Németek : I. (Nagy) Ottó király (később német-római császár), kb. 8000 fő.
Magyarok : Bulcsú, Lél, Súr vezérek, kb. 10.000 fő.

A magyar kalandozások folyamatos erőpróba elé állították a német államokat. Vagy a pusztításoktól kellett szenvedniük, vagy folyamatos adósarcot kellett leróniuk a békéért cserébe. Válaszul erőteljes hadszervezésbe kezdtek, melynek hatékonyságát növelte, hogy fokozatosan megtalálták az ellenszereit a magyarok harci taktikájának, a cselből történő megfutamodásnak.
Amikor 955-ben Ottó király belső ellenségeivel volt elfoglalva, a magyar vezérek úgy vélték, alkalmas az időpont egy újabb portya megindítására. Igen jelentős haderőt gyűjtöttek össze, ám a fenti tényezők mellett nem számoltak azzal sem, hogy az uralkodó könnyedén leküzdötte a belső ellentéteket, és erőteljes ellenlépésre lesz majd képes.

955 nyarán a portyázó magyar csapatok Augsburg alatt gyűltek össze, és augusztus elején, miután lerohanni nem tudták, megkezdték a város ostromát. A nyíltszíni hadviseléshez szokott magyarok részéről szokatlannak mondható lépés és a gyenge védelem ellenére a város kitartott.

Az ostrom hírére Ottó megindította seregét, mely nyolc ún. légióból állt, melyek egyenként legalább ezer fős erőt képviseltek; a legnagyobb és legerősebb seregtestet maga Ottó vezette. A felmentés hírére a magyarok felhagytak az ostrommal, egyik osztaguk éjjel átkelt a Lech folyón, hogy hátulról támadhassa az ellenséget.
A csatára augusztus 10-én került sor. A fent említett magyar egység sikeresen lerohanta az utolsó légiót, a málhát őrző cseheket, és az előtte álló két egység hadrendjét is megingatta. A fősereg viszont nem indult meg a németek ellen, így a király Konrád herceg vezetésével legerősebb csapattestét a hátsó alakzatait támadó, ekkor már valószínűleg a málhát fosztogató magyarok ellen tudta fordítani.

A kibontakozó összecsapásban a németek kerekedtek felül, hiszen a magyar felszerelés nem igazán volt alkalmas a közelharcra, a nehéz páncélzattal és fegyverzettel felszerelt németek így kedvezőbb helyzetben voltak. A magyarok megpróbálták szokásos taktikájukat alkalmazni, megfutamodást színleltek, de a németek ezúttal nem sétáltak be a kelepcébe, hanem a magyar tábort elfoglalva kiszabadították korábban fogságba esett társaikat. A magyarok viszonylag rendezetten vonultak el, de az őket követő német sereg is szervezett maradt. Ennek ellenére elmondható, hogy mindkét felet érték komoly veszteségek, a németeknél Konrád herceg is elesett.

Nem tudni pontosan, hogy a csata napján vagy később, de fogságba estek a magyar vezérek. Az ütközet végeztével ugyanis még nem zárultak le az események. Ottó idejekorán gondoskodott arról, hogy a folyók gázlóit biztosítsák erői. A csatatérről távozó magyarokat folyamatosan érték újabb támadások, egyes források szerint (valószínűleg augusztus 11-én) egy második ütközetre is sor került. Az mindenesetre nagyon valószínű, hogy a veszteségek zömét az üldözés és a jelentéktelenebb, de számos csetepaté során szenvedte el a magyar haderő, melynek csak kisebb hányada tért haza. A fogságba esett vezéreket Ottó felakasztatta. Lél (Lehel) legendáját, mely szerint kürtjével agyonütötte a királyt, az utókor kreálta, talán azért, hogy feledtesse azt a traumát, mely a vezérek és a sereg nagy részének elvesztésével érte a magyarokat.

Augsburg abból a szempontból tekinthető döntő fordulatnak, hogy lezárta a magyarok nyugatra irányuló kalandozó hadjáratainak sorát. Súlyos csapás volt, a magyarság lassan belátta, hogy nem folytatható az addigi hadviselés. Délre még ezt követően is indultak portyák, de rövidesen azok is véget értek, hazánk fokozatosan elindult az európai nemzetté válás útján. Német szemszögből nézve is jeletős esemény volt a csata, mely a fenyegetésektől megszabadult középkori német állam fejlődésének kezdetét jelenti.