A memoár- és a naplóirodalom közkedvelt olvasmány, és nagy hagyományai is vannak nálunk. Olyan mûfaj, amely a történelmi személyiség feltárulkozásán keresztül láttatja a történelmet, amely elsõsorban magát a szerzõt, és csak másodsorban a történelmet segíti megismerni. Kétségtelen azonban, hogy éppen szubjektív jellege, a sajátos látásmód teszi nemegyszer lehetõvé olyan részletek és nézõpontok felszínre kerülését, amelyek felfedezésére a történész csak ritkán képes.

De a memoárirodalomnak éppen vonzerejében van a "csalfasága" is. Nem az emlékiratok magamentegetésére kellene csak gondolnunk, hanem arra, hogy mindenkor tisztázni kell, mennyire torz és egyoldalú a szemtanú s az emlékezõ sajátos világnézeti és emberi optikája.

Shvoy Kálmán nyugalmazott horthysta altábornagy irathagyatékának egy válogatott részét Perneki Mihály levéltáros adta közre. A könyv címe némileg félrevezetõ, mert a "titkos napló" megjelölés csak az anyag kisebbik részére igaz. Ugyanis Shvoy Kálmán a "titkos naplót" megszakításokkal csak 1941. január 1. és 1955. április 30. között vezette, s a kiadott anyag az 1945. március 31-i bejegyzésig terjed. Ez azt jelenti, hogy az 1918-1945 közötti korszaknak csak az utolsó négy évérõl készült igazi napló. A könyv szerkesztõje - sajátos módon - a naplófeljegyzések közé interpolálta Shvoy 1952 márciusa és szeptembere között írt emlékiratait, amelyekben a szerzõ nemcsak kiegészítette, hanem át is értékelte addigi irományait. Ez az emlékirat mûfajában más jellegû, mint a napló, ezért hitelesebb lett volna a napló és az emlékirat egymás utáni közlése, és nem összekeverése. A könyv nagyobbik része - mintegy kétharmada - a Shvoy által "naplószerû emlékirat"-nak nevezett szövegbõl áll, amelyet azonban naplóként közölnek, anélkül, hogy elkülönítették volna a ténylegestõl. Így az a benyomás keletkezik, mintha Shvoy a naplót az elsõ közleménytõl, 1918. október 15-tõl vezette volna. Ezzel szemben valójában ez egy visszadatálással megbontott emlékirat, amit a szerzõ korabeli dokumentumai alapján 1942 áprilisa és júliusa között vetett papírra. Könyvünk tehát három, jellegében különbözõ anyag összeszerkesztésébõl jött létre. Össze is állt érdekes és fontos információkat - esetenként új információkat - adó kötetté, de a kompilálás rontja hitelét,és hamis látszatot kelt.

Az iránt nlncs kétségünk, hogy Shvoy jó katona volt, bizonyítja ezt a horthysta hadsereg megszervezésében betöltött központi szerepe, majd ennek vezetésében elért magas funkciója. A katonai karrierhez politikai etkötelezettség kellett, aminek megléte az emlékiratból is kitûnik - az írás egyértelmûen tanúskodik szerzõjének feltétlen hûségérõl és ragaszkodásáról Horthyhoz, a megfelelõ társadalmi és családi kapcsolatokról és nem utolsósorban Gömbös Gyulához fûzõdõ barátságáról.

Shvoy karrierjében nyilván tehetsége is nagymértékben latba esett, amely határozott, egyenes, "katonás" jellemmel párosult. Ám aligha hihetjük, hogy szûkebb és tágabb környezetében szinte mindenki aljas, klikkezõ, karrierista, kisszerû, törtetõ, s csak õ mentes ezektõl a tulajdonságoktól. Shvoy nyilván megvetette az akasztó különítményeseket, de mégis õ lett az elsõ vezérkari fõnökük. Vajon mint fõtiszt nem törekedett-e õ is egyre magasabb pozíciókra, és vajon nem ezért írt-e mértéktelen indulattal azokról, akik ebben akadályozták?

Amikor katonai karrierjének egy horthysta tábornoktól szokatlan - és pozitív - gesztusa miatt vége szakadt, Gömbös kormánypártjának lesz oszlopos tagja, és annak a gömbösi politikának a híve, amely nem volt mentes sem a szociális demagógiától, sem az antiszemitizmustól, holott Shvoy mindkettõt elítélte. Felismerve a "Gömbös-árvák" kilátástalan helyzetét, a kormánypárti alkotmányvédõkhöz csatlakozik; s amikor ezek kormányt buktatnak, velük tart; majd amikor a disszidenseket kiszorítják a politikai életbõl, Shvoy Kálmán kisgazdapárti képviselõ szeretne lenni.

Shvoy ítéletalkotásának és jellemábrázolásának illusztrálására vegyük példaként Horthy-jellemzését, amit a bevezetõ tanulmány a "legjobban kidolgozott" portréként értékel: "Horthy egy katonaember - írja Shvoy -, egy igen gavallér, derék úr volt, de nem volt meg az ítélõképessége, az önálló akarata, annak volt igaza, aki utoljára volt nála, ezért uralta a környezete, az pedig kalandorokból, stréberekbõl, tökfilkókból s osztrák szoldateszka gazemberekbõl állt." (11. o.) Az uralkodó jó, szereti a népet, csak a tanácsadók rosszak, gonoszak, azok vezetik félre - sugallja. Tábornokunk megoldása: a rossz tanácsadók helyébe jók kellenek, az itt jellemzett "gazemberek" helyébe Shvoy Kálmán-típusúak. Ez már nem politikai naivitás, megjegyzés nélkül hagyása pedig hiba. Amint nem volt reális Horthyról a részegen akasztó, vérben gázoló buta tengerész régebben elterjedt túldimenzionált portréja, úgy ez a másik véglet: a snájdig ellentengernagy, a gyönyörûen dekorált, õszülõ halántékú derék magyar úr, aki mellesleg államfõ is, s akinek egyetlen bocsánatos bûne és fogyatékossága van: a gyenge akarat és a befolyásolhatóság. Ez a könyv is azt jelzi, hogy tényleg ideje lenne egy tudományos alaposságú Horthy-monográfia megszületésének.

Amint a bevezetõ tanulmány, mi is idézzük Shvoy Kálmán jellemzésére Szegedrõl való közös indulásuk ismert figuráját, a katonák mellett Kapisztrán mezében tetszelgõ ferences barát, a tábori püspökké elõlépó Zadravecz István sommás ítéletét: "Gyûlölte, utálta mindenki, s mégis jóindulatáért és kegyéért hajlongtak alantasai." Nem rokonszenv vagy ellenszenv kérdése volt, hanem a politikai alapállásé: Shvoy Kálmán a szegedi társaság embereként lett altábornagy, az õ bizalmukat élvezve lett kormánypárti képviselõ, s velük szembefordulva szorult ki a közéletbõl. Ezt akkor is szükséges hangsúlyozni, ha elismerjük magatartásának erkölcsi értékeit, pályája végén szembefordulását saját múltjával és a szélsõjobboldali törekvésekkel, ami végül is a nyilasok által történt i ternálásához vezetett. De ez az út nem Bajcsy-Zsilinszky útja volt, és nem is tiszttársaié, Kiss Jánosé, Nagy Jenõé és másoké, akik életükkel fizettek antifasiszta tetteikért. Nyilván nem lehet mindenki hõs és mártír, mint ahogy nem volt minden vezetõ fasiszta és áruló.

A kötet mértéktartó jegyzetapparátusa több esetben a bevezetõben kellõen el nem végzett orientálást is pótolja, s bár külön lektort kapott, néhány hiba így is megmaradt. Hangsúlyozzuk, a kiadással kapcsolatos megjegyzéseinket elsõsorban az váltotta ki, hogy az elõszó nem eléggé igazítja el az olvasót abban a szubjektív korképben, amelyben a szerzõ a történelmet jeleníti meg - erõs retussal. (Kossuth)