NINCS SAJTÓHIBA a címben, mégcsak nem is az olcsó szójáték csábított. Az elmúlt év végén került a könyvesboltokba Shvoy Kálmán volt magyar királyi altábornagy "titkos napló"-ja és emlékirata, s miként az várható volt, napok alatt elfogyott, jelezve a nagyközönség szinte kielégíthetetlen igényét az ilyen mûfaj iránt. A szemtanú, a különbözõ történelmi eseményeket megélt, sõt azokban cselekvõen részt vett hõs saját írását sokan hitelesebbnek tartják, mint a kutatók szükségképpen másodkézból szerzett információkra építõ tanulmányait, amelyek ráadásul nem is annyira átélhetõek, mint az életszerû, érzelmekkel, olykor indulatokkal teli visszaemlékezések. Mindenki tudja, hogy szubjektív mûvet tart a kezében, de hát éppen ezért olvassa, ez a fõ vonzereje. Csakhogy Shvoy Kálmán esetében a dolog már a visszájára fordul, nála szinte kizárólagos a szubjektivitás, s e könyv lapozgatása során egyetlen feltevés Iátszik mindinkább meggyõzõnek: szerzõje kóros lelki alkat.

Ritkán adatik meg az alkalom, hogy ily hosszú önvallomást olvashassunk, amely valósággal csalogató lenne a paranoia kórleírásához mint szemléltetõ anyag. Nyirõ Gyula pszichiátriai egyetemi tankönye ekként foglalja össze a paranoiában szenvedõ betegek személyiségfejlõdésének jellegzetes vonásait: "feltûnnek fokozott érzékenységük, mimózatermészetük, elzárkózásra való hajlamuk, törékeny finomságuk által, mely vonásokhoz sajátságos dac, hiúság, túlságos önérzet, makacsság, önfejûség, valamint a környezettel szemben rideg, gyanakvó bizalmatlan magatartás tünetei csatlakoznak. (...) társaiknál többre tartják magukat, s bár társaiktól visszahúzódnak, mégis ambicionálják, hogy társaikkal szemben kitûnjenek, kíméletes bánásmódhoz és vezetõszerephez jussanak. (...) Tehát rendkívül ellentétes karaktervonásaik vannak. (...) Míg egyrészt rendkívül sértõdékenyek, addig másrészt túlzottan érvényesülni vágynak, kitûnni akarásuk állandó ellentétbe sodorja õket környezetükkel."

KIT, MILYEN EMBERT is kíván bemutatni "titkos napló"-jában Shvoy Kálmán? Nyugdíjaztatása után így jellemzi önmagát: "Elszekíroztak, kiintrikáltak engem, aki szívvel-lélekkel katona voltam, vezérkari tiszt, de egyúttal csapattiszt is. Megálltam a helyem a háborúban, elsõ naptól az utolsóig kinn voltam, dandártól fel egész a hadseregparancsnokságig minden beosztásban, békében mint vezérkari tiszt, csapatparancsnok és magasabb parancsnok mindenhol kiválót produkáltam - és szemrebbenés nélkül hagytak szó nélkül elmenni, mert erõsebb gerincû voltam, mint õk, mert téltek, mert kinyitottam a szám és õszintén megmondtam a véleményem felfelé, mert szerettek a tisztjeim, mert több, értékesebb voltam, mint õk, s még vezetõ állásba kerülhetek." A világ két részre oszlik: Shvoy Kálmánra és mindenki másra, ez utóbbiak szinte kivétel nélkül "nagyképû, nulla értékû, uborkafára felkapaszkodott senkik", törtetõ karrieristák, akik klikkeznek, s az õ elgáncsolásán fáradoznak, mert félnek tõle és irigylik. Rövid ideig a fõvárosban szolgál Nagy Pál honvédfõparancsnok szárnysegédeként. Mi sem természetesebb, mint hogy "...pár hónap után igen nagy tekintélyre tettem szert, s miután nézeteimnek nyíltan kifejezést adtam, s azok legttöbbször igen találóak voltak, döntõ tényezõ lettem, s mindenki csak azt kérdezte, mit szól ehhez a honv. fõparancsnokság, mi a Shvoy véleménye."

AZ ELLENFORRADALMI KORSZAK egyik valójában imponáló karrierjének története a Shvoy Kálmáné. 1919-ben Horthy nemzeti hadseregéhez csatlakozik s vezérkari fõnökként annak egyik fõ szervezõje. Megvetéssel ír ugyan a Prónay-féle brigantikról, de akárhogy is, az õ fegyvertársuk. Ezután gyorsan emelkedik a ranglétrán, egyre magasabb állásokat tölt be, a harmincas évek elejére a szegedi hadtest parancsnoka és altábornagy. ("Elértem tehát azt a rendfokozatot, amelyet elérni célul tûztem ki, amellyel a »kegyelmes« cím járt, melyet elérni feleségemnek megígértem.") 1934-ben nyugdijazzák, miután megvolt a harmincöt éves szolgálati ideje, ezt õ is, mint szinte minden tábornok, személye elleni támadásnak tekinti, ráadásul az elsõ világháborúban elesett zsidó katonák emlékmûvének felavatásán mondott beszéde megtorlásának - és persze irigyei intrikájának - tulajdonítja.

Ezután fordulhat teljes erejével már korábban is túltengõ politikai ambíciói megvalósítása felé. Persze a kormánypártban is rengetegen féltékenyek rá, mégis vezetõségi tag, a szegedi szervezet elnöke, majd képviselõ. Fölháborodva ír a kulisszák mögötti ármánykodásról, noha ezekben õ is tévékenyen részt vesz, ám míg más cselekedetelt saját, megfellebbezhetetlennek vélt erkölcsi magaslatairól elítéli, az meg sem fordul a fejében, hogy amit õ maga csinál, sem sokkal különb.

A politikában Gömbös híve ("...soha nem volt hozzám õszinte, pedig én igaz hû barátja voltam és a legjobbat akartam mindig"), a "haladó fajvédõ program" teljesen meg is felel beállítottságának. 1938-ban berántják az Imrédyt megbuktatni akaró frakcióba - s ettõl kezdve kicsúszik a lába alól a talaj. Eltûnik a védõháló, amelynek oltalmát pozícióia, régi kapcsolatai révén addig élvezte. A szegedi csoport, a 19-es harcostársak leveszik a kezüket róla, s egyszerre azt tapasztalja. hogy bárki belerúghat, bárki megtámadhatja. Ekkor hatalmasodik el rajta igazán az üldöztetés érzése.

EZ AZ A PILLANAT, amikor Shvoy KáImán megírja a "Naplószerû emlékirataim"-at, 1942. április 28. és július 3. között. Vagyis ekkor, több mint húsz év távlatából születtek például az 1919-es ellenforradalmat taglaló "naplóbejegyzések", valóban napra lebontva, naplószerûen. Egy szubjektivitásra és indulatokra kevésbé hajlamos ember sem kerülhetné el, hogy ennyi idõ alatt sok mindent átértékeljen, hogy közben bekövetkezett események ne befolyásolják annak idején készült feljegyzéseinek végsõ formába öntésekor.

Az mindenesetre kiderül soraiból, hogy írójuk. Shvoy Kálmán meggyõzõdéses horthysta katonatiszt. Gömbösnek és eszméinek õszinte híve, aki akkor sem képes elszakadni korlátaitól, amikor volt eszmetársai személyét eltaszítják maguktól. Abból a szövegbõl, amely kötetben most megjelent, beláthatatlan és igazolhatatlan az, amit közreadója, Perneki Mihály állít, hogy Shvoynál a "...polgári szabadságjogok védelme... egy meglehetõsen homályos keresztény demokrácia társadalmi ideáljának körvonala, de hangsúlyosan és világosan Iátszik, hogy a liberalizmus felé mutató iránnyal. Polgári liberális gondolatkörét mutatja, hogy a nemzeti érdekek képviseletét mindennél fontosabbnak tartja." Aligha valószínû, hogy Perneki ezt az alábbi, 1945. március 19-i bejegyzésre is elfogadhatónak tartja: "Az természetes, hogy minden becsületes magyar kívánja a németek gyõzelmét, mert a mi gyõzelmünk is, úgy én is kívánom azt! De azt nem kívánhatja tõlem senki, mint tanult, vezérkari iskolát végzett katona, egyszerûen azon indok alapján, hogy »gyõzünk, mert gyõznünk kell«, vakon higgyek a gyõzelemben." Írja mindezt a háború utolsó napjaiban, néhány kilométerre Bajcsy-Zsilinszky Endre kivégzésének helyétõl.

Mindezek ellenére nem a '"titkos napló" kiadása az, ami megkérdõjelezhetõnek tetszik, hiszen az végül is az utóbbi idõben megjelent naplókból, emlékiratokból összeálló arcképcsarnokot egy valószínûleg eléggé elterjedt típus portréjával gazdagítja: a korlátolt, jobboldali, bár nem fasiszta, hivatásos katonáéval. Megkérdõjelezhetõ azonban a kiadás módja, tekintettel Shvoy személyiségének szélsõségesen szubjektív, hogy azt ne mondjuk patologikus jellegére. Még a történelemben járatosabb olvasónak is elkelnek azok a szûrõk, amelyek a kellõ forráskritikát lehetõvé teszik. Ezt azonban sem a szinte kritikátlanul dicsõítõ elõszó nem teszi lehetõvé, sem a jegyzetek, amelyek igen fontos dogokra nem térnek ki, nem igazítanak el a szándékos és szándékolatlan csúsztatások között. Mivel pedig az igazi naplók és a "naplószerû feljegyzések" között tipográfiai különbség nincsen, az olvasó még azt is könnyen elfelejti, mikor olvas aznapi és mikor évtizedekkel korábbi értékelést.