SZABADSÁGHARC 1848–1849

HORVÁTH : Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben (előszó)

Midőn azon gondolat villant meg lelkemben, hogy megirjam a magyar nemzeti függetlenség 1848-ki s 49-ki harczának történetét, egyszersmind több, e munkára vonatkozó kérdés tolakodott elémbe.

„Van-e ily könyvre szükségünk? Korszerű-e az? Hasznos szolgálatot teendek-e általa nemzetemnek?”

Mindenek előtt e három kérdés állott előttem. De ezek csak röviden foglaltak el: már készen volt megfejtésök. Ugyanazon okok s érvek, melyeket a „Huszonöt év történelmének” előszavában érintettem, harczolának az új vállalat mellett is. S azok most még erősebben hatottak reám, mióta azon kedvező fogadtatásban, melyben a „Huszonöt év történelme” részesűlni szerencsés vala, nemzetem közvéleményét láthatám az iránt is nyilatkozni, hogy ama könyvet korszerűnek, hasznosnak, sőt szükségesnek itélte ifjabb nemzedékeink oktatására s felvilágositására hazánk, nemzetünk történelmében.

E kérdésekkel szemben egy perczig sem haboztam volna tehát a munka megkezdésére nézve, ha még egyéb kérdések is nem igénylik vala fontolgatásomat.

„Lehet-e már megirni az 1848 és 49-ki korszak történetét?”

E kérdés álla most egész súlyával lelkem előtt. És itt, őszintén megvallom, mennél inkább elmélyedtem ennek fontolgatásába: annál több nehézség merűlt fel előttem. Lehetetlen volt nem látnom, nem éreznem, mily kényes dolog irni oly korszak eseményeiről, melyeknek szereplői még jobbára élnek, s együtt véve az események egyes részleteit jobban ismerik, mint a történetiró egy maga ismerheti. Mily könnyen tévedhet ezen események elbeszélésében, mire az anyagot nem mindig önészlelésből, öntapasztalatból, sem mindig a hitelesség valamennyi kellékeivel biró okmányok s más iratokból; hanem gyakran csak mások, nem mindig való s részrehajlatlan előadásából; vagy ha talán önmagából is, de az események tömege által túlterhelt, gyarló emlékezetéből merítheti! Mily nehéz feladat, továbbá, igazságosan méltányolni s megitélni a nagy számu szereplők jellemét, körülményeit s indokait, melyek közt s melyek által cselekvésre indíttattak! Mily könnyen tévedhet, midőn egyedül a végrehajtott s talán nem is teljesen felvilágosított tényekből itél az egyéniségek jelleme, indulata felett, a nélkül hogy ezen egyéniségeket akár személyesen eléggé ismerné, akár oly okmányok állnának előtte, melyekben ezen egyéniségek önmagok adnák kezére az itélet anyagát, s ha nem szándékosan is, – mi még czélravezetőbb, önmagok szolgáltatnák annak elemeit!

Mind ezen s több más rokon tekintetek oly súlyosaknak látszának, hogy már-már végkép felhagyni akartam a munka kiadásával. De végre mégis ama nagy fontosságú okok birtak elhatározásra, melyek e vállalatot oly színben tüntették fel előttem, mely kételkedni nem engedett, hogy általa hasznos szolgálatot teendek nemzetemnek.

Midőn azonban ezen okok által meggyőzetve, az említett nehézségeken túltehetni vélém magamat, egyszersmind ezentúl megfogadtam magamnak, hogy az adatok gyűjtésében buzgó, azok tömbezésében lelkiismeretes leendek; hogy az események elbeszélésében, szintúgy mint a szereplő egyéniségek megitélésében, a mennyire emberileg lehető, minden szenvedélyt s indulatot, szeretetet úgy mint gyűlöletet, magamba fojtva, a legtárgylagosabb részrehajlatlansággal járandok el: elmondandó mit igaznak ismerek bármiről és bárkiről; méltánylandó vagy gáncsolandó mindent mit lelkiösmeretem méltányolni vagy gáncsolni késztet, barátról és ellenségről, ismerősről s ismeretlenről, bajtársról és közönyösről egyaránt; csak azt nézve mindenben és mindenkiben: mi igaz, mi való; a jónak, jognak és szabadságnak szolgált-e, vagy az ármánynak, törvénytelenségnek és kényuralomnak. Megfogadtam magamnak, hogy az események szintúgy mint a szereplő személyek tekintetében csak egy erő s egy szenvedély által engedendem vezettetni tollamat: az igazság ereje, a szabadság- és hazaszeretet szenvedélye által; nem tekintve, nem kérdezve soha, tetszik-e vagy nem az illetőknek. Mennyire sikerult teljesíteni fogadásomat, beváltani önmagamnak adott szavamat? – az olvasót illeti az itélet. Annyit eleve magam is mondhatok, hogy a hol akár az események folyamának elbeszélésében, akár a tények tömbezésében, akár végre az egyéniségek megitélésében hibára, tévedésre vagy hiányra találand: azt szándékomnak nem, csak gyarlóságomnak fogja tulajdoníthatni. A hiányok pótlása, a hibák helyreigazitása a jövendő kornak lesz feladata, midőn majd az a korszakra vonatkozó hiteles iratok lassanként mind napfényre jőnek, s egy tökéletesb műnek készitését lehetővé teszik.

De a nemzetünk életébe, hazánk jövőjének alakulásába oly mélyen beható korszak történelme addig se maradjon üres lap. Mondhatatlan sok tanulság rejlik abban, nemzetünk jövőjére nézve hasznossá válható. Legyen tehát az ifju nemzedéknek, meld azóta serdűlt fel, a korszakról addig is kézikönyve, melyet lapozva, a multakból tanulmányt s erőt, eszélyességet, s életbölcseséget, reményt és kitartást merítsen magának a jövőre. Ennyit e könyv, úgy érzem, minden hiányai mellett is eredményezhet, csak elfogulatlanúl vegye azt kezébe az olvasó.

A könyv formáját illetőleg sokáig haboztam: vajjon a „Huszonöt év történelmének” folytatása gyanánt, ugyanazon czím alatt, tegyem-e közzé e mindössze is csak 16–17 hónap történelmét, mintegy utólsó felvonását azon nagy nemzeti drámának, mely körülbelul 1825-tel kezdődött; – vagy önálólag ereszszem a világba?

Egynémely érv amazt látszék javasolni. Azon események, melyek az 1848-ki april közepétől kezdve lefolytak, első tekintetre úgy tűnhetnek elő, mint szükséges következményei a reformnak, mely egy századnegyeden keresztül lépésről lépésre haladva, az 1848-ki márcziussal fejeztetett be. Mert kétséget nem szenved: ha nem, vagy másként történik az, mi az említett évi márcziusban s aprilban történt, a következő eseményeknek is hiányzik létoka; ha a nemzeti függetlenség márcziusban, úgy mint történt, teljesen nem állíttatik helyre: az év folytában nem kellett volna küzdeni a függetlenség fentartásáért. Némi okozati összefüggést tehát nem lehet tagadni a két korszak között.

Ha azonban a dolog velejére hatunk, úgy látjuk, hogy okozatossági kapocs, mi szükségességet feltételez, tulajdonképen még sem létezik a betetőzött reform és a függetlenségi harcz között: az 1848-ki és 49-ki események nem szükséges következményei a márcziusban és aprilban végbement alkotmányos átalakúlásnak s érvényre jutott törvényeknek. Az összefüggés köztök csak esetleges. Tegyük, például, hogy a dynasztia, a maga valódi érdekeit kellőleg felfogva, más irányban indul; és akár arra határozza magát, – miről már máskor is volt szó, hogy Magyarországot tegye alkotmánynyal megajándékozandó minden tartományainak súlypontjává, Budapestet monarchiája központjává s a maga székhelyévé; akár, – mit a körülmények hatalmasan igénylének, hogy a német egység élére álljon s az egységes, centralisált osztrák birodalom helyett, a nagy Németbirodalom császári koronáját tekintse a maga törekvései czéljául: vajjon történt volna-e az, minek 1848-ban és 49-ben tanui valánk? A reform akkor is megszülte volna-e a háborút? A nemzeti függetlenség helyreállitásából következett volna-e e függetlenség fentartásáért kifejlett harcz? Bizonyára nem! A dynasztia, akár Magyarországra mint súlypontra támaszkodva, s annak alkotmányát többi tartományaira is kiterjesztve; akár a nagy német birodalmi hegemonia birtokát megszerezve, nemcsak hogy semmi okot nem talált volna megtámadni a magyar állam függetlenségét; sőt érdekében látta volna, minden erejéből meggátolni a nemzetiségek viszályait a magyar birodalomban, s ennek erejével nyomni el minden ábránd és izgatás szűlte éretlen forradalmi mozgalmakat.

A reformnak tehát nem volt szükséges következménye a háború. Én legalább úgy vélekedem, e kettő közt szoros okozati összefüggést, szükségességet állítani annyi, mint tagadni Magyarország jogát a függetlenségre. Ha márcziusból szükségkép kellett volna következni a háborúnak: a nemzetnek, legalább a történelmi téren, nem volt volna jogában a reformot indítványozni s keresztülvinni; – mit, úgy hiszem, alaposan senki sem állíthat.

Én tehát egyáltaljában nem tartom helyesnek azon felfogást, mely az 1848 és 49-ki függetlenségi harczot úgy állítja fel, mint utólsó felvonását ama drámának, mely 1825-tel kezdődék a nemzet életében. Nem; e dráma teljesen befejezve lőn a reformmal, melyet V. Ferdinánd az 1848-ki april 11-kén, az új törvényekben szentesített. Ettől kezdve egy új drámája nyílik meg a nemzeti életnek, mely – akár, kisebb mérvben véve, befejezettnek tekintessék a világosvári katastrophfal, akár oly nagy korszakra terjesztessék, hogy annak az 1848 és 49 csak első szakaszát képezze, – időszerint közvetlen követi ugyan amazt, de szoros okozati összefüggésben nincs vele. A szereplők is, bár jobbára a régiek, de más alapon, más indokoknál fogva, s más elemekkel lépnek a cselekvésre.

Ennél fogva tehát én is összefüggesztem ugyan egymással a két korszakot; de a három újabb kötetet, mely az utóbbit tárgyalja, önálló formában nyujtom át olvasóimnak.

Genfben, 1865 elején.

Horváth Mihály.

KATALÓGUS		TARTALOM