hogy jogi végzettséggel rendelkezett, bár iskolázásáról közelebbi adataink nincsenek. Mint alapító tag kapaolódott be a Széchenyi kezdeményezésére 1830-ban alakult Országos Magyar Gazdasági Egyesület életébe, ahol élete végéig tevékenykedett, s ő kezdeményezte Pesten az országos központi faiskolát és gyümölcsöskertet. A gazdálkodással, különösen a gyümölcstermeléssel élete végéig nagy kedvvel foglalkozott dabi birtokán.

Mint megyei tisztviselő a Marczibányi-alapítvány révén kapcsolatakerült a tudományos és irodalmi élettel is. A Marczibányi-jutalom odaítélésében ugyanis a döntést - míg az Akadémia át nem vette a kezelését - Pest megye bizottsága hozta, s az ezzel kapcsolatos ügyeket intéző megyei küldöttség jegyzője, az 1840-ből reánk maradt iratok szerint, akkor ő volt. A küldöttség tizenöt tagja között ott találjuk "Tábla Bíró Jankovich Miklós" (1773-1846) nevét is. Talán így kezdődik ismeretsége a neves műgyűjtővel. Ránk maradt levelezésükből a legrégibb keltezésű 1837-ből való, de ennek jellege már régebben fennálló kapcsolatra mutat.

Nagyon érdekes Nagy Istvánnak az a levele, amelyet 1842-ben írt Jankovichnak Karlsbadból. Beszámol, hogy odautaztában megnézte a feldsbergi kastély nevezetes képgyűjteményét, benne Correggiótól a Pásztorok imádását, amely "24 000 pengő forinton szereztetett meg", továbbá a kastély érdekes bútorait. Prágában - írja - felkereste a premontreiek Strahov néven ismert nagy könyvtárát, "melyben magyar régiségekről tudakozódván Gyöngyösi Charicliája, Kisfaludy Sándor 'Himfy Szerelmei' és Károlyinak Magyar Bibliája e következő reáírás tekintetéből engem igen meg lepett: Sum ex libris... Zuzannae Balassy de Gyarmat 1633. Záduar 1. Octobr." Majd megemlíti, hogy ez utóbbi könyvet a bejegyzések szerint "Emericus Stankovich Can. Zabradoriczensis" adta a könyvtárnak. Felfoghatjuk ezt a levelet merő udvariasságnak, amennyiben arról ír, ami a címzettet érdekelheti, de felfoghatjuk a műgyűjtő kissé még dilettáns érdeklődésének is: érdeklik az árak, a műkincsek, a könyvek - bár megjelenési évüket még nem tartja szükségesnek közölni (A Gyöngyösi-féle Charicliának például akkor már öt kiadása volt.

A Jankovich és közte lévő kapcsolat jellegére érdekesen világít rá az a keltezés nélküli levél, amelyben "Drága jó barátom" megszólítással, s "Alázatos szolga s barátja" aláírással 300 forintot kér kölcsön Jankovich, "mely [...] kérésem iránt üzenetét szóval feleségem által bizodalmasan kikérem Tekintetes Úrnak". A borítékon: "Tekintetes Nagy István Fő Nótárius Úmak, Drága jó Barátom Uramnak tisztelettel Pest", majd Nagy István följegyzése: "Ezen levélre adtam 300 pengő forintot [...]" Jankovich 1844. január 10-én kelt végrendeletének egyik végrehajtójává is őt teszi meg, s a végrendelet is hozzá kerül letétbe.

Kapaolatukat nem zavarja meg az a körülmény sem, hogy az élete végén csőd alá került Jankovichnak Nagy István lesz a "tömeg gondnoka", ő utalta ki számára a pénzeket. A fennmaradt sok nyugta közül az egyik így szól: "Nyugtatvány 65 pengő forint 30 krajcárról [...] amelyet Tekintetes Nagy István Úrtól a nála levő kasszámból részemre folyó Martius 15-től Martius 31-ig járó élelmezésemre... mai napon felvettem. Pesten Martius 1845 W. Id. Jankovich Miklós olyan nyilvános reservátával, hogy mivel ezen summa pénzzel én sem magam részéről sem hitvesem részéről tökélletesen azért mivel nem elégséges meg nem elégedhetek, a szükséges élelmezésre elkerülhetetlen fordíthatandó jövedelmeket ezentúl is meg kívánhatom." Úgy látszik, a gyászjelentés nem csupán a nekrológok szokásos túlzásával említi róla, hogy "e férfiú volt azon ritka tünemények egyike, ki a mindenfelőli heveskedések és botlásokat nyugodt tapintattal tudta mérsékelni".

Jankovich halála után ő adta át az örökösöknek a végrendeletet, s ő utalta ki az 570 forint temetési költséget is.

A végrendeleti végrehajtót az örökség egytized része illette meg. Nem tudjuk, hogy Nagy István milyen mértékben élt ezzel a jogával, de két bejegyzése is azt mutatja, hogy ezen a címen került hozzá Jankovich gyűjteményének egyik-másik darabja. Egy hosszabb bejegyzés II. Rákóczi Ferenc protokollum-könyvének kötéstábláján belül így szól. "Ezen Jegyző könyvet meg tartottam magam számára, mint boldogult Jankovich Miklós úr végintézete által, végrehajtói illetőlde;ségem tized részébe való szabad választásra feljogosított végre hajtó. Nagy István 1852." Egy másik, rövidebb Monoszlóy Andrásnak a szentképek tiszteletéről szóló, Nagyszombatban 1598-ban megjelent könyvében olvasható: "Jankovich Miklós úr 1/10 hagyománya."

Gyűjteményének több más darabja is Jankovichtöl származott, ha nem is találunk bennük a végrehajtói tizedre utalást. Így például Sándor István Magyar könyvesházának a gyűjtő bejegyzéseit tartalmazó példánya, amely valószínűleg ösztönzőleg hatott rá, és sikerrel vezette számos régi unikum megszerzésében. Ez a példány sajnos elkallódott, pedig gyűjtőmunkájáröl minden bizonnyal igen értékes képet nyújtana. Továbbá Ozorai Imre az előzőkben már említett ritka könyve, amely Krakkóban jelent meg 1535-ben magyar nyelven, csak latin címmel: De Christo et eius ecclesia. Kéziratgyűjteményének az Országos Széchényi Könyvtárban fellelhető mintegy 15 darabja közül kettő származik Jankovichtól, közte a fentebb már említett Rákóczi-féle protokollum-könyv.

Gyűjtői kedvéhez Jankovich példája és hagyatéka adta a döntő lökést, és természetesen a közpályán való emelkedése révén nyert anyagi lehetőségek: főtörvényszéki ülnök, majd az úrbéri bíróság elnöke lett, és nem sokkal halála előtt királyi hétszemélynök. Gyűjtői munkásságának részleteiről azonban kevés adattal rendelkezünk. Sylvester János Új testamentum magyar nyelven (Bécs 1574) című könyvében ott áll bejegyzése, hogy 1857. január 28-án Kucsera Lőrinctől vásárolta, s előzőleg Kultsár Istváné volt. Érdekes ebből a szempontból Amadé László és mások énekeinek egykorú kéziratos példánya, amelyről úgy látszik, hogy valaki kellő üzleti szellemmel levélként adta el neki. Ugyanis majdnem minden levélen ott áll Nagy István bélyegzője, több helyen pedig a meg nem száradt bélyegzőtől esett folt, holott a vele szemben levő lapon nincs is bélyegzés. Ez azt mutatja, hogy az anyag levelenként gyűlt össze, az egyes leveleket rögtön lebélyegezte, s csak később tudta azokat megfelelő sorrendben összefűzetni.

Hasonló üzleti szempont közrejátszására gyanakodhatunk gyűjteményének egy másik, rendkívül érdekes darabjánál is, amely érdekes bepillantást nyújt a múlt könyvgyűjtőinek sokoldalú, aprólékos munkájába, antikváriumi böngészéseibe. A szakirodalom tudta, hogy Tinódi Sebestyén 1554-ben megjelent Chronicájából Nagy Istvánnak is volt egy ép és egy csonka példánya, de mindkettőről úgy vélték, - mint látni fogjuk, nem is ok nélkül -, hogy külföldre került. A csonka példánya azonban Todoreszku Gyula híres könyvgyűjtő hagyatékával 1919-ben felbukkant az Országos Széchényi Könyvtárban. Todoreszku 1905-ben Ranschburg antikváriustól vásárolta, 275 koronáért. Azonossága nem vitás, több helyütt is találkozunk benne Nagy Isván bélyegzőjével.

A kötet az eredetinek több példányából és a még hozzá csatlakozó különféle pótlásokból állt össze "egyetlen" darabbá. Egyes lapjait fakszimile pótolja, másokat a 19. század gyakorlatának megfelelően betűhív újranyomás, modem betűk felhasználásával, de találkozunk benne kézírásos részekkel is. A mú eredeti lapjai világosan elkülöníthető módon két hiányos példányból álltak össze. Az egyik valamikor Kazinczy Ferencé volt, aki egy bizonyos Wágner Györgytől szerezte, és benne a következő bejegyzése olvasható Temesvár hős védőjének sorsáról szólván: "Losonczinak neve 41 ízben fordul elő mindig c-vel z nélkül. Kazinczy Ferenci Széphalom 2d Jun. 1807." A másik példánynak egyetlen posszesszora sem deríthető ki, valamint az sem, hogy a kötés aranyozása alapján világosan elkülöníthető két példány mikor került egyetlen kötéstáblába.

Kazinczyt anyagi nehézségei kétszer is rákényszerítették arra, hogy könyveitől megváljék. Jó részük Jankovich Miklóshoz, majd tőle az Országos Széchényi Könyvtárba került. Ez a Chronica azonban külön utakra tért, és Todoreszku Gyulánál kötött ki.

Ha Nagy István gyűjtőmunkásságáról nem is, de magáról a gyűjteményéről egyébként meglehetősen pontos leírásokkal rendelkezünk a hagyatéka körül keletkezett tudománypolitikai vita kapcsán. 1863-ban halt meg, tehát az abszolutizmus éveiben, amikor legfontosabb feladatának nem a tudományok felkarolását tartotta a nemzet. Egyekként ez világosan észrevehető nagy könyvtáraink szerzeményezési politikájában is.

Nagy István gyűjteményével is csak halála után négy évvel, 1867-ben kezdett foglalkozni a magyar tudományos élet. Ennek az évnek végén kérte fel az Akadémia történettudományi osztálya Horváth Mihályt, az emigrációból visszatért jeles történetírót a könyv- és kéziratgyűjtemény megtekintésére. Ettől kezdve az éppen akkor induló történelmi folyóirat, a Századok élénk figyelemmel kísérte a Nagy István-hagyaték körül kialakult bonyodalmakat. 1869-ben az övegy és három gyermeke nevében a fiúgyermek, Nagy István a következő levéllel fordult Toldy Ferenchez, aki akkor már évtizedek óta tagja volt az Akadémiának: "Pest, Juni. 16. 869. Igen tisztelt Nagyságos Úr! Van szerencsém Nagyságodnak soraimhoz mellékelve könyvtáram s levéltáram Catalógusát megküldeni. Méltóztassék azt teljes figyelmére méltatni. A könyvtárt - külföldi vevők ígéretéhez képest, kik 16 ezeret adnának, a haza iránti kötelességemnek eleget teszek, midőn azt az Académiának 12 ezerért hajlandó vagyok minden oly módon átengedni, miszerint abból Nagyságod kegyes fáradozásaiért 2 ezeret átengedni szerencsémnek tartandom. A levélgyűjtemény ára illetőleg értéke darabonként egyre másra Mátrai Úr által 60 krajcárban állapíttatott meg, melyet ha a tud. academia meg nem is venne, a Muzeum hajlandó átvenni. Tudván, hogy Nagyságod felterjesztésétől függ a vétel lehetősége, midőn tehát becses figyelmét kérném kitűnő tisztelettel maradtam Nagyságodnak alázatos szolgája Nagy István."

A külföldi vevők ígéreteinek, a Múzeum hajlandóságának az emlegetése arra utal, hogy az örökösöket élénkebben foglalkoztatta a hagyaték, mint az Akadémiát, amelynek bizottsága végül is 12 400 forintra becsülte fel a gyűjteményt. Már meg is kezdték a könyvek szállítását, amikor kiderült, hogy az Akadémia csak részletekben akar fizetni, amibe az örökösök nem akartak beleegyezni. A huzavona közben, az első levél után másfél hónappal, július 31-i keltezéssel Nagy István arról értesíti Toldyt, hogy "könyv- és levélgyűjteményemet tegnap List, lipcsei könyvkereskedőnek tetemes nagyobb összegért adtam el, mint amiért az az Akadémia által becsültetett". Leverten jegyzi meg a Századok: "Ekkép jártunk alkudozásunkkal. Most a sok szép hungaricum [...] szét fog szóratni a világba [...]" Egyben vázlatosan ismerteti is a gyűjtemény értékesebb nyomtatványait és kéziratait. Eszerint a gyűjtemény kincseit sok 16. és 17. századi ritka magyar nyomtatvány, számos unikum és sok, kivált protestáns egyháztörténeti érdekű kézirat alkotja. Többet fel is sorol a kéziratok közül: Zrínyi egy ismeretlen munkája, Bercsényi László eredeti levelezése Lesczinsky Szaniszló lengyel királlyal, Beniczky Gáspár naplója, Thököly Imre 1705-i leveleskönyve, a gályarabságra hurcolt protestáns papok összes aktái, Hunyadi Jánosnak Gallipoli mellől 1444-ben kelt levele stb.

A könyvgyűjtemény teljes állagát List és Francke 1870-ben kiadott katalógusából ismerjük, amely 1931 kötetet (közöttük számos kolligátumi és 112 történelmi metszetet sorol fel. Ezeknek árát összeadva eladási árként majdnem a teljes vételárat, 9500 tallért kapunk.

A hasznot, úgy látszik, a lipcsei cég a kéziratokból akarta megszerezni. Ezekről a katalógus nem ad áttekintést, csupán a bevezetése említi, hogy a mintegy 5000 darabból álló igen értékes magyarországi vonatkozású kéziratgyűjteményt "en bloc" óhajtják valamelyik könyvtárnak eladni. Fraknói később némileg eltérő számokkal írja le a gyűjteményt: a könyveken kívül még 4000 röpiratot, 7000 eredeti oklevelet és 100 kötet kéziratot sorolt fel. A magyar tudományos élet most már legalább az együttesen felkínált kéziratokat szerette volna visszaszerezni, arra gondolván, hogy azok a külföldi vevőket kevésbé érdeklik. Szó volt arról is, hogy a király vásárolja vissza a magyaroknak, de ez valószínűleg a túlzottnak tartott vételár miatt meghiúsult. Szomorúan jegyezte meg a Századok, hogy most már a könyvtár is és a kéziratgyűjtemény is hazánkra nézve elveszettnek tekinthető. Sejti is a legvalószínűbb vevőt, mert "a British Museum nemcsak hogy nagy árakat szokott adni a magyar történelmi, kivált protestáns érdekű kéziratok és ediciókért, de rögtön is adja".

A hazai tudományos körök azonban most már tiszteletre méltó makacssággal nem tágítottak. Végül is 1875-ben létrejött a List és Francke céggel az alku. Annak idején a teljes gyűjtemény 12 400 forintba került volna. Most ennek kétharmadáért, 7500 forintért vásárolták meg csak a kéziratokat, s így került az Országos Széchényi Könyvtár birtokába 4500 okmány és levél a 13-18. századból, valamint 92 darab kézirati munka. Jöleső érzéssel számolt be a Századokban Fraknói Vilmos arról, hogy "az okmányok és levelek között igen nagy számban vannak olyanok, amelyek hazánk politikai, egyházi és kultúrai történetének felderítésére legnagyobb fontossággal bírnak".

A kifizetett összeg nagyságából nyilvánvaló, hogy kicsit nagyobb összegért érdemesebb lett volna az egész gyűjteményt rögtön megvásárolni. Ami legérzékenyebben érintette a magyar tudományos életet: 158 olyan mű, amely a Szabó-féle Régi magyar könyvtár I. és II. kötetébe tartozott, és ebből - mai ismereteink szerint -16 unikális példány. Mi lett a sorsuk? 11-et a British Museum vásárolt meg, négyről nem tudunk, egyet pedig a British Museum vásárlását két héttel megelőzve Pulszky Ferenc vásárolt vissza az Országos Széchényi Könyvtárnak: Batizi Andrásnak a keresztényi tudományról való könyvecskéje, amely Krakkóban hagyta el a sajtót, 1550-ben. Szabó Károly ebből egy példányt ismert a marosvásárhelyi Teleki-Tékában, és megemlítette, hogy megvolt Nagy István könyvei között is. Ma az a helyzet, hogy a marosvásárhelyi példány nem található, Nagy Istváné pedig - lipcsei és londoni kerülőút után - megvan Budapesten.

A Londonba került példányokról száz évvel ezelőtt még úgy írtak, hogy ezek elveszettnek tekinthetők a magyar kutatók számára. Az azóta eltelt idő azonban sok változást hozott. Napjainkban a British Library levelezésének gyorsasága, fényképek és fénymásolatok előzékeny küldése révén, a régi magyarországi nyomtatványok szempontjából számba jövő külföldi könyvtárak közül talán a legközelebbinek tekinthető.

Mindezek ellenére igazat kell adnunk Makkay Lászlónak, hogy Nagy István gyűjteményének külföldre kerülése az 1929-ben hozott műemlékvédelmi törvényig a legnagyobb ilyen természetű tudományos veszteségünk volt.

Az élő gyűjtemény "lélegzik": tulajdonosa a gyűjtőkörének megfelelően ad, vesz, cserél műveket. Így járt el Nagy István is. Szabó Károly a keszthelyi Festetich-könyvtár tulajdonában - ma az Országos Széchényi Könyvtárban - két olyan unikumot említ, amelyekről nem tudta, hogy bennük található Nagy István bélyegzője. Ezektől tehát Nagy még életében megvált, így szerencsére nem kerültek az örökösök kezébe és onnan külföldre.



Előző fejezet -- Címlap -- Következő fejezet