A brassai németek és szászok

Megkülönböztetem e két rokon eredetű fajt azért, mivel a Brassóban élő németek - kiknek száma 4000-re megy - semmiképpen sem kívánnak a szászokkal egybeolvadni és összetévesztetni, mert a brassai németek a szabad törekvések, a kor eszméinek, a demokráciának: tehát a valódi német kultúrelemnek képviselői és előharcosai; míg a szászok a retrográd irány, a körömszakadtig űzött konzervatizmus és a kiváltságok megcsontosodott személyesítői. A brassai németek regenerátori törekvései, a szászok megcsökönyösödött retrográd szellemén mindeddig hajótörést szenvedvén, azok elváltak tőlük, s a magyarok és románokkal léptek szövetségre a szászok elnyomási törekvéseinek fékezésére, az emberi és polgári jogok védelmére. Lelkem egész melegével üdvözlöm e szövetséget, mely arra van hivatva, hogy az itteni polgárságnak a bürokrácia lidércnyomása által kötve tartott szebb tulajdonait felszabadítsa, hogy ezen a kor eszméivel, a demokrácia követelményeivel, a szabadság és testvériség kívánalmaival szembeállított népet kibékítse önmagával, s azon testvér népekkel, melyekkel együtt kell élnie, nem mint eddig az igazságtalanság, a jogtiprás, a hatalmaskodás: hanem az egyjogúság, együttes törekvés, és testvéri összetartás terén. Az országok ereje, szabadsága ma az azt lakó minden polgárok egyjogúságán, érdek- és szabadságközösségén nyugszik. Uralkodó és szolga nép ma az alkotmányos fogalmak keretébe nem illeszthető, s azért Brassó szászainak is át kell látniuk, hogy a kizárólagos jogélvezet számukra, és a szolgai alárendeltség az őket számarányban kétszeresen felülmúló más nemzetiségek számára napjainkban meg nem állhat. Valóban tisztelettel kell meghajolnunk a brassai németség előtt, melynél erősebb volt a szabadság szeretete a vérrokonság kötelékeinél, s a helyett hogy szászokkal kezet fogva a hatalmaskodás, a kiváltságok és jogegyedáruság előnyében osztakozott volna: meggyőződve a mostani szász álláspont jog- és időszerűtlenségéről, az elnyomottak mellé állott, hogy azokat testvéries szövetségével erősítve, a szászokat jogtiszteletre tanítsa.

A németeknek Brassóban egy történelmi jogtalanságot kell jóvá tenniök, egy a német kultúra- és szabadságellenes szellemet legyőzniök és az által megszilárdítani a demokrácia üdvhozó vívmányát, melyet itt a Kárpátok övezte hazában 1848-ban a magyar inaugurált s vérével pecsételt meg. A szászok elve eddig az volt, hogy "az erőszak megerősíti a jogot"; a németeké és szövetségtársaiké az, hogy "az erőszak veszélyezteti a jogot." Brassó németjei nem haladnak, nem haladhatnak a kozák zsarnoksággal szövetkezettek kancsuka-tan követőivel; Brassó németjei, a bécsiek azon szent csapatjának hagyományait adoptálták, mely 1848-49-ben lejött küzdeni a szabadságért oroszláni rettenthetetlenséggel, s megmutatni a Magyarország szabadsága ellen összeesküdött reakciónak, hogy a valódilag szabadelvű németeknek érdeke össze van forrva a magyar érdekkel; hogy a németeknek nem ellenségnek, hanem őszinte barátjuknak, természetes szövetségesének kell tekinteniök a magyar nemzetet, mely Európa ezen tájain legelőbb létesíté az alkotmányos és vallásos szabadságot, s mely azt ezred éven át védve, annak áldásait roppant véráldozatok árán általánosítá az osztrák birodalom leigázott népei közt is. Mert valahányszor a magyar vérzett, nemcsak önmagáért, hanem érettük is vérzett. A hős csapat (a bécsi légió) eljött, hogy vérével mossa le a négyszázados igazságtalanság és hálátlanság szégyenét. Elvérzettek e dicső félistenek a szabadság harcaiban, vérük a mienkkel ömlött össze, s ez vérkeresztségévé lett a jövőbeni frigynek, az érdekazonosság s közös misszió parancsolta szent szövetségnek. E dicsőknek szent hagyományát, magasztos példaadását követik Brassó németjei, s lehetetlennek tartom, hogy e szent nyomdokokon haladók ne találnának a szász polgárság közt követőkre; ennek meg kell a szászok érdekében történni, mert csak ez idézheti elő ezen jóra való osztály regenerációját, fennmaradhatását.

A brassai németek részint katolikusok, kik szászok lenni nem akarnak, részint odatelepedett katonatisztek és hivatalnokok családaiból s újabb időben bevándorolt művészek, orvosok, kereskedők és iparosokból állanak.

Ami a brassai szászokat, s mindenekelőtt azok eredetét s bevándorlásuk idejét illeti, az iránt a legnagyobb bizonytalanságban vagyunk. Marienburg, Philippi s más szász írók Flandriából és Thüringiából bejötteknek állítják: ezt egyszerűen a német lovagok nagy mestere, Salza Hermann ama vidékről való származása és a barczai szászok tájszólásának némi vonatkozásaiból következtetik; azonban én úgy látom, hogy a szász tudósok az összehasonlító nyelvészet terén még nem tettek eléggé beható tanulmányokat; az erdélyi szászok vidékenként, csaknem falunként változó tájszólamai és a németországi tájbeszédek közti egybehasonlító észleletek korán se állanak ott, miként az óhajtandó lenne; márpedig - nézetem szerint - csak ez lenne az egyedüli mód, mellyel az erdélyi szászok vidékenkinti honnan származását legalább hozzávetőleg meg lehetne határozni. És ez nem könnyű tanulmány, mert az erdélyi szászok tájszólamai annyiféle, s oly nagy variatióknak vannak alávetve, hogy például, ha barcza- és besztercze-vidéki szász egybetalálkozik, románul beszélnek, hogy egymást megérthessék.

A barczai s így a velük egykorúlag bevándorolt brassai szászok eredetére nézve bizonytalanságban vagyunk; de még bevándorlásuk idejére nézve sincsenek adataink, azonban idejövetelük korát a német lovagokénál: tehát a XIII. század második tizedénél előbbre nem tehetjük, s így ezek az erdélyi szász gyarmatok legkésőbbi rajának tekinthetők. Késő jövetelük azonban nem gátolta abban, hogy Erdély legszebb, legtermékenyebb részét szállják meg, amely kereskedelmi és forgalmi tekintetben Erdély minden más vidékei felett előnnyel bírt; minek következtében a brassai szászok leggazdagabbak voltak és leggazdagabbak még ma is, Erdély minden szászai között. A brassai szászoknál négyféle osztály különböztethető meg; mindenekelőtt egy, a többi osztályok közül kivált, azok fölé helyezkedett kasztrendszer uralma áll fenn már régi időktől fogva e nép között. Az erdélyi s így a brassai szászok is szeretik magokat - az őket nem ismerő külföld előtt - a demokrácia híveiként feltüntetni, azonban én megvallom, hogy ezen állítólagos demokráciát sem a múltban, sem a jelenben feltalálni sehol sem tudom, mert én azon középkori szabású demokráciát, a mely a jog- és szabadságból minden más fajbelit kizár, s a mely minden hatalmat egy osztály számára monopolizál, nem tekinthetem másnak, mint nagyon is önző arisztokráciának; márpedig ez így volt és van ma is az erdélyi szászoknál. Igaz ugyan, hogy az erdélyi szászok között a kutyabőrrel nemesítettek száma kevés volt (az ilyek rendesen nem tartották magukat szászoknak); de azért meg volt és meg van most is, a szász városokban az úgynevezett patríciusi osztály, mely önmagából fejlődött az által, hogy bizonyos számú családok már századok óta összetartva mintegy összeesküdve, minden hivatalt magukhoz ragadtak és ragadnak; minden közvagyont ellenőrködés nélkül kezeltek (leginkább elkezeltek), a kezükben tartott hivatal és vagyon által minden hatalmat, minden befolyást monopolizáltak. Ezen önteremtette arisztokrácia - melynél az érdem általi kiválásnak és kiemelkedésnek még csak a látszata is hiányzott -, a polgársággal és a néppel szemben követelőbb és gőgösebb volt bármely oligarchiánál, s a szegény jogfosztott s a közügyekbe való minden befolyástól elzárt alsóbb polgárság és a falusi nép nem volt már, mint amaz osztály jóléte és kényelmének vak eszköze. Ezen - magát a kasztrendszer minden kizárólagosságával körülsáncolt, más osztállyal soha egybe nem házasodó, egybe nem keveredő - patríciusi osztály mellett állott s áll ma is a hierarchia; mert a papság a szászoknál ismét egy különvált osztály egyedáruságát képezte. A szász papok a magyar birodalom minden papjai közt a leggazdagabbak lévén, fiaik nevelésére nagy gondot fordítottak, azok már régibb időktől fogva magasabb kiképeztetésüket külföldi egyetemeken nyerték, s mivel a papi minősítvény az akadémikussághoz volt kötve, s a lelkész jelölés a papság előjogát képezte, könnyű volt kivinni azt, hogy a papság mindig ugyanazon családcsoport kezében maradt. A szászok közt a tanító pálya is a hierarchia kezében van, mert a tanítói állomás nem más, mint előpályája a papságnak, mivel segédlelkészség és lelkészség elnyerésére mindig bizonyos évi tanítói szolgálmány igényeltetik, s e szerint a papság és tanárság, ugyanazon egy osztály, ugyanazon kaszt kezében volt, s van ma is. Be kell vallanunk, hogy ez osztály minden időben kitűnő műveltséggel bírt, s a nemzet szellemi munkásai, a közműveltség buzgóbb hívei leginkább közülük kerültek ki, s így az ő állásuk - a kizárólagosságtól eltekintve - tiszteletet érdemlő; hibájuk s megbocsáthatatlan vétkük csak az, hogy ők, kiknek állásuk és kiváló műveltségüknél fogva a nép a polgárság őszinte barátjainak és szövetségeseinek kell vala lenniük, s ezt a patríciusok túlkapásai és elnyomása ellen védeni; ellenkezőleg, amazokkal szövetkeztek, a nép kiskorúságban tartása, s egyetértő kizsarolásában. De ennek - nézetem szerint - oka magában a szerkezetben van, mert a fiatal nemzedék, amely a németországi egyetemekről szabad eszmékkel és lelkesedéssel tér vissza, csak alárendelt és szűk hatáskörű pályát nyerhet, a nagyon jövedelmező papságra csak megélemedett korában rendesen ötven év körül juthat el; mikor lelke rugékonyságát, erélyességét, lelkesedését elveszté, midőn tettereje megzsibbadt, mikor lelkének szabad röpte megtört; midőn a szabad eszmék terjesztésének vágyát a hosszas alárendeltség kiölte kebléből: szóval mikor nem tettre, hanem nyugalomra vágyik, s ezt tagadhatatlan nagy befolyással van a patríciusi osztály mindenhatósága megállapítására, s a szász polgárság és nép aluszékony jellemére s gépies vezethetőségére is.

A harmadik osztályt a kereskedőké képezi, ez azonban Brassóban nagyon korlátolt, mert Brassó kereskedői közt nagyon sok magyar és a magyar nemzetiséghez tartozó örmény, izraelita van; a kiviteli nagyobb kereskedés leginkább a görög kereskedők kezében van összpontosítva, úgyhogy ezekkel szemben a szász kereskedők jelentékeny kisebbséget alkotnak.

A negyedik osztály, melyhez Brassó szász lakosságának legtekintélyesebb része tartozik: a polgárság vagy iparosok osztálya, munkás, szorgalmas, takarékos s minden tekintetbe jóra való néposztály ez; melynek szebb tulajdonai mint törvény tisztelete, könnyen vezethetősége, rendszeretete, engedelmességi hajlamai lettek a fölükbe emelkedett bürokráta-patríciusok, s az azokkal kezet fogott papság által mindeddig kizsákmányolva; pedig ez osztály arra van hivatva, hogy a szabad eszmék elfogadása, s a műveltségben való előretörése által nemcsak magát önállósítsa, hanem a szász nemzetet regenerálja, és a kor szellemével kibékítse, szóval hogy szabad szellemű, tehát valódi polgársággá nője ki magát. Ezen hivatásszerű álláspontjának betölthetésében egyik nagy akadály volt, hogy hiányzott vezető intelligenciája, mert ezen osztály eddig nem is igyekezett tanulni, fiainak felsőbb kiművelésére törekedni, mivel erre hiányzott az ösztön és a pályatér; mert hiába tanult a szegény polgár fiú, az a legmagasabb állásnak nézett hivatalokba és papságba az azt monopolizáló család-csoportok önzése miatt úgyse tudott volna bejutni. Maradtak tehát a beata simplicitásban. Ebből következett aztán az, hogy az alsóbb polgárság fiait alig taníttatta írni és olvasni, s azután beállította műhelyébe, hol minden nemesebb ambíció nélkül csak is az anyagi előhaladásnak szentelték életüket. A százados kiküszöböltetés, a százados gyámnokság alatt létel kiirtotta ez osztálynak polgári önérzetét; a közügyek iránti érdeklődés, saját jogainak érzete s a hazaszeretet nemesebb ösztöne kihalt lelkéből. Ez osztály engedte, hogy mások gondolkozzanak és tegyenek nevében; s ezen kiskorúság, ezen egészen a gyámoltalanságig menő kislelkűség és önbizalomhiány úgy egyénileg, mint politikailag félénkké és gyávákká tették őket, amint azt egy részrehajlatlan észlelő, a több ideig köztük élt, s viszonyaikat behatólag tanulmányozott angol utazó, Patterson Arthur igen találólag jellemzi e szavakban: a szászok sohasem voltak mások, mint polgárparasztok, felruházva ez osztály kevés erénye és sok vétkeivel. Egyéni jóllét egyedül a szász törekvése, ők nemcsak a katonai, hanem a polgári bátorságot is nélkülözik. A szászokat e munka előismertetésében már tüzetesebben jellemeztem, az ott és itt elmondottak után, befejezem ez ismertetésemet János királynak (Zápolya) egy nagyon jellemző mondásával, ki akkor midőn Majláth és Balassa forrongását lecsendesíteni jött Erdélybe, látva az addig mindig ellene ármánykodó szászoknak hízelgő meghunyászkodását, ezen emlékezetes szavakkal jellemzé őket: Ilyen volt ez előtt is e pór nép, odahajlik, merre a szél fúj; ma jöjjön a török annak csókolja a kaftánját, holnap jön a magyar, annak hízelkedik, holnapután jöjjön a német, azt áldja. Örökké csak maga hasznát keresvén, hazáját, ha kell, el is tagadja.

[Orbán Balázs: A Székelyföld leírása]


A holcmányi szász erődtemplom és temetőkert / Fotó Szentpéteri Tibor








A nagy Honterusnak köszönhető, mert a midőn ezen szellemi óriás szülővárosa népét a protestantizmusra áttéríté, egyszersmind a műveltség iránti fogékonyságot is beoltá lelkébe, mert e férfi népének nemcsak vallásos oktatója, hanem szellemének kifejlesztője és a népnevelésnek buzgó apostolává lett; ő e népnek valóságos megváltója volt, ki nemcsak hitét tisztítá meg a babona salakjától, hanem a vallási reformmal egybecsatolta a nevelésügynek közműveltséget teremtő reformját is; nemcsak főpapjává lett Brassónak, hanem az általa gimnáziummá átalakított felsőbb iskolának rektorává is. Ő az egyházban, a tanodában mindenütt hirdette a felvilágosodás tanait, nyomdát is alapított, hol kiadott számos könyveiben terjesztés az új eszméket és közműveltséget. Honterus felvigyázata alatt épült 1544-1547-ben a nagy templom mellett a gimnázium terjedelmes épülete is, hol ez évben a tanítás az ő vezetése alatt meg is kezdődött. A felsőbb osztályok tanárai akadémikusok voltak, a tanítás ingyenes, főleg az idegenek ingyen szállást kaptak a gimnázium két épületében, érkezésre csak húst vettek, mit a város lakói sorrendben főzettek meg, a hús árát pedig éneklés, névnapi s más felköszöntések alkalmával nyert pénzbeli ajándékból beszereztek. Ezen kedvezmények és kitűnő tanmodor oly sok tanulót vonzott ide, hogy nemcsak Erdély, hanem Magyarország legtávolibb vidékeiről is jöttek Brassóba tanulók.

A brassai szász gimnáziumnak nyolc osztálya van, melyekben a rektor, négy tanár, négy altanító és tíz deák foglalkozik a tanítással. A tanulók száma a gimnáziumban és az azzal kapcsolatos szeminárium és elemi iskolában hat-hétszázra megy. A szász gimnáziumban a tanítók és a felsőbb osztályok tanulói még most is magyaros szabású fekete tógát viselnek, melyek elöl sűrűn egymás mellé varrt ezüstözött kapcsokkal vannak ékítve, kalapjuk háromszögű. Ez ugyanazon tanodai egyenruha, amely Honterus korában divatozott, s amelyet papság, tanárok és felsőbb osztályú tanítványok az ünnepélyes alkalmakra (templomba menetel, szigorlat stb.) egészen korunkig megtartottak. A múlt idők ez ódon színezetű meze, ha talán az idegen előtt felötlő is, de bizonnyal előttünk, magyarok előtt nem kellemetlen látvány, mert azon kort juttatja eszünkbe, midőn az erdélyi s nevezetesen a Székelyfölddel szomszédos szászok a nekik hazát és termékeny földet adott magyarhoz őszinte testvéri szeretettel vonzódtak, midőn az itt kevés számmal levők nem kerestek támaszt az oly sok szász mérföldre eső Germániánál, hanem őszintén és bizalommal csatlakoztak a magyar nemzethez, amely nemes vendégszeretettel fogadta őket, s oly nagy szabadságokkal és kiváltságokkal látta el, minőkkel vérrokonai Németországban sohase bírtak, s máig se bírnak. A régi szászok elismeréssel is voltak ennyi jótétemény s ily szép testvériség iránt, s a magyarral, ki védte őket harcok idején és testvérileg megosztá velük alkotmánya és a béke áldásait, egyetértettek, együttéreztek, annak nyelvét, öltözékét elsajátították, a brassai iskolában nyelvét tanulták.

Az ős magyar viseletet, a magyar tanintézetekben is régen dívott zsinóros és ezüst csatos tógákat ugyan megtartották ma is a brassai szász gimnázium tanárai és deákjai; de már régen levetkőzték azon testvéries hajlamos és hazafiságot, amellyel elődeik a magyar nemzet, nyelv és kultúra iránt viseltettek; ma már a magyar nyelv onnan teljesen ki van küszöbölve, a tanítványokkal, kik a magyar nyelvvel mint anyanyelvükkel mennek oda, azt elfeledtetni igyekeznek; ott azok nem hallanak mást, mint a magyar nemzet gúnyolását, kisebbítését, történelmének meghamisítását, onnan a magyar történelem és földírástan ki van küszöbölve, s a helyett Németország történelmét és a Sachsenland geografiáját tanítják, szóval: azon szellem, mely egykor e tanodában honos volt, s mely nemcsak a barczasági lutheránus magyarságot, hanem a német nyelv elsajátításáért még a háromszéki székely fiatalságot is vonzotta e tanodához, s mely az együttélés és az egymás támogatására és testvéresülésére már a fogékony fiatal korban oly üdvösen hatott, ma már kihalt. A tanulók, kik a magyart gyűlölve neveltetnek itt, a német egyetemekre kimenve, onnan nagyrészt mint dühös pángermánok térnek vissza.

[BRASSÓ ISKOLÁI, NEVELÉSÜGYE - Orbán Balázs:
A Székelyföld leírása]


A medgyesi evangélikus erődtemplom "Toronyőr" figurája / Fotó Erdélyi Lajos








Hogy a székely ősfoglalás jogán bírt földjét megtarthassa, hogy őrálló hivatásában a magyar hazát minden kelet felől jövő támadás ellen megvédelmezhesse: katonailag szervezkedett; ezen katonai szervezetben a székely nemzet minden tagja számottevő tényező: katona volt.

Az örökös katonai foglalkozás a székelyben fokozottabb mértékben kifejlesztette a katonai erényeket, tulajdonságokat. A fejedelmek, királyok ezen a szó szoros értelmében katona-nép szolgálatait gyakran igénybe vették, e szolgálat fejében azután biztosították jogait, tiszteletben tartották ősi intézményeit és szokásait.

A Székelyföld székekre volt felosztva, melyekben a székely ázsiai típusú törzsrendszerben élt.

A székelyek örökségeiket és a székekben a tisztségeket nemek s ágak szerint osztották meg maguk között; az örökség, úgy, mint a tisztség, ivadékról ivadékra szállott.

A székely nép 1848-ig Erdély közjogában külön nemzetet alkotott. Törvényeink a székelyeket, bármelyikhez tartoztak is a három rend közül (főember, lóháton harcoló lófő-székely, vagy gyalog közszékely), egyaránt nemeseknek ismerték. A székely bárhová költözött is a magyar korona területén, ha igazi székelységét igazolta, a nemesi jogokat élvezhette.

Élvezte is addig, míg a múlt században a határőrvidéki katonai rendszer jármába fogták, s adófizetésre kényszerítették. Az 1848-i törvények azután végképp megszüntették kiváltságait.

Azelőtt minden székely jogokat élvezett és jogot gyakorolt. Ezen jogokat még a fejedelmekkel szemben is megvédelmezték. De nemcsak saját jogaiknak voltak hű védelmezői! Hol a haza és szabadság érdekében helyt kellett állani, a székelyt mindig ott találjuk a szabadság és nemzeti jog lobogója alatt. A harcok tüzében az erős kar, a szív bátorsága, a faji önérzet voltak szövetségeseik, a históriai öntudat volt talizmánjuk; ringató álmai elkísérték a csatába is; vissza is hozták győzedelmesen. Törökverő Hunyadi János hadaiban sok volt a székely, vitézségükkel vívták ki a "Székely szabadság"-ot. Mátyás király dicső fekete seregének zömét székelyekből toborzotta össze. A Szabadságlevél, mit Mátyástól, azon idők legnagyobb hadvezérétől kaptak, a székely vitézség dicsérete. Bocskay, Bethlen Gábor és I. Rákóczy György székelyekkel harcoltak a hazáért, vallásért és szabadságért. Szabadságharcunk legendaszerű hősének, Bem tábornoknak, legkedvesebb katonái székelyek voltak.

A magyar királyság keleti fellegvárának őrállomásán, a magyarság támadó és védő harcaiban, az ezer év alatt dúló csaták fergetegeiben ezrivel vérzett el a székely; és mégis él! Él ősi szabadságának, földjének, erényeinek, erejének teljes birtokában, tovább is hordozva históriai és nemzeti küldetését megizmosodott vállain. És vajon mi tarthatta fenn másfél ezer esztendőn keresztül e maroknyi népet? Mi óvta az elmerüléstől a sötét századok hullámverésében? Mi védte meg az elpusztulástól? Fajának nemes tulajdonságai, ősi erényei, intézményei, sajátos birtokviszonyai, családalkotó hajlama, a földnek: a bűbájos Székelyföldnek természeti fekvése, varázsa, vagy talán a hadak útján megjelenő ősök segítsége?

[A SZÉKELYSÉG TÖRTÉNETÉBŐL -
Dr. Hankó Vilmos: Székelyföld]

A székely nép jó tulajdonságai: műveltsége, jó lelkülete, szorgalma biztosítják számára a vele érintkezők érzületét. El fog jönni, mert el kell jönnie az időnek, midőn a székelyek és a Székelyföld megismerése révén a tőke vállalkozó kedve értékesíteni fogja e népnek eszét, erejét, szorgalmát, ügyességét s iparűzésre alkalmas természeti viszonyait. Ekkor azután megszűnik a székely kivándorlás is.

Ragyogja be a drága földet a boldogság napja, aranyozza meg kedves népét a jólét öröme, sarjadjon barázdáin új élet s amerre csak székely szót ringat szárnyain a szellő, az öröm és szabadság víg dala zengjen!

[A SZÉKELY NÉPRŐL -
Dr. Hankó Vilmos: Székelyföld]


A Bethlen-kastély. Keresd. XVII. sz. / Fotó Erdélyi Lajos








Székely-Udvarhelyre igyekvő utasnak a magyar államvasútak vonalán Héjasfalva az utolsó állomása. Innentől az udvarhelyi szárnyvasút apró kocsijai szállítanak be a Székelyföldre.

Amint haladunk, a kéklő távolból egy hatalmas bérctömeget látunk kibontakozni. A Hargita sziklabérce ez, melynek rettenetes tömege nemegyszer szabja rövidebbre székelyföldi utunkban látásunk határát.

Gyorsan robogó vonatunk csak ott lassítja futását, hol a Küköllő-hídja átszeli a Nagy-Küküllőt. Egy pár perc, s elértük Új-Székelyt, az első székely falut.

Új-Székely csinos, rendes székely község, jórészt cseréppel fedett házakkal, tiszta, széles utcákkal. Nem egy háznál tűnik fel, hogy a belső telekbe: az úgynevezett élete díszített, galambbúgos cserfakapu vezet. Némely kapu felett a következő felirat olvasható:


Béke a belépőkre,
Áldás a kimenőkre.

A ház itt valóban a békesség tanyája; patriarkális erkölcsök uralkodnak benne.

A ház előtt kis virágos kert díszlik. Az udvaron a házzal szemben van a sütőház, tovább a csűr, meg a pajta: hátul a veteményes- és gyümölcsöskert következik.

A falu lakói jó gazdák, szeretik a földet és marháikat; az isten áldását munkával és imádsággal becsülik meg. A lakosok zöme az unitárius vallást követi.

A következő falu Boldogasszonyfalva, vagy mint a székelyek nevezik: Bodogfala. A község házai közül négy templom emelkedik ki; négy hitfelekezetnek a temploma. A vallási türelemnek ritka példája e kis falu. Református, unitárius, görög-katolikus és görögkeleti lakói embermelékezet óta a legboldogabb egyetértésben élnek egymással. Ez különben nem is szokatlan jelenség; így van ez mindenütt a Székelyföldön.

Tovább haladva, vonatunk egy hirtelen fordulattal átszeli az országutat, s Székely- vagy Szitás-Keresztúr előtt állapodik meg.

Székely-Keresztúr a Gagy-patak torkolatánál, ennek és a Küköllőnek völgyében terül el. A város nagy része fárasztó hosszúságban nyúlik el a Nagy-Küküllő partján. A képhez, melyet a város a vasútról nyújt, a folyó és árnyékos berkei kedves keretül szolgálnak.

Hol az egész városon végigvonuló főút tekintélyesebb térséggé szélesedik, ott van a város középpontja, piaca. Itt emelkedik a város legérdekesebb épülete: a katolikus templom. Egy 1458-ban épült, gót ízlésű épület ez, melynek barna falait az idő valami nemes, históriai zománccal vonta be.

A reformáció idejében az unitáriusok foglalták el a templomot; a múlt század végén azonban visszaszállott az megint jog szerinti birtokosaikra. Egy ideig a reformátusok nagy temploma fogadta be a templom nélkül szűkölködő unit. híveket; később azonban ők is templomot építettek az egy isten dicsőségére. Az Isten háza mellett van gimáziumok is. Az öt osztályos iskola, a legjobb hírű iskolák egyike, előiskolája a kolozsvári unit. főgimnáziumnak. A közművelődés csarnokai közül még az állami tanítóképzőt említjük fel. Az intézettel kapcsolatos tanműhelyben a növendékek még a fafaragás különböző nemeiben és az ipari rajzban is oktatást kapnak. A nemzetnek sok érdemes napszámosa került ki már e gondosan vezetett intézetből!

A megyei házi iparegylet internátussal egybekapcsolt szövőtanműhelyt tart Keresztúron fenn, melyet a kormány és az EMKE is támogatnak.

A tanműhely célja székely leányoknak a szövőiparban olyan kiképzést adni, hogy a végzett növendékek bármely adott minta után képesek legyenek szőni s ízléses, piacképes árukat tudjanak készíteni. A tanműhely céljának meg is felel; ízléses szőtteseit (abrosz, ágytakaró) szívesen vásárolják különösen az idegenek.

Mióta ezen tanműhely fennáll, a szövésben: ezen ősi házi iparágban, a szövéssel foglalkozók ízlésében szembetűnő haladás észlelhető. A Székely-Keresztúron és vidékén készített asztalneműk, törülközők, szépségüknél, tartósságuknál fogva ma már keresett árucikkek. Ezen cikkeket házalók elhordják egész Budapestig.

Keresztúron szitaszövéssel is foglalkoznak a lakosok; innen kapta a város Szitás-Keresztúr nevét. Az erdélyi gazdasszonyok azt tartják, hogy a keresztúri fátyolszitának nincs párja.

Keresztúrról igen érdekes kirándulást tehetünk Bözöd-Ujfaluba, a székely-szombatosok lakóhelyére. Ez idő szerint csak itt találkozunk velük.

Hajdan harminckettő székely falunak szabad székely lakóit számította e hitfelekezet hívei közé.

A hitfelekezet - melynek a XVII. században élt Pécsi Simon az alapítója - szertartásaira nézve legközelebb áll a Mózes-valláshoz. Híve szorgalmas, becsületes, erkölcsös, hitükhöz rajongó szeretettel ragaszkodó emberek.

A vallási törvények rendelkezéséhez képest a szombatot szigorúan megünneplik. Szombaton nem főznek, nem dohányoznak; a munkát már pénteken, midőn az esti csillag az égen kigyúl, abbahagyják. Házaiknak napkeletre eső részében titkos kamaráik vannak, melyben szertartásaikat végzik, féltékenyen őrzött ima-, szertartásos- és énekeskönyveiket tartják. Ezen könyveket még Pécsi Simon állította össze.

Jézus szerintük isteni küldött ugyan, de hivatását nem töltötte be teljesen. Az igazi Messiás, ki bevezeti az embert az új életbe, csak ezután fog eljönni, mégpedig vihar és mennydörgés között.

Midőn nyári napokon a vihar kibontja szárnyait, orkán üvölt a szirtek ormain, tüzes villámok cikáznak a rohanó fekete fellegeken keresztül, midőn a mennydörgés szava már Bözöd-Ujfalu fölött dördül el: a szombatos ajtót, ablakot nyit, s felzendül a ház népének buzgó éneke:


Nyisd meg, Uram, nyisd meg
Irgalmad ajtaját;
Küld el nékünk, küld el
Az igaz Messiást.

A szombatosok a világ előtt katolikusok, reformátusok vagy unitáriusok: eljárnak bevallott felekezetük templomába, s színből megtartják annak ünnepeit, szertartásait is. Igazában azonban csak az izraelita ünnepeken ünnepelnek, érvényesnek csak saját vallási szertartásaikat tekintik.

A szombatosok csak egymás között házasodnak - ritkán szombatos és izraelita is összeházasodik -, csak olyan állat húsát eszik meg, amelyet szombatos vagy zsidó-rabbi vágott le. Értelmi szintjük a többi székelyénél magasabb; valamennyi szombatos tud írni és olvasni, még az asszony és a gyerek is.

Nem érdektelen az a kirándulás sem, melyet Keresztúrról a Fehér-Nyikó völgyébe tehetünk. Termékeny völgy, népes vidék. A völgyben egymást érik a jó módról tanúskodó falvak.

A férfiak tagbaszakadt, izmos emberek, kevéssé különböznek a más vidéken lakóktól. A nők szép, szabályos arca, arányos testalkata azonban meglep. E testi kiválóságokat még fokozza a délceg járás, előkelő magatartás. Érdekes, vonzó alak valamennyi; a székely fajnak kiváló típusai. A nőkre nézve ez a tapasztalatunk a Nyikó völgy mentében mindenütt. A Fehér-Nyikó völgyében születnek fajunknak legszebb leányai.

A Nyikó-mente leányainak szépsége, az őserejének teljességében levő föld termékenysége, a völgy gazdagsága nem egy székely ifjút ihletett meg, nem egy nótát fakasztott. Ime egy a sok közül:


Nyikó mellett születtem én,
Szegény székely barna legény;
A szép Fejér-Nyikó mellett,
Ott nekem egy rózsa termett.

A Küküllő völgyében tovább haladva a Décsfalviszoroson túl megnyílik a völgy, s tekintélyes térséggé szélesedik: előttünk van a székelyek Rákosmezeje, a székely-históriában oly nagy szerepet játszó agyagfalvi tér.

Ezen téren tartotta nemzeti gyűléseit immár hosszú századok óta a székely nép. Itt sereglett össze, midőn sérelmei valának, innen szállt csatára, ha vész fenyegette a hazát.

Nevezetes gyűlés, melyet 1506-ban, advent vasárnap után való ötödik napon tartott, melyen megszerkeszté a híres agyagfalvi konstitúciót. Emlékezetes gyűlés, melyet a magyar függetlenségi harc idejében tartott, mely egyszersmind az utolsó volt.

[UDVARHELY MEGYE -
Dr. Hankó Vilmos: Székelyföld]







A brassai magyarok, románok és németek testvéresüléseről szólok.

Én Brassó görög-bolgár-román népe iránt nagy rokonszenvvel viseltetem, mivel megtanultam a történelemből, hogy hosszas elnyomatásuk korszakában mily sokat szenvedtek, mily soká voltak megalázott páriák, s még most is mily sokat kell küzdeniök, míg a közszabadságot s az 1848-i törvények által biztosított polgári egyenjogúságot elérik. Ők el voltak és vannak nyomva, s ez elég arra, hogy rokonszenvem megnyerjék; de másfelől nekik is ösztön és hivatásszerűleg rokonszenvezniük kell velünk és brassai magyar testvéreikkel, mert nincsen a Kárpátoktól övezett hazának egy pontja is, hol a románnak a magyarral oly hason sorsa lett volna, mint Brassóban, hisz mindkét nemzetiség úgy·vallásilag, mint politikailag, úgy társadalmilag, mint közműveltségileg egyformán volt elnyomva és üldözve, együtt átélt több százados szenvedés és fájdalom kell, hogy e két népfajt egymáshoz közel hozza, egymással testvérré tegye, mert erős azon kötelék, mit az együtt élvezett öröm és szabadság a népek között létrehoz; sokkal erősebb azonban az, mit a közös szenvedés, a közös üldözés teremt. E mellett Brassó keleti vallású népének őszinte vonzalommal és szeretettel kell viseltetnie a magyar haza és annak magyar népe iránt; hisz Magyarország volt az, amely e pogányok által üldözött népnek menhelyet és új hazát adott; a magyar nemzet, Erdély fejedelmei s országgyűlései voltak azok, amelyek a szűk körükben mindig zsarnokoskodni szerető szász polgárság túlkapásai és hatalmaskodásai ellen védték a múltban s védik most is. Brassó görög-román népe át is látta ezt, s mindig jó viszonyban volt a magyarokkal, s az elszakadási vágyak és daco-román utópiák itt soha sem tudtak lábra kapni; az egyaránt elnyomott két népfaj között megvolt már régen is az egymáshoz simulás, az összetartás érzete; ez még melegebbé és bensőbbé lett az újabb időben, s 1871-ben egy gyönyörű, egy megható testvéresülési ünnepen nyert kifejezést és megszilárdulást. Ugyanis akkor, amidőn a brassai szászok tüntetésszerű győzelmi ünnepeket ültek a poroszok nem éppen civilizált modorú hadmenete alkalmával, a brassai magyarok és románok a szászok kihívó és sértő eljárásával és még most is gyakorolt elnyomási törekvéseivel szemben szövetségre léptek; április 22-én a brassai románok, magyarok és németek testvéresültek, a programot állítottak meg, melyben a nemzeti egyenjogúság és a hazában élő nemzetek közti egyenetlenség megszüntetésének üdvhozó nagy elvei kimondattak. Semmi sem jellemzik inkább a szászok kapzsisága és jogkonfiskációja által költött általános ellenszenvet, mint az, a Brassóban lakó németek a szászoktól különválva, a magyarok- és románokkal egyesültek és testvéresültek, a brassai magyar lapban, a "Nemerében" egy nyilatkozatot bocsátván közre, amelyben kijelentették, hogy bár mint németek örülnek véreik győzelmének, s Németország ebből kifejlődött egységének, mindazonáltal mégsem vehettek részt a brassai szászok által rendezett győzelmi ünnepeken, nem azért, mert a szászok tüntetésszerűleg léptek fel s annak felekezeti színezetet adtak, de különben is a szászoknak még eddig nem tudták oly jó oldalait és tulajdonait fölfedezni, amelyek a németekre vonzerővel bírnának; s végre nem vehetnek részt azért, mert nem látják ildomosnak és helyesnek német tüntetésekkel lépni fel szemben a más két nemzetiséggel, melyekkel a sorsnak minden körülményei közt testvéri szeretetben kívánnak lenni.

Óhajtom, hogy Brassó román, magyar és német lakói közt kötött eme szent szövetség örökké felbonthatatlanul fenmaradjon, hogy az kieszközölje a politikai, társadalmi és vallási egyenjogúság valósulását, hogy ennek megtörténtével e szövetség szentélyébe a szászok is beléphessenek, hogy ne legyenek többé régi dohos privilégiumaik kutyabőr páncélába burkolódó urak és mellettük jogfosztott és elnyomott nép, hanem legyenek mihamarabb az egyenjogúság alapján egymáshoz simuló, a közszabadság élvezeténél kibékült és egymást szerető testvérek Brassónak magyar, görög, román és német-szász lakosi, s lelkemből óhajtom, hogy ez kihasson innen az egész hazára, s idézze elő az e haza minden fiai közt azon egyetértést és együttérzést, amely egyedül képes közös kincsünket: a népszabadságot biztosítani.


Erődtemplom. Szászhermány / Fotó Erdélyi Lajos

BRASSÓ NYOMDÁI, HÍRLAPJAI

Brassónak virágzó hírlapirodalma is van, s e téren is már kezdettől fogva képviselve volt s van jelenleg is Brassó három nemzetisége; mert a szászoknak megvan a - hazai többi népfajokkal szemben nagyon ellenséges álláspontot elfoglaló - Kronstaedter Zeitungja, a románoknak a Gazetta Transilvaniei című lapja; A magyarságnak a "Nemere" című hetenkint kétszer megjelenő újságja.

BRASSÓ VÉDEREJE

. . . a mostani belváros helyén a szászok bejötte előtt egy Brassónak nevezett magyar község feküdt: a cenketői erőd őrizetét képező székely eredetű népnek telephelye, melynek lakói hivatásuknál fogva mind katonák voltak. Amidőn a szászok betelepültével a várkatonák tanyája várossá nőtte ki magát, lakói már a német lovagok idejében kötelezve voltak a fegyverviselésre, de még inkább a német lovagok kiűzetése után, midőn a Barcaság és Brassó a székely ispánok hatósága alá menvén vissza, a szászok a fejenkénti fölkelésre voltak kötelezve akkor, ha a király személyesen vezette seregét Keletre; más esetekben 50 lándzsást kellett kiállítaniok; azonban ez nem vonatkozott Brassóra, melyet Zsigmond király és utódai erős várfalakkal körülvevén, a keleti határszél egyik erős védbástyájává tették, s a város lakóit inkább a város védelmének kötelezettségére szoríták rá; de a szászok különben is a nyílt téren való hadakozásra alkalmatlanoknak bizonyulván, I. Mátyás király a szászok hadkötelezettségének pénzbeni megváltását rendelte el, s így Brassó lakói a törökkel folytatott vészteljes harcokban csak annyiban vettek részt, amennyiben ezeknek többszörös ostroma ellen erődített városukat oltalmazták. Ahogy Erdély a mohácsi vész után külön fejedelemséggé lett, fejedelmei megkísérték kezdetben a szászok tömeges és fejenkénti fegyverbe hívását, s azt többszörösen törvénybe iktatták; de ekkor sem tanúsítván valamely harcias hajlamot, később oda módosíttatott, hogy a szászok az országon kívül viselt háborúhoz 500, azaz országon belülihez pedig 100 zsoldost tartoznak kiállítani. Ezen hadjutalékhoz Brassó is aránylagosan hozzájárult hol 100, hol 50 harcossal, azonban ezek soha nem voltak brassai polgárok, annál kevésbé szászok, hanem mindig fogadott zsoldosok, leginkább székelyek, kiket ha lovasok voltak, város lovasainak, ha gyalogok voltak, drabantoknak neveztek. A drabantok feje mindig a városkapitány (Stadthann) volt, s tizedekre voltak felosztva. Emellett voltak Törcsvárában is burgknechteknek nevezett zsoldosok, ezek a vár őrizetét képezték a várnagy parancsnoksága alatt, ki communitási tag s hadi dolgokra nézve a városkapitánnyal együtt a város bírája és tanácsnak volt alárendelve.

[Orbán Balázs:
A Székely föld leírása]


Vajdahunyad Vára. Lovagterem / Fotó Szelényi Károly








Tört köveken és porladó kereszteken mi is a magyar Művelődéstörténet nagy alakjainak neveit keressük, emléküket idézzük. A kolozsvári hegyoldal évszázados temetkezőhelye a Házsongárd, mint minden ősi temető, nemcsak az elmúlás színhelye, hanem a kultúra gyűjtőhelye, több mint négy évszázad történelemkönyve is. Nevesek és névtelenek fekszenek a közös földben: már a XVI. század utolsó tizedeiben temettek ide ismeretlen halottat, de itt a sírja vagy némely esetben már csak az emlékoszlopa többek között Szenczi Molnár Albertnek, Apáczai Csere Jánosnak, Tótfalusi Kis Miklósnak, Jósika Miklósnak, Kós Károlynak, Dsida Jenőnek, Szilágyi Domokosnak is. A természetben és a történelemben látszólag az elmúlás uralkodik: pusztulnak a fejfák, a sírkövek, idővel elporladnak még az emberi csontok is. Csak az élet különféle területein végzett alkotómunka és annak emlékezete örök. Házsongárd a jeltelen elmúlás dacos cáfolata, szellemi öröksége nem csupán Erdély múltjának sugárzó emlékműve, de jövőjének is záloga. Ezért nem olyan, mint a világ bármely más temetője . . .

Az 1568-as tordai országgyűlés elsőnek mondta ki, hogy vallása miatt senkit se üldözzenek, hanem "hirdessék, ki-ki az ő értelme szerént, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszerítse az ü lelke azon meg nem nyugodván . . ." Igen, a történelem egyik legérdekesebb kis katlanává attól vált e táj, hogy hazát és menedéket kerestek s találtak népek s egyes emberek, mikor népvándorlás járta, mikor a középkori Európa antiszemitizmustól tombolt, mikor az örmények már évszázadok óta hontalankodtak s menekültek. S persze kit-kit itt is utolért a végzet, a tatár vagy török szablya, a vallon zsoldosok gyilka. Erdélynek is megvannak a maga Szókratészei, Coligny-jai és Robespierre-jei. De ide, ahonnan legfennebb tudományt öregbíteni rajzott ki a bujdosónak nevezett diákság, akár meghalni is hazatértek az Apáczaik, Tótfalusi Kis Miklósok, s jöttek volna a Mikesek és Körösi Csomák is, ha rajtuk múlik. Az itt élő népek, nemzetek, nyelvek tarkaságából három alapvetően meghatározó: a magyarok, a románok és a szászok: s a meghatározó történelmi mércét, az igazi klímát azok a magaslati értékek jelzik, tanulságképpen is, mikor egyszerre zenghetett itt a Te Deum, a Te benned bíztunk eleitől fogva, az Ein feste Burg ist unser Gott, a Doamne miluieste s a Gospodi pomiluj.

Egyébként a parázs hitviták eredményeképpen kibontakozó helyi új vallás, neve szerint unitárius, nem volt egyéb, mint az antitrinitárius tanok megtestesülése, egyfajta racionalizmus, a reformáció lehetővé tette korai felvilágosodás. Mert még vallási riválisaik is elismerték, avagy vádként egyenesen maguk fogalmazták meg, hogy az antitrinitáriusokat - akár Servét Mihályt - az a hiú remény lelkesítette, hogy hittételbeli álláspontjuk olyan közös platform lehet, amelyen a zsidók, a keresztények s a muzulmánok találkozhatnak, megérthetik egymást, sőt egyesülhetnek. Agyrém vagy lázálom, de az akkori idők sajátos ökumenizmusa volt ez, annak naiv és koraérett kísérlete, hogy áthidalják a kor legsúlyosabb ideológia, politikai, katonai szakadékát és ellentéteit.

[Lászlóffy Aladár: Házsongárd]


Házsongárdi temető / Fotó Kántor László








Idők és helyzetek elmozdulásával, végül is az maradt tanulságul, hogy itt a népek "egy éghajlat alatt, egy sorsban élnek, közös a múltjuk, közösek a szenvedéseik, közösek az emlékeik: közös a históriájuk", ahogy azt Kós Károly vallotta. S majd mindenik érintett nemzeti kultúrában erőteljesen termékenyítő hatással megkülönböztethető ama "ésprit transylvain".

Aubry de la Motraye útinaplója Kolozsvárról 1727-ben: "Van négy latin kereszt alaprajzú temploma, a legnagyobb az unitáriusoké, a hívek számához mérten hasonlóképpen nagy a lutheránusoké és a reformátusoké, és a legkisebb a katolikusoké: ebből kiviláglik, hogy a lelkiismereti szabadság korántsem szenved ezen a vidéken annyit, mint ahogy az elégedetlenek elhitetni próbálják."

Széchenyi 1821-ben ezt jegyezte fel: "Kolozsvárt öt felekezet van s csak egy közös temető. Ha a vallás a legnagyobb szellem gyümölcse s a vallásosságnak a türelem a legmagasztosabb hazája, akkor bizonyára sohasem láttam figyelemre méltóbb helyet Kolozsvárnál."

Kassai Vidor így látta 1901-ben: "Temetője is igen érdekes Kolozsvárnak. Ez a temető a házsongáron van; ez a házsongár a város déli részén emelkedik. Kertek is vannak ezeken a dombokon. Neve állítólag a Hasengarten, vagy inkább a Haus und Gartenból lett. Két-három száz éves (sőt még régibb) sírkövek láthatók benne még ma is. Különböző felekezetbeliek temetkeztek és temetkeznek bele ma is (milyen szép tolerancia), úgyhogy az egész temető nem egyéb már, mint egy nagy csonthalom."

Kolozsvárról Evlija Cselebi városnéző leírásában található a legmegkapóbb kép, mert ő egy másik kultúrkör külső szemével mért és látott: "Tizenegy szép kolostora van, mindegyiknek ciprushoz hasonló magas toronya . . ."

Hányszor ütött már az a bizonyos utolsó óra, mikor Brassótól Váradig alig talált túlélőt a bujdosó túlélő, mert a hegyek és erdők rejtekét is mind felkutatta a telhetetlen és vérszomjas ellenség. Ha csak tatárjárásokban számítjuk a végpusztulást kitevő események rekordjait, alighanem verjük Európa minden más tájait, mert még 1718-ra is jut egy a Szamos mentére, az önpusztítás rémképeiben és rémképletébe tökéletesen beillő módon: kuruc emigráns közreműködéssel. Mert itt mindig a "hadd lám, uram isten, mire megyünk ketten" jegyében szokott megtörténni a végítélet is, melynek utána az elpusztult, felperzselt, földbe taposott települések nyikorgó ajtó-ablakszárnyait ijedten érinti meg a dögszagú szél is, mert nem szépen szervezett újabb köztemetőkre van szükség ott, ahol a hősi halottak vagy kardélre hánytak tetemeit a nyitott várkapun bemerészkedő vadak falják fel. Mert "közben hazátok, Erdély, mint holmi örökös harctér, a nép szűnni nem akaró esztelensége folytán odáig süllyedt, hogy ami csak bajjal jár, mindazt - mintegy végzettől fogva rokonát - magához vonzza, mint az északi szél a felleget". De hát: "ti, erdélyiek, kezdettől fogva csak egyetlen módon szoktátok védelmezni magatokat: nyílt ütközetben, kint a szabad mezőn vertétek vissza az ellenséget, és csak ritkán megerősített városok oltalmával . . . Mint az oktalan állatok, az ellenség csapását nem kőfalakkal, inkább öntestetekkel akartátok felfogni, ezt választottátok, hogy az ágyúk a melleteket, ne a falakát szaggassák keresztül". Pedig "mi van oktalanabb dolog, mint ha valaki magabiztos vakmerőséggel . . . veszedelmeknek teszi ki életét, ami nem is az övé, hanem hazájáé, elvakult merényletével időnek előtte s hiábavalóan vesztegeti? . . . És mindaddig, amíg rá nem jöttök, hogy anyaszült meztelenek vagytok, ne is reméljétek, hogy ezután majd kegyesebben mosolyog rátok a szerencse . . . Mindig jobban kell féltenetek magatokat, semmint reménykedhetnétek . . ."

Annál különösebb, hogy a XIX. század hosszú békéjének történésze, aki nem ült Jeremiásként városa füstölgő kövein, higgadtan azt állapíthatja meg, hogy az általános pusztulás közepette Kolozsvár lakosságának szaporodása a "válságidők" mélypontjain sem áll meg, midőn a védtelenebb helyeken nem volt megmaradás. Aki tehette, a pogánykodások elől idegen helyekről is ide futott, itt élt esztendőkig, anélkül hogy "nyomorult, romlott állapotjukat megtekintvén", adófizetésre, vagy más terhek viselésére erőltetnék. 1612-ben egy "anglus" is felvétetik a polgárok lajstromába, s nehéz idők ide, nehéz idők oda, a vállalkozás szelleme Konstantinápolytól Bécsig, Velencétől Krakkóig eljut selyemmel, címeres ökörrel s "minden országok becses és szép árui legelébb s legválasztékosabb minőségben kaphatók Kolozsvárott" ahol nemcsak palotaméretű házak, de nagyobb jószágok is cserélnek gazdát, adatnak zálogba, némelyik erdőivel, mezőivel, zúzdával, vízvezetékkel, bányavölgyével, havasi kaszálóival egyetemben s "tiltott vizekkel, melyek arany hallal bővölködnek".

Különben a koporsó alakú tumbák, melyeket neveztek haskőnek is, a Házsongárd jellegzetes sírjelei. Itt még a zsidótemetőben is szép számmal van belőlük héber kvadrátbetűs felirattal. Ezen kívül ma már jóformán csak Erdővidéken, a vargyasi temetőben fordulnak elő tömegesen, ahol ugyancsak haskőnek titulálják őket, sőt itt nyilvánvalóan gyermeknek faragott, kisméretű is látható; meg Enyeden néhány. Ezeket a behantolt sír fölé helyezték, nyilván bizonyos idővel a temetés után készülhettek, egyik-másik eléggé mélyen be is süppedt, s éppen ez óvta meg a pusztulástól.

A kor a "hitújítás" s a vallásháborúk kora; a hitárnyalatok s mögöttük csoportosuló társadalmi problémák, rétegérdekek, ama példás harmóniába olvadás előtt még, megkínzott emberi testek-lelkek minden árnyalat nélküli poklát jelentik Kolozsváron is. Európa megint alakul, a Loire menti kastélyoktól a Volga-partig; ami marad, majd kultúrtörténeti relikviává lesz. A sírkő is egyféle maradvány, mint a csigaház. Lesz, ami lesz, mondják a desperádók, s a hit megszállottjai is.

A köz és a haladás valódi hasznára, itt folyton nem elégedtek meg a tehetségesnél tehetségesebb emberek: mindennek hozama, Krakkótól Bécsig, Csíksomlyótól Franekerig azért a magyar művelődést is érintette szerencsére.

Kolozsvár a kirajzásnak s a hazahordásnak is amolyan kaptára volt. Nem csoda, ha lerakóhely olyan értelemben is, hogy a kor, a korok szereplőinek megszentelt, olykor csak pörkölt csontjai is temetőjébe gyűltek.

Emlékezet szerint a kolozsváriak mindig jól felkészültek a nehéz időkre. Évenként biztosok járták el a város összes bástyáit, s számba vették, mennyi tarack, szakállas puska, ágyú, mennyi salétrom van és büdöskő. A céhek, ki-ki a magáéban, az épen maradt tornyokban szorgalmatosan vigyáztak és "a kin akkor volna a vigyázásban a rend . . . egyik toronytól a másikig járván őrizzenek és kürtöljenek. Ha alkalmasabb, dobokat is adjanak kezekbe, hogy azzal és trombitával különböztessék meg az időt és a városban történő dolgokat."

Ám a rendkívül éber figyelem s a védelemi művek építésére fordított sok gond és költség se voltak képesek a nagy szerencsétlenségektől megóvni a várost. "1658-ban bizon öt barbár fejedelem egyesült hadi népeik hazánkra bocsátani; egy fejedelem bűneit az ország bűnhődte meg." Jöttek a siserehadak, a falakról látni lehetett, amint a környéket felégették, a lakosokat kirabolták és rabszíjra fűzték. Kolozsvár pedig elhatározta, hogy a végveszélyt magáról bármi áron eltávolítja. Az ostrom állapota ezúttal azonban nem egy-két hónap, hanem két teljes esztendő idejét jelenti. Iszonyú sarcot kellett fizetni a csalárd ellenség egyedileg is önkényeskedő hatalmas tömegének. Vég kamukák, skófiumos köntösök, díszes fegyverek, kupák, ékszerek mellett ezerszám ment az ezüst, az aranypénz, idebent pedig szigorú takarékosságot vezettek be: "hogy a mostani szomorú és változó időhöz képest a sok illetlen szánkázás, muzsikálás, hegedülés a városban eltöröltessék". Hogy milyen életformát dúlt fel, szorított vissza a keletkező helyzet, ugyancsak a tilalmakból bontakozik ki: "ezüstös, aranyos gombos dolmánt, mentét, köntöst, gyűszűt, kapcsos palástot, arany prémes öltözeteket, sarkig érő patyolatot, térdhajlásig érő selyem övnek leeresztését, czifra tarka főkötőt, fátyolt, pándikát, kösöntyűt, pártaövet, kláris, gyöngyöt letegyenek, asszonyemberek csizmát ne viseljenek, szolgálók prémes galandos szoknyáról lemondjanak; ellenkező cselekedőkről . . . az köntös itt a városon minden helyeken megkülönböztetés nélkül leszaggattassék."

Nem tűnik túlzásnak, figyelembe véve az idők egyéb szokásait, miszerint "Szeydi basa a levágatott népnek fejét megnyúzatá". Egy ütközet utáni napon beküldetett Kolozsvárra száz "öreg késért fejet nyúzni, tíz szekerért, melyre a fejeket kell rakni, és negyven öl hosszú láncért, melynek hatvan karikája legyen a rabok számára".

Lintzegh János városbíró 1606. május 30-án született Kolozsváron.

Május 20-án indult Lintzegh János egy kis küldöttség élén Szeydi pasa elé. "Midőn elébe menve, salutálni kezdettem s egy részt elmondtam, szemei vérbe borulván, megriasztott, törökül szidott s a hóhéroknak parancsolta, hogy mindjárt megöljenek. Azok megragadtak, nyakunkról a gallért lehúzták, hogy fejeinket vegyék. Ekkor az egri basa térdre esék előtte, megcsókolá köntösét, s mondá: Mit cselekszik Nagyságod ilyen városnak bírájával? Most jöttél be az országban, nem illik, hogy ilyen kegyetlenséget mutatsz. Erre megkegyelmeze, s oda ada a hóhérok kezébe, a hol az emberek fejét nyúzták. A mint oda értünk, lábainkra vasat vertek, és tizedmagunkkal nyakunkra vaskarikát csinálván, azok lyukain a torkunk alatt harminc-negyven ölnyi láncot által vontak, s összefűzvén elénk vetették az emberfőket, hogy megnyúzzuk. Másnap megindulván a tábor, a nyakunkon levő lánccal egybefűzve, a darabos szántáson gyalog hajtottak, mint oktalan állatokat: a Szamoson, Nádason övig érő vízben mentünk által." Aztán: "lovat adatván alám s mellém ötven janicsárt, megparancsolá, hogy mennék Kolozsvárra s a kapuját nyittassam meg." S itt nő örök érvényű példává Lintzegh János. Háromszor hurcolják a felvonóhídhoz a janicsárok, s ő felkiált vagy csak felszól a kötélkieresztő lyukon az őröknek, hogy "én kéredzem bé, kérem, hogy megnyissák a kaput, de ti semmiképpen be nem bocsássatok, mert el kell vesznetek!" - pedig ilyenkor mindig megragadják, "mint az ebet", s viszik a cigányok háza mögé, hogy lemészárolják. "Negyedszer is visszahoztak, hogy szóljak s nyittassam meg a kaput . . . Ekkor visszanéztem a város alá, s a Szamos partján állva, felkiáltottam a városbelieknek: Én nekem most meg kell halnom. A várost meg ne adjátok" . . . Ám ezúttal a szokatlan happy end nem maradt el: ő maga írhatta le mindezeket, mert a török szeszélyes és haszonleső, végül meggondolta magát, s megelégedett az újabb iszonyú hadisarccal. "Estve későn midőn a kapuhoz értem, a kapuk és kisajtók be voltak rakva, köteleken vonának fel a közfalon. Így lőn hazajövetelünknek sorsa és kimenetele." A temetőben jeltelen a sírja.

A Házsongárdban boszorkányok is nyugodhatnak szép számmal. Egy 1684. július 31-én hozott dialektikusan bölcs törvényhatósági végzés szerint az "végeztetett, hogy Trombitás Mihályné mostanában halván meg és sok kékek lévén rajta, nagy gyanuban forog, hogy verték volna, valahol azon éjszaka boszorkányságba elegyítvén magát, s azon verés miatt halt meg. Tartassék harmad- vagy negyednapig a földszínén koporsóba téve, és ha valami az alatt kivilágosodik ellene, mint olyan személy, vitessék és temettessék úgy is el; ha pedig semmi sem világosodik ki, minthogy életében nem forgott gyanúban, temettessék el deákokkal harangozóval."

A sok civil közt még akad néhány katona. Báró Ioannes Fabritius de Gladis ezredes (1676-1750), akinek adománya az a terület, melyet ma a lutheránus sírkertrész foglal el. A naplóíró Wass Pál (1797-1859), aki maga is tiszt volt, 1811-től a szabadságharcig kalandos életet élt, de nyitott szemmel, kielégíthetetlen tudásszomjjal, hét nyelven beszélt és olvasott, nagyon bízott Bem és Kossuth visszajövetelében, s akit sok megaláztatástól, nyomorúságtól, testi-lelki szenvedéstől szabadított meg a Házsongárdba költözés. Hatalmas és cifra síremlékek: Francesco Spitter sírköve 1845-ből, és Stahel Károlyé (1848), akik az osztrák helyőrség főtisztjei voltak, s Kolozsváron állomásozás közben hunytak el. Itt nyugszanak azok a francia tisztek is, akik a XVIII. század végén, a XIX. század elején a francia háborúk során kerültek fogságba valamelyik nagynevű csatában, s az ország különböző vidékeire internálván őket, jutottak Erdélybe is. A források szerint különösen a napóleoni háborúk végső fázisában érkeztek sokan. A katonai menetlevelek alapján 1813-ban másfél ezernyi altiszt és közlegény és 113 tiszti hadifogoly tartózkodott Erdélyben. A béke megkötése, illetve Waterloo után 1130: ezek közül Kolozsváron átutazva 521 tért vissza hazájába, 554 személy sorsáról nincs semmilyen adat, jó részük otthonra lelt az új hazában, beházasodott, itt ragadt, letelepedett, nyelvmester lett. Az udvari kancellária a királyi legfőbb haditanáccsal egyetértve figyelmeztette az erdélyi kormányszéket, hogy a francia foglyok közt jeles mívesek lehetnek, kiknek maradása az ország javát szolgálná, ezért befogadásukról szükség szerint gondoskodjanak.

Heltai Gáspár, aki még a reformáció első nagy nemzedékéhez tartozik, s volt bibliafordító, meseíró, krónikás, énekgyűjtő, hitvitázó, nyomdász és pap, maga mondja, hogy csak érett férfikorban tanult meg magyarul. A brassói szász református, Honterus beszélte rá, hogy Wittenbergába menjen, ő adott neki ajánlóleveleket Lutherhez és Melanchtonhoz. Hazatérve hamarosan Kolozsvár főlelkésze lesz, és 1545-ben pap létére megnősül, hat gyermeke születik. Hoffgreffet, akit szakképzett nyomdászként ő hozott magával külföldről, társul vette, s 1550-től ismeretesek az effajta impresszumok: "Coloswarba nyomtatott Helthai Gaspar és György Hoffgreff által".

Heltai a kor tipikus értelmiségije, akinek szellemét a mind liberálisabb, ésszerűbb tanok iránti vágyban sorra nyerik meg az újabb világnézetek. Ifjúkorában még katolikus, Wittenbergából már luteránusként tér haza, aztán kálvinista, s élete utolsó nyolc esztendejében unitárius. Jellemző, hogy mindannyiszor a meggyőződés hevével szállt szembe előző hitével. Összeveszett Hoffgreffel is, aki 1559-ben egyszerűen eltűnik a színről, s ettől kezdve Heltai nemcsak a nyomdát viszi, de papírmalmot is létesít, s gyártott papírjának vízjele nevének két kezdőbetűje.

Tótfalusi Kis Miklós még az Amszterdamban, 1686-ban kiadott zsoltárokhoz írt előszavát így kezdi: "Szerető nemzetem!" S a gondolat is: a nép mint a könyvnek szeretője, tőle származik: ". . . a tudós emberek által sok szép könyvek bocsáttatva világra, kiváltképpen az ő magok nyelveken, s a nép is a könyveknek szeretője s becsülője lévén, ezeknek olvasása által ugyan elárad köztök a tudomány. Bizony nem semmi ékessége, nemessége, világa és boldogsága ez a nemzetnek s akármely magános személynek is."

Tótfalusi kilenc és fél esztendő után tér vissza Erdélybe, szekéren hozza a felszerelését s a Bibliáját, melyet még Hollandiában 4200 példányban kinyomott s ugyanannyiban a zsoltároskönyvet is. Ékes levél kíséretében küldött belőlük haza mutatóba. Magát Teleki kancellárt is megnyerte a szép kiállítású munka, ő hozza javaslatba: hozassák haza ezt az embert! Össze is gyűjtenek nagy kegyesen 200 aranyat, s elküldik neki, mert el se képzelik, hogy Tótfalusi egyetlen megrendelőjétől inkasszált már 11000 forintot is. Csak azért nem küldi vissza az útiköltséget vagy előleget, hogy meg ne bántsa jóakaróit: az összeget a saját zsebéből még kettőezerrel megtoldja, és alapítványt tesz belőle a Hollandiában diákoskodó erdélyiek számára. A sok megbízatás odakinn a világhír mellett komoly jövedelmet jelentett. Általában egyetlen Tótfalusi-féle betű metszéséért, mely már márkát jelentett, s mellyel ő egy óra alatt elkészült, egy tallért fizettek. Ahogy mai gazdasági statisztikákban jelezni szokták: az "utolsó békeévére", 1690-re keresménye már évi ötvenezerre emelkedett. Aztán hazatelepedett, mert csak itt látta értelmét annak, hogy mindent, amit tanult és talált, bevetheti végre a dolgok jóra fordítására. Nem a beteljesedés, de nem is az a küzdelem várt rá itthon, amit mindig kedvvel vállalt. Csak egyszerűen a küszködés, melyben felőrlődött testi-lelki ereje. Először is azt kellett látnia, hogy az emberek itt annyira szegények, hogy áron alul árusított Bibliáját se tudják megvenni. Ma úgy fogalmazunk, hogy az erdélyi feudalizmus realitásaival való ütközése ébresztette rá valóságos helyzetére a csupa nagy tervvel és lehetőséggel érkező úttörőt. A közel másfél százados élethalálharcból Erdélyben, az unitarizmus pár hullámhegye után, a kálvinista egyház került ki győztesen, és akkoriban már egynek számított az államisággal. Tótfalusinak, aki ennek a győzelemre vergődött felekezetnek volt hithű tagja, mégis pusztulnia kellett, miután a két út közül: megalkudni az elavult, agresszív ostobasággal vagy vállalni a szembeállás következményeit, tudatosan a második mellett döntött. És semmiképpen nem a személyes konoksága, következetessége kárhoztatható. A helyzet csontosodott meg; a helyzet és helyzet közti különbséget éppen Heltai képletén lehet lemérni: az ő vitázó szenvedélyét is csak élesítették az évek, ő ráadásul kritikusan szembe is fordult eklézsiájával, s ki is zárták maguk közül a lutheránusok a medgyesi zsinaton, ám Kolozsváron továbbra is a legnagyobb anyagi és erkölcsi megbecsülésnek örvendett.

Már későn jött, hiábavaló volt Bethlen Miklós segítőszándéka, hogy sérelmeit orvosoltassa: az első agyvérzés már 1698-ban leverte a lábáról, s megalázottan, bénán élte le a több mint három esztendőt, ami még hátravolt. Csak értelme maradt végig ép és tiszta, ami az ő szempontjából súlyosbításnak számít.

Első igazi zsoltárfordítónk Heltai Gáspár volt. Második Bogáti Fazekas Miklós. Harmadik s legnagyobb Szenczi Molnár Albert. Élete végére őt is ide gyűjtötte be a sors. És az ő sírja ma sem jeltelen a Házsongárdban. Bár hogy ha Johann Henrik Alsted neki szentelt epitáfiumát nézzük, nem biztos, hogy előnyös vásárt kötött a sorssal a magyar reformáció legjelentősebb tudósegyénisége:


Gyermekkort a magyar; tollat, feleséget a német
Föld termett nékem. Erdély földje a sírt.

- hangzik magyarul, Tóth István fordításában. A legbékésebb, legigazságosztóbb utókor se változtat meg semmit az átélt múltban. Mert hogy is néz az ki közelről, hogy fényes nevek egyszer csak elkezdenek dekorálni egy kort. Ha csak egyetlen évszázad "kolozsvári triászát" vesszük: ha Tótfalusi fizikai tönkretétele lelki vesszőfutás is; Apáczai belehal a tüdőbajba, ha már a toronyból le nem vetették, nos legalább Szenczi Molnár az utolsó öt évét itthon "igen nagy nélkülözésben s meg nem értésben tölté"! Pedig az éppen felsütő erdélyi aranykorban van ez még. Hadd lám, uram isten, mire megyünk ketten!, mondja az egyszeri székely jégveréskor, s maga is nekiáll a kapa nyelével, avagy "Nekünk Mohács kell", mormogja vagy üvölti magából kikelve Ady.

Szenczi Molnár Albert gyorsan, pontosan és fáradhatatlanul dolgozott. Tudása és alapossága hírére hivatta másodszor is Erdélybe Bethlen Gábor, s egy újabb egyetemalapítást alapozott reá (1626). Hiszen valóban alkatilag pedagógus volt: szelleme ott munkált a század folyamán végig a magyar protestáns iskolák atmoszférájában. Ő hozza javaslatba, hogy minden "főrenden és közrenden való asszonyi állatok is indíttassanak az írás-olvasásnak tanulására és leányzó gyermekeiknek is taníttatására".

Prágában Keplernek vendége, de fogadta maga a császár is. Ez azért érdekes, mert a Habsburgok kimondottan nem rokonszenveztek a protestánsokkal. Közben elkészült egyik fontos műve, a latin-magyar, magyar-latin szótár, s ő írta meg az első magyar nyelvtankönyvet idegen ajkúak számára. Szótárát Pázmány Péter is nélkülözhetetlen remekműnek tartotta, s a kor jeles humanistái: Johannes Piscator, Georgius Remus, Bisterfeld és Girschner üdvözölték.

Munkálkodása legfőbb gyümölcse az élete végéig csiszolgatott zsoltárkönyv, a híres-szép fordítások, melyeken francia minták-példák szerint dolgozva, egyszersmind a nyugat-európai verselés egyik meghonosítója irodalmunkban; másrészt általa került át a francia dallamkincs is a magyar protestantizmus énekkultúrájába, a református templomokba. Általa vált magyarrá: ama tudatos vagy öntudatlan nyelvi-költői varázslat révén, mely egy nehéz sorsához törődő-keményedő nép megnyilatkozási vágyához volt végül - hangulatilag is - hű, ami fontosabb és nehezebb s egyetemesebb is, mint az elvont teológiai tételek aktuális árnyalatait követni éppoly hajlékonyan. Ezért lett maradandó.

Hogy a 150 zsoltár közel ugyanennyi versformában szólal meg, ez a teljesítmény is egyedülálló Csokonai előtti költészetünkben. Rendkívüli formaérzéket a korban divatos képversei is, a jelenkori avantgárd értelmében is szellemes megoldásai bizonyítják. Szenczi Molnár Albert életében nem kerülte el a kor fizikai poklát sem: Tilly zsoldosai 1622-ben, Heidelberg ostromakor csigára vonták, és gyertyával perzselték a hasát. S végül, már Kolozsváron a pestis verte le. Fiával, Jánossal (Marburg, 1612. VII. 31.-1646. VII. 25.) a szintén nyugati egyetemeken képzett kolozsvári prédikátorral nyugszik egy sírban, ki egy másik pestis áldozata lett.

[Lászlóffy Aladár: Házsongárd]


Az iktári Bethlen-család kriptája. Házsongárdi Temető. Kolozsvár / Fotó Kántor László








Az erdélyi zsidóság történetéről csak irodalmi mondák és hajdani szájhagyományok szólanak, úgy, mintha már a dákok korában éltek volna itt és ők lettek volna a bánya- és szőlőmívelés megalapítói Erdélyben. Ezzel szemben az a történeti valószínűség, hogy a hódító törökök nyomában a Balkán-félszigetről mint kereskedők a görögökkel és rácokkal együtt származtak ide a XV. század derekától fogva. Máshonnan nem is jöhettek, mert Magyarország keleti részeiben igen gyér számban laktak, Lengyelországban pedig a XVII. század közepéig virágkorát élte a zsidóság s így nem volt oka kivándorolni. Lengyelországi zsidók legfeljebb a szomszédos Moldován keresztül szivároghattak be. Hogy a bevándorlók valóban szefárd eredetűek voltak, bizonyítja, hogy Bethlen Gábor 1623-ban a törökországi zsidóknak ad letelepedési engedélyt, továbbá, hogy Pécsi Simon 1630 körül a szombatosok liturgiáját tisztán szefárd rítus alapján szervezte meg és végül, hogy még a XVIII. század elején is Károlyfehérvárnak, az egyetlen erdélyi zsidó községnek vezetői szefárdok voltak. Ennek a környezetnek hatása alatt még a lengyel eredetű családok leszármazottai is a szefárd rítust követték és szefárd írásmóddal éltek. Első egykorú említése a zsidóknak Erdélyben az 1578-i kolozsvári országgyűlés 22. t.-cikke, amely már panaszolja, hogy soha annyin egyszer bé nem jöttek afféle görögök, sőt zsidók is, mint e mostani szentgálnapi sokadalomra.

A kiviteli és behozatali kereskedelem egészen az idegenek kezében volt: közülük a görögök és zsidók bonyolították le a Törökországban irányuló forgalmat. De törvény szerint bizonyos letevő helyeken túl rendszerint nem jöhettek, csak vásárok alkalmával vihették áruikat az ország belsejébe, amikor viszont ők is vásárolhattak belföldi árukat kivitel céljából.

Törvényes alapot az állandó ittlakásra a Bethlen Gábor említett ediktuma által nyertek, amely szabad vallásgyakorlatot és szabad kereskedelmet biztosít számukra azzal, hogy a más országokban szokásban volt zsidójel viselésére nem kényszeríthetők, hanem a keresztények ruházatában járhatnak. E kiváltságlevél következtében, melyet az országgyűlés és a későbbi fejedelmek is megerősítettek s melyet az erdélyi zsidók magna chartájának tekinthetünk, a bevándorlók leginkább Gyulafehérvárt telepedtek meg, hová már azelőtt is bejáratosak voltak. De nem sokáig élhettek itt háborítatlanul: a fehérváriak csakhamar panaszolják, hogy a zsidók elejébe menvén az idegen árusoknak, a városon kívül összevásárolják az árukat s aztán drágán adják el a városiaknak. Hasonló panaszok egyébként sűrűn merülnek fel a más nemzetiségű kereskedők és kézművesek ellen is.

Apaffi Mihály fejedelem mindannyiszor figyelembe véve a zsidók alázatos megtalálásait, három ízben is 1661., 1673. és 1678. szigorú rendeletekben utasítja a hatóságokat, hogy védjék meg a zsidókat a város önkényeskedése ellen, amelynek nem is tartoznak a jurisdikciója alá, mert csak a fejedelemtől függenek. Hiszen utcájuk is nem a város területén, hanem a fejedelmi dominiumon, a külső vámterületen, bár a falakon belül feküdt.

Az 1810-11-i országgyűlés 39. t.-cikke részletesen szabályozza a zsidók jogait és kötelességeit, de nem tudván szabadulni az évszázados elfogultság szellemétől, nem találta meg a kellő megoldást s a kérdés tovább is állandóan napirenden maradt s újra és újra foglalkoztatta a törvényhozást. A zsidók igyekeztek az új viszonyokhoz hozzásimulni: a magyar nyelv újjáéledésének hatása alatt 1845. a megüresedett országos főrabbi állás betöltése alkalmával már oly jelöltet keresnek, aki a német mellett magyarul is tud prédikálni. Ekkor mintegy 3000-en voltak az országban, közöttük számosan magyar-, német-, morva- és lengyelországi eredetűek. Ezentúl számuk gyorsabban emelkedik: 1880-ban 29993 (az összlakosság 15 %-a), de 1920-ban (román statisztika szerint) visszaesik 62,174-re. Mielőtt azonban a modern műveltség mélyebb gyökeret ereszthetett volna az erdélyi zsidóságban, mármarosi közvetítéssel erős galíciai befolyás kezdett érvényesülni, amely sok helyütt a chásszidizmus szellemét és szertartásait honosította meg. A Magyarországgal egyesített Erdély zsidósága ezért nem is tudott különös kulturális jelentőségre szert tenni az ország össz-zsidósága keretében. Számra nézve is emennek csak egy töredékét alkotta, műveltségben pedig messze mögötte maradt amannak.


Zsidó temető. Gura Homorului / Fotó Erdélyi Lajos








Az erdélyi zsidóság

A trianoni békeszerződés által Romániához csatolt vármegyék (Erdély, Bánát, Körösvidék és Máramaros) területének zsidó lakosságát összefoglaló elnevezéssel E. névvel jelöljük. Az 1920-i román statisztika szerint az E. száma 181340 lélek, szemben 5063224 összlakossággal, vagyis 3,57% . A hitközségek száma 110, ezek közt a legrégibb a gyulafehérvári, mely az 1737. évvel kezdődik.

Az általános erdélyi néplélekkel egyezőleg, mely inkább hajlik a vallásos világszemlélet felé, az E. hitközségi intézményeit általában szigorúan hagyományos alapon vezeti. Figyelemre méltó továbbá a chaszidikus (lengyel-szefard) irányzat előretörése, amelynek hívei számos hitközségben kezükben tartják a vezetést.

Anyanyelve szerint túlnyomórészt magyar. A 15 erdélyi vármegyében a magyar nyelvű zsidók arányszáma volt 1890. 55,6%. 1910. 73,3%, az impériumváltozás idején tehát kétségtelenül még nagyobb.

Iskoláztatás terén nagy visszaesést jelentett, hogy 1923-ban az összes zsidó iskolákban kötelezővé tették a román nyelvű oktatást.

Gazdasági élete ugyanolyan keretek között mozog, mint Kelet-Európa többi országában.

A háborús konjunktúra idején keletkezett zsidó vagyonok hovatovább lemorzsolódtak, a valuta ingadozása, a gazdasági depresszió, különböző törvényhozási és közigazgatási intézkedések folytán a zsidóság tetemes része elszegényedett, Máramarosban pedig éppenséggel nyomorba süllyedt. De a kereskedelme még így is jelentékeny részben zsidók kezében van, akik ezenkívül vezető állást foglalnak el különböző nagyipari vállalatokban és főként a fatermelésben. Élénk részt vesznek még a lapkiadás és könyvterjesztés terén, a sajtó és a színház munkájában. Bankokban és pénzintézetekben csak kisebb mértékben vannak képviselve. A kiskereskedők és kisiparosok felsegítésére az amerikai Joint 1926 óta sorozatos kishitelintézeteket létesített altruisztikus alapon, amelyek eddig hét helyen működnek biztató eredménnyel.

Politikai helyzete, bár egyenjogúsága az alkotmánytörvényben biztosítva van, sok kívánnivalót hagy fenn. Az egymást felváltó kormányok tehetetlenek voltak a legféktelenebb antiszemita agitációval szemben, amelynek folytán nagyon hátrányos közhangulat támadt a zsidók ellen, különösen az értelmiségi osztályok és főképpen a tanuló ifjúság körében. Ennek következménye volt a zsidó főiskolai hallgatók majdnem teljes kiszorítása a kolozsvári egyetemről.

IRODALMI ÉLETE

Az E. túlnyomóan konzervatív, irodalma tehát az ennek megfelelő szellemi élethez igazodott és főleg héber tankönyvek, halachikus döntvénytárak, vitairatok és régi irodalmi termékek utánnyomásában merült ki. Utóbbiak közül figyelemre méltó a Lisszabonban 1489. megjelent Széfer Abudarham újra való kiadása.

Önálló héber munkák nagyobb számban a háborút követő években jelentek meg, javarészt a cionizmust ismertető munkák és vitairatok. Klein Jakab Hacijunit ve hatarbut haivrit (1921) könyvében a zsidó népi megújhodás motorikus szükségességét mutatja ki, és a zsidó fejlődés útját a cionista eszmeiségben látja. Hasonló tendenciájú Moskovits Dávid Raglé mevaszér című irata. A vallásnak a cionizmushoz való viszonyát Glasner Móse egy német nyelvű vitairata világítja meg: Der Zionismus und seine Nebenerscheinungen im Lichte der Religion, amely eredetileg héberül íródott. A zsidó tudományos élet magyar nyelvű művelői közül kimagaslik Eisler Mátyás dr. egyetemi magántanár, a kolozsvári kongresszusi hitközség főrabbija, aki az erdélyi zsidóság múltjának kutatása körül szerzett nagy érdemeket. Idevágó munkái közül kiemelkednek: A zsidók legrégibb erdélyi emlékei (1906) és Erdélyi zsidók múltja.

Az erdélyi irodalomnak kétségtelenül legszorgalmasabb munkása Szabó Imre, akinek számos könyve jelent meg. Ezek közül legértékesebbek a Zsidócskák című, amely apró karcolatokat örökít meg a zsidó népéletből, és a Szent Eliz című regénye.

[Zsidó Lexikonból, Budapest, 1929]


A nagy zsinagóga. Dézs / Fotó Erdélyi Lajos

A zsinagóga hímzett Tóra-köpenye. Kolozsvár / Fotó Erdélyi Lajos








Lehet-e önálló erdélyi reneszánszról és barokkról beszélni? Mennyiben függött össze az erdélyi tudományosság, művészet, irodalom, könyvgyűjtés, iskolaügy és nyomdászat a királyi országrész és a hódoltság kulturális törekvéseivel, mennyiben járt önálló úton a János Zsigmond fejedelemségével induló és II. Rákóczi György halálával lezáródó időszakban a fejedelemség művelődése?

E kérdések evidens módon merülnek fel az erdélyi kulturális élet múltját pásztázó figyelem előtt, s egy reprezentatív történeti szintézistől méltán várhat rájuk feleletet az olvasó.

Időrendben haladva célszerű először a reneszánsz legkorábbi szakasza felé fordítani figyelmünket. Mint köztudott, a Hunyadi- és Jagello-korszak a művelődéstörténetben egyfelől még középkornak számít, másfelől viszont ez Janus Pannonius kora, Mátyás budai udvarának, a korvináknak, Hess András tipográfiájának s a visegrádi királyi palotának is a kora. Kétségtelenül szűk körű volt Magyarországon a humanista műveltség, de talán mégsem annyira, hogy nyomait, csíráit ne kereshetnénk az ország más tájain, így többek között Erdélyben is. A Magyar Királyság e legkeletibb régiójának középkori kultúrájáról széles ívű körképet rajzol a monográfia: bemutatja a görög és a latin rítusú kereszténység találkozási pontján, Róma és Bizánc hatósugara között gyökeret eresztő sajátos szellemi atmoszférát, az Erdélyben is megtelepülő szerzetesrendeket, a többnyire külföldi iskolázottságú klerikusréteget, a román stílusú és gótikus építészet helyi értékeit, szól a görögkeleti egyházi berendezkedésről is. Reneszánszról viszont az 1526 előtti időszakban alig esik szó, mindössze a "gyulafehérvári Lázói-kápolna és a Klein János plébános által rendelt kolozsvári sekrestyeajtó" (I. 394.) említtetik meg, mint az új művészetet reprezentáló alkotások egy-egy példája. Egy későbbi (a XVI. század második felét tárgyaló) fejezetben pedig ez áll: "A távoli és elmaradott Erdélyben (s a hasonló helyzetben lévő Részekben) a korábban létezett humanista előzmények, a váradi és a gyulafehérvári körök elszigetelt kulturális mécsesek voltak egy tökéletesen középkori környezetben."

Nagyvárad a magyar humanizmus bölcsője, Vitéz János itt alapította sokak által megcsodált könyvtárát, Janus Pannonius innen útra indulva írta híres búcsúversét. Váradon egyébként Vitéz Esztergomba távozása után sem szakadt meg a könyvtár fejlesztése, az őt követő püspökök (Filipec János, Farkas Bálint, Kálmáncsehi Domonkos, Szatmári György) mindegyike sokat tett azért, hogy a város - Klaniczay Tibor szavaival "a magyar humanizmus első tűzhelye lett". Hozzátehetjük: nem egyetlen tűzhelyre Erdélyen belül. Ha szórványosan is, de adataink vannak arról, hogy másutt is kialakultak olyan literátorcsoportok, amelyek tudatosan vállalták Janus Pannonius szellemi örökségét. Példa erre Adrianus Wolphardusnak, a Gyulafehérvárott és Kolozsvárott működő, filológiai érdeklődésű kanonoknak Janus-hagyomány európai elismertetéséért folytatott tevékenysége. A Heltai Gáspár által Egyedi Adorjánnak nevezett költő egyik versében pontosan megfogalmazta nagy elődjének - s egyben a humanista költészetnek - a jelentőségét. "Első példa vagy - írta Janusról -, arra tanítasz, hogy nem lehetetlen zengni parasztlanton római énekeket . . .”

"A reformáció természetesen végigsöpört az egész egykori Magyarországon - írta Barta Gábor -, de azt a sokszínű virágzást, amelyet a különböző felekezetek egymás mellett élése, vetélkedése a fejedelemségben megvalósított, hiába keressük a királyi megyékben. Egyáltalában: egész Európában nem volt rá példa, hogy a keresztény hit ennyiféle változata legyen egyenjogúként jelen egyszerre, egy országban."

Ezzel az alaptétellel teljes mértékben egyetérthetünk, s úgy véljük, az itt említett sokszínűség - mint jelenség - kulcsszó kell legyen Erdély művelődéstörténetében. A vallási megosztottságon túlmenően is igaz, hogy nincs még egy olyan régiója Európának, amelyben ideológiai, politikai, nyelvi, etnikai, mentalitásbeli tarkaság és egybefonódottság annyira jellemző lenne, mint Erdélyben. Ez teszi különösen nehéz feladattá e táj kulturális múltjának bemutatását. Valóban szembetűnő, hogy a hitújítás hullámai mily gyorsasággal követték itt egymást, s a recepció mily magas szinten történt meg. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a tanok nem ritka továbbfejlesztésének ténye, az innováció állandósulása, amit végül is fejedelmi rendeleteknek kellett betiltaniok. Kellett pedig azért, mert a szerte Európából elüldözött, eretneknek nyilvánított szabadgondolkodók végül is a keresztény tanok alapjait feszegették. Jacobus Palaeologus, Johann Sommer, Christian Francken és Matthias Vehe-Glirius Biblia-értelmezése azt a bázist támadta meg, amelyen a kor világképe (végső soron államberendezkedése és társadalmi hierarchiája is) nyugodott, ennek az alapnak a szétrobbantására viszont sem Erdélyben, sem másutt Európában nem volt érett a helyzet . . .

A felekezeti sokarcúság megemlítésével kezdeni (igaz, így némi átfedés, ismétlés nem volt elkerülhető), hiszen enélkül a reneszánsz erdélyi megjelenési formája sem magyarázható kielégítően. Aligha szorul bizonyításra, hogy a reneszánsz másképp alakul a katolikus, másképp a református vagy evangélikus, megint másképp a sokfelekezetű országokban. Esetünkben az utóbbiról van szó, s itt a fejezet szerzője erősen hangsúlyozza reneszánsz és reformáció szembeállítását. Szerinte a fejedelemség társadalmának egésze a XVI. még nem vette át a reneszánsz életmódot és kultúrát, a reformáció morálisan is szemben állt a világi pompával, az uralkodó osztály egy része pedig ezen túl is ellenszenvvel figyelte a "talián módit", az itáliai "udvaroncok nyüzsgését". A reneszánsz mentalitást egyrészt külföldiek (pl. Gian Michele Bruto, Ottavio Baldigara, Giambattista Mosto), másrészt külföldön tanult magyarok (pl. Gyulay Pál, Szamosközi István, Kovacsóczy Farkas) képviselték, így az csak "a gazdagabb polgárokat, a nemesség világlátottabb vezető rétegét" hódíthatta meg, a "köznépi kultúrában" viszont "a középkor majd csak a XVII. században fog véget érni".

A reneszánsznak Erdélyben a XVI. század végére egy sajátos, a reformáció által módosított változata alakult ki, amely persze különbözik, az itáliai prototípustól, a "Hochrenaissance"-tól, nem oly mély gyökerű, egyes vonatkozásokban periferikusabb, "kelet-európaiasabb" annál, de mégiscsak ennek egy oldalhajtása, elágazása, variánsa.

Ez nem jelenti azt, hogy az erdélyi társadalomban az egyes rétegek közötti különbözőségeket a kulturális színvonalban ne kellene figyelembe vennünk, hiszen nyilvánvaló, hogy a széphistóriák olvasóközönsége nem a jobbágyok soraiból került ki, s a polgárságot is csak részben érinthette meg az új szellem értékrendje. Összességében mégis némileg tágabban értelmezhetőnek véljük a reneszánsz művelődés körét Erdélyben, mint a jelen szintézisben ez megfogalmazódott, legalábbis a Kolozsvárott kiadott és mindenfelé másolt verses szerelmi történetek ebbe az irányba mutatnak.

A XVII. század művelődési viszonyairól beszélve szót ejtünk az iskolák megnövekedett szerepéről, a tudás "felette szükséges" voltának erdélyi felismeréséről, a jobbágyfiúk tanulmányi lehetőségeinek megvalósulásáról, a leányiskolák újdonságként történő megszervezéséről s a gyulafehérvári akadémia alapításáról. Az értelmiség Bethlen Gábor uralkodása idején megnövekedett szerephez jutott, ezt írók, tudósok, költők egész sora példázza, akik társadalmi rangemelkedésük, erkölcsi és anyagi megbecsülésük fejében azután a korlátlan fejedelmi hatalom támaszai lettek, teoretikusaivá váltak. A nevek ismertebbek annál, mintsem hogy itt fel kellene sorolnunk őket, legfeljebb arra érdemes utalnunk, hogy az egykori Bethlen-alumnusokon kívül a fejedelem minden kiemelkedő személyiséget igyekezett táborába vonni, legyen az külföldről hazatért magyar (mint Szenczi Molnár Albert) vagy külföldön hírnévre szert tett tudós (mint Alsted, Piscator, Bisterfeld). Bethlen Gábor és I. Rákóczi György a román nyelvű művelődésért is sokat tett, e téren kifejtett tevékenységük értékét a román szakirodalom is elismerte.

Miként a református egyházban a puritanizmus, úgy a katolicizmuson belül a janzenizmus körül lángolt fel az a belső harc, melyben régi és új, tradíció és modernség megütközött. További részletek sorakoztatása nélkül is kínálkozik a konklúzió: a két országrész Magyarország és Erdély magyar nyelvű művelődése - mely legegzaktabb módon a könyvkiadásban testesül meg - sok szállal fonódott össze, olykor pedig párhuzamos vágányokon futott. A különbségek sokkal erősebbeknek tűnnek az erdélyi román és szász kultúra, vallás és mentalitás irányában, ezért indokoltabbnak látszik a szellemi élet választóvonalait Erdélyen belül keresni, nem pedig az erdélyi és a magyarországi művelődés fejlődési tendenciái között.

Erdély történetében fél évszázad adatott arra, hogy a műveltség viszonylagos békében fejlődhessen, iskolák épülhessenek, nyomdák szerveződhessenek. A szépen ívelő fejlődést derékba törte az 1658-as török támadás, amelynek közismert következménye volt falvak és városok tucatjainak feldúlása, emberek ezreinek rabszíjra fűzése, Gyulafehérvár felégetése, majd végül Várad eleste. Az ókori mondás azt tartja: Inter arma silent Musae.

Vajon érvényes-e ez az erdélyi művelődés történetének erre a szakaszára?

Úgy véljük, nem. S most, miután az önálló fejedelemség utolsó évtizedeinek művelődéséről szóló, bőséges anyagot felvonultató fejezetet olvastuk, még inkább erősödhet tagadó válaszunk. Romon virág: ezzel a címmel jelent meg nemrég egy könyv a Mohács utáni magyar kultúráról. Vajon nem ilyesmiről van-e itt is szó? Vajon nem a töröktől végigdúlt fejedelemség romjain nőtt virágok-e az Apafi-kor építészetének indadíszes ablakai, faragott orsófás tornácai, reneszánsz mintázatú díszoszlopai, a székelyföldi kőfaragók vésett ajtófélfái, a templomok toronysisakjai, haranglábai, növény- és állatfigurás famennyezetei, a legyeződíszes könyvtáblák, fülkagylós ornamentikájú díszládák, támlás székek, a gyöngyház berakású, rézgombokkal kivert bútorok, sokfiókos írószekrények, a habán fajanszedények, barokk ékszerek? Visszás helyzet, mégis úgy látszik, a történelmi sorsfordulók, a csapások és megpróbáltatások sajátos fellendülést idéznek elő az irodalomban is. Ahogyan Mohács után megindult az oknyomozó, egyre szubjektívebb hangvételű történeti emlékírás, úgy Erdélyben is sorakoznak a "siralmas krónikák", apologetikus önéletírások, a töprengő visszaemlékezések, a pusztuláson jajongó prédikációk.

Mi okozza, hogy a kedvezőtlen politikai fordulat után is eleven az erdélyi kultúra, az 1660-as nagy vérveszteség után is él az alkotókedve építészetében, díszítőművészetben festészetben, irodalomban egyaránt?

Vajon a félszázados békeidőszak által megalapozott fejlődés gyümölcsei értek be a viharos idők ellenére is? Vagy az egyre erősödő külső nyomás sajtolt ki újabb és újabb teljesítményeket az önállóságát mindinkább elvesztő fejedelemségből? Valószínűleg mindkét tényező hozzájárult ahhoz, hogy a XVII. század végi erdélyi szellemi életben nem kell pangásról, hanyatlásról beszélnünk, sőt a kor művelődéséről félszáz lapos, gazdag adatanyagra támaszkodó fejezetet kaptunk kézhez. Az innen kirajzolódó összkép azt az Erdélyt mutatja be, amelyik régi tradícióit híven őrzi, de többnyire az újra is fogékony s amelyben - ezt nagy egyetértéssel idézhetjük - "most formálódnak évszázados érvényességűvé az erdélyi kultúra egyéni vonásai".

[BITSKEY ISTVÁN:
A RENESZÁNSZ ÉS BAROKK KORI MŰVELŐDÉS ERDÉLY TÖRTÉNETÉBEN -
Tanulmányok Erdély történetéről]








Babits Mihály verséből

MINT KÜLÖNÖS HÍRMONDÓ...


(...szellem és szerelem - jól tudta ezt a hegyi hírnök
s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,
korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap
kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos
bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak,
mint beteg táncoslány, aki holtan hull ki a táncból:
akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes
völgyek felé, mint akit nagy hír kerget le hegyéről
és ha kérdik a hírt, nem bír mást mondani: ősz van!
nagy hírként kiáltja, amit mindenki tud: ősz van! ...)


A gelencei templom festett mennyezete / Fotó Szelényi Károly

Vajdahunyad Vára. Régi faragványok / Fotó Szentpéteri Tibor








Táj és lélek, anyag és szellem aligha talált egymásra oly szerencsésen emberi alkotásban, mint a monumentális faépítészetben Erdély különböző vidékein.

A dombhajlatokban, völgyekben meghúzódó falvak fölött fatemplom tornya szökik a magasba, máshol harangláb strázsál a cinteremben - még elég sokfele. De ezek a falvak valahogy félrehúzódtak a forgalmas műutak, csattogó vasúti pályák mellől: ahol az elmúlt ötven, száz esztendőben tehetősebb lett a vidék, e faépítményeknek szinte teljesen nyomuk veszett. A városokból sokkal régebben eltünedeztek, nagy részük talán már a középkor vége felé.

Megkésett faanyag korszak maradványai . . .? Lehet. Hívatlanul és fejlődéslogikákkal perelve követik évszázadokon át az ugyancsak virágzó építészeti "kőkorszakot". Hiszen Erdélyben legtöbb fele, ahol fatemplom épült, a kő épp olyan könnyű helyen állt, mint toronyváznak a tölgy, héjazatnak a fenyő. Talán még a költség s a fáradság sem különbözött volna sokban - a kőfejtés s a gerendafaragás egyaránt ínszaggató . . .

Itt azonban mégis főként a monumentális faépítészet emlékeit fogjuk fürkészni, elsősorban a fatemplomokat s a haranglábakat. Az elmúlt években ezekre alkalmunk nyílt rácsodálkozni, majd a róluk szóló gazdag irodalomból is néhány tanulmányra; úgy érezzük (s ebben csak megerősítenek az olvasatok), ezekben az alkotásokban valami különös formakultúra nyomai sejlenek. Melyek-ha egyszer vonzáskörükbe merészkedett - fogva tartják a képzeletet. Az pedig furcsa mód nem is keresi a szabadulást . . . Messzi gyűrűző évszázadok - gyötrő szerelmű szülőföld: idő és tér e kettős szorításában a teremtő kedvű erdélyi ember, miközben harangjai fészkét a magasba ácsolta, önnön lényegéből maradandót adott.

Maradandóság összerótt gerendákból, lécből, zsindelyből? Lomha dombok aljában sárba ragadva itt, Kelet pagodái s Nyugat katedrálisai közt valahol félúton? Mióta szekerce, fűrész, véső és fúró létezik, a világ tele faépítményekkel. Európában sem csupán a Kárpát-karéj mentén fordulnak elő ilyen épületemlékek: az Alpok lábainál csakúgy föllelhetők voltak, mint máig a Dináriak tájain vagy fönn Északon egészen a sarkkörig.

II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjárata, majd Várad eleste (1660) után városokat sarcolva, falvakat perzselve söpörnek végig Erdélyen a török-tatár hadak. Ezeket a dúlásokat harangláb, fatemplom alig élte túl. S így főként ezekkel a pusztításokkal, s nem feltétlenül a faanyag romlandóságával magyarázható, hogy ma a fél kezünkön összeszámlálhatnánk a XVII. század végét megelőző időkből ránk maradt monumentális faépítményeket. Mert a tölgyfa, miután templomfalnak, haranglábváznak gerendát ácsoltak belőle, csak tovább acélosodik, s így, ha az épületszerkezetet beborító zsindelyt húsz, harminc évenként gondosan cserélik, ez megérhetne akár fél évezredet. De a tölgyfagerendák a történelem ellenében ezeken a tájakon ritkán bizonygathatták időt álló voltukat. Hadak elvonultával a megnyomorgatott falu egyelőre örvendett, ha a régihez, az elpusztulthoz hasonló templomot ácsoltathatott. Ám ez az "egyelőre" is eltartott a XVIII. század végéig. A mi számunkra persze ez a korszak a faépítészet "virágkora" (igaz, az utolsó), hiszen ez alatt az évszázad alatt épült a máig is meglévő fatemplomok, tornyok, haranglábak legnagyobb része.

De míg a kései utód lebonthatta apái komor emlékű örökét, sokfele újabb száz esztendő telt el - akkor viszont egyszeriben nagyon sürgős lett . . . És milyen könnyű szívvel váltak meg a régitől. Hogy aztán egyik falu a másik után kezdjen el építeni a jellegtelen, néha másodkézből vett kölcsön-formákból összehordott, tájba sehogy sem illő templomokat. Mindezen az sem változtatott, hogy a néprajzkutatók, építészek közben már rég megkezdték ezeknek az értékeknek a felmérését, számbavételét; rajzolták, leírták, fényképezték a tornyokat, templomokat, ám a szakember műemlékmentő szándéka legtöbb esetben kevésnek bizonyult. Esztétikai érvek dehogy is hatottak; a hagyományőrzés divatja - mely itt akár kellemetlen velejárói ellenére is jól fogott volna - egyelőre még váratott magára. A falu, néhány kivételtől eltekintve, szinte a legutóbbi évekig, egyszerűen nem törődött szellemi örökségekkel.

[SZILÁGYI ISTVÁN- Szabóky Zsolt:
Nézd elméjöket az ács embereknek]


A kolozsvári Szentmihály templom sekrestye-ajtaja / Fotó Szelényi Károly








Jakab Zsolt / én, Dániel


SÜTŐ ISTVÁN (1949-1987)
ERDÉLYI KÖLTŐ, MŰFORDÍTÓ, ÚJSÁGÍRÓ,
TANÁR EMLÉKÉRE

A tollforgató emberekre igenis felfigyeltek és figyelnek itt, közép- s az egész közép-kelet-balkáni Európában, különösen akkor, ha a mindenkori - fent említett - tollforgató ember úgy ír, hogy "kinyitja a száját". Elvileg ez lenne a kívánatos, így kellene hogy legyen, mert Sütő István szerint: "aki szólni tanult, az szóljon bármilyen sora van". Figyelnek ám a "szóló ember"-re Európának ebben a térségében - különösen, ha magyar.

Már tudjuk, hogy népünk, nemzetünk 35%-a szakadt a jelenlegi határainkon túlra. Lám, e téren - is - tragikus rekordot döntöttünk: közismerten, elismerten Európa legnagyobb lélekszámú nemzeti kisebbségét mi magyarok "adjuk".

Tény, hogy Sütő István szemben állt a román karhatalommal minden minőségben: magyarként, alkotóként, tanárként, emberként. Rendhagyó hasonlattal élve: egy bulldog kitartásával következetesen vállalta, hogy ereiben magyar vér folyik. Tudta, vallotta, ha úgy tetszik: tudatta a ránktelepültekkel, hogy magyarsága nem eladó!

A megmaradás, a térdre nem bukás hitével alkotott az e hiten élő erdélyi magyarságnak. A kisebbségi lét mindennapi gondjairól informált: versen, újságcikkben, tanteremben, s bizony bárhol, akár az utcán is, ha kellett. A kisebbségi magyarokhoz - az ő nyelvükön - szólt szinte helyettük. Ez a nemes munka, emberi-alkotói elkötelezettség e magyar kisebbsége mellett önmagában is értelmet adott Sütő István rövid, zaklatott, forgószélszerű életének. Ellenséges magyar személyként indexelte a szeku. "Munkásságáért" a nyolcvanas évek közepén kéthónapi elzárással "jutalmazta". Tulajdonképpen nagyobb "díjazás"-t szántak neki, de az Írószövetség erőteljes közbenjárására maradt a két hónap. Sütő István (is) kristálytisztán látta: nem és ezerszer NEM a lecsatolt területeken élő magyarok bűne az, hogy nem a jelenlegi határok közé szorított - kis - Magyarországon születtek. Igyekezett tudatosítani mindenkivel, hogy minden magyar szívű-lelkű ember, bárhol is született, bárhol is él e világon: a magyar nemzet tagja, ÖRÖKRE!

"Örökké él a nemzet, mely összetart" - mondja Arany János. Mi, magyarok, ismét felfedezzük a nemzeti összetartás nemes ízét, megtartó erejét, bár jelenleg inkább csak kóstolgatjuk. Nincs más utunk . . . S ezt az utat járjuk ismét, emelt fővel, az Árpádok, a Csaba királyfik, a Mátyás királyok, a Báthoriak, a Bethlen fejedelmek, a Kossuth Lajosok, a Petőfik, az Adyk, a Sütő Istvánok és megannyi becsületes magyar emlékéért, erkölcsünk nemesítéséért, és önmagunk megbecsüléséért.


"Uram, ereszkedj alá vadjaid illatos jászolával
hozzám a történelem trágyatelepére
hozz vértől habzó zászlót
hozd madaraid balkáni röptét
hozz elfelejtett neveket és szavakat
hadd verje föl a szó zsenge füve ezt a kőlomtárat
a törvényes gyilkosok poros angyalvárát
és engedd hogy én is szóljak "

[SÜTŐ ISTVÁN: AZ ILLUSZTRÁTOR ZSEBKÖNYVE -
a Nagy családi album című kötetéből, 1983;
közli a Szózat című havilap IV. évf. 3. száma]


Mezőségi temetőben / Fotó Korniss Péter








Talán időszerű . . .


ISTEN VÉGTELENÜL IGAZSÁGOS;
ISTEN VÉGTELENÜL JÓ...

Istennek nincs választott csoportja, Isten szemében minden újszülött szentség.

Az már nem Isten akaratán - hanem a szeszélyes véletlenen múlik -, hogy egyikünk gazdag milliomos családba, másikunk cigányputriban látja meg a napvilágot. Arról, hogy fehér ember vagyok, sárga, fekete vagy vörös, zsidók-e a szüleim, baptisták vagy mohamedánok, én tehetek a legkevésbé.

Ezért nekem ebből sem előnyöm, sem hátrányom nem volna szabad lenni (származni).

Ez volna az alapállás. Ám az ember a legtökéletlenebb teremtmény . . . Nemcsak azt találta fel, milyen eszközökkel lehet embertársait megnyomorítani, majd kiirtani, e műveleteihez elméleteket is fabrikált. Ilyen kitalálmány az ún. fajelmélet is. Ám érdekes, azt senki nem találta ki, hogy az ő csoportja, vallása, nemzete, alárendeltebb lenne a másiknál. Csak különb lehetett. Az emberiség története ilyen elméletek és gyakorlati megvalósításuk története.

Vajon van-e olyan nép, nemzet e földön, melynek joga lenne önmagát különbnek tekinteni a másiknál? Hisz minden nép adott a világnak zseniket, rendkívüli elméket, de gazembereket is. Ezeket számba venni és arányba állítani teljességgel lehetetlen.

Ám ahogy hátránya, úgy előnye sem származhat senkinek abból, hogy bármilyen népcsoporthoz, valláshoz vagy felekezethez is tartozik. Tehát fel kell lépnünk nem csupán a negatív, hanem az ún. pozitív diszkrimináció ellen is. Egyik a másik szülőanyja.

Ha elnézzük, megtűrjük, sőt támogatjuk az egyiket, utat nyitunk, okot adunk a másiknak - ami ellen igazán küzdenénk.

A pozitív diszkriminációval termékenyítjük meg a farkast, ami ha megszületik és felnő, szét fog tépni bennünket.

Az újszülött farkast negatív diszkriminációnak fogják hívni (nevezni).

[DR. GULÁCSY ISTVÁN -
Szózat IV. évf. 3.]


Szászfehéregyházai tornyok / Fotó Szabóky Zsolt








Sütő András

A BETHLEN-KOLLÉGIUM KAPUJÁBAN

Nagyenyedre lovas szekérrel indultam könnycsordulásig szorongással telve és - báróként persze. Szegényparaszti sarjadék állapotomban el sem indulhattam volna.

Vagyis az történt, hogy érdekemben összefogtak a szolgálatos kezek: apám a visszaütő vasaktól kék körmű kezével útiládát tajkolt, a tiszteletes úr kérvényeket írogatott, anyám inget foltozott: egy jóindulatú kéz - a Kemény Béláné méltóságos asszonyé - megcirógatta a kobakomat, majd azután, hogy a dolognak haszna is legyen, báró Kemény Anna kelengyéjéből válogatott nekem paplanlepedőt és párnahuzatokat. Koronás-monogramos holmi volt, minek láttán az internátusi mosónő egészen tavaszig makacsul - hangjában egy eljövendő kisajátítás ígéretével - báró úrfinak szólított engem: akkor sem riadt, már-már tolvaj-lelkiismeretű tiltakozásaimat sokallta meg, hanem elképesztő különbséget aranycímeres párnahajam és egyéb ruházatom között, ingemen, harisnyámon ugyanis anyám hervadatlan ujjainak művészi kivitelezésében, családom ősi címere is ott volt látható: foltok, stoppolások egész csillagraja. Ezzel nyertem kegyelmet, s úsztam be a mosónő jóindulatának kék ege alá. Volt min gondolkoznom. Az izgalmas kaland - amidőn egy téves megszólítás, majd a nyomában elszabadult képzelet felhajtóerejével kidughattam a fejem osztályom kéményén - az illuzorikus helyzetváltozások természete szerint saját otthoni portánkra irányította szigorúbban a figyelmemet. A tulajdonképpeni helyzetre, amiből egy mesésen gethes ló mozdított ki engem.

A falu végén valaki azt mondta: ne menjünk sehová, mert jő, úgymond, szembe velünk, tán épp a kanyaron túl a második világháború. Jenei Sándor tiszteletes uram, kinek az oldalán szilvás lepényt majszoltam, úgy vélekedett, hogy az nem baj, mivel mögöttünk az Isten. Én csak szüleimet láttam integetni az őszi porfelhőben, s vélük addig való életemnek ködbe vesző szigetvilágát, zsombékos létünk otthoniasan meleg és titkos ösvényeit, amelyeken - ha kúszva is - törzsközösségünk tagjai megtalálták egymást.

A vánszorgó szekéren, fülemben a "száguldás" légsurrogásával más, idegen világ felé távolodtam. A messzeség iszonyúnak látszott. Legalább száz kilométernyinek. Visszafelé nézve; időnek s térnek egybemosódásával annál iszonyúbbnak. Erre nem magamtól, hanem a tiszteletes úr szavának útján jöttem rá.

Bethlen Gábor nyitotta meg tudatomat a kollégium felé. Ugyanis a főuraknak megtiltotta, hogy jobbágyfiak tanulását bárminő formában is akadályozzák. Akkor tisztázódott, hogy még püspök is lehet belőlem: annak előtte - a rendiség ismert tiltása szerint nem lehettem volna. S imé, háromszáz és tizenegy esztendő múltán ez az idő is bekövetkezett: első követét a mi famíliánknak is elindította.

*

"Ahol nincs szükség hitre, az elvek sem túlságosan fontosak."

"A gyávák része a szenvedés."

[Szózat IV. évf. 2.]



Régi örmény templom. Szamosújvár / Fotó Korniss Péter


Házsongárdi Temető. Kolozsvár / Fotó Kántor László


Tótfalusi Kis Miklós sírja a Házsongárdi Temetőben. Kolozsvár / Fotó Kántor László


Kalotaszegi szoba / Fotó Korniss Péter


Kalotaszegi lány ünneplőben / Fotó Korniss Péter


Sírkő a Zsireti Zsidó Temetőben / Fotó Erdélyi Lajos


A Sireti Zsidó Újtemető / Fotó Erdélyi Lajos


Vakolat domborítás a küküllő vári református templom tornyának falán / Fotó Erdélyi Lajos


Kalotaszentkirályi templomkert / Fotó Korniss Péter


Román templom. Deseşti. XVII. sz. / Fotó Erdélyi Lajos


Fatemplom. Deseşti. / Fotó Gheorghe Gorund


Gyergyószentmiklósi örmény templom / Fotó Korniss Péter


Bradeti román fatemplom kapuja / Fotó Gheorghe Gorund


A Kolozsvári Szentmihály Templom / Fotó Kántor László


Széki vasárnap délelőtt / Fotó Korniss Péter


Segesvár látképe / Fotó Erdélyi Lajos


Homorodi tornyok / Fotó Szabóky Zsolt


A harinai XIII. századi templom / Fotó Erdélyi Lajos


A magyarvalkói református templom / Fotó Szabóky Zsolt


A dragomérfalvi román templom / Fotó Gheorghe Gorund


Fafaragás. Méra / Fotó Korniss Péter


Máramarosi román kapu / Fotó Korniss Péter


A szásztancsi templom mennyezetkazettája / Fotó Erdélyi Lajos


A nagypetri templomtorony / Fotó Szabóky Zsolt


A luncsoarari román templom / Fotó Gheorghe Gorund


Kőkereszt. Csikdelne / Fotó Korniss Péter


Az erkedi szász erődtemplom / Fotó Szentpétery Tibor


A szászbuzdi német erődtemplom / Fotó Szentpétery Tibor


Román templomtornyok. Jod / Fotó Szabóky Zsolt


Temető. Szentegyházasfalva / Fotó Korniss Péter


Román útszéli kereszt részlete / Fotó Erdélyi Lajos


"Vidám" temető. Szaplonca / Fotó Korniss Péter


Csíkrákos / Fotó Korniss Péter


Az árkosi Szentkirályi kastély / Fotó Erdélyi Lajos


Esküvő Kalotaszegen / Fotó Korniss Péter


Az újjáépített zsidó templom. Kolozsvár / Fotó Erdélyi Lajos


A balázsfalvai Apafi kastély / Fotó Erdélyi Lajos


Örmény templom. Szamosújvár / Fotó Korniss Péter


Román templom. Halmágymező / Fotó Gheorghe Gorund


Sírkövek a siredi zsidó régi temetőből / Fotó Erdélyi Lajos


Sírkő a rádáuti zsidó temetőből / Fotó Erdélyi Lajos


Román ortodox templom. Zeykfalva / Fotó Gheorghe Gorund


Kőkereszt. Csikdelne / Fotó Korniss Péter


Sírkövek. Gyulafehérvári temető / Fotó Erdélyi Lajos


Kalotaszentkirály. Erődtemplom / Fotó Korniss Péter


Fejfa. Korund / Fotó Korniss Péter


Szervátiusz Jenő Tamási Áron emlékműve. Farkaslaka / Fotó Korniss Péter


Román kőkereszt részlete. Abrudbánya / Fotó Erdélyi Lajos








Kányádi Sándor

KÓBOR KUTYA


Előbb csak háztól házig verték,
azután ki a faluból.
Most két község között tétován
hol ide, hol oda lohol.

Bátor kutya volt, eleinte
még meg-megkapta a botot.
S nézzétek:
hogy elgyámoltalanodott!

A madártól is félrerebben,
állandó reszketés ina,
foga is már csak azért van, hogy
legyen mivel vacognia.

Szederjes nyelve vizet keres,
megvesz, ha nem talál.
Szája két felén undorítón
vegyül a könny és a nyál.

Sír. Vonyítana, de azt se mer,
hátha meghallja valaki. -
Menti a bőrét céltalanul,
míg bírják vérző lábai.

Menti a bőrét céltalanul.
Csak a bőre van, semmi más. -
Hol késel,
irgalmas vadász!?

[Szózat IV. évf. 2.]







HELYSÉGNEVEK MAGYARUL ÉS ROMÁNUL


Bánffyhunyad (Kolozs) - Huedin (Cluj)
Barcánfalva (Máramaros) - Bîrsana (Maramureş)
Damos v. Kalotadamos (Kolozs) - Domoşu (Cluj)
Csizér (Szilágy) - Cizer (Sălaj)
Egerbegy (Kolozs) - Agirbiciu (Cluj)
Egrestő (Kis-Küküllő) - Agrişteu (Mureş)
Falusugatag (Máramaros) - Sat-Şugatag (Maramureş)
Farnas (Kolozs) - Sfăraş (Sălaj)
Felsőfüld (Kolozs) - Fildu de Sus (Sălaj)
Galambod (Maros-Torda) - Porumbeni (Mureş)
Gogánváralja (Kis-Küküllő) - Gogan (Mureş)
Hernécs (Máramaros) - Hărniceşti (Maramureş)
Homoród (Nagy-Küküllő) - Homorod (Braşov)
Izakonyha (Máramaros) - Bogdan Vodă (Maramureş)
Jód (Máramaros) - Ieud (Maramureş)
Kecsetkisfalud (Udvarhely) - Satu Mic (Harghita)
Kisesküllő (Kolozs) - Aşchileu Mic (Cluj)
Körösfő (Kolozs) - Izvoru Crişului (Cluj)
Körtvélyfája (Maros-Torda) - Periş (Mureş)
Krasznarécse (Szilágy) - Recea (Sălaj)
Lele (Szilágy) - Lelei (Satu Mare)
Magyarbénye (Kis-Küküllő) - Biia (Alba)
Magyargyerőmonostor (Kolozs) - Mănăstireni (Cluj)
Magyarherepe (Alsó-Fehér) - Herepea (Mureş)
Magyarkecel (Szilágy) - Meseşenii de Jos (Sálaj)
Magyarsáros (Kis-Küküllő) - Delenii (Mureş)
Magyarvalkó (Kolozs) - Văleni (Cluj)
Menyő (Szilágy) - Mineu (Sălaj)
Mezőcsávás (Maros-Torda) - Ceuaşu de cîmpie (Mureş)
Mezőkölpény (Maros-Torda) - Culpiu (Mureş)
Nagyercse (Maros-Torda) - Ercea (Mureş)
Nagypetri (Kolozs) - Petrindu (Sălaj)
Nyárádszentanna (Maros-Torda) - Miercurea Nirajului (Mureş)
Nyárádszentimre (Maros-Torda) - Eremieni (Mureş)
Nyárfás (Szolnok-Doboka) - Plopiş (Maramureş)
Sepsikálnok v. Kálnok (Háromszék) - Calnic (Covasna)
Szászfehéregyháza (Nagy-Küküllő) - Viscri (Braşov)
Váncsfalva (Máramaros) - Onceşti (Maramureş)