Angolok : II. Edward király, kb. 2500 lovas, kb. 15.000 gyalogos.
Skótok : I. (Bruce) Róbert király, kb. 9–10.000 fő, ebből kb. 500 könnyűlovas.

Az angolok Skócia meghódítására szőtt tervei időről időre véres konfliktusokat eredményeztek a két fél között. Az összecsapások váltakozó sikerrel zajlottak, ám mindig stratégiai kérdés volt Stirling várának birtoklása, amely a Forth egyetlen hídját őrízte. 1314 tavaszán az angoloké volt az erősség, amit Róbert király skótjai ostrom alá vettek. A kor szokásához híven a felek abban állapodtak meg, hogy amennyiben egy adott dátumig, jelen esetben Szent Iván napjáig (június 24.) nem érkezik meg a felmentő sereg, a védők átadják az erősséget.
Ez arra kényszerítette II. Edwardot, hogy állítson ki egy felmentő hadat, de ő egy jelentősebb hadjárat és egy akkoriban szokatlanul nagynak mondható sereg megszervezését célozta meg. Annak ellenére, hogy számos főúr csak jelképes segítséget küldött, utóbbi elképzelését mégis sikerült megvalósítania. Ezt követően viszont szinte mindent elrontott, amit csak lehetett...

Az angoloknak a skótokkal szemben vívott korábbi csatáikban sikerült kidolgozniuk egy olyan taktikát, melynek segítségével meg tudták bontani a gyalogos pikások által alkotott ún. schiltron-ok hadrendjét. Ezeket a falanxokra emlékeztető egységeket a hosszúíjászok nyílzáporával rendítették meg, majd a résekbe betörve nehézlovasaikkal zilálták szét a sorokat.
Róbert felkészült arra, hogy az angolok most is ezt a módszert fogják követni. Négy schiltron-t szervezett, ezek közül a tartalékot ő maga vezette. Szintén hátrébb vonta kb. 500 könnyűlovasát, valamint vermeket és csapdákat ásatott a lovasroham lelassítása céljából. A terep a laza, mocsaras talaj miatt eleve nem volt kedvező a nehézlovasság számára.
A felmentésre adott határidő előtti napon Edwardnak mindenképpen Stirling felé kellett indulnia. Nem vette túlságosan a szívére a dolgot, ugyanis némi lenézéssel viseltetett a skótok iránt. Fokozta a problémákat hadvezéreinek féltékenykedése és rivalizálása, így annak ellenére, hogy a létszámot tekintve az angolok voltak fölényben, a morál a skótoknál sokkal jobb volt.

A csata június 23-án kezdődött, két angol lovasoszlop indult Stirling felé, vezetőik egymással versengve rohamoztak a skótok ellen. Ekkor érdekes közjátékra került sor. Az angolok arcvonalából kivált az ifjú Henry de Bohun lovag, és rárontott a túlságosan előremerészkedett Róbertre. A skót uralkodó kikerülte az angol lándzsadöfését, majd csatabárdjával kettéhasította a támadó fejét. Az angol nehézlovasok támadását a párbaj kimenetelétől fellelkesült skót schiltron-ok visszaverték. Ez a kudarc igazolta, hogy a lovasok egyedül nem tudnak sikert elérni, Edward viszont nem okult az esetből.
Éjszaka az angolok átkeltek a Bannock Burn-ön (Bannock-patakon), de a mocsárban összekeveredtek az egységek, nehezen mozogtak a nehézlovasok, és mindenki alaposan el is fáradt a céltalan botorkálásban. Hajnalra az angol nehézlovasok saját íjászaik és a skót pikások közé ékelődve találták magukat, egy olyan terepen, ahol lovukról leszállva is alig bírtak mozogni.

Ekkor támadta meg soraikat Róbert gyalogsága. Sokan elestek vagy megfulladtak, az elszabadult lovak pedig tovább fokozták a káoszt. A hátulra szorult íjászok egy része kivonta magát a csatából, és a jobb szárnyra húzódva hadrendbe állt. Most megmutatkozott a hosszúíjak pusztító ereje, ám amikor éppen kezdték megbontani a skótok sorait, megjelent a harctéren az addig tartalékban lévő Sir Robert Keith és 500 könnyűlovasa.
A középkori hadviselésben a lovasságnak az ellenséges lovasok ellen „illett” küzdenie, de Róbert felismerte, hogy hol van kritikus helyzet. A skótok szétszórták az íjászokat. Az angolok kisebb lovasrohamokkal igyekeztek megtörni a támadás lendületét, de mindannyiszor visszaverték őket, és súlyos veszteségeket szenvedtek. Az angolok egyre hátráltak, de mögöttük ott volt a patak. Nem tudni, hogy mikor és hogyan, de egyszerre eluralkodott közöttük a pánik, és eszeveszett menekülés kezdődött. A királyt kimentették ugyan, de Stirling várába nem engedték be a védők, mivel az egyezség szerint azt át kellett adniuk a skótoknak, így az uralkodó Dunbar-ig futott. Seregének maradékát menekülés közben folyamatosan tizedelték a skótok, a foglyok és az elesettek száma nagyobb volt, mint magában az ütközetben.

A skótok számára országuk időleges önállóságát jelentette a bannockburni győzelem. Igaz, sikerükhöz kellett az erélytelen, rossz döntéseket hozó II. Edward is, aki apjától, I. Edwardtól nem sokat tanult el a hadviselés művészetéből. Fia, III. Edward viszont néhány kisebb kudarc után megtanulta a leckét, az íjászok és a gyalogosan harcoló lovagok együttes alkalmazásával 1333-ban Halidon Hill-nél döntő csapást mért a skótokra.