A középkor hadtörténetéből

Magyar kalandozások 899 – 970

A honfoglalás utáni kalandozások legfőbb célja nemcsak a zsákmányszerzés volt, a 895 utáni néhány évben még csak a Duna vonaláig birtokolták a magyarok a Kárpát-medencét, így a 899-ben megindult első hadjáratuk területi gyarapodást is eredményezett. Sok esetben idegen uralkodók, vezetők felkérésére indultak útnak a magyar seregek, máskor saját kezdeményezésre vágtak bele a hadjáratokba. Ha szervezett haderő került az útjukba, kezdetben nagy fölényben voltak, mert a nyugatiak nem ismerték taktikájukat, mely leginkább a cselből történő megfutamodásra, majd a lesben álló egységek váratlan beavatkozására épült, és nem igazán tudtak védekezni hatékony fegyverzetük ellen sem. Hadmozdulataik kiismerését követően már sikeresebben vették fel velük a harcot, nemegyszer saját harcmodorukkal győzve le őket.

A 899-ben Pannóniát védeni akaró Arnulf frank uralkodó gyakorlatilag felbérelte a magyarokat, hogy ne a dunántúli területeket, hanem Itáliát támadják meg. A Száva-Dráva folyását követve indultak útnak, ezt az útvonalat később olyan sokszor használták, hogy Strata Hungarorum-ként, a magyarok útjaként emlegetik a források. Itáliában a sereg több részre vált, egyik kontingensük eljutott a Szent Bernát-hágóig, egy másik csapatrész Velencét vette (sikertelen) ostrom alá. I. Berengár király üldözőbe vette a legdélebbre hatolt sereget, amely lehetséges, hogy szándékosan menekült előle, tőrbe csalva az üldözők csapatait. A Brenta folyó melletti csatára 899. szeptember 24-én került sor, a hirtelen támadó magyar sereg megfutamította a keresztény erőket. A telet Itáliában töltötték, hazafelé pedig birtokuba vették Pannóniát, ezzel kiélezve az ellentéteket a frankokkal. Ezt követően Morvaország és Bajorország ellen intéztek támadásokat, a határ ekkortól az Enns folyónál húzódott.

A X. század első évtizedében szintén a bajorok és a morvák elleni harc volt napirenden. 907 júniusában IV. (Gyermek) Lajos bajor király támadást indított Pannónia ellen. A Pozsony mellett megvívott ütközetben a támadók súlyos vereséget szenvedtek, ezzel véglegessé vált az, hogy a terület a magyarok fennhatósága alatt marad.
906-ban és 908-ban Szászország szenvedett el támadásokat, de aztán Türingia, majd Svábföld is megtapasztalta a „magyarok nyilainak” erejét. 910 júniusában Augsburg mellett, a Lech folyó mentén a magyarok csele bevált, legyőzték a svábokat. A helyszínnel még találkozunk, de akkor más lesz a végkifejlet...
A győzelem után Frankföldre is eljutottak a portyázók, újabb győzelmet aratva, hazavezető útjukon viszont vereséget szenvedtek a bajoroktól. Ennek ellenére több tartományon is rendszeres adót „vasaltak be” ezután.
911-ben a magyarok először keltek át a Rajnán, ekkor is, majd 913-ban ismét feldúlták Burgundiát. Újfent a hazatérő csapatokat érte vereség, Arnulf bajor herceg az Inn folyó mellett saját taktikájukkal győzte le őket: megfutamodást színlelve csalta tőrbe a magyarokat. Ez a vereség egy éves szünetet eredményezett, de 915-ben újra megindultak a lovasok, egészen Dániáig hatolva.

917-ben egyszerre két irányba is indult kalandozás. Az egyik sereg Elzász és Lotaringia feldúlását követően Bázelig jutott, a másik haderő Simeon bolgár cár szövetségeseként Bizánc ellen vonult.
Itáliában Berengár kért segítséget belső ellenfeleinek legyőzéséhez, aki így 921-ben a magyarok segítségével győzött Bresciánál. 924-ben egy portya során a magyarok felégették Paviát, majd vereséget szenvedtek. Ezt követően az Ibériai-félszigetre is eljutottak. Szintén ebben az évben tört be egy had Szászországba, ahol egyezséget kötöttek Madarász Henrik királlyal, aki rendszeres adót fizetett ugyan, de időközben módszeresen felkészült az esetleges újabb támadások elhárítására.
926-ban Bajorország és Svábföld volt soron, a Sankt Gallen elleni támadásról részletes leírás maradt fenn. Ezt követően Elzász, Lotaringia volt az útjuk, Franciaországon áthaladva az Atlanti-óceánig is eljutottak.
927-ben X. János pápa testvére, Péter hívta a magyarokat Itáliába. A hadjárat eredményeként térhetett vissza az egyházfő Rómába, a magyarok viszont Toscana és Dél-Itália vidékét is végigdúlták.

Magyar kalandozások 899 – 970

Több éves szünet következett ezután, amit valószínűleg úgy kell értenünk, hogy nagyobb hadmozdulatok nem folytak ezen időszak alatt. 932-ben viszont Madarász Henrik szász uralkodó megtagadta az adófizetést, és ezért elindult egy megtorló hadjárat. A magyarok nem figyeltek arra, hogy milyen tervszerűen építette haderejét éveken át Henrik, ráadásul megosztották erőiket is, mert Itáliába is indult egy had, a német vidékre pedig kettő. Ezek közül az egyiket egy egyesült szász-türingiai sereg győzte le, a másikat pedig a Henrik vezette csapatok verték meg 933 márciusában Merseburg mellett. (Az ütközet riadei csata néven is ismert.) A király serege megfutamította a magyarokat, elfoglalta táborukat is, de viszonylag kis veszteségeket okozott. Nem a csataéren érte a nagy kudarc a magyarokat, hanem egyrészt azzal, hogy elmaradt az addigi rendszeres adóbevétel, másrészt a Nyugat kezdett felocsúdni, és miután megtanulta, hogyan arathat győzelmet, az önbizalma is megnövekedett.

A következő évben az egyik portyázó magyar had Metz városáig jutott, egy másik viszont délnek indult a besenyőkkel szövetkezve Bizánc ellen. Az egyesült magyar-besenyő sereg, melyet az arab források egységesen „türkök”-nek neveznek, nagy győzelmet aratott a bizánciak felett, és tovább vonultak Konstantinápolyig, melynek falai alatt több mint egy hónapig táboroztak.
935-ben a Rajnán átkelt magyar hadak Burgundia és Aquitánia kifosztása után Itália felé vették az irányt, ahol sikertelenül ostromolták Brescia városát.
936–937 telén az új német uralkodó, Ottó ellen vonultak, hogy adófizetésre kötelezzék őt. Svábföld és Frankónia végigrablása után váratlanul, nyugatról rontottak Szászországra, de Ottó azonnal reagált, és Metzig kergette a betolakodókat, így a francia területek sínylették meg a vállalkozást. A Párizs melleti Sens városát kifosztották, majd Gallián és Aquitánián keresztül újra elérték az óceán partját. Hazatértüket Burgundia és Itália nyögte, ahol egészen Capuáig jutottak, de az elbizakodottá vált csapatokat a visszafelé úton többször is súlyos veszteségeket okozva zaklatták a helyiek.

938-ban Szászországban újabb kudarc érte a portyázókat, oda már nem is indítottak több hadjáratot. 940-ben Itália elleni vállalkozásuk is sikertelen volt, Rietinél a longobárdoktól szenvedtek vereséget. 941-ben a dél felé indított támadás azért hiúsult meg, mert a sereg nem tudott átkelni a Dunán.
942-ben Itália ellen indult a magyar had, de Hugó király súlyos váltságdíj lefizetésével rávette őket, hogy inkább spanyol területekre menjenek. Andalúziában több arab helyőrséget megostromoltak, Lérida városát nyolc napon át támadták, de bevenni nem tudták. A frankok a hazaúton súlyos veszteségeket okoztak a kalandozóknak.
943-ban két hadjárat indult. A Bizánci Birodalom elleni annyiban volt sikeres, hogy Görögország feldúlása után a császár öt évre békét kötött a magyarokkal. Bajorország megtámadásakor viszont alig jutottak Wels városáig, máris súlyos vereséget szenvedtek.
947-ben Itália következett, az Otrantóig eljutó sereggel II. Berengár király békét kötött. A következő évben az új bajor uralkodó ellen vonultak, de ismét hamar jött a kudarc. A csata helyét nem ismerjük, de egyre kevésbé voltak sikeresek a betörések, sőt, a folyamatossá váló bajor-magyar küzdelmek során 950-ben Henrik herceg magyar területekre hatolt, ahonnan zsákmánnyal megrakottan és foglyokkal tért haza.
951-ben nem is zavarták a német területeket a magyarok, Itálián át Aquitániába jutottak el, de Ottó király időközben kiterjesztette fennhatóságát Észak-Itáliára, így a hazafelé tartó magyar sereg ősszel súlyos vereséget szenvedett csapataitól. Ez egyben azt is jelentette, hogy a nyugatra vezető utak lezárultak a kalandozó magyarok előtt.

954-ben egy belviszály teremtett új lehetőséget: az Ottó ellen lázadó hercegek a magyaroktól kértek támogatást. Kisebb csatározásokban vettek csak részt, majd a mai Belgium területe felé indultak. Áprilisban Cambrai városát ostromolták meg sikertelenül, majd déli irányba haladtak tovább. Burgundiában az ellenségtől és a járványoktól is nagy veszteségeket szenvedtek.
955-ben Ottó király szintén belső lázadásokkal volt kénytelen foglalkozni, de ezek nem voltak olyan kezelhetelenek, mint azt a magyarok remélték. Nyár közepén törtek be Bajorországba, kifosztották a Duna és az Alpok közé eső területet, majd augusztus elején Augsburgnál gyűltek össze, és ostromolni kezdték a várost. Ottó azonnal megindult seregével. Az augsburgi (vagy Lech-mezei) csata 955. augusztus 10-én a magyarok vereségét hozta. Vezéreik: Lél, Súr és Bulcsú fogságba estek, és felakasztották őket. A sereg zöme viszonylag rendezetten el tudta hagyni a csatateret, de hazaútján folyamatosan támadások érték, így a veszteségek nagyon súlyosak voltak, a katonák zöme odaveszett.

Néhány évig eltartott, amíg a magyarok kiheverték a csapást, de Európa nyugati része ezt követően már fellélegezhetett. Dél felé viszont még ezt követően is sor került kalandozásokra. 959-ben Konstantinápolyig jutott a had, 961-ben ismételten megtámadták a Bizánci Birodalmat, görög területeken szereztek gazdag zsákmányt.
967-ben valószínűleg, 968-ban pedig biztosan sor került egy újabb portyára, ekkor Thesszaloniki és Konstantinápoly környékét is feldúlták a magyarok.
970-ben a magyarok szövetségre léptek a besenyőkkel, a bolgárokkal és az oroszokkal, és Bizánc ellen indultak. Feldúlták Thrákiát, majd Arkadiupolisz mellett vertek tábort. Itt került sor arra a csatára, mely a bizánciak nagy sikerével zárult, egyben lezárta a magyar kalandozások korszakát is.

Elválasztó

Hadtörténeti Gyűjtemény