Előző fejezet -- Címlap -- Következő fejezet

3

VITÉZ JÁNOS
1408 k.-1472

Az előző fejezetben említett "örökösödési hidegháború" már előzményekre tekinthetett vissza. Amikor 1808-ban, több mint egy évszázaddal a velencei egyezmény előtt, a gróf Széchényi Ferenc által 1802-ben alapított Országos könyvtárat - később majd részletesen szólunk róla -József nádor buzgólkodása nemzeti múzeummá bővítette, elgondolása a nemzet legjobbjainak szándékával találkozott: kell egy olyan intézmény az országban, amelynek gravitációs tere a műkincsek szempontjából nagyobb erővel rendelkezik, mint Bécs, az uralkodói székhely. Az ország elhatározta, hegy a nemzeti kincsek Széchényi Ferenc által elkezdett gyűjtésének olyan otthont épít, amely egyben a magyar géniusz termékeit is őrző múzeum lesz. Ezzel akartak gátat vetni az eddigi természetes gyakorlatnak, a műkincsek Bécsbe irányuló vándorlásának.

Ennek szellemében készült el a század negyvenes éveiben Pollack Mihály terve a Nemzeti Múzeum klasszicizáló épülete számára, valamint az 1843-1844. évi országgyűlésnek az a határozata, hogy feliratot intéz a királyhoz a külföldi gyűjteményekben található magyarországi származású történelmi emlékek, nevezetesen Mátyás Európa-szerte hírneves könyvtárának visszaszerzése tárgyában. V. Ferdinánd király utasította mindenható miniszterét, Metternichet, hogy intézkedjék az ügyben. Megindult a bürokrácia gépezete, körleveleket kaptak a diplomáciai képviseletek - és a modenai herceg elküldött két korvinát Bécsbe, ahol azok meg is rekedtek. Jöttek a negyvennyolcas események, mással volt elfoglalva az ország.

Közel másfél évtized múltán, 1862-ben nyílt aztán tudósainknak alkalmuk arra, hogy Mátyás könyvtára után egészen más irányban kezdjenek nyomozni. Az idő tájt már csak Kölcsey Himnusza emlékeztette a magyarokat arra, hogy valaha a "töröktől rabigát vállainkra vettünk", és kezdtünk kibékülni "oszmán vad népével". A középkori magyar művészet két kiváló ismerőjének, Henszlmann Imrének és Ipolyi Arnoldnak, 48-as szabadságharc leverése után várfogságot szenvedett, majd kiszabadult Kubinyi Ferenc politikussal együtt sikerült bejutniuk a konstantinápolyi kincstárba, s kézbe vehették az ott őrzött kódexek egy részét, közülük többön felismerték Mátyás könyveinek ismertetőjegyeit. Híradásuk örömet és vágyakozást ébresztett a nemzetben, s a török szultán, II. Abd Al Hamid (Ahdul Harnid) megértőnek bizonyult. Amikor I. Ferenc József 1869-ben elutazott a Szuezi-csatorna megnyitására, fölkereste a szultánt is lsztambulban - Egyiptom a mi Mohácsunk előtt egy évtizeddel került az oszmán-törökök uralma alá -‚ aki ez alkalomból átadta neki a négy legdíszesebb korvinát. Ezeket a király a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. E becses ajándékot rövidesen még gazdagabb követte, s 1877-ben a budapesti Egyetemi Könyvtár tizennégy kötetet kapott - közülük 12 bizonyult korvinának -‚ így hozzánk jutottak Isztambulból mindazok a kódexek, amelyeket a tudomány akkori állása szerint Mátyás király könyvtárából származónak tartottak.

Természetesen nagy lelkesedéssel megkezdődött a tanulmányozásuk. Az egyiknek, egy Tacitus-kódexnek végén érdekes bejegyzésre figyeltek fel: Jo. Ar. leqi transcurrendo 1467. Sed mansit inemendatus. Ez magyar értelmezésben azt jelenti, hogy a kódexet egy nevének rövidítésével jelzett "Jo. Ar." 1467-ben átfutotta, de a javításokra nem volt elég ideje. Ugyanez a kéz egy másik, Tertullianus-féle kódex végére is bejegyezte, hogy olvasását 1468. június 2-án fejezte be Nyitrán. Itt azonban nevét rövidítve sem tüntette fel.

A kutatókat izgalomba hozta ez a "Jo." névrövidítés. Ugyanis a kor egyik híres könyvgyűjtőjének, Farkas Lajosnak a birtokában is volt egy olyan kódex, amelybe ugyanaz a "Jo." ugyanazzal a kézírással jegyezte be, hogy 1470. szeptember 26-án végzett átolvasásával. Farkas Lajos erről a bejegyzőről úgy vélekedett, hogy vagy Vitéz János esztergomi érsek lehetett, vagy még inkább unokaöccse, Janus Pannonius. A szultán által ajándékozott egyik kódexben ez a rövidítés "Jo. Ar." formára bővült, ami újra felajzotta a kutatók fantáziáját.

A találgatásoknak váratlan lökést adott a Történelmi Társulat egy Pozsony megyei "szekerező" vándorgyűlése. E Krúdy Gyula lila téntájú tollára emlékeztető kifejezés mögött olyan "kongresszusokra" kell gondolnunk, amelyekre egy-egy történelmi dokumentumokban gazdag, de még vasúton sem megközelíthető helyen gyűltek össze a múlt században a kutatók. A Hont vármegyei Szent Antal ferences zárdában a kiránduló történészek megtekintettek egy kódexet, amelyet ott mint korvinát tartottak számon. És íme, benne a három isztambuli kódexből már jól ismert írással: Visa et emedanta aliqualiter Strigonii, 1457. Jo. E. W. In certa autem parte Waradini completus et signatus 1458. Vagyis egy bizonyos Jo. E. W. 1457-ben Esztergomban hozzáfogott átnézéséhez és kijavításához, de ezt a munkát csak 1458-ban fejezte be Váradon. A latin szövegben a Waradini helynév egyértelműen utal itt arra, hogy a W betű előzőleg, a rövidítésben is Váradot jelenti: Jo. E. W. = Joannes Episcopus Waradiensis, vagyis "János váradi püspök". A Jo. tehát Vitéz János nevének rövidítése, aki 1445-ben lett váradi püspök, de Hunyadi Lászlóval együtt őt is elfogták 1457-ben. Pápai közbelépésre nem börtönbe került, hanem Esztergomban volt két hónapig őrizetben. Ez alatt "aliqualiter", vagyis úgy-ahogy át tudta futni a kódexet, de a munkát csak 1458-ban fejezte be, amikor már visszakerült püspöki székébe Váradra. A különböző kódexekben található "Jo." rövidítést tartalmazó kézírásos bejegyzések eszerint az ő kezétől származnak, s az ő könyveiben találhatók. Tehát - következtette helyesen Fraknói Vilmos - Vitéz János könyvei összekeveredtek a korvinákkal, könyvtárának darabjai azok között keresendők.

E célból első dolga volt áttanulmányozni a bécsi Császári Könyvtár kéziratainak nyomtatott katalógusait. Akkoriban még ilyesmik jelentették a keresztrejtvény nyújtotta kikapcsolódást, vagy a krimi feszültségét. Talált is több olyan kódexet, amely vagy a fenti bejegyzésekhez hasonlókat tüntetett fel, vagy a Vitéz János esztergomi síremlékéről ismert címer állott a címlapján. "Siettem fel Bécsbe - számolt be a felfedezés izgalmáról Fraknói Vilmos -, hol elragadtatással szemléltem a Vitéz-kódexek pazar fényét, mely a hártyában és a miniatúrökben, a kötésben és csattjaiban előttem feltárult. Kegyelettel vizsgáltam azon kéz javításait és jegyzeteit, melyet gyakran barátilag szorított a két nagy Hunyadinak jobbja"

A két nagy Hunyadinak jobbja... Mielőtt tovább követnénk Fraknói izgalmas nyomozását, álljunk meg egy kis kitérőre ezeknél a szavaknál.

A szlavóniai nemes ifjú, Vitéz János 25 éves lehetett, amikor a bécsi egyetemen végzett tanulmányai után Zsigmond király alatt megkezdte szolgálatát a királyi kancellárián. Folytatta ezt I. Ulászló alatt is, majd a várnai vereség (1444) után immár számos országot hivatalos küldetésben bejárt, széles látókörű udvari tisztviselő, Hunyadi János diplomatája lett, és 1445-ben megkapta a váradi püspökséget. Mivel anyja feltehetőleg Garázda-leány volt, a Garázdák pedig rokonságban álltak Hunyadi János nejével, Szilágyi Erzsébettel, rokoni kapcsolat is fűzte Hunyadihoz, akit éppen ekkor a hét főkapitány egyikévé és az országos tanács tagjává, majd a következő évben az ország kormányzójává választottak. Ebben a minőségben a kiváló hadvezér kötelességének érezte, hogy megszerezze azt a műveltséget, amellyel Machiavelli híres államelméleti műve, A fejedelem alapján minden vezető államférfiúnak rendelkeznie kellett. Ennek megfelelően 1448-ban már egészen benne élt a humanizmus világában, beleértve a klasszikusok tanulmányozását is. Ebből az időből ránk maradt Poggio Bracciolini római kúriai titkárnak, a humanizmus egyik kiemelkedő alakjának hozzá intézett, kimagasló haditetteit és tudományos érdeklődését magasztaló két levele.

Az ilyen jellegű kapcsolatok teremtésében Hunyadinak bizonyára segítségére volt Vitéz János, aki már Zsigmond királyt is kísérgette itáliai és németországi útjain. A külföldi utak pedig egyként előmozdították barátságok szövését és könyvek gyűjtését. Mint ahogy egy évszázaddal előbb a híres angol bibliofil, Richard de Bury püspök és lordkancellár írta Philobiblon című munkájában: "Ha arany és ezüst serlegeket, fajlovakat, busás pénzösszegeket halmoztunk volna fel, gazdag kincstárat rendezhettünk volna be magunknak. De ténylegesen a könyveket akartuk és nem a fontokat, jobban szerettük a kéziratokat mint a forintokat, és a vékony pamfleteket többre értékeltük, mint a telivér hátaslovakat. Ehhez járult az is, hogy ugyanannak az örök emlékezetű, igen dicsőséges Fejedelemnek gyakran voltunk követei, és az ország ügyes-bajos dolgában hol a római Szentszékhez, hol a francia udvarba vagy a világ más hatalmaihoz volt küldetésünk, terhes követségekben és veszedelmes időkben, de mégis mindenüvé magunkkal vittük a könyvek szeretetét, amelyet a mérhetetlen vizek nem tudtak kioltani. Ez ugyanis mint fűszerezett ital megédesítette összes kóborlásaink keserűségét. Az ügyek szövevényes bonyodalmai és veszélyes nehézségei és a közélet alig járható labirintusai után ez adott lélegzetvételnyi időt, hogy kissé nyugodtabb légkört élvezzünk."

Diplomáciai útjai során Vitéz János persze elsősorban nem könyvekkel került kapcsolatba, hanem fontos és érdekes emberekkel. Baráti kapcsolat épült ki közte és III. Frigyes császár titkára, Enea Silvio de' Piccolomini (latinosan Aeneas Sylvius de Piccolominibus) között, aki 1458-ban II. Pius néven a pápai trónra emelkedett. Annak idején a mi Vitézünk segített neki a bíborosi kalap elnyerésében, hogy aztán később a Mátyás elleni összeesküvést követően, mint sienai bíboros ő fáradozzék barátjának az esztergomi őrizetből való kiszabadításán. De erről majd később.

Amikor Vitéz János Bécsben időzött, nemcsak Aeneas Sylvius barátját kereste fel szívesen, hanem Georg Peuerbach csillagászt is. Akkoriban a humanista tudósok meggyőződése volt, hogy a csillagok befolyásolják az emberi sorsot. A Mátyás király udvarából jól ismert Galeotto Marzio beszámolójából Vitézről is tudjuk, hogy "igen járatos volt a csillagjóslásban, az erre vonatkozó naptári jegyzeteket mindig magánál hordta, és semmit nem tett a csillagok megkérdezése nélkül". Vitéz János korának jeles csillagászát, Peuerbachot szerette volna Váradra édesgetni, de az nem volt hajlandó Bécset otthagyni. A humanista főpaphoz való ragaszkodását azén kimutatta azzal, hogy a napóráról szóló értekezését a váradi püspök számára írta, továbbá a napfogyatkozásokról készített táblázatának - akkoriban a csillagászok az égi jelenségekről szenvedélyesen készítettek és használtak táblázatokat - a tabulae Waradienses, vagyis a "váradi táblák" nevet adta.

Amikor Vitéz János Váradról az esztergomi érseki székbe került, nagyobb sikert ért el Peuerbach híres tanítványánál, Johannes Müllernél. E jeles tudóst jobban ismerjük - a születési helyéről, Königsbergről [ma Kalinyingrad] származtatott latin neve szerint - mint "Királyhegyit", vagyis mint Regiomontanust. E nemzetközi hírű csillagász Vitéz udvarában telepedett meg, és több jelentékeny művét neki ajánlotta. Rajta kívül kiváló olasz humanisták is szívesen éltek vendégszeretetével.

Így jelenik meg Esztergomban a már említett Galeotto Marzio, aki elismerően nyilatkozott főpapi vendéglátásáról: "mindenfelől tömegével jöttek hozzá a tudások, és ilyeténképpen Magyarországot az új kor múzsáinak lakhelyévé varázsolta". Humanista főpapi udvar, amely el sem képzelhető gazdag könyvtár nélkül.

És most a 15. századi, Peuerbach korabeli Bécsbe tett kitérő után, kanyarodjunk el a 19. század végi Bécsbe, ahova az udvari könyvtár kézirat-katalógusainak áttanulmányozása után felcsigázott érdeklődéssel utazott Fraknói Vilmos. Ott újabb meglepetés várt rá. A Vitéz-féle kódexeket vizsgálva négyről kiderült, hogy egész későn, a 19. század elején kerültek Bécsbe, méghozzá Salzburgból, az érseki könyvtárból. Oda hogyan juthattak?

Vitéz Jánosról tudnunk kell, hogy szépen ívelő főpapi pályája derékba törött. A hetvenes évek elején sokan elégedetlenkedni kezdtek Mátyás külpolitikája miatt. Hiányolták atyjának törökellenességét. Csalódásukban visszatértek a trónbetöltés legitim elvéhez, és 1471-ben Zsigmond király leszármazottját, Kázmér lengyel herceget hívták meg a magyar trónra. Összeesküvést szőttek Mátyás ellen, amelyben részt vett Vitéz János és Janus Pannonius is. Az összeesküvés Mátyás tudomására jutott, ennek kapcsán legsúlyosabban éppen két rokonát büntette. Vitéz kegyvesztetten és megtörten néhány hónap múltán meghalt, Janus pedig Pécsről az Adria felé menekülve a zágrábi püspök egyik várában érte utol fiatalon a halál.

Vitéz esztergomi székét az a sziléziai származású Beckensloer János kapta meg, aki az összeesküvést leleplezte, ám néhány év múlva átszökött Mátyás ellenségéhez, Frigyes császárhoz, magával víve több százezer forint értékű műkincset. Frigyes az árulás jutalmául a salzburgi érseki széket adományozta neki. Így kerültek Salzburgba Vitéz János kódexei is. Miért találta ezeket Fraknói Bécsben? Egyre érdekfeszítőbbé vált a nyomozás.

Mint kiderült, Napóleon az 1802-ben kötött párizsi béke értelmében Satzburgból sok értékes kódexet Párizsba vitetett, de ezeket a francia királyság restaurációja során vissza kellett szolgáltatni. Így került néhány kódex Bécsbe, néhány pedig Münchenbe, azon az alapon, hogy a salzburgi érsekség területének egy része a napóleoni időket lezáró bécsi kongresszus döntése alapján a bajor királyságnak jutott. Fraknói rá is akadt Münchenben három Vitéz-kódexre, amelyeket a négy bécsivel együtt Budapestre kért tanulmányozás céljából, ahol ilyeténképpen a főpap könyvtárából 15 mű gyűlt egybe.

Bármennyire bravúros nyomozást végzett is Fraknói, nem szabad arra gondolnunk, hogy egyetlen megtalált szál alapján mindent sikerült felgöngyölítenie. Később Hoffmann Edith már 26 kódexet tudott felmutatni Vitéz könyvtárából, és összeállítását érdemesnek tartottuk bemutatni. Világosan kitűnik belőle, hogy amit Beckensloernek nem sikerült magával vinnie, azt Mátyás konfiskálta, és saját könyvtárába iktatta. Módszerével nem áll egyedül a maga korában, sőt azt is tudjuk, hogy a könyvtárgyarapításnak ez a módja már az európai joggyakorlat alapjait lerakó rómaiaknál is dívott. Óriási zűrzavar bontakoznék ki abból, ha megkísérelnénk eredeti helyükre visszajuttatni a legnagyobb könyvtáraknak az évszázadok során konfiskálás révén összegyűlt állományát.

Néhány Vitéz-kódex újabban került elő. Az amerikai New Havenben egy Cicero-kódex gazdagon díszített címlapján ott áll Vitéz címere, akárcsak a londoni British Library és a Vatikáni Könyvtár egy-egy kódexén. Az utóbbiban ezenkívül van egy címer nélküli, de Vitéz János autográf, saját kezű bejegyzését tartalmazó kódex is: "1470. szeptember 20-án végeztem elolvasásával." Mindez arra utal, hogy folytatni érdemes a Fraknói által megkezdett nyomozást, melynek eredményei a nagy humanista főpaphoz méltó könyvtárról árulkodnak. A fellelt darabok alapján Hoffmann Edith így jellemezte Vitéz gyűjteményét: "Vannak olyan darabok, amelyek szépség tekintetében a legszebb Corvin-kódexekkel vetekszenek. Vannak otthon készültek és itáliaiak. Úgy, hogy az aránylag kis számú kézirat is meglehetős képet ad az egykori gazdag könyvtárról. Látjuk belőlük, hogy Vitéz szükség esetén meg tudott elégedni egyszerűbb olasz kéziratokkal, sőt, főleg eleinte, otthon készült, egészen igénytelen másolásokkal is, később azonban ízlése kifinomodott, és igényei megnőttek."



Előző fejezet -- Címlap -- Következő fejezet