![[Back to the JATE
Library]](http://www.bibl.u-szeged.hu/logored.gif)
|
|
|
Hol rejtõzõl
Tied vagyok, halál
Boldogok, kiknek szomját
oltja...
Kupacba gyûlt szeméten
Zarándok
Csalódva e silány
világban
A nádas rengve-ring
Szürke ördögorsó
Magam csaptam be magamat
Földhöz szorítottam
fülem
Jeliszavéta, Jeliszavéta
Ha zord nap múltán
éje les
Most új csodák
napjai jönnek
Himnuszok a hazához
Morzsányi örömek
Mély álom igázott
Magasan trónol a hold
fenn
Fogoly vadak
Az õsz király kutyája
A Nürnbergi hóhér
Amikor kutya voltam
Triolettek
Anna Ahmatovának
Aszteroida
Piros pipacs sárga száron
A hangulatok jósködében
HOL REJTÕZÖL
Hol rejtõzöl, ki-se mondható
Szépség, létünk titka te?
Hova tünt el illatárasztó,
Tiszta fényként szerteáradó
Põreséged öröme?
Bárha megjelennél álmaim
Árnya fátylán énnekem,
Bárha könnyedén lebegve, mint
Látomás, magányom percein
Átsuhannál csendesen!
1887. január 5.
Tied vagyok, halál! Csak téged
Kereslek, - s gyûlölöm a létnek
Sekélyes, földi bájait.
Megvetem az emberi vágyak
Vásárát, ünnepet, csatákat,
A sürgés, lárma csak taszít.
Én igazságtalan nõvéred,
A hazug, semmit-érõ élet
Hatalmát régen elvetem.
Én, aki szépséged megértve,
Beléptem titkos bûvkörébe,
Lába elé nem eshetem.
Nem gondolok vad dáridókra,
Szemem vakítja már a pompa,
Lecsuknám álmos héjait,
Mióta ráhullottak végre,
Áttetszõbben, mint kristály fénye,
Hideg, jégtiszta könnyeid.
1894. június 12.
BOLDOGOK, KIKNEK SZOMJÁT OLTJA...
Boldogok, kiknek szomját oltja
Források józan itala,
Akik a mámorító borra,
Vígságra nem vágytak soha.
De aki megismerte már a
Pezsgõ, fanyar örömöket,
Kit gyönge habjuk csókja bágyaszt,
Kívánja édességüket.
Boldogok mind a természetben
Szunnyadó élettelenek, -
Boldog a kõ, víz s a felettem
Márványló, égi fellegek.
De aljas szomjak töltenek meg,
Hol tudatod tüze vakít,
Szárnyukszegett vágyak gyötörnek
S teljesületlen álmaid.
1894. július 13.
Kupacba gyûlt szeméten,
Poros palánk tövében,
Sikátor-rejteken,
Csak május végén nyílva,
Szépséggel nem vakítva,
Bús orbáncfû terem.
Értelmetlen ödöngve,
Kóroktól meggyötörve,
A sovány talajon,
Virult hamu-homályban,
Örömtelen magányban
Komor talentumom.
1895. május 26.
Ígéretét követve megy,
Rongyos, poros zarándokgönce,
Mezitláb, lázas - lépeget:
Egy hátra, két lépés elõre.
S egyenletesen váltakozva,
Tûnik fel új s új messzeség,
Kifogyhatatlan, mint a búja, -
És Jeruzsálem messze még...
A vágy örök lázában égve,
Így halad az emberi nép,
Elérhetetlen messzeségbe,
Rejtélyes végzete felé.
S elébe sorsa egyre-egyre
Új s újabb gátakat emel,
S a zarándoktól messze-messze
Szentséges Jeruzsáleme.
1896. 7-12.
Csalódva e silány világban,
Hol nõ sírt, gyermek gügyögött,
Az égbe, álom-örömök
Honába, felhõn túlra szálltam,
És röptöm gõgös magasából
A földet átformáltam én,
S vakítón csillogott felém,
Mint aranyszállal átszõtt bársony.
Aztán, hogy álmom megszakadt,
S megújult létem durvasága,
Megkínzott-kínzató hazámba
Elhoztam égi titkomat.
1896. augusztus 11. Volga
A nádas rengve-ring,
Susog-zizeg,
S felém mosollyal int,
S beszél, rebeg
Nem zúgva-zengve,
De szárazon,
Elszenderedve
Forró napon.
Szellõ fodrozza csak
Folyónk vizét,
Hol csöndesség fogad,
S oly lágy a lég,
S hová örömteli
Hír érkezett,
Hogy mégis létezik
A fénylõ hõsi tett.
S tisztán a mennyeken
Sors-csillagom
Fellobbant fényesen,
Ki-nem-hunyón,
S a csillagon csodás
Álom terem,
És égi látomás
Leng lelkemen.
1898. szeptember 12.
Egy
szürke ördögorsó
Futkos-kering, fejem körül pörögve, -
A Rosszal együvé, halálos körbe
Karcolja tán a sorsom-életem?
E
szürke ördögorsó
Gonosz vigyorral végleg elcsigázott,
Míg járta, járja még a kerge táncot,
-
Titokzatos barát, segíts nekem!
A
szürke ördögorsót
Kergesd el innen bájoló varázzsal,
Vagy - hogyha másképp nem megy - egy rugással,
Ráolvasással tán legyõzheted.
E
szürke ördögorsót,
Kaján dögöt, pusztítsd el, bárha vélem,
Hogy legalább a végsõ tisztességen
Ne szitkozódjék hamvaim felett.
1899. október 1.
Magam csaptam be magamat,
Hogy csakis idegen kezekkel
Okozhatták kínjaimat,
Borítva százszám rút sebekkel.
Hogy idegen tekintetek
Rontása mérgezett meg engem,
S feledtetni szégyenemet,
Bosszút kell nékem is lihegnem.
Hogy minden ellenség s barát
Szenvedéseimen nevet csak,
S hogy gyengeség a békevágy,
És csak hamis nyugalmat adhat.
De élni kell - mit is tegyek? -,
Csalódtam és csalódom is még,
S borítanak majd új sebek
Százszám, és meggyötörnek ismét.
1900. június 25.
Földhöz szorítottam fülem,
Azt hittem, lópaták dobognak, -
De csak morognak, sustorognak
Alant - erre fülel fülem.
Nem hangos lárma, ám szünetlen,
De hát ki suttogása szól
Vállam alatt, a föld alól,
S vajon mirõl cseveg szünetlen?
Rút féreg mászik? Nõ a fû?
Vagy tompán vízcseppek csöpögnek?
Körös-körül némák a völgyek,
Száraz a föld, hallgat a fû.
Prófétahang e halk sustorgás?
Vagy talán oda hívogat,
Hol örök nyugalom fogad,
E bús morgás, sötét sustorgás?
1900. december 31. Miraksz
Jeliszavéta, Jeliszavéta,
Úgy
várlak én!
Meghalok érted, Jeliszavéta,
Láng kap belém.
Hiába várok a válaszára,
Remélve még.
Jeliszavéta õsök honába
Tért
vissza rég.
A sírkövére, a sírkövére
Más
táj vigyáz.
Elhunyt. Elrejti kriptája végleg -
Féltékeny
ház.
Legyõzte holta, de az se gyõzhet
Szerelmemen,
Erõs a sírja, de még erõsebb
A
szerelem.
Jeliszavéta, Jeliszavéta,
Úgy
várlak én!
Meghalok érted, Jeliszavéta,
Láng
kap belém.
A szent igéket, a szent igéket
Nem feledem.
Jeliszavéta, csak véled éled
Az
életem.
Ledobni terhünk, ledobni terhünk
Ideje
már,
Szétfoszlik földi, nyomasztó terhünk,
Mint
köd, homály.
E földi terhünk - idõ, tér - eltûnt,
Tûz
füstjeként.
Ledobjuk földi, nyomasztó terhünk,
S
gyõzünk mi még.
Jeliszavéta, Jeliszavéta,
Úgy
várlak én!
Meghalok érted, Jeliszavéta,
Láng
kap belém.
Tündöklõ fényben fogadlak én ma,
Szerelmesen.
S egyesülünk majd, Jeliszavéta,
Szerelmesem.
1902. június 21-22.
Ha zord nap múltán éje les
Erõ- és hitfogyatkozásnak,
Az én utam vezesse lábad,
Énhozzám jöjj, Engem szeress!
Minden mulandó földön-égen, -
De íme Én törvényt adok,
Mely mindörökkön élni fog:
Engem szeress, szeresd a Létem!
Minden vagyok, ne mást keress!
Az élõ nap forrása vérem.
Vagyok a gyászos, földi éjben
Az igaz út. Engem szeress!
1903. január 20.
Most új csodák napjai jönnek.
Hatalmas munkába fogok.
Megint világot alkotok,
Ki mennyet alkottam s a földet.
Ideje már teremtenem.
A föld ledobja ósdi terhét.
És álmom és szerelmem ismét
Új, másik emberfajt terem.
Ne késs, halál, jöjj, kedvesem,
A bûnös létet összezúzva,
Az alkotáshoz add meg újra
A szabadságot énnekem!
1903. január 21.
1.
Szülõhazám! Tenéked költöm,
Bútól gyötörve, himnuszom.
Nincs nálad kedvesebb a földön,
Oroszhonom!
Síkjaidon, zord némaságban,
Oly gyötrelem, szomoruság van,
Bánattól szürkék az egek,
Mocsaraid közt, bágyadozva,
Fonnyadt virágként kókadozva,
Látom halvány szépségedet.
Szigoruságától terednek
Elkomorul a bús tekintet,
S a lélek bánattal teli.
De még a kétségbeesésed
Is édesebb, mint égi kéjek,
Reménytelenség s béke is.
Nincs nálad kedvesebb a földön,
Szülõhazám, Oroszhonom!
Bútól gyötörve, néked költöm
Megannyi
himnuszom.
1903. április 6.
2.
Szeretem oly sok bús vidéked,
Ó, szent hazám, Oroszhonom!
S a bajt, mire ítélt a végzet,
Nem félem és nem átkozom.
S minden utad oly kedves nékem,
S bár fenyegessen esztelen,
Homállyal, sírom hidegével,
Már el nem hagyhatom sosem.
És nem könyörgök a gonosznak,
S mint bemagolt imát, ma már
E négy szót ismételgetem csak:
„Micsoda bú! Micsoda táj!”
1903. április 8.
3.
Örökre merült el a búba,
A bajba, szülötte hazám!
Ott messzire kéklik a túlnan
Szép tája - a léte vidám.
Ott, rég szabadulva, a szellem,
Vendégeivel ül lakomát, -
S bár messze szakadt az orosz, nem
Felejti a drága hazát.
És esztelen, álmai-ûzve,
Mint visszaidézve az árny,
Csak vonzza a falvai füstje,
S kívánja hona nyomorát.
1903. április 10.
Morzsányi örömek, nem ragadtalak-e el
titeket a léttõl?
Csodálatos, bölcs könyveket, a
muzsika titokzatos varázsát,
megható-ájtatos imákat,
ártatlan, kedves gyermekarcokat,
édes illatokat,
s csillagokat, - elérhetetlen, tündöklõ
csillagokat.
Ó, öröm-töredékek,
nem törtelek-e le benneteket a létbõl?
Mért sírsz hát, szívem, miért zúgolódsz úgy?
Te csak panaszkodsz:
„Kurta,
és inkább keserû, mint édes
illúzióként röppent el az élet,
s már nyoma sincs.”
Nyugodj meg, hallgass el, szívem!
A dobogásod kimerített engem,
És elhagy már az akaratom is.
1904. június 6. Sziverszkaja
Mély álom igázott,
Rám bú nehezült.
Sirályhad rikácsolt
Az ablak elõtt.
A hajnal üzente:
„Fogadd a cárt velem,
Fölvertem a mennyet,
Lángolva, fényesen.”
S a szél is, a vágynak
Tüzével, mely örök,
Hívott: vele szálljak
Folyam árja fölött.
De aludtam a bánat
Barlang-fenekén.
Víg, távoli tájak:
Nem láttalak én!
1904. június 13.
Magasan trónol a hold fenn.
Néma
táj.
Kimerültem én a csöndben
Máma
már.
Körülöttem nem ugat fel
Senki
még.
Telve búval, félelemmel
A vidék.
Üresek a fényes utcák,
Mind halott.
Nem hallik se lépés, hullt ág
Sem
ropog.
Bajtól tartva, most a földet
Szagolom.
Idegen nyom szaga terjeng
Utamon.
Gyors léptektõl fel nem ébred
A
világ.
Kire várok, ellenség-e
Vagy barát?
Senki sincs, csak a hideg hold
S
én magam.
Nem, nem bírom, - felvonítok
Hangosan.
Magasan trónol a hold a
Mennyeken.
Bú és sóvárgás kolonca
Szívemen.
Testvérek, a csend ma túl nagy,
Kelni
kell.
Ugassunk és vonítsunk a
Holdra
fel!
1905. február
Fogoly vadak vagyunk, hát
Bõgünk százféleképpen.
Ajtónk szorosra csukták,
Nem feszegetjük mégsem.
Ha szívünk hagyományhoz hû
töretlen,
Az ugatás marad vigasztalásul.
Hogy bûz és szenny van itt az állatkertben,
Már elfeledtük régen, meg se látjuk.
Ismétléshez szivünk hozzászokott
már,
Kakukkolunk, saját hangunk is unva,
Megszoktunk, változás itt nem vár,
A szabadságról rég nem álmodozva.
Fogoly vadak vagyunk, hát
Bõgünk százféleképpen.
Ajtónk szorosra csukták,
Nem feszegetjük mégsem.
1905. február 24.
Midõn az õsz királynak
Kutyája voltam én,
Kényeztetett a dáma,
S magasztalt ifju, vén.
Csak hát a sok nagyúr mind
Oly szörnyû bûzt lehelt,
Akár a bõrcafat, mi
A kutyának se kell.
Savanykás illat kelyhe
Volt ott a dámahad,
Akárha mind cipelne
Rózsás girlandokat.
Ringyókra fintorítva,
Kijárt egy-egy vicsor,
Hiszen az eb se bírja,
Mit el nem bír az orr.
Egyet szolgáltam hûen,
Csak magát a királyt,
Bár õ is szörnyû bûzben,
De népe élin állt.
Õvéle telt az éjjel
S a lármás nappalok.
Becézgetõ kezével
Gyakran borzolgatott.
Csak egy apród, pirosló
Orcájú, víg kamasz,
Õ mondta: durva, morgó
Csahos vagyok s pimasz.
De rá, mert kisfiú tán,
Nem haragudhatok,
Bár szõröm tépte durván,
És farkon ragadott.
Mindenkit, ámde õt pont
Meg sem moroghatom,
Szaglott, mint a velõscsont:
Legdrágább illatom.
Korholták bár a lurkót,
Pajkoskodott velem,
És egyszer megriasztott,
Meg ám, de rémesen.
Kifundált egy szeszélyes
Játékot: ráakaszt
Farkamra egy veszélyes
Csörgõt, gyúlékonyat.
A trón alatt aludtam,
Hol székelt a király,
S egyszercsak felugortam:
A farkam lángban állt.
Borzas farkkal a lángot
Csak felszíthattam én,
Akár tûzszínû zászlót,
Lázongás idején.
Üvöltve nyargalásztam,
Mint ló, kit farkas ûz.
De nem csitult a lázam,
Belém kapott a tûz.
De csörgõmet lekapta
Egy udvaronc keze,
S a farkam gyógyítgatta
Dámák sereglete.
Jó nagyot kacagott a
Rossz tréfán a király,
De az apród pofonra
Mégis remegve vár.
Düh nélkül verték, ám õ
Is viccbõl zokogott, -
Hisz maga a királynõ,
Az is leányka volt.
Rég éltem én át mindezt,
És nyoma sem maradt.
Mi szaglott, mi hevített,
Már rég a föld alatt.
Kutyáknak itt mi juthat?
Lerágott csontdarab, -
Az ízes illatoknak
Illúziója csak.
De, íme, újra élek,
Hiába undorodom:
A lelkem kutya-lélek,
De nincs már szimatom.
1905. február 24.
Ki tudja, hogy a hóhér
Mily unalomban él!
Ha volna rája mód, rég
Nem nyúlna pallosért!
Tanultam egykor én is
Klastromfalak között,
A bölcselet s a kín is
Egyformán üldözött.
De ifjan elvetettem
A zord bölcselmeket,
S szabadulásom menten
Nürnbergbe vezetett.
Kivégzés volt a téren:
Napbarnitott nyakat
A bíbor vér ködében
Vágott át épp a kard.
Elbûvölt a kivégzõ
Kard baljós pírja és
Az õsz bakó megértõ,
Bús bágyadtsága is.
Tanulni hozzá mentem,
A pallos már enyém,
S a lányába szerettem,
És hóhér lettem én.
A nép félelme megfoszt,
Hogy cimborám legyen,
Munkám elõtt a pallost
Magam fenegetem.
Egyedül lépek, ím, a
Vérpadra, amikor
Még horkol-hörg a bíra
Ágyában valahol.
Kezét az áldozatnak
Jól összekötözöm.
Ha villan pallosom, csak
Unalom, nem öröm.
Erõsen lecsapok még,
S roppan a csigolya,
És valaki a lelkét
Kezembe ejti ma.
S kibuggyan bíborló ár,
S a hullát elviszem,
Valaki pallosomnál
Áll sötét-vörösen.
Komótosan vonulva,
Emelt fõvel megyek,
A gyalázatot unva
S nappali éjemet.
Szigoruan a házam
Ablakán kopogok,
S a vérszomj otthonában
Sem hagyja a bakót.
Fiam alázatos még,
Elnyúlt a szûk padon,
Megint kötéllel kötném
Meg bánatom.
Könnyek meg jajgatások, -
Hóhér vagy itthon is.
Nyírzizegés, sírások -
Unalmas minden itt!
Ki tudja, hogy a hóhér
Mily unalomban él!
Ha volna rája mód, rég
Nem nyúlna pallosért!
1907. február 22.
1.
Bocsáss meg, Uram!
Még a földön, ott alant,
Sokat veszekedtem.
Vonítottam éjjel,
S a magam vérével
Csonton verekedtem.
Szolgáltam neked,
És szerettelek,
Gazdám, igaz hittel.
A síromra írd fel
Ezt a néhány szócskát:
„Itt nyugszik a Volcsok,
Hozzám hû õ volt csak.”
2.
Figyelka vagyok, elõkelõ kutya,
Lábam hosszú, karcsú és kecses.
Életemnek nincsen búja és baja,
Hogyha úrnõm lágy kezébe vesz.
Kényes orrom nem bántják itt rossz szagok.
Csontot rágni? Más se kéne még!
Ha úrnõmtõl édességet is kapok,
Megnyalom szép, hófehér kezét.
Még a párnám is tollas, puha,
S földi éden lett az életem.
Eblelkem meg nem tagadom én soha,
Élvezz, élj és ne nyüszíts sosem!
1911. július
3.
Oly sanyarú az osztályrészem,
De mégsincs szívemben harag.
Kurkászhatok a hideg réten
Rossz ételmaradékokat.
Hínárlepett kanálisokból
Iszom a poshadó vizet.
S a fûbõl - érzi még a rossz orr -
Nyom szaglik: száraz és öreg.
Ám hogyha lópaták dobognak
Az úton, nyári estelen,
Futok nyüszítve, riadozva,
S a zabtáblába rejtezem.
De jól tudom, ünnepem eljõ,
És lelkem is mennyekbe száll,
Ha majd egy részeges tekergõ
Kõvel halántékon talál.
Felugrom s felüvöltök rögtön,
Elterülök a kavicson,
Kurta kínomba beledöglöm,
S a lelkem istennek adom.
1911. július
4.
Édes isten - tévedtél velem te,
Elrontottad éltem valahol.
Vad kutyák társává hogy tehetted,
Akinek a lelke is mosoly!
Nem akartam terveid zavarni:
„Ha kívánod, kutya leszek én.”
Megtanultam úgy-ahogy ugatni,
S vonítok telihold idején.
Mégis, édes isten, öl a bánat.
Kutyaéletet nem akarok.
S gondold meg - hogy õrizném a házat!?
Hiszen mûvész, poéta vagyok.
1912. július 18. Ubriasz
5.
Dölyfös, önhitt-elbizakodott vagy,
De szememben szánalmas, silány,
Poéta, panamakalapodban,
Aki bottal támadtál reám.
Ostoba, te, mitõl ijedtél meg?
Hisz rád még csak nem is ugatok.
Még sohase martalak meg téged.
Én csak dalt és verset faragok.
Fel se fogtad: nemhiába élek,
Hogy az én ebsorsom hõshöz méltó volna,
Hogy éjfélkor senki ily bús szenvedéllyel,
Mint én, nem vonít a holdra.
Szánalmas tudor, ily bánatokkal
Hogy itatnád át a versedet?
Kiabálsz csak és csapkodsz a bottal,
A vonító bút nem ismered.
Menj csak innen, durva verscsináló,
S gyáván ne hajíts felém követ!
Lábikrádba fogamat se vájom,
Bárha éjjel szörnyen szenvedek.
Távozz, távozz innen, minek veszekednénk?
Megvetem csak öntelt hangodat,
Gúnyos nevetésed, szemed gõgös kékjét,
És magas, keményített gallérodat.
Ha az útról elzavarsz, oly mindegy,
Elkergettek sokszor már az emberek.
De vigyázz, míg hadonászol, porba ejted
Rossz szemed kipótló cvikkerüveged.
Nyomasztó és gonosz vidékek:
Földem, anyám mégis te vagy!
Néma anyám, szeretlek téged,
Nyomasztó és gonosz vidéked!
E földet átölelni vad
Kéj mámorító májuséjben!
Nyomasztó és gonosz vidékek:
Ó, föld, anyám mégis te vagy!
1913. március 5. Minszk - Vilna
2.
A tájon magam ballagok.
A föld meg én, más nincs köröttem.
Megyek megújult õsidõkben.
A tájon magam ballagok
Én, gyújtva fényes csillagot
A kéklõ mennyei mezõben.
A tájon magam ballagok.
A föld meg én, más nincs köröttem.
1913. március 5. Minszk - Vilna
5.
Mily keserû az italom!
Szívemben szétárasztja mérgét.
Megcsal szerelmem, mint a hírnév.
Mily keserû az italom!
Mind, mind, epesztõ bánatom
Hazug, hiú, nincs benne érték.
Mily keserû az italom!
Szívemben szétárasztja mérgét.
1913. március 6. Makosino. Vasúti kocsi
11.
Milyen öröm - csak úgy mezitláb
Lépkedni sáros utakon,
Könnyû tarisznya vállamon!
Milyen öröm - csak úgy mezitláb
Szelid alázattal tarisznyát
Hordozva költenem dalom!
Milyen öröm - csak úgy mezitláb
Lépkedni sáros utakon!
1913. március 10. Korolevka - Alekszandrija
17.
Sóhajt alattam a moha.
Meg-megremegnek árva nyírfák,
Erdõn finom ködpára ring át,
És csak az erdõ, csak moha,
Sóhaj dalom minden szava.
Látom a föld s menny délibábját.
Ó, erdõ! Ó, puha moha!
Ó, gyöngéd reszketésü nyírfák!
1913. április 15. Toszno - Pétervár
Oly gyönyörû-csodás a mennybolt,
S mezõk virága, hegy köve,
S az örökkön igaz Apollón
Legkedvesebb leánya, te,
És ez a gyöngéd izgalom, mely
Csipkebokorként lángban áll,
Ha verseid zenéje zeng fel,
A méhe mézes ajkra száll,
S úgy tetszik, keblébõl kitépve,
Egy jámbor asszony nyújtja át
Kegyes szivét, elénkbe téve,
Mint bortól mámoros kupát.
A Marson túl, a Nap körül keringek én,
Bús aszteroida, a Földnek ismeretlen.
Vérem bensõ kohóm megolvasztotta fém,
És
remegõ kolloidok a testem.
Tehozzád, földi társam, nem simulhatok,
A Sárkány messze fútt, a puszta, ûri éjbe.
Távolról sejditem csak a fénylõ Napot,
S nem bújhatok soha a Föld ölébe.
Irigykedem reád: bár gyönge vagy, szabad,
Kisebb körben mozogsz, de új s új útra térve,
S én örökös köröm ismétlem, ugyanazt,
Unt-végtelen vihartól ûzve-tépve.
1918. június 7. Knyazsino - Kosztroma. Útközben
Piros pipacs sárga száron,
Cigarettám parazsa,
Kéken kanyarogva, szállón
Kígyózik a magasba.
Szürke hamva, már kihûlve,
Szertehullik könnyedén.
Percnyi otthonomban ülve,
Gondtalan melegszem én.
Éltem könnyû füstje szálljon!
Már nem bánom, bármi volt.
Ködbe rejtezett a távol, -
Mit remény! Mit bánatom!
Mindenünk mulandó-álnok,
Füst a kéjünk és a búnk;
S szabadságról szõve álmot,
Mosolyogva hamvadunk.
1919. március 20.
A hangulatok jósködében
Eljössz te hozzám napra-nap,
S rajzolják az ismétlõdések
Ugyanazon vonásokat.
Ugyanazt szeretjük örökre,
És ugyanazok álmaink,
S az élõ lélek végtelenbe
Is ugyanúgy kívánkozik,
És földi álmodon elárad,
Mit ihleted öröme ad,
S ugyanazon aranykupába
Tölt mérgeket a hangulat.
1920. augusztus 3. Knyazsino
 Baka
István home page |
Kiállítások
|