Kiskőrös és a Pecznyik család múltja:

Budavár visszavétele és a török kiűzése után a Duna - Tisza köze gyéren lakott terület volt. A lakosság a török elől a védelmet nyújtó mezővárosokba menekült. E településeken kivül alig lehetett embereket találni ezen a tájon.
Akiket a török nem hajtott el rabszíjra fűzve, akik túlélték a véres csaták borzalmait, azok erdők mélyén, nádasok rejtekében tengették nyomorúságos életüket, emberhez nem méltó körülmények között.

A török kiverése után a különböző búvóhelyeken meghúzódott emberek kezdetben bizonytalan puhatolózás után merészkedtek ki a megművelhető területekre.
Az egykorú írás szerint abban az időben tehát már laktak magyar családok Kiskőrösön, mikor I. Lipót 1691-ben a török kiűzésében vitézségével kitűnő Wattay családnak adományozta érdemei elismeréséül Kiskőröst és hat pusztáját: Cebe, Csengőd, Kaskantyú, Kisbócsa, Tabdi, Tázlár pusztákat.
Azonban a már itt élő magyarok olyan kevesen voltak, hogy a Wattay uraságok nem találták elegendőnek számukat arra, hogy velük birtokaik bérletéért és megművelésére vonatkozóan tárgyalásokba kezdjenek. Ezért a török időkben a Felvidéken összezsúfolódott embertömegből igyekeztek néhány családot megnyerni arra, hogy kiskőrösi birtokukra települjenek át. 1701-ben a Wattay család két ága közötti vagyonmegosztásnál a kiskőrösi 45000 holdas birtok a pomázi Wattay Jánosé és Istváné lett.
1718-ban kötötték meg a telepítési szerződést, amelyben részletesen rögzítették a felvidéki megyékből betelepített mintegy 700 szlovák (tót) betelepülő jogait és kötelezettségeit. A szerződés rendkívül kedvező feltételeket biztosított az ide költözőknek, nem véletlen hát, hogy az újabb betelepülőkkel a lakosság száma rohamosan nőt, 1785-ben már elérte az 5000 főt.
Az újratelepítés utáni időkben a férfiak fő foglalkozása a pásztorkodás és a fuvarozás volt. A szántás, a vetés, a nyomtatás és a betakarítás eleinte kevesek "tudománya" volt. Az asszonyok leginkább a ház körül foglalatoskodtak, de segítetettek a férjek mezei munkájában is, sőt azok távollétében a fuvarozási munkákat is elvégezték.
Az idetelepülés utáni évszázadban minden családnak volt birkanyája. A birkák száma a család vagyoni helyzetétől függött, de 50 darabnál kevesebb nem-igen volt. Így nemcsak hús, faggyút, henem a meleg, téli bekecs készítéséhez szükséges nyersanyagot is maguk termelték meg.
Az 1791. év fontos határkövet jelentett Kiskőrös lakosságának életében. Új tevékenységbe kezdtek a község lakói, olyan munkába, amely eddig ismeretlen volt a hegyek közül érkező őseik előtt. Ekkor telepítették az első szőlőket. A szőlő telepítése jelentősen megnövelte a családok munkáját. Elsajátították a szőlő nyitás, metszés, kapálás, szüretelés és takarás tudományát. Mindez rengeteg tennivalót jelentett. A nagy létszámú családok minden tagja megtalálta a napi munkáját: a marhák és birkák őrzése, a disznók hizlalása, a föld- és a szőlőművelés stb. töltötte ki idejüket. Később, a múlt század második felében - a lakosság létszámának növekedése következtében a községben egyre kevesebb lett a földszerzési alkalom. Ekkor főleg a fiatalok 20-as, 30-as csoportokba szerveződve , főleg a dunántúli nagyobb uradalmakba szegődtek nagyobb nyári munkára: aratásra, cséplésre, kapálásra, hogy azután az egész évi kenyérnek valóval, pénzzel térhessenek haza családjukhoz.
Kiskőrös evangélikus lakói földművesek voltak. a gazdák viszonylag zárt osztályt, közösséget alkottak. Gyermekük csak földműves lehetett, iparos csak akkor, ha valamilyen testi hibája miatt alkalmatlannak találták a mezei munkára. A földművesek előtt minden más foglalkozású ember - különösen, ha nem volt régi lakója a közösségnek - csak "lepis", azaz , jött-ment, nem közéjük való ember volt. Így titulálták egymás között az iparosokat, kereskedőket és a hivatalnokokat is egészen az I. világháborúig.
Családom történetének állomásai megegyeznek a betelepített tótok történetének állomásaival. Ma már kideríthetetlen vajon uradalmi jobbágyként vagy szabad bérlőként érkeztek erre a területre. Az azonban biztos, hiszen az anyakönyvekben több helyen is találtam erre vonatkozó bejegyzéseket, hogy ugyanúgy pásztorkodással foglalkoztak, mint a betelepített tótok nagyobb hányada. A család férfi tagjai a letelepedés első generációjától kezdve az ötödik generációig juhászok voltak. A család ötödik generációjának tagjával Hajas Pecznyik Andrással vette kezdetét a szőlőművelés. Hajas Pecznyik András családunk történetének legendás alakja volt az, aki életének munkájával megteremtette a család későbbi jólétének biztosítékát a közel 400 holdas földbirtokot. Ez a birtok tette lehetővé, hogy valamennyi gyermeke a biztonságos megélhetést jelentő középparaszti szinten élhette további életét. A később bemutatott családfa tanusága szerint családunk tagjai többségükben földműveléssel és szőlőtermesztéssel foglalkoznak napjainkig, mint Kiskőrös lakosságának jelentős hányada. A család nyolcadik és kilencedik generációjának egyes tagjai jutottak el a felsőfokú végzettséggel járó értelmiségi szinthez és az ezzel együttjáró életmódbeli változáshoz.