Shvoy Kálmán titkos naplója és emlékirata 1918-1945. (Kossuth, 362 old.)
A visszaemlékezések korát éljük, néha nem árt egy kis botrány. A Magyarország 1983/38. számában megjelent egy olvasólevél, szerzõje, Andorka Rudolf társadalomtudós kifejti: "A »Horthy-hivõ naplója« címen közölt cikkükben, amelynek szerzõjét nem tüntették fel, elég lényeges tartalmi hibát találtam, amelyre ezúton hívom fel a figyelmüket. Az elsõ bekezdésben a következõket írják: »...és az utóbbi években megírták emlékezéseiket olyan, a Horthy-korszakban fontos állást betöltött személyek, mint Andorka Rudolf vagy Kádár Gyula.«. Ehhez zárójelben a következõ megjegyzést fûzik: »Természetes, hogy a napjainkban megírt emlékeknél felmerülhet mindig a kérdés: mennyiben igyekszik 'korszerûre kozmetikázni' a maga szerepét egy annak idején fontos személyiség.«. Ebbõl, azt hiszem, minden gyanútlán olvasó azt a következtetést vonja le, hogy apám, Andorka Rudolf utólag írta meg emlékeit, s így esetleg kozmetikázhatta a szerepét. Szeretném önöket tájékoztatni, hogy apám nem írt utólag emlékezéseket, hanem az 1939 és 1941 között írt naplójának utóbb megtalált részleteit adta ki Lõrincz Zsuzsa (a megtaláló) szerkesztésében és elõszavával a Kossuth Kiadó."
Az olvasólevelet szó szerint idéztem. Részint, mert így kívánja a tisztesség; legalább utólag, az olvasók elõtt rehabilitáljuk dr. Andorka Rudolf tábornokot, A madridi követségtõl Mauthausenig címû könyv szerzõjét, az egyik legtisztességesebben gondolkodó katonapolitikust a két világháború között. Részint pedig azért illõ teljes egészében idézni a tiltakozást, mert érdemes a napló mûfaját is rehabilitálni. Különösen most, amikor dúlnak a viták vitéz dr. Shvoy Kálmán altábornagy titkos naplója és emlékiratai körül. Szakértõk - hadtörténészek - kárhoztatják a sajtó alá rendezõ szegedi levéltáros, Perneki Mihály eljárását, szóvá teszik azt az egyébként a levéltáros által sem tagadott tényt, hogy az 1914 és 1940 közötti bejegyzéseket az indulatos tábornok 1942 nyarán vetette papírra. Ilyenformán, sugallják a kutatók, Shvoy értékítéletei visszamenõlegesen minõsítik azokat a - második világháború táján kétségkívül negatív szerepet játszó - személyiségeket, akiknek tevékenysége a naplókeltezés idején korántsem volt annyira egyértelmû.
A bírálóknak bizonyára igazuk van, mindazonáltal úgy gondolom, a sajtópolémia tárgya elsõsorban történettudományi kérdés. Ránk, "csak" érdeklõdõ olvasókra, mindössze az tartozik, hogy különbséget kell tenni az egykorú följegyzés meg az egykor történtek rekonstruálása között. Bár mindkét közelítésmód kritikát feltételez, a kor szubjektív elemzését, de - és ebben föltétlenül igaza van a Magyarország levelezõjének - a naplóforrás értéke más, mindenesetre hitelesebb. Persze, tiszta mûfajú írás elvétve, ha akad, ilyenkor az a legtisztességesebb, hogy - mint Boldizsár Iván, a Don-Buda-Párizs címû memoár szerzõje bevallja - a naplóíró vállalja az utólagos "stilizálás'" következményeit. A finomítások, kiemelések-nyomatékosítások révén ugyanis a napló közeledik az emlékirathoz, dokumentumértéke elhalványul, hangulati értéke viszont megnövekszik. A tények tanúi tehát mindig szelektív módon emlékeznek, a naplóíró szintén azzal a - netán önmaga elõtt is titkolt - szándékkal ül asztalhoz, hogy megszépítse a szerepét.
A történészek fenntartásaiból annyit persze érdemes elfogadni, hogy nem szabad készpénznek venni az emlékezõnek a nagypolitikáról és különösképpen a nagypolitika formálóiról tett megállapításait. Töredelmesen bevallom, a tudósok figyelmeztetése nélkül is gyanakodva fogadtam Shvoy Kálmán érdekes följegyzéseit. Talán megtanultam annyira olvasni - a sorok között is -, hogy a könyvbõl kirajzolódó személyiségjegyek alapján megkockáztassam: itt most egy karrierista emlékezik. A Horthy Miklós közvetlen környezetébõl kiszakadt katonatiszt, a rendszer egyik legszebben dekorált tábornoka, aki a szegedi gondolattól eljutott a szegedi kívülállásig. Életútjába akár Bajcsy-Zsilinszky Endre nagyságát és tragédiáját is belemagyarázhatnók, alaposabban belegondolva azonban úgy tetszik: mindaz, ami Bajcsy-Zsilinszkynél mélyen megszenvedett válságtermék volt, az Shvoynál mimikri. A nem is annyira titkos naplóból kihüvelyezhetõ, hogy a szerepjátszó katona politikai karriert akart csinálni - jószerint mindegy, hogy melyik párt oldalán. Ha a kisgazdák segítségévei és programjával, hát - a Horthy-rendszer viszonyaihoz képest - demokratikus úton.
Jól példázza ezt a magatartást a zsidókérdés megítélése. 1919. augusztus 12-i keltezéssel ez olvasható a naplóban: "Prónayék nem egy embert tettek el láb alól, ügyetlenül - kiemelés tõlem, Z. L. -, hogy a Tisza vize felhozta a hullát." Itt csakugyan perdöntõ a hitelesség kérdése, mert ha az ügyetlenül megfogalmazott mondat Shvoy Kálmán nyugalmazott altábornagy 1942-es véleményét tükrözi, akkor más színben tûnik fel az 1933. október 30-i, nyugdíjazására ürügyet adó esemény. Az ugyanis, hogy a szegedi körzetparancsnok a zsidó temetõben fölavatta az elsõ világháborús hõsök emlékmûvét. Amennyire tudom, nem õ az egyedüli körzetparancsnok, aki akkoriban nyilvánosan vallotta, hogy "az elesett zsidó is csak hõs". De ha 1933-as naplójába kilenc évvel késõbb jegyzi be 1933-as érzéseit, hangulatait, akkor alighanem õ az egyedüli tábornok, aki majdani politikusként eleve számított a zsidó szavazók voksára. Rajtavesztett, nyugdíjazták. Úgy látszik, rosszul mérte föl a rendszer toleranciáját. Az emlékmûavatás a polgári demokratikus látszat fügefalevele, az elesettek leszármazottaira való hagyatkozás - megbocsáthatatlan vétek.
A tizenkilences tisztek jelentõs része, meggyõzõdésbõl vagy alakoskodásból, megtette ezt az utat. Anélkül, persze, hogy átlépték volna a Rubikont. A politikai számítás hiánya korántsem tragédia a harmincas évek közepén, következményei azonban egy évtizeddel késõbb tragédiává fajulnak. Mert ha igaz, hogy az úgynevezett középosztály tiszti - és tisztviselõ - tagjai a Horthy-rendszer pillérei, ha igaz, hogy õk közvetítettek az uralkodó réteg meg az alsó néprétegek között, akkor érdemes végiggondolni ezt a szerepet. A középütt levõ tisztségviselõk, állami alkalmazottak - ez szinte szociológiai közhely - nemcsak közvetlen meghatározók, hanem szigetelhetnek is. A Trianonnal megsokkolt és a revansba belebódult középosztály azért aligha marasztalható el, hogy túlzottan torlaszolta volna a hébe-hóba fölülrõl csordogáló reformokat. De azért föltétlenül elmarasztalható - és felelõssége ilyen é telemben történelmi -, hogy megérezte ugyan az alulról jövõ mozgásokat, indulatokat, mégsem tolta határozottabban Horthyékat a cselekvés, a kibontakozás irányába. Mondjuk, 1944 tavaszától õszéig.
Shvoy Kálmán titkos naplója és emlékirata ezt a cselekvésképtelenséget bizonyítja, valószínûleg akaratlanul. Torzításaival együtt is hitelesen láttatja egy vidéki város hétköznapjait, a társasági életet, az érdekütközéseket - a két világháború közti élet kisszerûségeit. Az érdekei mentén araszoló tiszt (viselõ) ismerszik meg, aki eljut a náciellenesség gondolatáig, de akit még karrierizmus sem ösztönöz arra, hogy építsen az ország leghaladóbb mozgalmaira. Osztálykorlátai nem akadályozták meg abban, hogy akár az ördöggel is szövetkezzék, ám azt a fejébe verték, hogy a kommunisták rosszabbak az ördögnél. A cselekvésképtelenség kifejezés tulajdonképpen behelyettesíthetõ volna a tisztességgel, még is inkább - a román középosztály 1944. augusztus 23-i viselkedésébõl kiindulva - ügyetlenségnek, ha tetszik: történelmi felelõtlenségnek nevezem. A tisztesség erkölcsi kategória, említett szinonímái a politika szférájába tartoznak. Az örvendetesen sorjázó naplók és emlékiratok olvastán lehetetlen szabadulni a gondolattól: az egyedeiben - meglehet - tisztességes magyar k özéposztálynál ügyetlenebb politikust nemigen hordott hátán a föld.