
    Bizánciak : IX. Konstantin császár, Giovanni Giustiniani Longo főparancsnok, kb. 8000 katona (kb. 3000 itáliai zsoldos, kb. 5000 fegyveres).
    Oszmán törökök : II. Mehmed szultán, kb. 100.000 fő (ebből 40.000 szpáhi, 10.000 janicsár).

    A Bizánci Birodalom hanyatlása hosszú folyamat volt, mely Manzikert mellett kezdődött 1071-ben. 1204-ben a velenceiek által 
	fizetett nyugati haderő foglalta el fővárosukat, Konstantinápolyt. Ezt követően az oszmán terjeszkedés egyre erőteljesebb lett, 1396-ra 
	egész Bulgáriát meghódították, gyakorlatilag csak Konstantinápoly maradt meg a császárságból. 1402-ben Timur Lenk Ankaránál vereséget mért az oszmán-török 
	seregre, de ez csak időlegesen mentette meg a várost az elkerülhetetlen ostromtól. II. Murád szultán 1422-ben kísérletet is tett elfoglalására, ám mivel 
	bevenni nem tudta, békét kötött Bizánccal. 1451-ben viszont II. Mehmed került a trónra, aki elhatározta, hogy mindenképpen lezárja a  bizánci problémát. 
	Elsőként (a tényleges ostrom előtt már egy évvel) elvágta az élelmiszer-utánpótlást biztosító útvonalakat, annak ellenére is, hogy ezzel korábban 
	szentesített megállapodásokat kellett felrúgnia.

    A hármas fallal megerősített város jelentős kihívás volt, ám a szultán kezére játszott a szerencse. A bizánci zsoldban álló, de fizetségét meg nem 
	kapó magyar Orbán ágyúöntő mester készséggel szegődött 1452-ben a szolgálatába. Addig elképzelhetetlen méretű ágyúkat tudott 
	önteni, kezelésükhöz rengeteg ember kellett, a legnagyobb naponta hét lövést tudott csak leadni, de kiegészülve „hagyományos” lövegeikkel,
    az oszmánok kezében elsöprő erejű tűzerő összpontosult.
    Az első csapatok 1453. április 2-án értek a falakhoz, ekkortól kezdődött meg a közvetlen ostrom. Szintén ezen a napon a védők láncokkal zárták
    el a hajóutat, így a törökök később sikertelenül próbáltak meg hajóikkal behatolni az Aranyszarv-öbölbe. Nem maradt más választásuk, mint a legerősebb
    védvonalak elleni támadás.
A hosszú ágyúzásokat követően az ostromlók többször is rohamot indítottak, de a védők állták a sarat. Nagy veszteségeket okoztak, ők viszont alig veszítettek embert, így harci kedvük töretlen maradt. Április 23-án mégis nehéz helyzetbe kerültek, a törökök ugyanis egy kerülő szárazföldi úton kisebb hajókat juttattak az Aranyszarv-öbölbe, így a tenger felől is támadni tudták a várost. A védőknek ezt követően meg kellett osztaniuk erőiket. Annak ellenére is kitartottak, hogy kezdtek kifogyni az élelemből és a hadi felszerelésből. Május 18-án egy kisebb kitörést követően lángba borították a törökök hatalmas ostromtornyát. A támadók aknákat is próbáltak ásni, de ezen kísérleteik is kudarccal végződtek.
Május 23-án egy kis velencei hajóraj érkezett a városba, ám a legénység azt a hírt hozta, hogy a bizánciak a tengerről nem számíthatnak 
  erősítésre és készleteik feltöltésére. Ez az információ jelentősen demoralizálta a védősereget. Május végére viszont már az ostromlók is csüggedni 
  kezdtek, a május 28-ról 29-re virradó éjszakán az utolsó kísérletükre került sor. Éjfél elmúlt már, amikor megindultak a rohamok, de egyiket a másik után verték 
  vissza a védők. Nem volt más lehetőség, mint bevetni az elitcsapatokat, a janicsárokat.
  A pillanat kritikus volt, és döntőnek is bizonyult. A janicsárok felvonulásával párhuzamosan az ostromlók felfedeztek egy véletlenül nyitva felejtett 
  gyalogkaput. Ellenállhatatlanul özönlöttek befelé, a védősereg képtelen volt megállítani őket. Szintén ekkor sebesült meg a főparancsnok, 
  Giustiniani is. A császár kérésének ellenére kimenekítették (két nap múlva meghalt Híosz szigetén), ezzel vitákra adva alkalmat a katonák között, tovább
  gyengítve tartásukat.
A törökök elözönlötték a várost, lemészárolták a védőket, a császár is harc közben esett el. Gyilkolás, erőszak, fosztogatás jutott osztályrészül a polgári lakosságnak, melyből kb. 50.000 főt hurcoltak el rabszolgának.

  Az oszmán-török terjeszkedés egyik jelentős állomása volt a város bevétele, mely ezt követően Isztambul néven az Oszmán Birodalom fővárosa lett. 
  Birtoklása módott adott a térség kereskedelmének ellenőrzésére, és ellátási, illetve logisztikai bázisát képezte a későbbi hadjáratoknak. A keresztény 
  Európa sokáig szenvedett a törököktől, akiknek kiszorítását a kontinensről csak az 1683-as sikertelen Bécs elleni ostromukat követoen tudták 
  elkezdeni.