Angolok : V. Henrik király kb. 5–6000 fős serege: íjászok, lovagok.
Franciák : Charles d'Albret connétable és Jean de Boucicaut marsall kb. 25.000 fős serege: kb. 1000 lovas, páncélos gyalogosok, számszeríjászok; néhány ágyú.

Mikor elérkezettnek látta az időt francia trónigényének érvényesítésére, 1415-ben V. Henrik partra szállt Normandiában. Elfoglalta a kulcsfontossággal bíró Harfleur erődített városát, de a hosszan elhúzódó ostrom, a dezertálások és a járványok (elsősorban a vérhas) létszámban és ütőképességben is meggyengítették seregét. Valószínűsíthető, hogy erődemonstrációs céllal (is) elindult Calais felé, ám a franciák számítottak erre, és az egyetlen jelentős akadály, a Somme mentén sorra lezárták a gázlókat. Az angolok egyre feljebb nyomultak a folyó mentén, élelmiszerkészleteik megfogyatkoztak, katonáik mindinkább kimerültek. Végül csak október 18-án tudtak átkelni a Somme-on. Ekkor már mindkét fél tisztában volt azzal, hogy hamarosan összecsapásra kerül sor. Még menetelés közben Henrik kiadta a parancsot, hogy minden íjász vigyen magával egy karót, melynek mindkét vége ki van hegyezve. Crécy és Poitiers után tudható volt, hogy a franciáknak nem elég a létszámfölény, az addig megszokottól eltérő harcmodort kell alkalmazniuk az angol hosszúíjakat kezelő, kevés számú gyalogos ellen. Korábbi kudarcaikból azonban nem tanultak, ráadásul a terepet is rosszul választották meg, mivel Azincourt¹ mellett, a két erdő közötti keskeny, frissen szántott földön még akkor sem érvényesülhetett volna kellően létszámfölényük, ha történetesen az előző éjszaka nem esik az eső, főleg a lovasok számára nehézzé téve a terepet. Így viszont az angoloknak lehetőségük nyílt arra, hogy egy újabb csatát nyerjenek sokkal kevesebb emberrel, újfent íjászaik teljesítményére támaszkodva.

1415. október 25-én kora reggel felsorakozott a két sereg. Az angolok 4–5 sorban álltak fel. Az íjászok valószínűleg a csatarend szélein, illetve a három nagy tömböt alkotó, szintén gyalogosan harcoló páncélosok között vettek fel hadállást, minden bizonnyal ék alakban. A lovagok bal szárnyát Lord Camoys, a középsőt Henrik, a jobb oldali egységet York hercege vezette. A franciák három hadtestben álltak fel, elöl a gyalogosok (lovagok, páncélosok, számszeríjászok vegyesen), hátul a lovasok. Oldalt néhány ágyút is elhelyeztek, de ezek szerepe a későbbiekben elhanyagolhatónak bizonyult.
Ezt követően órákon át nem történt semmi. A franciák – okulva fent említett korábbi vereségeikből – nem akartak támadni, az angolok kiéhezett, fáradt serege viszont kénytelen volt kezdeményezni. Lassan megindultak az ellenség felé, majd amikor a hosszúíjak hatásos lőtávolságába, kb. 220 m-re megközelítették őket, megálltak. A katonák ekkor ferdén leszúrták maguk elé azokat a karókat, melyekkel korábban szerelték fel magukat.

Miután nyílzápor zúdult soraikra, a franciák is cselekvésre szánták el magukat. Lovasságuk a két szárnyon megindult az angol arcvonal ellen, pontosabban valószínű, hogy leginkább az átellenes két szárnyon elhelyezett íjászok ellen, bízván abban, hogy a gyenge angol centrumot a létszámfölényben lévő francia gyalogság majd könnyedén legyűri. A lovasok rohama viszont sikertelennek bizonyult. A nyílvesszők ellen ebben a korban már viszonylag hatásosaknak bizonyultak a páncélok, a lovak is jobbára védve voltak, ámde a karósor feltartóztatta a támadást. Ami még ennél is rosszabb, a lovasok a zűrzavarban visszafordultak. További veszteségeket szenvedtek a nyilaktól, ám mondhatni, döntő tényezőnek bizonyult az, hogy a mögöttük felsorakozott, nyolc-tíz soros gyalogság nem tudott számukra utat nyitni. A mély talajon amúgy is nehezen tudtak mozogni, de így még meg is bomlottak a sorok, s mire rendezték azokat, eltelt annyi idő, hogy az angolok felkészülhessenek. Íjászaik oldalról lőtték a franciákat, akik így kénytelenek voltak összébbhúzódni – és ezzel fel is torlódtak.
A francia támadás elsősorban az angol páncélos lovagok ellen irányult. A kor szokásai szerint ugyanis az ő elfogásuk potenciálisan váltságdíj beszedését jelentette, ezért a közrendű íjászokra szinte nem is figyeltek. Az angol arcvonal egy kissé meghátrált, majd megállt. Megtorpantak az elöl álló franciák is, a hátsó sorok katonái viszont ezt nem látták, így tovább törtettek előre a vélt dicsőség, a foglyok megszerzése felé. Az angol gyalogosok megállították a támadást, és lassan fölénybe kerültek. Ekkor a szárnyakon álló íjászok már túl közel voltak ahhoz, hogy nyilaikkal harcoljanak. Mindegyiküknek volt viszont más fegyvere is (kard, bárd, buzogány), amit most előkaptak, és két oldalról ők is megtámadták az egyre csak a szűk helyen tolongó támadókat. A közelharcban lassan elkezdődött a francia sereg felmorzsolása. A földre esett páncélosok már nem tudtak többet felállni. Vagy megfulladtak a sárban, illetve a rájuk eső társaik súlya alatt, vagy ledöfték őket az angolok.

Ekkor indult meg a francia hadrend második sora. Az első hadtest katonái ekkorra zömmel elestek, vagy fogságba kerültek. A második hadtest harcairól nem sok adat maradt fenn, de sorsuk hasonlóan alakult, mint társaiké korábban. Valószínűleg kis csoportokra vágták szét őket, melyeket körbevettek, és megölték vagy elfogták őket.
Körülbelül egy órája tartott a csata, amikor Azincourt ura egy oldaltámadást indított a hátrahagyott angol málha ellen. Katonái több embert leöltek, kifosztották a szekereket, majd odébbálltak. Henrik viszont csak annyiról értesült, hogy támadás fenyeget hátulról. Veszélyben érezte seregét, hiszen ha a számos fogoly a támadás hírére hirtelen fegyvert ragad, biztos az angol vereség. Ekkor követte el élete legvitatottabb döntését: megparancsolta a foglyok megölését. Abban a korban ez nem feltétlenül volt ritka lépés,és inkább azok az angolok tiltakoztak ellene, akik veszni látták a váltságdíjat. A történészek ma már jobbára abban is egységes álláspontot képviselnek, hogy a mészárlás nem volt akkora mértékű, mint azt sokáig hitték, talán néhány száz (vagy még kevesebb) áldozat lehetett. Miután kiderült, hogy a franciák portyázó és főserege is elvonul, beszüntették a kivégzéseket. A franciák így is több ezer embert (egyesek szerint akár tízezret is) vesztettek Azincourt-nál, az angol halottak száma nem érte el az ezret.

Henrik előtt szabaddá vált az út Calais felé. A későbbiekben ez a siker azt is elősegítette, hogy meghódítsa Normandiát, majd kedvező feltételekkel egyezségeket kötve biztosítsa magának a francia trónt. Korai halála viszont mindezt semmissé tette, Anglia végül a háborút is elveszítette. Azincourt így végül nagy győzelemnek bizonyult, de döntő jelentőséggel nem bírt.

¹ A magyar szakirodalomban sokáig egységesen a franciás elnevezés (Azincourt) volt használatban. Az utóbbi években viszont több, angolból fordított műben az angolos névalakkal (Agincourt) találkozhatunk. [vissza]