SZABADSÁGHARC 1848–1849

VARGA : Népfelkelő és gerillaharcok Jellasics ellen 1848 őszén (előszó)

A dolgozó, alkotó tömegek a történelem előrehajtói. Életük szakadatlan néma vagy hangos küzdelem a reakció erőivel szemben. Küzdelem az egyszerű hétköznapokon, mikor termelőmunkájukkal lépésről-lépésre alakítják ki a haladás feltételeit, az a nagy történelmi sorsfordulókon, mikor a nép megteremti az élenjáró osztályok érdekeit képviselő hősöket és mikor fegyverek zajában néz szembe a haladásnak az elavulthoz kétségbeesetten ragaszkodó, halálraítélt ellenségeivel. A történelemnek ilyen, tűzzel és vérrel jelzett szakaszát hozták el az 1848—49-es esztendők, mikor az újért síkra szálló erők akcióba léptek, hogy meggyorsítsák a korhadt feudális rendszer évtizedek óta tartó agóniáját, a rekació tábora pedig minden követ megmozgat azért, hogy orvosságot találjon a régi világ válságos állapotára és ágyúkkal szerelje le a haladás híveinek kísérletét.

A külső és belső ellenforradalommal bátran szembenéző magyar nemzet heroikus szabadságharcáról sokan és sokat írtak. De az elmult idők történészei jórészt csak arra szorítkoztak, hogy Magyarország akkori vezetőinek, valamint a reguláris hadsereg kötelékében viaskodó, egész Európa haladó osztályainak és személyeinek rokonszenvét kiváltó katonák lelkesítő tetteit örökítsék meg az eljövendő magyar nemzedékek számára. A néptömegek szerepe azonban homályban maradt, az ő fegyvertényeik, nem egyszer messze kiható akcióik elkerülték a történészek figyelmét. A bukást követő önkényuralom fekete éveiben még emlékezni sem volt szabad, még kevésbbé lehetett előhozakodni 48 népének hősi példájával. A dualizmus évtizedei sem voltak alkalmasak arra, hogy „a nagy megbékélés” után a 48-i forradalmi tömegek aktív szerepét idézzék a kiegyezést elítélő nép előtt. Mégis az 1849-től a századfordulóig tartó időszakban akadtak történészek, akik az irreguláris nép harcainak teret engedtek műveik oldalain. Legjelentősebb volt közülük Horváth Mihály (Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben). Néphez szóló, népszerű feldolgozások is többször láttak napvilágot, mint pl. Gracza György: Az 1948—49-ki magyar szabadságharc története, vagy Vargyas Endre: Magyar szabadságharcz története 1848—1849-ben. Persze, ők sem kísérelték meg, hogy a nép hősi helytállását teljes mélységében feltárják, az egyes harci cselekedetek összefüggéseit kibogozzák, a kockázatos harci tettek vállalásának indítékait és eredményeit részletesen számbavegyék. Legtöbbször csak a nép akcióira vonatkozó és általuk ismert adatok lelkiismeretes közlésére szorítkoztak.

Ez azonban mégis nagyon sok volt ahhoz képest, amit a többiek tettek. Amilyen mértékben tagadta meg a magyar uralkodóosztály 1848 forradalmi hagyományait, történészei ugyanolyan mértékben hamisították meg vagy hallgatták agyon a 48-as szabadságharcot a nép szerepével együtt. Nemcsak arról van szó, hogy az irreguláris nép szabadságharcának részletes megrajzolására nem akadt vállalkozó. Nemcsak az meglepő, hogy nem fáradoztak nagyon, hogy a levéltárak fakuló papírjairól körültekintő munkával hámozzák ki a nép igazi történetét. Furcsa és nem tendencia nélküli az sem, hogy a 48-as hírlapok önmaguktól beszélő sorai felett is érzéketlenül suhant át tekintetük Igy történhetett meg, hogy a Milleneum küszöbén már olyan „népszerű” 48-as munkák láttak napvilágot, amelyekben az olvasó 1848 magyar népéről hiába keres elismerő szavakat, de amelyeknek első lapjait a harcunkat vérbefojtó Ferenc József különböző arcképei díszítik.

A ferenejózsefi időkre következő Horthy-Magyarország még az előző évtizedeknél is céltudatosabban igyekezett elködösíteni 1848 igazi értelmét és így 1848 népének elévülhetetlen érdemeit is. Ezen a téren jóformán Kossuth toborzóútja volt az egyetlen, amelynek elhallgatását még a fasiszta Magyarország vezetői sem merték megtenni. A nép szerepének minden más vonatkozására azonban fátyol borult. A 19. század második felében a néptömegek tetteinek elhallgatása a nemzet és az uralkodó közötti jóviszony kiépítését célozta, annak igazolása akart lenni, hogy a magyar revolúciót 1848-ban csupán Kossuth és társai robbantották ki, a nép azonban hű maradt a királyhoz és a törvényes rendhez, ha a „lázadóknak” itt-ott sikerült is egyes helyeket fanatizálni. E tendencia mellé a század végétől kezdve egy másik is felsorakozott, sőt föléje került az előbbinek: a terebélyesedő munkásmozgalom és az agrárszocializmus terjedése növelték az uralkodóosztály félelmét a néptömegektől. E rettegés a Horthy-rendszer alatt még csak fokozódott. Hogyan állíthatták volna ilyen körülmények között a tömegek elé azt a 48-at, amelynek minden egyes napja az elnyomott nép erejének legyőzhetetlen szimbóluma? Hogyan merték volna az agyonhajszolt proletárok és éhező zsellérek elé tárni az elnyomókkal vívott harcunk népi akcióit, gerillatevékenységét, mikor azok azt hirdették, hogy — Petőfi kifejezésével — a nép minden egyes fia „egy-egy Kinizsi külön-külön, együtt az Isten öldöklő viharja”? Hiszen nem állott érdekükben, hogy a nép széles rétegei a bennük nyugvó erő tudatára ébredjenek és megkíséreljék erejük felhasználását nyomorgatóikkal szemben. Ezért ítélték feledésre a fegyvert fogó nép 48-as tetteit.

E tettek ismerete mégis utat talált a 20. század magyarjaihoz. Nemcsak levéltári feljegyzések őrzik 48-as őseink helytállását, nemcsak a nép körében él a dicsőséges napoknak és a népfelkelők áldozatvállalásának emléke: három másik vonalon is sok részletet tudunk meg szabadságharcunk népi alapjairól, elődeink példaadó magatartásáról. Az egyik az 1848-i függetlenségi küzdelmet feldolgozó katonai munkák (elsősorban Breit József: Magyarország függetlenségi harcának katonai története és Bodnár István: Szabadságharcunk ozorai diadala), amelyek szűkszavúan ugyan, de mégis csak utalnak arra, hogy a nép tevékenysége hol és mennyiben segítette a magyar hadsereget. A másik a 48-ra emlékező memoárírók feljegyzései. Az emlékiratok egy részének szerzőit a nagy napokat idézve elfogja 48 varázsa és meleg szavakkal szólnak népünk magatartásáról, a küzdelemben való részvételéről is. Más emlékírók, akik szakítottak 48 jövőbe mutató és éltető hagyományaival, gyűlölködve beszélnek a népfelkelésről is, ezzel azonban éppen a népháború még sikeresebb kibontakozásának akadályaira és vele együtt a függetlenségi harc belső ellentmondásaira vetnek világot. Végül sok érdekes adatot szolgáltatnak a helytörténeti monográfiák, amelyek egyes községek vagy megyék általános vagy 1848—49-i történetének megrajzolása közben a nép szerepéről is sok apró epizódot elmondanak. Persze, legtöbbször csak adatokat sorolnak fel, amelyeket kárhoztatnak és gúnyolnak, vagy amelyekkel nem tudnak mit kezdeni, de időnként egy-egy elismerő hang is megszólal bennük. (A legjelentősebbek: Mohl Adolf: A horvátok átvonulása Sopronmegyén, Novák Mihály: Zala vármegye az 1848—49. évi szabadságharcban és Tas Károly: Baranya vármegye 1848-ban.) Azonban, mivel csak egy-egy szűkebb terület vizsgálatára korlátozódnak, esetleges jóindulatuk mellett sem tudják ezeket az epizódokat szabadságharcunk egészébe illeszteni, ezzel jelentőségüket megmutatni és még kevésbbé tudják lelkesítő például állítani a nép elé történelmünknek ezt az óriási élniakarást tanúsító részletét.

E tanulmány írója a ma egyszerű, dolgozó emberének szánja munkáját. Szeretné, ha a magyar nép fiai megéreznék, hogy lapjairól nagyapáik és dédapáik buzdító hazaszeretete sugárzik feléjük. Ha olvasás közben a könyv szereplőiben őseikre ismernek és szívüket meleg büszkeség dobbantja meg, akkor az író munkája nem volt eredménytelen, mert sikerült felébresztenie a népnek és a hazának azt a harcos szeretetét, amellyel ő történelmünk egyik legszebb fejezetét kísérelte meg életre kelteni.

Varga János

KATALÓGUS		TARTALOM