Dombi Kiss lmre: Pokoljárásom. Dombi Kiss Imre a körülményekbõl kikövetkeztethetõleg 1920-21 telén írhatta meg háborús kalandjait - az utolsó oldalakat már ceruzával, nyilván mert elfogyhatott a tintája, és valami okból nem tudott bemenni Vásárhelyre a boltba. Amikor az emlékirat keletkezik tehát, az emlékei még viszonylag frissek - õrzik belsõ arányaikat.

A történet - az önéletírás - azzal kezdõdik, hogy "Berukkoltam 1914. VII. hó 29-én Szegeden. Szegeden beosztottak a 3. honvéd menetezredbe. Szegedrõl mink, a harmadik honvéd menetezred augusztus 7-én este vonaton indultunk." A galíciai frontra viszik, és szeptember végén õ is benn reked a körülzárt przemysli erõdben. "A világ bámulata", "szent kötelesság", a "történelem itélõszéke" - és más efféle szólamok következnek egymásra a szövegben, amikor a vár ostromáról ír. Ez nyilvánvalóan a háborús díszalbumok tónusa - kirívóan idegenek Dombi Kiss Imre tollán ezek az absztrakt szavak. De azért jól mutatják, hogy már megkezdõdött Dombi Kiss Imre háborús emlékeinek átszabása - csapdába ejtése. Szükségszerû, hogy az ember valami értelmet keressen a világban, a maga életében pedig különösképp; Dombi Kiss lmrének egy pufogón hamis hõseposzt kínáltak fel magyarázatul. Miért ne fogadta volna el? - amikor nincs megalázóbb, mint utólag értelmetlennek és fölöslegesnek látni szenvedéseinket. De még néhányév - izmai elfelejtik a fáradtságot, gyomra az éhezést, csontjai a törõdést - és izgalmas férfikalanddá kerekedik a háború.

A vár feladása után - bizonyos dátumokat sohasem felejt el az ember -, 1915. március 19-én fogságba esik. "Ekkor tudtam meg, hogy milj rettenetes érzés szállja meg az Embert, ha egy iljen erõszak szakítja el szeretteitõl és a hazájától." Ennél a szinte tárgyilagos felkiáltásnál sokkal több érzelem máshol sem szakítja meg a krónikás hangot. Három év hadifogság kezdõdik, messze Belsõ-Ázsiában. Ashabad meg Taskent környéki táborokból jönnek Vásárhelyre "Kriegsgefangene D. Kiss Imre" cenzurális okokból német nyelvû, tízsoros "pocstovaja kartocskái" - melyeket függelékben közöl a közreadó Szenti Tibor a család iratos ládikájában lelt más egyéb okmányokkal együtt, a szöveg kiegészítéseképpen vagy talán a hitelesítésére.

Aztán "1918. m árcius 30-án, este 8 óra körül lehetett az idõ, midõn az elhatározott szökési órát izgatottan elértük. Nagy óvatosan a kaszárnyákból az elhatározott rnegbeszélés szerint sikerült nekünk kiszökni." Tizenegyen - tizenegy magyar paraszt, akik azelõtt legfeljebb a legközelebbi városban jártak - hegyi vezetõt fogadnak és átszöknek Perzsiába. Hazai tapasztalataik ehhez a vállalkozáshoz nem elégségesek, gyámoltalanok és elesettek; becsapják, kifosztják és kis híján leöldösik õket. Végül is egyhavi keserves gyaloglás - 800 kilométer - után "Teheránba értünk április 28-án. Késõ este 9 órakor, az Osztrák-Magyar Követségre értünk." Itt félbeszakad Dombi Kiss Imrre világháborús története, amit maga "pokoljárásnak" nevezett - pedig a kalandok még nem értek véget. Hátra volt még a hazafelé vezetõ út. Nem egyedül tette meg; Teheránban egész kis magyar kolónia gyûlt össze Oroszországból szökött hadifoglyokból. És nem is õ tette meg a leghosszabb utat; Kun Ede vendéglõs, szintén vásárhelyi lakos, aki maga is Przemyslnél esett fogságba, Japánt és a Fülöp-szigeteket érintve keveredett haza végül is 1921-ben. Dombi Kiss Imre már 1919 nyarán itthon volt.

Mindezt a szöveget közreadó Szenti Tibor elõszavából tudjuk meg, aki mintaszerû munkát végzett: kitágítja a kis könyv horizontját és hátteret rajzol hozzá anélkül, hogy elnyomná a dokumentumot.

Shnuy Kálmán titkos naplója és emlékirata 1918-1945. Shvoy Kálmán honvéd altábornagy ellenszenves figura. Nem mint tábornok, hanem mint emlékiratíró - ami a könyv olvasmányértékébõl nem sokat von le, csak épp a hitelét csökkenti némileg. Nem olyan ember, aki alkalmas volna koronatanúnak bármily bámulatos pontossággal emlékezzék is minden apró sérelemre évtizedek távolából is. A baj épp az, hogy csak ezekre emlékszik; szinte komikus, hogy az altábornagy, aki magát egyébként a megvesztegethetetlenség szobrának mutatja, úgy emlékszik vissza igazán látványos karrierjére, hogy szakadatlan harc volt a gáncsoskodók, intrikálók ellen: "Elszekíroztak, kiintrikáltak engem... hagytak szó nélkül elmenni, mert erõsebb gerincû voltam, mint õk, mert féltek, mert kinyitottam a szám és õszintén megmondtam a véleményem felfelé, mert szerettek a tisztjeim, mert több, értékesebb voltam, mint õk, s még vezetõ állásba kerülhetek." (Ez az utóbbi megjegyzés alighanem a hadügyminiszterségre vonatkozik.) A szöveg ellentmond Shvoy öninterpretációjának.

Olvasás közben folyton észben kell tartanunk, hogy a kötet túlnyomó része utólag keletkezett, bár "naplószerû" formában. A fenti idézet például 1942-ben - Shvoy ekkor már évek óta nyugállományban van, már politikusként is megbukott; ejtették, mert egy klikk-csatában rossz oldalra állt. Méltatlankodás, keserûség, gyûlölködés süt minden oldalról. Nemcsak mentséget keres magának, hanem mintha bosszúra is készülõdne, talán politikai fordulatra számítva, amely majd újra kombinációba hozza az õ személyét is; gondosan felleltározza kinek-kinek viselt dolgait. Gondolom, ezért nevezhette "titkosnak" a naplót.

Furcsa egyveleg tehát ez a sértettségtõl belengett memoár - és még furcsább az, ahogy Perneki Mihály közzéteszi szemelvényeit. A 35 darab 1952-ben és 1961-ben Szegeden közjegyzõi letétbe helyezett füzet közül ugyanis csak 14 tartalmaz valódi, jelen idejû naplót (ezt 1942. január 1-tõl vezette); 8 füzetet a Naplószerû emlékiratom foglal el (amely 1942-ben keletkezett és az 1918-as összeomlástól 1942-ig követi az eseményeket); a többi 13 füzetet az 1952-ben írott Emlékiratom tölti meg. Három különbözõ természetû, különbözõ idõben és különbözõ indítékból, m ás és más körülmények között írott anyagról van tehát szó - melyik-melyik olvasásakor különbözõképpen kell tehát interpretálnia az olvasónak a szöveg és születése körülményeibõl, ha olvasáson kívül egyébre is használni akarja a kötetet. Legalábbis zavaró tehát, hogy a közreadó, mint a kártyalapokat, összekeveri a különféle szövegeket - és tartalmuk szerinti idõrendbe szerkeszti a szemelvényeket. S ekképpen olvasmányt állít elõ belõlük - regényt, mondhatni. Ebbõl a "regénybõl" pedig egy magyar úr lép elénk; konzervatív persze, de talpig becsületes. Ízig-vérig katona, önérzetes honpolgár, aki éles szemmel átlát az ellenforradalmi rendszer talmiságán, megveti a fasizmusba züllõ Horthy-rendszert és a politikai hullámokat meglovagló kisebb-nagyobb ügyeskedõ és jellemtelen senkiháziakat. Röviden: egy kisebbfajta Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki bizonyára csak a körülmények és a véletlenek máskénti alakulása miatt nem tette meg az egész jellemébõl, életfelfogásából és pályájából logikusan következõ utolsó lépést. Egy méltatlanul elfeledett hõs tehát. Csakhogy a valóságban és az alaposabban elolvasott szöveg szerint Shvoy Kálmán nem regényhõs - hanem (súlyát tekintve) legfeljebb mellékfigura (még a saját életében is), aki nem páralakja, hanem éppenséggel ellentéte Bajcsy-Zsilinszkynek, akibõl végül is csak egyetlenegyre futotta a magyar történelemnek. Sok persze a párhuzamosság a két pályán - Shvoy Kálmán is ott van a szegedi rendszer születésekor, tagja minden lehetõ és lehetetlen, titkos és nyílt szervezetnek, amibe csak le lehetett lépni akkor, csakhogy õ mindvégig belül is marad a rendszeren. Más mércéje, mint a rendszer maga, nincsen. Durván fogalmazva: a karrierjén kívül (a többi szegedi alapító és a közte folyó, alig leplezett versenyfutáson kívül) más nem is igen érdekli. Az események, melyeket szemtanúként vagy a távolból átél - a történelem, ha úgy tetszik -, kizárólag "hatalomtechnikai" oldalukról jelennek meg a kötetben; személyes torzsalkodásként, elõléptetési herce-hurcaként. Semmi jele, hogy valóságos tartalmukról (az igazi tétrõl) akár csak sejtelme is volna. Mintha egy elvont, felhõk közti országban élne, melynek kizárólag képviselõk, polgármesterek és tábornokok a lakói. Az Anschluss - melynél történetesen jelen is van - két mondatot kap: "Hitler bevonult Ausztriába, azt annektálta. Óriási feltûnés, a nyilasok extázisban vannak, magatartásukon meglátszik, hogy ettõl sokat várnak." Aztán folytatódnak az aprólékos feljegyzések - tíz év távlatá ból! - olyasféle vitákról, hogy ki mondjon misét a Kormányzó neve napján, ki és hová álljon a templomban és fõleg, hogy milyen tisztesség illeti meg õt a nevezetes alkalommal. Shvoy Kálmán semmit sem fogott fel abból, ami vele és az országgal történt hosszú élete során - pedig két világot látott összeomlani. Csakhogy békaperspektívából. Ha valamiért, hát ezért lehet érdekes "titkos naplója". Mert egyébként Shvoynak nemcsak a történelemhez, a történetekhez sincsen sok érzéke; még így "megregényesítve" is meglehetõsen fáradságos, katonásan fantáziátlan olvasmány a naplója a maga megzápult titkaival. Shvoy Kálmán tehát olyan mellékalakja önmaga élete regényének, akinek nem tesz jót, ha kiáll a színpad közepére, fõleg, ha ráadásul még egy más szereplõ jelmezét is adják rá. Nem nagyon tud benne viselkedni, esetlen mozgása mindjárt elárulja.

A kínálkozó tanulságok nem a szövegben vannak - mint Perneki nyilván hiszi, hitelt adva "hõsének", akit maga teremtett -, hanem mögötte. Az önleleplezésben. Valamint magában a "megregényesítésben" is. Abban a furcsa félreértésben ahogy Bajcsy·-Zsilinszky vonzó portréja rákopírozódik Shvoy Kálmán arcára. A korszak Iassan, de biztosan - ahogy fogynak a szemtanúk és fogy a korszak alakjaihoz fûzõdõ személyes indulat - megindult az "ellegendásodás" útján. Másképp: most rögzül képe hosszabb idõre végérvényesen - de ezt a képet már a jelen szükségletei szerint rajzolják meg. Az utóbbi években pedig új igény ébredt Magyarországon - hogy miért, az messze vezetne -: a múlt meghódítására. De úgy is mondhatnám: a múlt visszahódítására. A folyamatosság helyreállítására. Az idõ és világ folyamatosságát viszont - ami minden jel szerint elemi igénye a megállapodottságnak - csak pozitív hõsökkel lehet megteremteni.

Szabó Borbála: Budapesti napló; 1944. november-1945. január. Szabó Borbála 1944. november 5-én vasárnap délután kezdi el írni a Naplót. Legalább két-három naponként, minden körülmények között talál rá idõt, hogy lejegyezze benne az eseményeket meg az érzelmeit, s a gondolatait is. Minden során látszik, hogy a Napló mennyire fontos a számára: tanúságtételnek szánja. De nem az utókor számára írja, hanem bizonyos Krausz Lajosnak - akivel néhány hónapja (azóta, hogy a fiú hazajött az ukrajnai munkaszolgálatból) jegyeseknek tekintik egymást - és akit november elején ismét behívtak. Szabó Borbála ekkor és még jó néhány hétig a ferencvárosi pályaudvaron dolgozik; szintén munkaszolgálatot teljesít egy nõi munkacsapatban; ott is laknak, kinn a "körletben", a magyar keret jóindulatúnak mondható, emberségesen laza felügyelete alatt. Munka, sûrû bombázások és ágyúdörgés meg svájci menlevelek hajszolása közben fõleg a fiúért aggódik. Egyetlen lélegzettel, hadarva mesél: "Tegnap este teljesen összecsomagoltunk, csak élelmiszert gondoltam reggel berakni. Hát nem egészen így sikerült! Hajnali öt órakor lerohant hozzánk Erzsi, hogy razziáznak a házban, keresik a nõket, akik koron alul vannak, és még nem vonultak be. Náluk már voltak, nem fogadták el az igazolványát és azt mondták, azonnal készüljön fel. Végigmennek a házon, és mindenkit visznek. Hiába hivatkozott arra, hogy keret jön érte, mindez nem számított. A rendõr, aki velük volt, jóindulatúan azt mondta, hogy ha a keret megjön..."

És akkor... és akkor... egyik szavát a másikba öltve. Közben a háború, majd a város ostroma, mintegy a feje fölött zajlik. Szinte csak úgy fogadja, mint az idõjárás viszontagságait. Ki kell várni, amíg eláll az esõ - az életben maradásra koncentrál anélkül, hogy akár csak fel is merülne benne az eshetõség: õ is meghalhat. Várja haza Krausz Lajost. Ilyen körülmények között minden apróságnak megnõ a jelentõsége - jellé, sõt, elõjellé növekszik minden véletlen eset -, minden és bármi alkalmas arra, hogy táplálja a reményt: már nem tart sokáig. "Tegnap délután a már itt lakó munkaszolgálatos fiú jött azzal a hírrel, hogy az egyik kapunál két magyar katona beadott 4 kg komiszt és cigarettát, azzal vigasztalják az embereket, hogy ne féljenek, nem lehet itt bent semmi baj, és már csak pár napig tart az egész. Nem nagy az ellenállás, mert a magyar katonák nem akarnak harcolni, csak a németek küzdenek még. Mindenesetre jólesett hallani, hogy magyar katonák osztogatnak kenyeret a gettóban."

Szabó Borbála igen talpraesett teremtés: a gettó rendkívüli viszonyai között is hibátlanul mûködnek az ösztönei. Mindazonáltal éppen az a legmeghökkentõbb az egész Naplóban, hogy milyen gyorsan kialakul a rutin, ami valamiféle "normalitásba" oldja a borzadályt: "Most megyünk vízért sorba állni, tehát búcsúzom holnapig." Mindeközben az udvarokon gúlákba gyûlnek a hullák.

Január 18-an írja le: "Itt vannak az oroszok!" Itt véget is kellene érnie a könyvnek, Szabó Borbála azonban még három hétig jegyzi az eseményeket. Úgy rázza le magáról a háborút, mint kutya a vizet: "...és ha egy könyvet szeretnék megszerezni, akkor nem fogok azon spekulálni, hogy ne egy tányért vegyek-e mégis inkább, mert kár minden szép percért, amit elvonunk magunktól. De szeretném tudni, hogy gondolkozol Te most minderrõl!" Ez az utolsó bejegyzés, február 4-én, vasárnap kelt.

Párhuzamos életrajzok. Dombi Kiss Imrét azért hívták "dombinak", mert a tanyájuk egy domboldalban állt. 1881-ben született a vásárhelyi Pusztán; tízen voltak testvérek, s ebbõl kilencet fel is neveltek a szüleik. Amikor apja felosztotta a kis birtokot a gyermekei között, Imrének nyolc és fél hold huszonöt aranykoronás föld jutott - ami szorgalmas embernek nem is kevés a megélhetéshez. Alig kezdhetett hozzá a gazdálkodáshoz, jött a háború. Meglett ember, amikor a fél világot megkerülve hazakeveredik a hadifogságból és nekilát, hogy rendbe szedje maga körül a világnak azt a darabját, amelynek dolgaiban illetékesnek érzi magát és ahol azt is tudja pontosan, hogy mit kell tennie, hiszen ismeri a törvényeit. 1947-ben bekövetkezett haláláig szinte megkétszerezte az örökségbe kapott kisbirtokot. Azt már nem érte meg, hogy kuláknak minõsítsék.

1881-es évjáratú Shvoy Kálmán is. Õk hárman voltak testvérek - három fiú. Apjuk, aki szerény, de biztos hivatalú M ÁV-tiszt volt, a középosztály tévedhetetlen társadalmi ösztönével két fiát katonának adta, a harmadikat pedig papnak. A parancs így szól: felfelé! A Napló Pistája a honvédség fõparancsnokságáig vitte, Lajosból fehérvári püspök lett, és ha hihetünk az ilyesmire tág szemmel figyelõ Lajosnak, kis híján bíboros. Maga a naplóíró - mint tudjuk - altábornagyként vonult nyugdíjba harmincöt évi szolgálat után. Kinevezésérõl így ír: "Elértem tehát azt a rendfokozatott, amelyet elérni célul tûztem ki, amellyel a »kegyelmes« cím járt, melyet elérni feleségemnek megígértem." A család története a magyar középpolgári értelmiség - papok, postatisztek, állomásfõnökök, vármegyei tisztviselõk és körorvosok, a század második felére megteremtett régi-új magyar állam "kisrészvényesei", a még alig úriemberek - apoteózisa. Az államhoz való teljes vagy részleges hasonulás révén persze. Mindazonáltal a Shvoy fiúk nem lehettek tehetségtelenek. Törekvõk mindenesetre bizonyosan voltak. Törtetõt is mondhatnánk, de ez talán igazságtalanság volna - végtére is csak azt tették, amit mindenki elvárt tõlük. Nem kis fáradságba kerülhetett felkapaszkodni egy MÁV-tiszt fiainak a kegyelmesi magasságokba. De mindhárman pontosan tudták, mit kell tenniük, hogyan kell viselkedniük - Kálmán még a felszabadulás után is megpróbál "viselkedni", helyezkedni. Pályájuk íve tulajdonképpen példabeszédbe - szinte regénybe - illik. Csak ma már nem írnak ilyen regényeket. Kálmán pályájának igazi csúcsa (errõl szilárdan meg van gyõzõdve) a miniszterség lett volna - erre azonban már nem jutott idõ. Pedig kivételesen hosszú életû volt: kilencvenéves korában halt meg, 1971-ben. Azt is megérte még, hogy egész terepismerete és az a szabályrendszer, amely szerint az életét leélte - érvénytelenné vált. Nagy kár, hogy a szövegmontázs szerkesztõje az életpálya utóhangját, a felszabadulás után keletkezett naplójegyzeteket teljes egészükben elhagyta.

Szabó Borbáláék is hárman voltak testvérek; két lány és egy fiú. Testvéreirõl semmit sem tudunk meg a könyvbõl - meglehet, még életben vannak. A naplóíró 1920. október 9-én született Budapesten, mely akkor épp "bûnös város" volt és nyomorgott is meg félt is. Történetesen épp Shvoy Kálmán Nemzeti Hadsereg-beli bajtársaitól, akikrõl egyébként - a különítményesekrõl - õ (mármint Shvoy) a legnagyobb megvetéssel nyilatkozik "naplószerû feljegyzéseiben" (húsz évvel utóbb): még a darutollon is gúnyolódik, mondván, ha megázott és összetapadtak a szálai, olyan volt, mint egy piszkos pipatisztító. 1920-ban Dombi Kiss Imre a legszebb férfikorban van, mint mondani szokás; már egy éve megjött a hadifogságból és a sógorával közösen gazdálkodik, 20-25 hold szántót még bérbe is véve a maguké mellé. Maga Shvoy ekkor vezérkari ezredes Szegeden, ahonnan még csak néhánv hónapja vonultak ki a francia megszállók. Egyébiránt pedig folyik (mint írja) a "kommün alatti bûnök megtorlása", folyik az új rendszer konszolidációja (a stallumok elosztása), amit a ranglétrán gyors léptekkel, szinte ugrásokkal elõrehaladó alezredes bizonyos úri finnyássággal fintorogva szemlél a "kemény katonaember" pózából - bár az is lehet, hogy csak féltékenykedve a különítmények mellékútjain érdemeket szerzõ és rangban is a nyomába eredõ méltatlan törtetõkre. "Micsoda hitvány alakok csatlakoztak hozzánk..." - írja 1942-bõl visszatekintve, amikor bukott politikusként retrospektiv naplóját összeállítja.

De kanyarodjunk vissza Szabó Borbálához: édesanyja gyöngyfûzéssel foglalkozott (írja a Naplót közreadó Elek Judit), apja pedig a gyöngyök eladásával. Nagy jólét ebbõl az egzisztenciából aligha származhatott. A társadalmi elõbbre jutás ösztöne azonban e köztes állapotú, félkispolgári, félproletári szülõkben is dolgozik; Borbála leányuk tizennyolc éves korában érettségi vizsgát tesz a Dobó Katalin Felsõkereskedelmi Leányiskolában, ami már sok mindenre képesítené a végzett növendéket. Szabó Borbála azonban - talán mert az érettségi épp az elsõ zsidótörvény esztendejére esett, s ez korlátozta már a számára kínálkozó lehetõségeket - fûzõkészítõ tanuló lett. Megszerzi a segédlevelet és beáll egy fûzõkészítõ szalonba dolgozni. Az így induló és éppenséggel nem is nagyon rendhagyóan kezdõdõ pálya logikus végkifejlete (persze csakis nagy szorgalom, törekvés és sok munka révén) nyilván egy önálló fûzõkészítõ mûhely lett volna. "Zsidónak tekintendõ" pesti kispolgári leányokra azonban ekkor még senki által sem sejtett sors várt: 44-ben munkaszolgálat, majd pedig gettó. Akkortájt hétköznapinak számító csodák folytán - de úgy is mondhatjuk, hogy fiatalságának, az egész Naplót szinte átvilágító életkedvének köszönhetõen - Szabó Borbála testben és l élekben épen éri meg a felszabadulást. Ekkor persze még hátravan a nagy megrázkódtatás: amikor kijön a gettóból, még nem tudja, hogy Krausz Lajos nem fog visszajönni Bergen-Belsenbõl.

Ha Krausz Lajos hazajön a koncentrációs táborból, másképp alakul Szabó Borbála sorsa is - mint régi regényekben volt szokás mondani. Így azonban természetszerûleg követi az egyedül maradt és új életet kezdõ zsidó asszonyok útját, amely õt is a mozgalomba vezeti. Sok mozgalom közül választhatott volna, õ a kommunista pártba lépett be: 1945-tõl párttag, hét évig a VI. kerületi pártbizottság munkatársa. Az állam által elárult állampolgár, aki vétlen került szembe a fennálló világ rendjével, mely ellenségnek minõsítette, úgy szabadul ki a dilemmából, hogy érvénytelennek nyilvánítja azokat a játékszabályokat, amelyek szerint addig maga is élt - és Szabó Borbála ettõl fogva ismét pontosan tudja, hogy mi a teendõje a világban: meg kell változtatni a játékszabályokat. A fûzõkészítõ mûhelybe már nem tér vissza, mert õt is a hátára kapja a nagy átrétegzõdési hullám, amelyben a magyar kispolgárság (kisiparosok, kistisztviselõk, tanítók, boltosok, alkalmazottak: "kisegzisztenciák" - meg a gyerekeik) tanfolyamok, esti egyetemek, végeérhetetlen szemináriumok, tanulás és kifogyhatatlan szorgalom, a "lentrõl jövõk" szabad utat kapó buzgalma révén értelmiségivé válva, a megújuló ország vezetõ posztjaira került - érdekes módon, fõleg a gazdasági életben. A naplóiró 1952-tõl nyugdíjazásáig a Pénzügyminisztériumban volt fõelõadó (irányító, ellenõrzõ feladatok ellátója), tagja a minisztériumi pártbizottságnak. Egy beteljesületlen, titkos ambíciója volt (mint a "szerzõ lánya" írja rövid utószavában) : "hogy egyszer, valamilyen formában a Naplót kiadhassa". Szabó Borbála nem volt hosszú életû; 1975-ben, ötvenöt éves korában meghalt.

Regények? Három, néhány évtizedig párhuzamos életrajz. Három, a maga módján a maga mércéje szerint - sikeres sors; de azon kívül, hogy naplót, emlékezést, feljegyzést készítettek életük egy döntõ szakaszáról, a szerzõk nemigen különböznek a maguk társadalmi csoportjának átlagától. A sikerük sem volt példátlan, inkább csak jellegzetes. Ha van különlegessége e három sorsnak, akkor paradox mód csakis épp ez lehet az : hármójuk élete - együttvéve hat év híján kerek egy évszázad - száz évnyi magyar átlagsors. Elsõ megközelítésben tehát azt kell feltételeznünk, hogy nyilván a történelmi-szociológiai érdeklõdés véteti kézbe az olvasóval ezt a három, véletlenül nagyjából egyszerre megjelent kiadványt: hárman együttvéve jókora darabot bejártak a magyar társadalom úthálózatából. Shvoy Kálmánt, és neki is csupán élete néhány évét kivéve, magánemberekrõl van szó tehát; életük legfontosabb eseményei, melyeket ezek az íráshoz máskülönben nyilván csak gyakorlati okokból folyamodó emberek szükségesnek tartottak megörökíteni, pontosan egybeesnek a nemzet életének legfontosabb pillanataival. A nemzetek életének pillanatai azonban hónapokig, évekig tartanak, s ezért a naplókban, emlékiratokban óhatatlanul hétköznapokká fokozódnak le, miáltal a naplóírók olyasmit rögzítenek, ami a történettudomány számára más forrásból hozzáférhetetlen. A memoárok, naplók révén a mai, gyakorlati ész számára is felfoghatóvá - érzékletessé, szemléletessé - válik az, amit egyébként csak az elméleti ész tud. A történelem mögötti "történelem". De talán így is mondhatjuk: a történelem emberi igazsága. Az, hogy milyen érzés volt benne élni. Mi pedig a naplóírók sorsát - indulataikat, érzéseiket, vágyaikat, hétköznapjaikat - önkéntelenül is jellegzetesnek fogadjuk el; úgy következtetünk belõle az egészre, mint egyetlen kínai ismerõsünk gesztusaiból a többi egymilIiárd viselkedésére.

Talán ennyi is elegendõ volna oknak a dokumentumok népszerûségehez. Csakhogy naplók mindig is voltak és mindig is rendelkeztek a fenti erényekkel; viszont a naplók és az emlékiratok - az igazán nagyok, az írók és a hadvezérek naplóinak és emlékiratainak szoros és az irodalomtörténetbe is becikkelyezett kivételeitõl eltekintve, melyek nagy dolgok rejtett, intim okainak feltárásával kecsegtették az olvasót, illetve (attól függõen, ki s hogyan olvas) irodalmi csemegét kínáltak vagy a "nagy ember slafrokban" szenzációját - hírhedten unalmas olvasmánynak számítottak. Vagy legfeljebb történelmi forrásanyagnak, olyan kásahegynek, amin csak a szaktörténész rágja át magát néhány mazsola reményében. Hiszen a hétköznapokon, amelyekbõl a naplóírók élete is összeáll, nagyjából mindenkivel ugyanaz történik, mint mindenki mással, azóta is - csak a "nagy ember" vagy a "nagy dolgok" tanúja lehet kivétel. Mégis, a nagyközönség számára még Széchenyi Naplóját is csak szûk válogatásban lehetett megjelentetni (a mostani, bõvebb válogatás idejének elkövetkeztéig), holott ha valaki, hát Széchenyi igazán sokrétû érdeklõdést váltott ki, sõt kíváncsiságot is, halála óta mindig is. Napló, memoár igazi olvasmány sose volt. A temérdek XIX. századi memoárt - pedig jórészt természetesen a szabadságharcról szólnak, igazán nemzeti és sorsdöntõ pillanatokról - soha senkinek sem jutott eszébe kiadni, s fõleg nem azután, hogy az érintett nemzedék elköltözött az élõk sorából. Miközben a téma szépirodalmi feldolgozásai a kor nagy bestsellerei voltak.

Az efféle kiadványok kiadói ismertetõi - mintegy régi beidegzõdésbõl - az illetõ könyv "dokumentumértékét", netán a szerzõ "irodalmi erényeit" szokták hangoztatni, nyilván az olvasó csalogatására. De az olvasót ma már nem kell csalogatni, ami pedig a dokumentumértéket illeti... nos, mi olyasmit tudunk meg például e mostani három naplóból a XX. századi magyar történelemrõl, amit amúgy is ne tudtunk volna már? Legföljebb affélét, hogy mit jelentett a pesti gettóban rendõrnek lenni - hogyan tekintettek a többiek ezekre az emberekre, akiket mai ésszel kollaboránsnak gondolna az ember; meg affélét, hogy milyen belharcok dúltak mára elfelejtett nevû (és az olvasó számára merõben közömbös) tábornokok s képviselõk meg polgármesterek közõtt a harmincas években, hogyan intézõdött egy-egy kinevezés ügye, az pedig már szinte mazsolának számít, hogy Shvoy Kálmán azt is elmondja, õ meg bizonyos barátai felháborodtak, amiért Gömbös koporsóját ágyútalpon vitték ki a temetõbe, mivel ez a tisztesség szerintük nem járt volna neki. Önmagában véve annak sincs sok információs értéke, hogy mirõl levelezett Kiss Imre a turkesztáni fogolytáborból a feleségével - csakis a legfontosabb, legidõtállóbb híreket cserélve ki, hiszen több mint fél évig is eltartott, amíg a tízsornyi szöveget hordozó postai lap megfordult: egészségrõl tehát, meg a kis gazdaság állapotáról.

Mindezt persze nem érdektelen tudni - de azért bízvást nélkülözhetõ ismeretek, talán még a szaktörténész számára is. Mármint ami a történelmet mint Történelmet illeti. Sõt meglehet, hogy ezek a fölöttébb hitelesen - mondhatni : regényszerûen - ható részletek éppenséggel csakis nekünk, amatõröknek tûnnek olyan izgalmasnak, akik egyáltalán nem történészi célirányossággal olvassuk ezeket a köteteket. Bennünket nyilván nem annyira a történelem - azaz a kor értelmezéséhez felhasználható adalék - érdekel bennük, hanem sokkal inkább az élet matériája. Számunkra az élet jelen idejû melegébõl (értsd: árnyaltságából vagy ha úgy tetszik, esetlegességébõl) õriznek valamicskét a naplóírók futó megjegyzései, amelyek természetes odavetettségükkel tanúsítják, hogy nem valami messzebb tekintõ szándék folytán kerültek papírra. Azok az apróságok tehát, amelyeket a kortársak valamennyien természetszerûleg tudtak, "szándekkal" hát semmiképp le nem írta volna senki. Azok a köztudomású dolgok, amelyek a korszakok letûntével, egy-egy generáció elköltözésével mindig el is merülnek, visszahozhatatlanul. Az emberi viszonylatok mikéntje: hogyan köszön egy huszártiszt a nála alacsonyabb rangú gyalogos tisztnek, hogyan beszélnek a Ferenevárosi pályaudvaron a zsidó munkaszolgálatos lányok a "kerettel" és mit gondolnak róluk. Balzacból lehet ilyeneket megtudni, meg Móriczból.

Aminthogy tulajdonképpen regények is ezek az önéletírások - de le alábbis regény gyanánt használjuk õket. Úgy is mondhatnám, hogy regények helyett. Az irodalom helyett. Úgy is mondhatnám, hogy azért, mert valami furcsa átalakulás révén mára irodalommá lettek. Szinte még fikcióvá is. Annak révén, hogy világukban alig-alig van támpontunk a szerzõk által nyújtott kapaszkodókon kívül; még annyi se, mint a tulajdon kortársaink magánéletében. Legfeljebb a kereteket - a sztereotípiákat - ismerjük, és nem is utolsósorban épp a sztereotípiák érvénytelenségének leleplezõdése nyújtja az olvasmányélményt.

Valami olyasféle folyamaton mentek át ezek a memoárok lappangásuk (érlelõdésük, múlttá válásuk) évtizedei alatt, mint a régi fényképek - mára immár nemcsak a fotográfia "klasszikus" korából származók, hanem hovatovább a harmincas évek amatõrfelvételei, a családi ünnepeken csattogtatott Kodak boxok alulexponált menyasszonyai és budai kirándulásai is. Dokumentumból mûtárggyá lettek, mûvészi élményben részesítik szemlélõjüket. Vagy legalábbis valami olyan élményben, amely nehezen megkülönböztethetõ a mûvészi élménytõl. S ennek, azt hiszem, nem is csupán avíttságuk az oka - habár ez a "furcsaság" bizonyosan hozzájárul a hatáshoz -, hanem sokkal inkább épp a nyerseségük, a technikai tökéletlenségük, ami véletlenszerûségként jelentkezik: a "talált tárgy" voltuk. Hogyan vált lehetségessé ez az átalakulás?

A "hitelességükben" van a hatás nyitja? De miért olyan fontos a hitel?

Úgy tûnik - más, egyéb jelekbõl is -, hogy újabb, nagy ízlésváltozás küszöbén állunk; amilyen utoljára a XIX. század halálakor játszódott le, az avantgarde mûvészi forradalmaiban, amikor a spontaneitás, az "õszinteség" beépült a mûvészi értékek közé. Úgy tûnik, tovább tágul mûvészi befogadóképességünk, Mert szögezzük le: az irodalom (vagy pontosabban: az irodalmiság) még titkos szándékként sincs jelen Dombi Kiss, Shvoy Kálmán és Szabó Borbála egyetlen sorában sem. Mégis mûvészi hatást tesznek - affélét, mint a régi fényképek. Pedig tulajdonképpen unalmas olvasmánynak kellene lenniük. Alighanem ettõl tartva "dramatizálta" mintegy a Shvoy-naplot a sajtó alá rendezõ. Fölösleges fáradság volt; Shvoy Kálmán így is, úgy is remek epizódfigurája a megíratlan XX. századi magyar regényfolyamnak - amit az olvasókózönseg állít össze maganak házilagosan (cserben hagyatva az irodalomtól, mely eközben homlokegyenest ellenkezõ irányba terjeszkedik) a tíz éve sorra megjelenõ emlékiratokból. Shvoy Kálmán még legtitkosabb indítékait és ravaszkodásait, ácsingózását a nagy karrierre is leleplezi - átlátszó, mint egy dunsztosüvegben ülõ regényhõs. Szinte szatírába illõ, ahogy elõbb-utóbb mindenkirõl, akivel kapcsolatba kerül, kideríti, hogy "eladósodott, zsidó pénzbõl élõ, jellemtelen kurvapecér" - aki néhány oldallal elõbb, amikor még a szövetségesének, karrierje támogatójának tartotta, "igazi magyar úrnak" minõsült.

"Regényként" mûködik Dombi Kiss Imre Perzsiában (ezeregyéjszaka, kalandok országa) félbeszakadó önéletírása is. Holott a közreadó Szenti Tibor számára nyilván mindenekelõtt néprajzi dokumentum, mégpedig nagyon értékes, hiszen ilyen népi önvallomás, katonalevél a dolgok természetébõl következõleg nem sok maradt ránk, még e késõi korból sem - innen (az olvaso felõl) nézve azonban sokkal inkább afféle õs-regénynek tetszik. "Ösmertetése némileg a hadifogságnak, és a megszökésnek a hadifogságból." Mi ez, ha nem az elbeszélés õsformája? Tudósítás, a meszirõl jött, nagy útról megtérõ ember meséje. Dombi Kiss Imrében alighanem élhettek is ilyen "irodalmias" emlékek, melyeknek szemcséi aztán beágyazódtak önéletírásába. Ismerni kellene a századforduló magyar paraszti világának népolvasmányait, hogy többet mondjunk; annyi azonban nyilvánvaló az emlékiratból is, hogy Kiss Imre osztálya - vagy rétege - a századfordulón már nem öntudatlan tömeg. Pokoljárása mindenesetre korántsem az a "naiv", váratlan forrásként felbuzgó írásmû, aminek elsõ pillantásra gondolná az ember. Dombi Kiss Imre egyáltalán nem volt tanulatlan, iskolázatlan ember - szépen rajzolt, egyenletes betûkkel rója a sorokat, aláhúzással kurziválja, amit kiemelendõnek vél, idézõjelbe teszi, ami oda kívánkozik. És ami a legfontosabb: van szeme látni a világot, van mûveltsége, hogy összehasonlításokat tegyen, ítéletet mondjon a tapasztaltakról, és nem utolsósorban van szilárd öntudata, koherens képe a világról és önmagaról. Tulajdonképpen nem is sok választja el a XVIII. századi erdélyi emlékiratírók nagy átlagától, a Portán járt követek útleírásaitól - amelyek egyébként a maguk idejében szintén "regényfunkciókat" töltöttek be (olvasmányok voltak), kéziratos formában is, és természetszerûleg táplálták azt a hagyományt, amelynek Dombi Kiss Imre talán legutolsó - öntudatlan - képviselõje. A Pokoljárásom legirodalmiasabb vonása egyébként az, hogy a szerzõ különféle áttételek révén teljes személyiségét feltárja az önéletírásban, s így kulcsot ad életének azokhoz az eseményeihez is, amelyek kívül esnek a háború és a hadifogság idõszelvényén. Szenti Tibor viszont ezekkel sem marad adósunk; akárcsak a XIX. század elejének regényírói, akik mindig gondoltak a közönséggel és mindig kielégítették a könyvük hõsei iránt felébredt természetes érdeklõdést, epilógust fûz a mûhöz, amelybõl mindent megtudhatott a kíváncsi olvasó a regény hõseinek további sorsáról. Mindenesetre: a Pokoljárás olvasója számára magától értetõdik, hogy Dombi Kiss Imre olyanfajta ember volt, aki ha erõvel meg nern akadályozzák benne, birodalmat épít maga körül.

Harmadik "regényünk" tûnik a legirodalmibbnak - eléggé furcsa mód, hiszen a három közül Szabó Borbáláé az egyetlen valódi, napról napra készült napló. Ilyen mondatokat olvashatunk benne: "Valahogy olyan ünnepélyes a hangulatom ma, karácsony elõnapján, és olyan szomorú. Milyen szép lenne, ha a szeretet ünnepén együtt lehetnénk már a szeretteinkkel és nem kellene remegnünk egymásért." Ezt egy olyan kislány írta, aki hiába huszonnégy éves már, még nagyon jól emlékszik iskolai fogalmazványaira; lelkében még sértetlenül áll a konvenció-világ. Vagy már csak az írás naponta ismétlõdõ aktusa, a szabatos mondatok tartják össze? Az iskolás modortól persze csak annál nagyobb a kontraszt, hiszen ez a fiatal lány a pesti gettóban lakik, és a mindenkire érvényes háborús életveszélytõl eltekintve is egy hajszálon függ az élete. De Szabó Borbála - akit rendezett, kerek mondatai gettólakóként is ugyanolyan frissnek és csinoskának mutatnak, mint amilyennek a könyv hátsó fedelén Iátható (érettségi?) fotó - a halálos veszélyt nem látszik tudomásul venni. Ezekbõl, a helyzetbe beleírt eltentétekbõl, a feszültségükbõl keletkezik mintegy õsnemzés útján - az olvasó fikciókon kimûvelt érzékenységének hozzáadásával - az irodalom. (Szerencsétlen esetben: az "irodalmiasság".) És ugyanettõl, a szöveg és a helyzet banális ellentététõl, a mondatok drámaiságától olyan hiteles is egyben: attól, hogy mennyire hiányzik ebbõl a naplóból a rettegés, mennyire nincsen ideje erre Szabó Borbálának az életben maradás temérdek mindennapi (hétköznapivá lett) teendõje között. Sztereotípiáink csõdjétõl tehát?

Dokumentumok? Tehát: dokumentum a pesti gettó hónapjairól - azaz véletlen rögzõdött, véletlen fennmaradt szelvény "akárki" emlékeibõl? Avagy a "magyar Anna Frank" naplója - azaz körülményeinek súlyától irodalommá (mûvészetté) lényegülõ regénynyersanyag? Akárhány emlékiratot, napIót olvasok, mindig ugyanez a kérdés merül fel. Hitelességükrõl töprengve, az ember önkéntelenül is "irodalmi" szempontok szerint ítél - hiszen bármennyire is magával ragadja a "cselekmény", ez a kérdés mindig felmerül: "lehetett-e így?" Az ember azt veti össze a rendelkezésére álló szórványos történelmi adatokkal, hogy hitelesnek "tûnik-e" a leírás. És aztán eszerint hisz vagy kételkedik - mármint ha egyáltalán teret enged ilyen "külsõ" szempontoknak, és nem egyszerûen csak élvezi az olvasás luxusát, mit sem zavartatva magát a szakértõk kritériumaitól.

Ilyenformán feltéve, persze nagyon is mesterkélt a fenti kérdés. A "hatásnak" nyilván több tényezõbõl kell állnia. Nem hiszem, hogy e többnyire valószínûleg nem is olvasásra, azaz nem külsõ szemnek készült írások pusztán az olvasás mûveletétõl mennek át e furcsa változáson, melynek révén "irodalom" lesz belõlük. Azt kell feltételeznem, hogy a mûvészetrõl alkotott fogalmainknak is meg kellett változniuk ehhez. Mást érzékelünk mûvészetnek és egyebet is, mint valaha - azelõtt (mondjuk), hogy Marcel Duchamp egy tárlaton kiálította az üvegszárítót, a hétköznap és a véletlen szobrát, hogy ezentúl más szemmel nézzünk rá. És bizonyára a történelem is megváltozott - a memoárok közege éa talán valódi tárgya is. Visszatekintve - visszamenõleg is - másképpen érzékeljük. A rendkivülisége ment veszendõbe.

Amióta automatikusan mûködõ tv-kamerák jóvoltából a fél világ a szemtanúja volt egy annak idején legalábbis történelminek igérkezõ pillanatnak, nevezetesen a négy évvel ezelõtti, kudarcba fulladt spanyol csendõrpuccsnak, s látta, hogyan bújnak a töltött fegyverek elõl a pad alá a parlamenti képviselõk, hogyan lõ a mennyezetbe hirtelen, kapkodó mozdulattal a szónoki emelvényre kiálló bajuszos, díszegyenruhás ezredes és hogyan terelik legényei puskatussal az elfogott politikusokat - ezt az egész drámaiatlan, mivel rendezetlen (a szó mûvészi értelmében megrendezetlen), közelképek nélküli, nehezen követhetõ, sõt olykor érthetetlen, laposan elnyúló eseménysort, amelyben a szereplõk nem tudták a szövegüket és zavarukban sokáig (a jelenetsort végre-valahára "dramaturgiailag" rendezõ, értelmezõ lövésig) össze-vissza kiáltoztak csak, miközben a puccsista csendõrök is mintha csak tanácstalanul tébláboltak volna az ülésterem díszletének sarkaiban - nos, azóta azt a festményeken ránk hagyott, határozott és heroikus karlendítések meg villogó szuronyos puskák átlós egyeneseivel megszerkesztett jelenetet is másképp lehet csak elképzelnünk, amelyben Napóleon szétkergeti a Nemzetgyûlést.

A történelem leleplezõdött. A film és a fénykép leplezte le végképp. Megmutatta a drámaiatlanságát, mindenkori hétköznapiságát, amellyel a legnagyobb aktorok legnagyobb perceit ia körülveszi. És ettõl egyszerre a történelmi események logisztikájára - belsõ tartalmára, létmódjára - került a hangsúly. A fõszereplõrõl a drámaiatlanságukban hiteles mellékalakokra - az örök fõszereplõkre. Az elsõ budapesti földalatti vasút Ferene József-i felavatásáról - a felbontott Andrássy úton talicskázó kubikosokra, amint Klösz György üveglemezein láthatók bõ szárú gatyában. Tábornok Kuzmanek Hermannról, Przemysl erõdjének "hõs védõjérõl" - a kitörési kísérlet során orosz fogságba esõ vásárhelyi bakára: az õ, heroikus pózokat csak a világháborús hõsi emlékmûveken öltõ, tömegességénél fogva is drámaiatlan sorsára.

Megtanultuk (mindenki megtanulta, aki "történelmi események" szemtanúja volt - és ezt Magyarországon negyven felett mindenki elmondhatja magáról), hogy minden kipoentírozott "nagyjelenet" hamis - az igazság a hétköznapokban van, amikor meg kell adni a nagyjelenet árát. Ezért olyan fontosak az egybemosódó hétköznapokat rögzítõ naplók. A naplók olyanok, mint az automatikus tv-kamera.

Ám nemcsak a kép centrumába helyezett és elmosódott mellékalakoktól körülvett, glóriás és allegorikus freskó-hõsök történelme vesztette el minden hitelét, de a vele járó "mûvészi" mûvészet is; az élet (a történelem?) kerek, csattanós és tanulságos történetekbe vagy épp ködlõ metaforákba öltöztetése is. A "regényes" regény. Sõt, ha úgy tetszik, minden "megcsináltság" gyanússá lett - s eközben hatalmasan felértékelõdött például az önéletrajz, a "natúr" és a mûvészi-irodalmi is. Bármi, ami ellentéte lehet a hiteltelenség gyanújába keveredett "mûvészinek". A dokumentumok.

A változó ízlés nyomása olyan nagy, hogy szükségképp el kellett következnie annak a pillanatnak, amikor a mûvészet (sõt, a "mûvészi" mûvészet is) megpróbált "dokumentumnak" látszani. Egyáltalán nem elszigetelt, bár szélsõséges példa Bódy Gábor elsõ filmje - hogy csak a filmnél maradjunk -, az Amerikai anzix, a maga régi fotókra emlékeztetõ, barnásszürke, "esõs" és foltos képeivel, recsegõ, fédingezõ "mintha" hangjával ("mintha" a múlt század közepén, amikor a történet játszódik, lehetett volna rögzíteni a hangot), mintegy "természetszerûleg" kusza és "megmagyarázhatatlan" cselekményével és "ellesett", célszerûtlen dialógusaival. Hasonlót mûvelt Kovács András is az Októberi vasárnapban - legalábbis képileg -, amikor eredeti felvételeket kevert a negyvenes évek modorában fényképezett s a negyvenes évek technikai lehetõségeit utánozva fényképezett, archaizáló ál-dokumentumfilmjében. És végtére is többé-kevésbé ugyanezt teszi az egész "dokumentarista" filmiskola is: fikció és dokumentum, valamint mûvészet és valóság különbségeit tünteti el (közben alighanem hitelért imádkozva), s még csak nem is kizárólag nyilvánvalóan "mûvészi" eszközökkel, hanem pusztán a közeg révén is. Miként Andy Warhol tette nevezetes kísérletében, amikor egyszerûen a valóságos idõvel azonos ideig tartó filmidõben fényképezte rögzített felvevõgépével naphosszat és megvágatlanul a New York-i utca egy bizonyos részletét, csupán a kamera mûködése révén alakítva "mûvészetté" (mûvészi kontextusba helyezve) a nyers valóságot. Mintegy megelõlegezve, mondhatni, a spanyol csendõrpuccs önmûködõ tv-kameráinak felvételeit.

A hatás pedig nem áll meg a film határainál - minthogy talán nem is a filmbõl indult ki, csak felerõsödött és szemléletessé vált általa. A film és a fotó azonban, a maga elementáris valószerûségével, "azonosságával" (pontosabban : fikció és valóság lényegi megkülönböztethetetlenségével) mintegy megzavarta érzékelésünket. És aztán a televízió - dokumentáló eszközbõl mûvészetté való avanzsálásával - végképp teljessé tette a zûrzavart. Az így elõkészített terepen már könnyen végbement a kétirányú folyamat, amelynek révén eredetileg mûvészi szándékkal készült alkotások kordokumentummá válnak (lásd a régi, sõt egyre régibb filmeket), illetve másrészt az eredetileg csupán dokumentációs szándékkal vagy még azzal sem, csupán köznapi használatra készült objektumok (tárgyak is) "mûvészivé" alakulnak.

Úgy is mondhatjuk persze, hogy mûvészet-érzékelésünk kitágult vagy úgy, hogy fogékonyabbá lettünk. Mindazonáltal, legalábbis ami szorosabban vett tárgyunkat, a memoárokat illeti, nem szabadulhatunk attól a gondolattól sem, hogy esetükben ez a folyamat valamiképp összefügghet a "valódi" irodalom megváltozásával is. Gorombábban fogalmazva: azzal, hogy a regényirodalom tekintélyes része (a kritikailag legnagyobb becsben álló része) olvashatatlanná vált, abban az értelemben legalábbis, hogy nem "olvasnivalónak" készül, hanem merõben más igényekkel lép fel. Olvasása immár nem külön tevékenység, hanem csupán a mûtárgy befogadásának módja, miként a képzõmûvészetnél a nézés. Ennek egyik oka legalábbis paradox módon épp az, hogy a regényirodalom felismerve korábbi gyakorlatának elhiteltelenedését (hiszen ez az irodalomra is kiterjedt), letett a "jól megcsinált", érdekes "sztoriról" - és átlépett egy másik dimenzióba, csak épp a közönség ide (még?) nem követte. Egyszóval: meglehet, a memoárok népszerûségének megnövekedésében az olvasó tiltakozása fejezõdik ki az "olvasnivaló" eltûnése ellen. Az olvasó "olvasni" akar - olvasmányait pedig onnan veszi, ahol találja. Ha ez így igaz, akkor igen egyszerû a válaszunk a fenti, ki nem mondott kérdésre: a "jó sztorinak" nincs párja.

Csakhogy Shvoy Kálmán titkos naplója például egyáltalán nem "jó sztori" - sõt elfogulatlanul szemlélve, bízvást unalmas olvasmánynak mondhatjuk, ami viszont rácáfol mindarra, amivel eddig elõhozakodtunk. Nyilvánvaló, hogy ezeket a dokumentumokat - fõleg persze a huszadik századiakat - még valami egyéb is élteti. De mondottuk is már: a hitelük - vagy ami annak tetszik, egyéb, a mûvészetek körében szerzett tapasztalataink alapján. A naplókban a felmagasztosult hétköznap "Andy Warhol-i", végeérhetetlen filmje pereg, s mi nem unjuk megnézni, mert azzal kecsegtet, hogy belõle majd megkapjuk a választ az igazi nagy kérdésre, a mindig és mindenkor lassú, halmozódó változások mikéntjére - amelyek az oly hamisnak, kimódoltnak, megrendezettnek érzett drámai pillanatokat megelõzik és megteremtik mintegy, egyúttal el is fedve azonban a változások igazi természetét. Azzal kecsegtet, hogy éppen a "kisemberek" elfogulatlan, "természetes" jelen idejébõl választ kapunk arra, hogy mi is történt valójában. Mifélék voltak azok, a kortársak számára láthatatlan s csak mint a vértesszöllõsi elõember, Samu lába nyoma, véletlenül rögzült, apró és mindenkor beláthatatlan jelentõségû, ezért persze nem is takargatott események, amelyek a jelenhez elvezettek - amelyek azonban az utókor többlettudásával, azaz a végeredmény ismeretében talán már felismerhetõk. Másképp: szükségszerû volt-e hát az, ami a "nagy pillanatban" végül is bekövetkezett?

A drámaiatlan, észrevétlen hétköznap - a mellékalakok! - ellenállhatatlanságát sulykolja belénk a modern történettudomány is. Demográfiai adatok, terméseredmények és export-import-kimutatások lassan változó, majd meg-megugró oszlopainak számsoraival bizonyitja, hogy itt kell keresnünk a választ minden magunkat és múltunkat érintõ kérdésre: a statisztikává összegzõdõ hétköznapokban. Azaz, hogy valami titok lappang a hétköznapokban; a múltbeli hétköznapokban is, amit a kortársak (talán) még ismertek. Hátha a naplókban véletlenül elszólják magukat!

Másképp : ha van titok (a történeletnben), akkor az tehát a hétköznapokban rejtõzik, a mindig ismeretlen Jedermann úr mindennapjaiban. Ki ne volna kiváncsi Jedermann úr arcára? Megpillantása megunhatatlan, mindig meghökkentõ pillanat: a ráismerésé. És a felismerésé: hogy azonosak vagyunk. Visszamenõleg is - mint amikor egy "modern arcra" szakállt rajzolunk és egyszerre egy középkori festmény apostola néz vissza ránk.

Szemben a "nagy pillanatok" primitív szimbolikájú, szinpadias nyíltságával, itt rejlik a megfejtendõ. Klösz György fényképein: hiszen azok az emberek, akik e képeken virágárusítás, kordétolás, bevásárlás meg talicskázás közben láthatók és (mozduló lábuk elmosódottságából következtethetõleg) sietõs léptekkel vágnak át a budai Bomba téren, akik látszólag csupán jönnek-mennek, vagyis ugyanazt teszik, amit azóta is mindenki más is, reggeltõl estig, s a karrierjükkel vannak elfoglalva vagy ügyes-bajos dolgaikkal, mindeközben valójában valami titokzatos foglalatosságot ûznek valamennyien: változást gyártanak. Azaz élnek. Patetikusabban: a "nagy pillanatot" készítik elõ. Képletesen szólva: azt a házat építik, amelyben ma lakunk.

Alapélményünk a változás - a most, a XX. század vége felé, csaknem egy évszázados rohanás, lótás-futás után lihegve megállunk e viszonylag nyugodalmasabb pillanatban (vagy "viszonylag" minden "pillanat" "nyugodalmasabb" volt?), és egy ország néz vissza, s megpróbálja olvasni a nyomokat, amelyeket maga mögött hagyott, hogy kisilabizálja belõlük, mi is történt valójában velünk. Igazából a folytonosságot keressük tehát.

Huszár Tibor: Erkölcs és társadalom. Kossuth Kiadó, Budapest, 1983.; Gombár Csaba: Politika - címszavakban. Politikatudományi füzelek 1. ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Tudományos Szocializmus Tanszék, Budapest, 1983.; Anthony Carafe: A jog egységesítése. Társadalomkulalás, 1983. 2. sz.; Fábián Ernõ: A tudatosság fokozatai. Kriterion, Bukarest, 1982.; Dombi Kiss Imre: Pokoljárásom. Magvetõ, 1983.; Shvoy Kálmán titkos naplója és emlékirata 1918-1945. Kossuth, 1983.; Szabó Borbála: Budapesti napló (1944. november - 1945. január). Magvetö, 1983.