Seres József : A hiúság utókora
Megjegyzések "Shvoy Kálmán titkos naplója és emlékirata 1918-1945"-höz
(Népszava, 1984. március 3., p. 11.)

Címnek bátran írhattam volna azt is, hogy egy hiú tábornok arcképéhez, mert nemcsak az emlékirataiból derül ki, hanem egyéni tapasztalatom is, hogy Shvoy Kálmán legfõbb egyéni tulajdonsága a mérhetetlen hiúság volt. Ez irányította úgyszólván minden tettét. Ezért verekedte fel magát viszonylag egyszerû polgári sorsból (az apja vasúti tiszt volt) dúsgazdag emberré, ezért lett vegyesdandár-parancsnok Szegeden, ezért lett késõbb politikus is. Ám nála éppen az önbecsüléssel (vagy talán túlbecsüléssel) párosult hiúság akadállyá is vált. Megakadályozta, hogy még tovább lépjen fölfelé elõbb a katonai, majd a politikai pályán.

Íme, egy érdekes megjegyzése a politikáról (1939. dec. 31-i feljegyzés): "Szakítottam teljesen a politikával, amelybõl teljesen kiábrándultam. Nem való az becsületes, tisztességes gondolkodású úriembernek." (Kiemelés tõlem.)

Persze, 1939 decemberéig már sok mindenen átment. A szegedi ellenforradalmi Károlyi Gyula-féle kormánytól nem sikerült ugyan megszereznie a hadügyminiszterséget, mert azt már Horthy Miklósnak szánták, de az ellenforradalmi hadsereg parancsnokságát igen. S innen indulva eljutott Echardt Tibor kisgazdapártjáig, de mivel a választáson Teleki Pállal szemben alulmaradt, hát "kiábrándult" a politikából.

Ne legyünk azonban igazságtalanok. Shvoy Kálmán titkos naplóját és emlékiratait érdemes volt kiadni. Hasznos, tanulságos könyv. Igen sok olyan adat található benne, amelyek megvilágítanak sok, esetleg eddig homályos mozzanatot, csak éppen ismerni kell az indítóokokat is - mit miért írt, mit hallgatott el és mit dolgozott át a felszabadulás után, mielõtt letétbe helyezte 1961-ben azzal, hogy csak húsz év múlva bontható fel. De ez fermészetes. Shvoy Kálmán hiúsága arra is kiterjedt, hogy halála után se tûnjön el nyomtalanul. S e tekintetben nem is tévedett: a kor jelentõs politikusai közül nem egy, bizonyos mértékben más megvilágításba kerül az õ följegyzéseit olvasva. Gondolok itt elsõsorban Keresztes Fischer Ferencre és Teleki Pálra, akivel szemben ugyan Shvoynak kezdettõl nagy elIenszenve volt, de ez, mint ahogy az ellenszenv ellené re is megállapítható, nem volt egészen indokolatIan.

Perneki Mihály, aki a könyvet sajtó alá rendezte, megjegyzi elõszavában, hogy az emlékiratok többsége önigazoló szándékkal íródott. Ez Shvoy feljegyzéseire különösen érvényes, hiszen az egésznek csak kisebb része eredeti. Sõt, az idõben eredetinek vélhetõ naplójegyzetek között is találhatók ilyen kitételek: "Ez akkoriban így volt." (1919. jan. 8.) Az "akkoriban" szó az sejteti, hogy a följegyzés jóval késõbb történt, vagy késõbb kissé átírta.

Én azonban most nem annyira a könyvrõl, a könyv alapján kirajzolódó képrõl szólok elsõsorban, hiszen Shvoy Kálmánt bizonyos okokból személyesen is ismertem. EIsõ találkozásunk 1933 februárjában történt Orosházán, amikor mint szegedi dandárparancsnok megszemlélte az orosházi zászlóaljat, köztük bennünket, tisztesiskolásokat. Hogy milyen is volt ez a szemle? Ehhez idézem elõbb naplójegyzeteinek egy mondatát: "Tudom, azt mondják, hogy túl szigorú, sokszor goromba voltam. Ez nem igaz."

Nos, hát annak a dandárparancsnoki szemlének a reggelén minden tiszt kétségbeesetten kapkodott. Minket már négy órakor kiugrattak az ágyból, s fél ötkor ott fagyoskodtunk vigyázzállásban a kissé havas gyakorlótéren. Gyakoroltuk a vigyázz-t, jobbra nézz-t, balra nézz-t. De Shvoyt hiába vártuk. Végre mégis, úgy tíz óra körül megérkezett, s kényes lovon léptetve ment a zászlóaljparancsnokkal a vezénylõ százados elé, aki hatalmas vigyázz-t, balra nézz-t - és természetesen puskával tlsztelegj-t vezényelt, majd elmondta a jeIentését. Shvoy - alig várva a jelentés végét - minõsíthetetlen hangnemben hordta le a századost, mert állitólag toprongyos, legatyásodott, szedett-vedett társaság vagyunk. - "Micsoda sor ez? - mutatott a kezével felénk. - "Ökörhugyozás." - Mi pedig már csaknem összerogytunk a fáradtságtól és igyekezettõl.

Ez volt tehát az elsõ találkozásunk. A második már sokkal személyesebb. Akkor már, úgy két hónap múlva, kommunista szervezkedés vádjával a szegedi Béke utcai katonafogházban vizsgálati fogságban voltam. Tudtam, hogy Shvoy maga is számon tartja az ügyemet, mert a katonaügyész, majd a vizsgálóbíró is többször emlegette, hogy az altábornagy úr fel van háborodva. De hogy mit jelent ez a felháborodás az én számomra, azt csak késõbb tudtam meg, amikor Shvoynak személyesen "méltóztatott" meglátogatni magánzárkámban.

Éppen a reggelihez szedtem elõ a csajkámat, amikor nagy robajjal kivágódott a cellaajtó, s a foglártörzsõrmester harsányan vigyázz-t kiáltott. - Sapka sem volt a fejemen, s a zubbonyom sem volt begombolva, Shvoy pedig tábornagyi piros Iampaszos nadrágban, szétvetett lábakkal, mint valami háborgó görög isten, nézett rám.

- Jelentkezzen, maga barom! - kiáltotta keményen.
Jelentkeztem, s el voltam készülve a legrosszabbakra.
- Maga néptanító? - dörrent rám az elsõ kérdés.
- Igenis, dandárparancsnok úr, tanítóképzõt végeztem.
- A szülei tisztességes földmívesek, gazdaemberek.

Mit mondhattam volna? Helybenhagytam, de elszántam magam, hogy kemény leszek, bármit tesz is, de szerencsére erre nem volt szükség. Sõt, mintha vala miért megenyhült volna, szeIídebben kérdezte: .

- És nem szégyenli magát, hogy magyar tanító létére piszkos kommunista ügybe keveredett?

Ez a kérdés nagyon érzékenyen érintett a "piszkos" szó miatt, s gondolkodás nélkül kivágtam:
- Nem szégyenlem magam!

Shvoy elvörösödött, a keze megrándult. Talán ütni szeretett volna, de aztán csak ennyit mondott:
- Majd gondom lesz magára.

És valóban gondja volt rám. Két hét múlva késõ éjszakai idõpontban megjelent a fogházban és maga eIé vezettetett a félelmetes hírû Hayn Péter, s faggatott órákig, s mikor végre négy hónap uán ítélethozatalra került sor, két évet kaptam, mert Shvoy Kálmán óhajára "példát kellett statuálni". Ez egyébként azért sem lepett meg, mert Erdei Ferenc, akivel ott, a fogházban ismerkedtem meg, a vádiratom és beszélgetéseink alapján elõre megjósolta.

Úgy érzem, ezeket el kellett mondanom Shvoy titkos naplójának megjelenése alkalmával. És most még - elemzõ bírálat helyett - néhány olyan mozzanatot szeretnék kiemelni a könyvbõl, amelyek Shvoy igazi arcát mutatják.

1918. dec. 13-án a helyi honvédtisztek mesterkedése révén Shvoyt választották meg a Katonatanács elnökévé. A baloldal természetesen élesen támadta, s õ 1919. márc. 7-én így védekezett: "Ellenem azt hozták fel, hogy én nem tudok a proletárokkal érezni, mert vagyonos vagyok... rosszul ítél meg engem az, aki azt mondja,... mert igenis én is oly családból származom, amely családban a családfõ nehezen dolgozva, sokat nélkülözve nevelte fel fiait, s azért, mert én a szívem érzését követve egy vagyonos lányt vettem feleségül, még nem jelenti azt, hogy nem tudom átérezni a szegény emberek gondjait - sõt."

Hogy mit jelentett nála ez a "sõt", nem tudom, de azt tudom, hogy a Wágner lánnyal valóban dúsgazdag feleséget választott. S hogy a szíve érzelmei szerint? Lehet, bár a Wágner lány nem tartozott Szeged szépségei közé. Azt pedig, hogy mennyire tudott együttérezni a proletárokkal, megmutatja az, hogy - mint a Bevezetõben is olvashatjuk, "1919. június 15-tõl a forradalom ellen szervezkedõ nemzeti hadsereg elsõ hadsereg-parancsnokságának vezérkari fõnöke" lett.

További katonai és politikai pályafutását már jeleztem. A könyv azonban sokakban kelthet olyan érzést is, hogy végeredményben Shvoy Kálmán kisgazdapárti képviselõ lett (még akkor is, ha elõbb Gömbös, majd Imrédy zászlóját lobogtatta), és mindinkább a németek, a nácizmus ellen fordult. Nem is titkolta, hogy nem hisz a gyõzelmükben. Valójában azonban Shvoynak esze ágában sem volt, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endréék nyomába lépjen. Elég elolvasnunk néhány sort az 1945. márc. 19-i följegyzésébõl, hogy az igazibb képe leleplezõdjön. Íme: "Az természetes, hogy minden becsületes magyar kívánja a németek gyõzelmét, mert a mi gyõzelmünk is"...

Megismétlem: hasznos, helyes dolog volt Shvoy Kálmán titkos naplójának és visszaemlékezéseinek a kiadása, de látnunk kell benne az önigazoló szándékot, s hogy végig horthysta gondolkodású maradt, még ha hiúsága gyakran ellenzékinek tûnõ indulatokat váltott is ki belõle. (Kossuth Kiadó)