RAZIN : A hadművészet története (előszó)
A hadművészet története 1938—40-ben kiadott első és második kötetének kritikája feltárta azokat a lényeges hibákat, amelyeket ezekben az első, a hadművészetről szóló munkáimban elkövettem. Hiányzott belőlük a burzsoá hadtörténészek bírálata, akik elferdítették a történelmi tényeket és meghamisították a történelmet. Akkori munkáimban nem mutattam be kellőképpen a katonai elmélet fejlődését, kevéssé világítottam meg a hadászat fejlődésének sajátosságait, nem dolgoztam fel teljes egészében a hadművészet korszakokra bontásának, valamint a háborúk és ütközetek periodizálásának kérdéseit. Ezenkívül az ókori szerzők műveit sem használtam fel teljesen, illetve a felhasznált forrásokat nem kezeltem kritikusan.
A hadművészet története első és második kötetét, valamint az 1941-ben kiadott harmadik kötetet első ízben 1940—41-ben dolgoztam át, a hadtörténelmi bizottság útmutatásai alapján. A bizottság elnöke B. M. Saposnyikov, a Szovjetunió marsallja volt.
Ugyanezen köteteket 1948—54-ben ismét lényegesen átdolgoztam, és az ókori kelet népeinek — az ókori India, az ókori Kína, Urartu stb. — hadművészetével foglalkozó fejezetet kiegészítettem. Megváltoztattam a könyv monográfiáját és új bevezető tanulmányt írtam.
A monográfia az ókori időktől a Szovjetunió 1941—45. évi Nagy Honvédő Háborújáig terjedő időszak hadművészetének történetét öleli fel. A mű öt kötetből fog állni.
Az első kötet a háború rabszolgatartó korszaka hadművészetének vizsgálatával foglalkozik.
Útmutatásaikkal nagy segítséget nyújtottak B. M. Saposnyikov, a Szovjetunió marsallja, J. V. Gotje akadémikus és N. P. Gracianszkij professzor, a történettudományok doktora.
Őszinte hálámat fejezem ki V. I. Avgyijev professzornak, a történettudományok doktorának, D. P. Kallisztov professzornak, a történettudományok doktorának, I. M. Gyakonov professzornak, a történettudományok doktorának, I. I. Zubkov vezérőrnagynak, Sz. N. Krilov vezérőrnagynak, A. G. Bokscsanyin docensnek, a történettudományok kandidátusának, N. F. Kuzmin alezredesnek, a katonai tudományok kandidátusának, Z. V. Udalcovának, a történettudományok kandidátusának és O. I. Szevasztyanovának, a történettudományok kandidátusának, akik az általános történelem és a hadművészet fejlődésének egyes kérdéseivel kapcsolatban tett értékes megjegyzéseikkel segítették e kötet előkészítését.
A szerző
A hadművészet története első kötetével kapcsolatban egyesek kifogásolják, hogy a könyvet nem lehet tankönyvként használni (erről egyébként az első kötetben szó sincs), mivel terjedelme meghaladja a tanintézetek tantervében előírt követelményeket. Művem megírásakor nem igazodtam, és a jövőben sem fogok igazodni olyan mértékhez, mint amilyen a tanterv, már csak azért sem, mert a hadművészettörténeti tanterv igen gyakran változik. A hadtörténelmi kutatómunkának a tankönyv vagy az adott időben érvényben levő tanterv keretei különben sem szabhatnak határt.
Bírálóim leszűkítik a monográfia fogalmát, és szememre vetik, hogy munkám nem monográfia. Azt állítják, hogy könyvem — mivel nagyon sok kérdést tárgyal — túlnő a monográfia keretein. A kritikusok ebben az esetben felcserélték a mű lényegét külső formájával és bírálatuknál a formai kérdésekből indultak ki.
Véleményem szerint a hadtörténelmi kutatómunka fő formája a hadtörténelmi monográfia, vagyis az olyan mű, amelyben egységes alapon és a legteljesebben vizsgálják a különböző hadtörténelmi problémákat. Az adott hadtörténelmi monográfiában ilyen probléma a hadművészet. A hadművészet fejlődése történelmi folyamatának kutatása számtalan társadalmi, gazdasági, politikai és katonai esemény vizsgálatára terjed ki.
A bírálók azt is kifogásolják, hogy a monográfiában eltértem „a szovjet katonai elmélet több meghatározott elvi tételétől”. De ha „meghatározott tételekből” indulunk ki, a hadtudományt végeredményben a hadművészet örök és megváltoztathatatlan elveinek összességévé változtatjuk. A tudomány fejlődik, és szétzúzza a „meghatározott” nézeteket és elveket. A fejlődés fékezésére, visszatartására irányuló kísérletek, lényegében mindig reakciósak. Hogy a tudomány — s többek között a hadtörténelemtudomány — fejlődését elősegítsük, a kutatók munkáját és véleményét tiszteletben kell tartanunk.
Az első kötet előszavában nem mutattam rá, hogy könyvem kiknek készült. De ezt fölöslegesnek is tartottam, mivel feltételeztem, hogy a hadművészet történetét tartalmazó monográfiát azok a tábornokok és tisztek fogják tanulmányozni, akik bővíteni és mélyíteni kívánják hadtörténelmi ismereteiket, s fejleszteni és tökéletesíteni akarják kritikai kutató tevékenységüket a hadművészet területén. Ügy tudom, hogy monográfiámat a középiskolai történelemtanárok és a katonai tanintézetek előadói és hallgatói is használják.
A hadművészet története című 1940-ben kiadott munkám második kötetében nem foglalkoztam az ókori szlávok, a csehek és az arabok hadművészetével, nem vizsgáltam a hadászat fejlődését, mellőztem a háborúk és az ütközetek korszakok szerinti felosztását, és egyáltalán nem beszéltem a katonai elmélet fejlődéséről. A forrásmunkákat nem használtam fel teljes mértékben, és nem bíráltam a nemesi és burzsoá hadtörténészek munkáit. A hadművészet története második kötetének előző kiadásában a VII. századtól a XVI. századig terjedő ezeréves történelmi időszakot mindössze egy rövid fejezetben tárgyaltam. Úgy gondolom azonban, hogy az olvasót meg kell ismertetni a régi népek hadművészetével is. Egyesek az ilyen törekvésnek nem sok jelentőséget tulajdonítanak. Emiatt szükségesnek tartom idézni Marxnak a történelemtudományra vonatkozó két igen fontos megállapítását.
Az első: „Az úgynevezett történelmi fejlődés általában azon alapszik, hogy az utóbbi forma az előbbit önmagához vezető lépcsőnek tekinti ...” Teljesen világos tehát, hogy a hadművészet fejlődésének jövőjét a történelmi fejlődés egész folyamatának tanulmányozása nélkül nem lehet megérteni.
Marx második megállapítása: „Minden társadalmi formában egy bizonyos, a többiek felett uralkodó termelés folyik, s ezért az összes többi termelés helyét és befolyását ennek a termelésnek a viszonyai határozzák meg.” A hadművészet fejlődésének tanulmányozásakor ezt a rendkívül fontos körülményt figyelembe kell venni. A hadművészettörténeti fejlődés egyes időszakainak is megvan a maga „embermészárló ipara” (Menschenabschlachtungsindustrie), amely uralkodik a többi felett, minden mást maga alá rendel, és meghatározza a fegyvernemek helyét és szerepét, továbbá a hadviselés, a harc fő módszereit.
Amikor a hadművészet története második kötetének konkrét tartalmát meghatároztam, Marx idézett megállapításából indultam ki.
1938-tól kezdve alkalmam volt a XII—XIX. században lefolyt 35 ütközet harcterét a helyszínen tanulmányozni. A terep tanulmányozása lehetővé tette, hogy több harcászati kérdést pontosítsak és azokat alaposan és részletesen kifejtsem.
Ezt a két részből álló kötetet 1950—55-ben átírtam. Az első részben a háború feudális, vagy céh korszaka első időszakának (VII—XII. század), a második részben pedig ugyanezen korszak második időszakának (XIV—XVI. század) hadművészetét vizsgálom.
E kötet anyagának összeállításához 1940—41-ben útmutatásaikkal nagy segítséget nyújtottak B. M. Saposnyikov, a Szovjetunió marsallja, J. V. Gotye akadémikus és N. P. Gracianszkij egyetemi tanár, a történelemtudományok doktora.
Őszinte köszönetet mondok B. K. Kolcsigin altábornagy docensnek, a hadtudományok kandidátusának, V. V. Mavrogyin egyetemi tanárnak, a történelemtudományok doktorának, N. F. Kuzmin ezredesnek, a történelemtudományok kandidátusának, V. D. Verhodubov ezredesnek, a történelemtudományok kandidátusának, és N. J. Kopilov ezredesnek, a történelemtudományok kandidátusának, akik e mű sajtó alá rendezésekor sok értékes katonai és történelmi vonatkozású megjegyzést tettek.
A szerző
A háború kézműipari korszakának (A XVI. század második fele — XIX. század) hadművészete elsősorban a polgári forradalmi és antifeudális háborúkban, továbbá az államok újraegyesítéséért és nemzeti függetlenségéért vívott háborúkban fejlődött. Bizonyos jelentőségük az úgynevezett kabinetháborúknak is volt. Ebben az időszakban létrejöttek a reguláris nemzeti hadseregek és haditengerészeti flották, kialakult az önálló ágra tagozódó hadtudomány. A hadtörténet is önálló tudományággá vált.
A szóban forgó korszak hadművészetének három fő fejlődési szakasza volt: az első a kialakulás (a XVI. század második fele — XVII. század), a második a fejlődés (XVIII. század) és a harmadik a klasszikus formák szakasza (XIX. század).
„A hadművészet történeté”-nek harmadik kötete a háború kézműipari korszaka első szakaszának a fegyveres szervezetét, hadtudományát és hadművészetét vizsgálja. Ez az első polgári forradalmak kora volt, azoké a forradalmaké, amelyek megváltoztatták a hadseregek állományát, jellegét és létszámát. E kor manufaktúraiparának fejlődése szolgált alapul ahhoz, hogy az akkori időkhöz képest tömegesen állítsanak elő lőfegyvert az állandó reguláris hadseregek és haditengerészeti flották felszerelésére. Ez volt a hadviselés kézműipari módszerei kialakulásának a szakasza.
A természeti és társadalmi jelenségeknek és az emberi gondolkodás fejlődésének korszakokra való felosztása nem az egyes szerzők önkényes és szubjektív műve. A tudományos periodizáció a történelmi fejlődés objektív folyamatát tükrözi vissza, megmutatja annak egymás után következő szakaszait, fokait. Hozzásegít bennünket ahhoz, hogy megértsük a tényleges fejlődési folyamatot, az adott jelenség mélyére hatoljunk, megismerjük törvényeit.
...A periodizációnak vissza kell tükröznie a jelenségek sajátosságait és egységesnek kell lennie az adott tudományágban. Ennek kidolgozottsági fokán lemérhető a tudomány egyes fejezeteinek elméleti színvonala. Engels megállapította, hogy a hadtörténet mint tudomány még nagyon fiatal. Ennek következtében mindmáig nem dolgozták ki a háborús események periodizációjának egységes rendszerét.
A szerző számos bíráló megjegyzést kapott a hadművészet története általános periodizációjának problémájával kapcsolatban. A második kötet bevezetése már leszögezte, hogy a szerző e kérdésben a háború alapvető korszakaiból indul ki, amelyeket a hadviselés szervezési módszereiben beállt változások határoznak meg, s a hadművészetet nem teszi meg a társadalmi-gazdasági alakulatok függvényének. Most pedig ugyanennek a problémának egyéb mozzanatairól is beszélnünk kell.
A bírálók megjegyzései a „háborúk tipizálását”, amely politikai tartalmukon alapszik, összekeverik a háborúnak mint az osztálytársadalom egyik jelenségének periodizációs kérdéseivel. Azt ajánlják, hogy a háborút ne mint olyant vizsgáljuk, hanem azokat a háborúkat vegyük szemügyre, „amelyek erre vagy arra a társadalmi-gazdasági alakulatra jellemzők”.
Az ilyen javaslat nyilvánvalóan ellentmond az általános, különös és egyes dialektikájának. A marxizmus—leninizmus meghatározása szerint a háború (nem pedig a háborúk) az egyik vagy a másik osztály politikájának erőszakos eszközökkel való folytatása. A háború kategóriája az osztálytársadalomban az általános; a meghatározott alakulatok és korszakok (például a nemzeti háborúk korszaka) háborúi jelentik a különöset, a háborúk típusai pedig az egyest mint olyant.
Engels Joseph Blochhoz intézett 1890. szeptember 21-i levelében azt írta, hogy a történelmi folyamatban a materialista történet felfogás szerint végső fokon a tényleges élet termelése és újratermelése, vagyis a gazdaság a meghatározó tényező. A gazdasági alap azonban nem az egyetlen tényező. A történelmi harc alakulására befolyással vannak a különféle felépítmények, amelyek sok esetben elsősorban határozzák meg ennek a harcnak a formáját. A történelmi fejlődés folyamatában a gazdasági alap és a felépítmény kölcsönhatásban van egymással. Végső fokon a gazdaság a döntő tényező, de kellő figyelemre kell méltatni a kölcsönhatásban résztvevő többi tényezőt is.
Ilyen figyelem illeti meg többek között a társadalmi jelenségek viszonylagos önállóságának a kérdését is. Engels Konrad Schmidthez intézett 1890. október 27-i levelében a következő körülményre mutatott rá. A kereskedelem, amely a gazdasági alapon keletkezett és elkülönült a termeléstől „saját mozgását követi, amelyen ugyan nagyjában-egészében a termelés mozgása uralkodik, de részleteiben és ezen, az általános függésen belül ismét csak saját törvényeit követi, amelyek ennek az új tényezőnek természetéből adódnak; ennek megvannak a saját fejlődési szakaszai, amelyek ismét visszahatnak a termelés fejlődésére”. Sőt mi több, árukereskedelemtől elvált a pénzzel való kereskedelem — a banküzlet, amely önállóan fejlődik a saját külön természetéből folyó meghatározott törvények szerint és megvannak a maga különleges fázisai.
Ha a kereskedelem, a banküzlet fejlődésének és a társadalmi élet sok más jelenségének megvannak a maga saját törvényei, akkor vajon miért lenne kivétel e törvényszerűség alól a fegyveres harc? A háború (mellesleg Engels a háborút a kereskedelemmel hasonlította össze), amely az osztálytársadalom keletkezésével jelent meg, minden tekintetben változik és fejlődik, amit végső fokon a termelés határoz meg és nagy befolyással van rá a politikai felépítmény is. Ez a fejlődés azonban egyes részleteiben és ezen az általános függőségen belül a maga saját törvényeit követi, amelyek a háborúra mint fegyveres harcra jellemzők. Ennek a fejlődésnek megvannak a maga korszakai (fokozatai), amelyeket a Marx által Menschenabschlachtungsindustrienek (embermészárló iparnak) nevezett fegyveres harc szervezési módjainak minőségi változásai szabnak meg. A háború korszakain belül megküIönböztetjük annak fejlődési szakaszait (fokait), amelyeket a fegyveres harc szervezési módjainak mennyiségi változásai határoznak meg. A háború minden korszakára és e korszakon belül minden szakaszra a hadművészet különleges formái jellemzők. Ez a hadművészet története általános periodizálásának a tudományos alapja.
„A hadművészet történeté”-nek első és második kötete a háborúk és a harctevékenység lefolyásának a periodizálására a „korszak” és az „etap” műszókat használta, ami nem tükrözi vissza teljesen fejlődési fokukat. A harmadik kötetben sikerült ezt a kérdést pontosabban megfogalmaznunk. A háborúk lefolyását korszakonként tárgyaljuk, amelyek visszatükrözik a politikai-hadászati helyzetben történt döntő változásokat. A háború minden korszakát, a hadsereg hadjáratát, az erődök védelmét vagy ostromát etaponként tárgyaljuk, amelyeket a hadműveleti feltételekben beállt tényleges változások határoznak meg. A csapatok harcát és harctevékenységét fázisok szerint adjuk, amelyek a harcászati helyzetben történt döntő változásokat ábrázolják.
A kötetben érintett egyes kérdéseket már „A hadművészet története” 1940-es kiadásának második kötetében tárgyaltuk. A szerző azonban ezt az anyagot is gyökeresen átdolgozta. Ezenkívül a régebbi kiadás egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy miként fejlődött a hadművészet a németalföldi és angol polgári forradalom háborúiban, az orosz állam XVII. századi háborúiban, az ázsiai és amerikai népek háborúiban, úgyszintén a haditengerészeti művészet fejlődését sem érintette. A szerző arra is törekedett, hogy felvázolja a katonai elmélet fejlődését, az oroszországi és nyugat-európai hadtudomány kialakulásának a folyamatát. A harmadik kötetet lényegében újonnan írta, alig használt fel valamit a régi kiadásból.
A szerzőnek, mialatt a harmadik köteten dolgozott, sok éven át nagy segítséget nyújtott útmutatásaival Saposnyikov, a Szovjetunió marsallja, Gotye akadémikus és Gracianszkij professzor, a történettudományok doktora.
A szerző újból őszinte köszönetet mond Verhodubov ezredesnek, a történettudományok kandidátusának és Csernov professzornak, akik a kötet sajtó alá rendezése közben sok értékes történelmi és katonai vonatkozású megjegyzést tettek, továbbá Kolcsigin nyugalmazott altábornagy docensnek, a hadtudományok kandidátusának, aki részt vett e kötet harmadik részének a megírásában.
A szerző.
