![]()
     Szeldzsuk törökök : Alp Arszlán szultán, kb. 40.000 fő : leginkább lovasok.
    Bizánciak : IV. Romanosz Diogenész császár, kb. 100.000 fő (a kisegítő alakulatokkal és a tábori néppel együtt) : varég gárda, örmények, szíriaiak, zsoldosok; frank, normann és német 
	nehézlovasság; török könnyűlovasság.
![]()
    A Bizánci birodalom fokozatosan hanyatlásnak indult, egyre kevésbé tudta feltartóztatni az Anatólia városait ért támadásokat. A szeldzsukok 
	Egyiptomot tekintették fő ellenfelüknek, nem volt szándékuk Bizánc ellen harcolni, de amikor IV. Romanosz Diogenész nagy sereget toborozva megindult ellenük, 
	nem volt más lehetőségük, mint szembeszállni vele.
![]()
    Romanosz serege nagy volt ugyan, de heterogén és rosszul kiképzett. Fokozta a gyengeségét, hogy a tartalékot Dukasz Andronikosz vezette, akinek családja 
	viszályban állt a császárral. Sok olyan egység is csatlakozott a hadhoz, akiknek megkérdőjelezhető volt a harcértéke és hűsége. Romanosz ráadásul 
	megosztotta erejét, Tarkhaniotész vezetésével jelentős erőket küldött Akhlát erődjéhez. Ő maga a gyengén védett Manzikert ellen vonult, de 
	sok embert küldött szétszórva a környező vidékek felderítésére is. A várost rövid idő alatt bevette. Eközben Alp Arszlán Szíriában Egyiptom ellen 
	készült. Amikor hírét vette a támadásnak, 4000 testőrrel indult el, de gyorsan mozgó hadereje megtízszereződött, mire az ütközetre került sor.
Az első összeütközésre Tarkhaniotész előőrseivel került sor. A szétszórt bizánci haderőhöz tartozó török 
    lovasok egy része átállt az ellenséghez, morálisan is gyengítve Romanosz csapatait, akiknek Baziliakosz sztratégosz vezette egységét tőrbe csalták a szultán
    katonái. Ezt látva az üzbég zsoldosok is kezdték elhagyni korábbi gazdáikat.
    A fő ütközetre augusztus 19-én (vagy 26-án) került sor. Alp Arszlán tudta, hogy még most is az ellenség van létszámfölényben, ezért fegyverszünetet kért. 
	Romanosz viszont mindent egy lapra tett fel, amikor megindította hadjáratát, ezért elutasította az ajánlatot.
    A bizánci haderő két, többszörösen tagolt vonalban állt fel. Bal oldalon Niképhorosz Brüenniosz az európaiakat vezette, középen a császár állt
    a legmegbízhatóbb testőrcsapatokkal, jobb oldalon Alüattész volt a parancsnoka a zsoldosokból és képzetlenebb újoncokból álló erőknek. A tartalékot 
	Dukasz Andronikosz, a császár politikai ellenfele parancsnokolta.
A bizánci nehézlovasság a szeldzsukok derékhadának rontott. A könnyűlovasság hátrálni kezedett, ám eközben állandóan 
    nyilazta a támadókat. Romanosz fején átvillant annak a lehetősége, hogy csapdába csalják, de nem tehetett mást, folytatta az előrenyomulást, 
	mindeközben sikertelenül próbálta közelharcra késztetni ellenfelét. Alkonyatra csapatai elértek a kiürített szeldzsuk táborig, de mivel már mást nem tehettek, 
	Romanosz kiadta az utasítást a rendezett visszavonulásra.
    Sokféle módon magyarázható, hogy miért tört ki ekkor pánik a bizánci seregben. Intrikák, árulások, álhírek is szerepet játszottak, de a rossz kommunikáció is 
	mindenképpen oka volt ennek, hiszen ebben a korban nem igazán lehetett szervezetten irányítani egy ekkora haderőt. A zűrzavar, a császár alaptalan
    halálhíre sem feltétlenül jelentett volna vereséget, ha a tartalék, Dukasz Andronikosz nem tagadja meg a parancsot. Elvonult, annak ellenére, hogy minden adva 
	volt ahhoz, hogy segítséget nyújtson Romanosznak, és Bizánc javára fordítsa az ütközetet.
    Alp Arszlán látva a zavarodottságot, a környező dombokról a bizánciakra vezette könnyűlovasait. A derékhadat bekerítették és fokozatosan felmorzsolták. 
	A császár varég gárdája az utolsó leheletéig harcolt, fogságba csak kevesen estek közülük. Erre a sorsra jutott az uralkodó is, ő volt az első bizánci
    császár, aki élve került az ellenség kezére.
![]()
    A később szabadon engedett császárt az áruló Andronikosz megvakíttata, hamarosan meg is halt. A birodalmat ezután gyenge kezű uralkodók vezették, 
	Anatólia felett elveszítették hatalmukat. Bizánc hanyatlását hozta tehát a manzikerti csata, mégha inkább politikai is volt ez a vereség. A kereszténység csak 
	a szeldzsuk szultánság meggyengülését követően tudott ismét színre lépni a térségben: megindultak a keresztes hadjáratok, 
	s átmenetileg feledtetni tudták a manzikerti kudarcot.