[Az írást szöveghûen közöljük, a hibákat nem javítottuk.]
Országos feltünést keltett, Szegeden szenzáció számba ment Shvoy Kálmán Titkos Naplója és Emlékirata 1983-ban. Vélemények hangzottak el pro és kontra, de többnyire az utóbbi volt hangosabb. Perneki Mihálynak, aki sajló alá rendezte és kiadla, magyarázkodnia is kellett. Különösen elmarasztaló volt Serfõzõ Lajos cikke a Tiszatájban. Éppen ez késztetett arra, hogy tollat ragadjak, s elmondjam ezzel kapcsolatban a magam véleményét.
Shvoy Kálmán altábornagy jellegzetes figurája volt Szeged közéletének a harmincas években. Még szinte kisdiák voltam, amikor elõször láttam katonás, peckes járásával lemenni a Tiszán ringó Regatta-úszóházba, ahol csónakszentelést tartottak. Õ végezte a "szertartást". A partról figyeltem, pezsgõsüveg is durrant, társadalmi eseménynek számíthatott az ügy. Mint minden szegedi késõbb is gyakran láttam az utcán, de személyesen soha sem találkoztunk. Halvány fogalmam sem volt arról, miért ment nyugdíjba. Viszonylag fiatalon hagyta ott a hadsereget, de ez akkor nem foglalkoztatott engem sem. A fiatalok különben sem tudják megállapítani az idõsebbek korát, egy bizonyos életkoron túl mindenki öregnek számít.
Már egyetemista voltam, amikor politikai szerepléseirõl kezdtem hallani. Képviselõ lett, hallatott magáról. Akkori szemmel nézve megnyilatkozásai nem voltak rokonszenvesek. A fiatalság mindig radikális. Csakhamar õ is megkapta a "vén csáklyás" jelzõt, s amikor Sztranyavszky Sándorral az élükön 62-en kiváltak a kormánypártból a tájékozatlan szegedi közönség, a helyi közvélemény róla kialakított képe még sötétebb lett. Arról is hallottam, hogy polgármester akar lenni. Ezen elcsodálkoztam: mi szüksége van egy ilyen jólszituált, szegedi viszonylatban dúsgazdag embernek közéleti szereplésre, arra, hogy a jobboldali és baloldali sajtó céltáblája legyen? Volt idõ, amikor Szeged belvárosának házfalain mindenütt olvasható volt a "Shvoy, a köpönyegforgató" felírás mésszel felmázolva. Rajta élcelõdött szó szerint az egész város. Ekkor kezdett tapogatózni a Kisgazda Párt felé. Errõl már kevesebbet hallottam, de arra emlékszem, hogy nem került vissza a parlamentbe. Személye lassan háttérbe szorult, s emlékeimben is már csak a háború utáni továbbra is peckesen járó öregûr maradt meg, aki leszegett fejjel, mogorva tekintettel rótta Szeged utcáit, fogadva itt-ott egy-egy köszöntést.
Érdekes figura lett. A múlt kísértete. Visszajött a háború után. Nem hallottam arról, hogy letartóztatták volna. Vajon miért? Egy volt altábornagy, a régi rendszer egyik támasza, a város egyik leggazdagabb családjának, a Wagneroknak tagja továbbra is Szegeden él. A rendszer eltûri, nem internálják, nem hurcolják meg a nevét a sajtóban, hagyják élni az ötvenes években, amikor a legártatlanabb emberek is behúzott nyakkal csak a fal mellett mertek közlekedni. Emlékszem, még 1946. körül történhetett, tehát a még boldog koalíciós nász évében, a Délmagyarország cikket közölt egy népbírósági tárgyalásról. A cikkbõl az derült ki, hogy a vádlott legnagyobb bûne az volt, hogy "hadapród" volt a Horthy-hadseregben kivel magam is e ranggal szereltem le három év után 1945 õszén, a hír meglehetõsen nyugtalanított. Hát már ez is bûn, ezért is el lehet valakit ítélni?
Amikor tehát Shvoy Kálmánt láttam az utcán, s alakja elég gyakran feltûnt, arra gondoltam, mi lehet az oka, hogy nem zaklatják. Együttmûködik a titkos rendõrséggel, netalán beépítették? Ez is megfordult a fejemben. Aztán hallottam, hogy nyugdíját megvonták. Ez elég gyakori volt akkor, úgyszintén az özvegyi nyugdíj.
Ez azt jelentette gyakorlatilag, hogy az illetõ személyt már életében eltemették, éppen csak a halotti bizonyítványát nem állították ki. Az ilyen személyek léte irreálissá vált, kivánatosnak tûnt mielõtti árnyékvilágba.
Ami a besugást, a beszervezést illeti, sok hír keringett errõl a városban. Egyik kolleganõ, kiváló matematika-fizika szakos tanárnõ, Szõkefalvi Nagy Béla évfolyamtársa az egyetemen, egy napon behívót kapott a Vásárhelyen székelõ oktatási osztálytól. Megérkezett "Piszokegyhely"-re, ahogy akkor Vásárhelyt tisztelték az átjárók. Ekkor két civilruhás detektíves igazoltatta, s elkísérte egy
bizonyos helyre, ahol egész nap puhították, hogy vállalja az együttmûködést a hatósággal. Õ azonban ellenállt, s végül hazaengedték. Azzal érdemelte ki figyelmüket, hogy igen templombajáró, vallásos nõ volt, aki hitét akkor is megvallotta. Arról is sok kósza hír járt, hogy egy fiatal kéjikus öngyilkos lett. Õt is hasonló elvtársak zaklatták. Bizalmas értesülésem volt arról is, hogy koncepciós monstre pört készítettek elsõ Tito kompromittálására Szegeden. Ezt szerencsére elmosta a forradalom.
Ilyen körülmények között érthetõ, hogy Shvoy Kálmán jelenléte a városban az, hogy szabadon járt-kelt, elgondolkodtatott. Késõbb arról hallottam hogy a kabinosként és csónakmesterként dolgozik a strandon. Mivel egy közeli ismerõsöm - korábban bíró - is ott dolgozott hasonló beosztásban, tõle próbáltam részleteket megtudni a volt altábornagyról. A legjobbakat mondta. Derûsen, keresztényi türelemmel viselte sorsát. Még õ vigasztalt másokat. Közlései felkeltették érdeklõdésemet. Mi lehet ennek az embernek a titka? Van valami, amirõl nem tudunk. Temesi Ferenctõl, az író édesapjától hallottam, hogy 45 után a Kisgazda Pártban tevékenykedve járta a tanyai településeket, füstös kocsmákban, együtt ivott a parasztokkal. Végül az információim gyûjtésében nagy segítségemre volt hajdani osztálytársam, dr. Hajós László, aki
Évtizedeket töltött a család közvetlen közelében. Az õ tanuságtétele perdöntõ. Elõbb munkatárs, majd a család bizalmasa, aki hiteles adatokkal szolgált a nagypolgári körülmények között élõ Wagner-családról. Titkár és jogtanácsos volt egyszemélyben. Elbeszélése alapján egy tipikus szegedi kereskedõház, egy keresztény kereskedõ dinasztia életének utolsó évtizedei bontakoztak ki, rendkívül becses helytörténeti és egyéb adatokkal.
Mielõtt a lényegre térnék, még hadd mondjam el, Shvoy Kálmánnak a tisztikarban nagyon sok ellensége volt. Ismeretes volt vasszigoráról. A könnyelmû, a Horthy-korszakban oly tipikus snájdig, de belülrõl üres, tartalmatlan, szoknyavadász tisztek szívbõl utálták. Azt terjesztették róla, hogy rejteni kell elõle a tiszti asszonyokat. Téma volt Szegeden Shvoy kapcsolata a csinosabb színházi görlökkel is. Az is ellenszenvet keltett, hogy lakása elõtt a Klauzál téren állandó õrség strázsált.
Nos, halljuk a beszámolót, hogyan élt e nagy kereskedõcsalád? Patricius házuk ma is dísze a Klauzál-térnek. A ház alsó traktusában helyezkedett el a híres-nevezetes rõfös üzlet. Ma már csak emlékeinkben él. A Délvidék minden valamire való családja ott rendelte meg a nagylány kelengyéjét. Thomas Mann Buddenbrock-családja élt ilyen milliõben. A háború után, a huszas, harmincas években már Feri úr irányítja a boltot, testvére Jenõ elég bohém természet, akit gyakran kellett "kiváltani" a szomszédos EMKÉ-bõl, ahol elidõzött esetenként, s hajnal fele már 3000 P-re is rúgott a ceh, melyben a Jenõ úrra rászálló szomjas torkú korhelyek is segítségére voltak. A padlón is folyt ilyenkor a pezsgõ.
A fenti regény egyik ismert figurája elevenedett meg benne. A család mélységesen vallásos, katolikus hitüket megvalló német nevû, de magyar érzelmû. A nácizmus elõretörése taszítja õket. a negyvenes évek elején Jenõ Hitler-ellenes kijelentést tesz, ez már 1944. márc. 19 után történt, a németek el akarják hurcolni. Shvoy bátyjának, aki maga is tábornok, és a hadsereg fõfelügyelõje valamint a harmadik, a székesfehérvári püspök közbenjárása kell, hogy ettõl megmentsék. Ekkor más besúgó is mûködik a cégnél. Tudják is, ki az. A család együtt étkezik, szolidan élnek: van egy szakácsnõ egy szobalány, a házmester. Ez minden.
A férj és a feleség közötti viszony korrekt, soha egyetlen disszonáns hang vagy történés nem zavarja meg ezt a családi békét. A család bizalmasa ezt észrevette volna. Közeledik a front, elmenekülnek, de csak SZékesfehérvárig, ahol a püspök testvér, Lajos látja õket vendégül. Amint lehet, hazatérnek. A családi vagyon pedig lehetõvé tette volna, hogy nyugatra meneküljenek, de úgy érzik, nincs mitõl félniük, múltjukat vállalják. Majd jön az államosítás, s a többi már ismerõs. Lakásukat meghagyják, valami rokon is beköltözik, vagy talán eltartási szerzõdést kötnek valakivel, hogy a nagy lakás ne kongjon az ürességtõl. (Gyermekek nem születtek a házasságból, a két Wagner-testvér pedig nem nõsült meg.) Tény, hogy nem zaklatták Shvoyt, bár naplójából kiderült, történt ellene feljelentés de a bíróság ejtete a vádat.
Mielõtt a kérdés politikai részének taglalásához kezdenék és emberi magatartását is próbálnám értékelni, hadd mondjam el, nagyon sokszor láttam a Somogyi-könyvtárban régi újságok fölé hajolva olvasni. Valószínûleg egyeztette a napi eseményeket saját emlékeivel. Gondolhattam, hogy naplót ír, de errõl csak évtizedekkel késõbb szereztem tudomást.
Az életrajzi adatokból megtudjuk, hogy Torockón született, apja vasúti tiszt, állomásfõnök, anyja pedagógus, akirõl nagy szeretettel emlékezik meg mindenütt. Neki köszönhetõ, hogy a három Shvoy-fiú oly bámulatos karriert futott be. Aligha képzelhetõ hogy külsõ támogatás érvényesült, legfeljebb a testvérek egyengették egymás útját, Kellett tehát lenni a család génjeiben valaminek, ami elõre megszabta útjukat, mely a magasba ívelt. Véletlenrõl itt nem lehet szó.
Shvoy Kálmán életében a nagy fordulat akkor következett be, amikor elfogadta a szegedi hitközség felkérését, hogy beszédet mondjon a zsidó temetõben felállított hõsi emlékmû felavatásakor. Altábornagyi egyenruhában teljes katonai díszben elmondja nagyhatású beszédét, melyben kijelenti, hogy számára mindazok hõsök, akik életüket adták a hazáért, bármilyen származásúak is legyenek azok. Ez körülbelül olyan tett volt, mintha az ötvenes években egy demokratikus hadseregben szolgáló tábornok elment volna, mondjuk, Gömbös Gyula vagy Imrédy Béla sírjához s ott beszédet mondott volna. Mi lett volna egy ilyen lépés következménye? Nos, Shvoy esetében sem maradt el a reakció. Megfagyott körülötte a levegõ, s hamarosan nyugdíjazását kérte. Nyilván politikai megfontolásból. Teltek az évek, s ahelyett, hogy csendben élvezte volna az élet örömeit, a politika küzdõterére lépett. Az uralkodó párt balszárnyához csatlakozott, ahhoz, mely Sztanyavszky Sándor vezetése alatt igyekezett megakadályozni a háborúba való belépést. Õk lettek aztán a "disszidensek", ez különben a szó igazi értelme, ezek "elültek" a többségi padokból, s gyakorlatilag csatlakoztak az ellenzékhez. Történelmi jelentõségû tény volt. A marxista történetírás elbagatellizálta, pedig nagy jelentõségû lépés volt ez. Ahogy Shvoy írja, ha Teleki nem oszlatja fel a Parlamentet, remény lett volna arra, hogy 62 kisszidensképviselõ összefogva a kisgazdákkal, szociáldemokratákkal és a radikálisokkal megakadályozzák a háborúba való belépést. A magyar történelem a XX. században ilyen elmulasztott lehetõségek sorozata. A választásokon valamnnyien kibuktak megtörtént a hatalmas jobbratolódás, s ezzel az ország sorsa megpecsételõdött.
Így már érthetõ, hogy Shvoy kíméletet kapott 45, fõleg a fordulat éve után. Még az akkori politika csinálói is elismerték, természetesen nem hivatalosan, hogy a disszidens képviselõk háborúellenes platformot képviseltek. zért nem bántották, ezért nem börtönözték be, bár megalázták, nyugdíját megvonták. Nem mint politikust, hanem mint nagypolgárt, volt fõtisztet alázták meg.
A történelem, az idõ tisztítja meg azok emlékét, akiket méltánytalanul elfelejtenek, vagy el akarnak feledtetni. Shvoy Kálmán azok közé a tisztán látó magyar fõtisztek közé tartozott, akik tettek valamit az ország, a nép érdekében. Politikai szerepvállalása egyénisége alaposabb vizsgálatot érdemelne.
Shvoy Kálmán alakját felidézve önkéntelenül is felmerül e sorok írójában, vajon ugyanígy alakult volna sorsunk akkor is, ha Horthy Shvoy Kálmánokkal, Shvoy Istvánokkal, Kiss Jánosokkal és Nagybaconi Nagy Vilmosokkal veszi magát körül? Aligha. Hiszen voltak megbízható csapattisztjei: Dálnoki Veress Lajos, Dálnoki Miklós Béla, Lázár testõrparancsnok, Bakay Szilárd és mások. Persze ma is vannak, s mindig lesznek defetisták, s mindig is lesznek. Ezek azt kérdezik: "No és mit kaptak a lengyelek vagy a csehek jutalmul? Amit mi büntetésül, a sztálinizmust." De õk megkapták természetes határaikat, 89 után õk is visszakapták szuverénitásukat s most integer államban szuverén nemzetként élnek. Mi viszont csak szuverénitásunkat kaptuk vissza, de integritásról szó sincs. Még a többségükben magyar etnikumú visszatért területekrõl is újra le kelett mondanunk.
45 után Shvoy magányosan rótta Szeged utcáit, öreg katonaszíve csak 1956 õszén dobbant újra nagyot. Megérdemelte a sorstól, hogy megérje ezt a két hetet, amikor újra jó volt magyarnak lenni, amikor újra kiegyenesedett ez a sokszor megalázott nemzet. Tiszteletet érdemel Shvoy Kálmán emléke. Tudott valamit, ami nagy érték volt akkor: tudott magyarnak lenni. Volt egy megbízható iránytûje - õszinte hazaszeretete.
Nagyon remélem, hogy a jelenleg kormányon lévõ Kisgazda Párt megtisztítja Shvoy Kálmán emlékét a rárakódó rágalmaktól, s megadja neki azt az elégtételt, melyet méltán megérdemel.