A mindkét fél részéről vallási hevülettől áthatott, de világi okokkal is magyarázható keresztes hadjáratokat az iszlám fokozatos területi terjeszkedése váltotta ki. Az erények, a felmagasztosult eszmék gyakorta társultak gyilkolással, rablással, erőszakos cselekedetek sorával, s ezekben mindegyik félnek része volt. A történések ezen aspektusa is mutatja, hogy milyen bonyolult és összetett eseménysorról van szó, amikor a keresztes hadjáratokról beszélünk. A hadtörténetet vizsgálva figyelembe kell venni azt is, hogy a hadjáratok közötti időszakok sem voltak mentesek a katonai cselekményektől.
Jelen összefoglalásunkban csak a legfontosabb momentumokat emeljük ki, azzal a megjegyzéssel, hogy a téma iránt mélyebb érdeklődést mutatók hasznos munkák sorát találják a középkori hadtörténetet feldolgozó oldalaink irodalomjegyzékében, továbbá az SZTE Egyetemi Könyvtár számítógépes katalógusában (OPAC) is.

Miután a VII. század elején a Szentföld és Jeruzsálem városa az iszlám terjeszkedés látókörébe került, a keresztény világ is egyre fokozottabb figyelmet szentelt a térségnek. Amikor 1071-ben Manzikertnél a bizánciak vereséget szenvedtek a szeldzsuk törököktől, utóbbiak előtt megnyílt az út Palesztina felé. Miután elfoglalták Jeruzsálemet, s zaklatni kezdték a zarándokokat, majd szent helyeket is kifosztottak, Európában egyre inkább erősödött az az igény, hogy vissza kell szerezni a szóban forgó területeket a kereszténység számára.

II. Orbán pápa 1095-ben Clermont-ban hirdette meg az első keresztes hadjáratot. A vallási hevülettől áthatott, dicsőségvágyó lovagok és a köznépből összeverődött emberek mind nagy lelkesedéssel reagáltak. Európa nyugati része gyakorlatilag egyként mozdult meg a felhívás hatására. A pápa teljes búcsút ígért a vállalkozásban résztvevőknek, akik így haláluk után egyből a mennybe kerülhettek.
A hadjárat két fő részből állt. Az egyik vezetője egy Remete Péter nevű szerzetes volt, aki Nincstelen Walter nevű társával egy szegényekből, földönfutókból álló sereget vitt magával, melyet elkísért ugyan néhány lovag is, ám harcértéke gyakorlatilag nem volt. Első kontingensük több részletben, a Rajna völgyét követve, majd Magyarországon és bizánci területeken át haladva vonult Konstantinápolyba. I. Alexisz császár, részben azért, hogy megelőzze fosztogatásaikat, készséggel átszállította őket a Boszporuszon. Táborukból le-lecsaptak a környező falvakra, sőt, egyre távolabb merészkedtek. Miután előőrseik elfoglaltak egy várat, de a szeldzsukok kiéheztették őket, a Péter távollétében megtartott haditanács általános támadást rendelt el. Nikaia mellett érte őket a megsemmisítő csapás, csak kevesen menekültek meg közülük.
Némi késéssel, több hullámban indult a sereg után egy második kontingens, ők azonban soha nem vettek részt keresztes harcban. Egyes egységeik először Németországban, majd Prágában is zsidóellenes pogromokat hajtottak végre. Sokkal inkább emlékeztettek egy gyülevész hordára, mintsem keresztesekre, folytonosan zaklatták az útjukba eső települések lakosságát. Könyves Kálmán király parancsára többségüket Magyarországon kergették szét.
Az első keresztes hadjárat másik fő haderejét Európa jeles lovagjai vezették, de a főparancsnok hivatalosan maga a pápa volt, akit Le Puy püspöke, Adhémár képviselt. Vermandois-i Hugó, Bouillon-i Gottfried és testvére, Boulogne-i Balduin, Saint-Gilles-i Rajmund, Tarantói Bohemund és unokaöccse, Tankréd voltak legismertebb vezéreik. Megakadályozandó a fosztogatásokat, I. Alexiosz bizánci császár arra szólította fel őket, hogy tegyenek neki hűségesküt. Így tudta csak kordában tartani a sereget, mely több hullámban érkezett Konstantinápolyba.
A krónikások létszámukat 100.000 főre teszik, a kutatások ezt erős túlzásnak tartják, a segédcsapatokkal, kisegítőkkel együtt számolva is maximum 50.000 emberről lehetett szó. Lelkesek és jól felszereltek voltak, de nem képviseltek egységet. Sok, nagy befolyással rendelkező parancsnok volt soraikban, de nem rendelkeztek egy olyan karizmatikus fővezérrel, akit mindenki elfogadott volna. Ez a megosztottság rányomta bélyegét a hadjárat további eseményeire, de a résztvevők szerencséjére katasztrófát legalább nem okozott.
1097 májusában indultak tovább. Ostromzár alá vették Nikaiát, Kilidzs Arszlán szeldzsuk szultán székhelyét. Visszaverték a felmentési kísérletet, mire a város kapitulált. (A szultán az ostrom alatt nem volt Nikaiában.) A továbbhaladó keresztes sereg két napi menetelést követően két oszlopra vált szét: az egyiket Bohemund és Tankréd, a másikat Gottfried és Balduin vezette. Kilidzs Arszlán kezére játszott ez a megosztottság, és úgy vélte, előbb az egyik, majd a másik hadoszlopot legyőzve arathat diadalt.
1097 nyarán Dorülaion mellett a Bohemund és Tankréd által vezetett oszlopot támadták meg a szeldzsukok először. A mozgékony, könnyűlovassággal támogatott sereg megfutamította a lovagokat, és betört a táborba. A kereszteseknek sikerült kitartaniuk addig, amíg a riadóztatott Gottfried-féle hadoszlop meg nem érkezett, és szét nem verte a támadókat.

A további menetelés során a had sokat nélkülözött, készleteik megcsappantak, nehezen viselték a számukra szokatlan klímát. Megmutatkozott az, amit minden hadvezérnek figyelembe kell vennie: a logisztika hiányosságai súlyos következményekkel járhatnak. A keresztesek szerencséje az volt, hogy még időben elértek Ikonionba, s fel tudták tölteni készleteiket.
A sereg ismét két részre oszlott. Az egyiket Tankréd és Balduin vezette a rövidebb, de nehezebb úton, a fősereg a hosszabb megoldást választva menetelt Antiókhia felé. Később Tankréd csatlakozott a főerőhöz, Balduin pedig mint Edessza grófja megalapította a keresztesek első fejedelemségét.
A haderő zöme 1097 októberében ért Antiókhia elé. Rajmund gyors lerohanást javasolt, de helyette lassú, körülményes ostrom kezdődött, mely 1098 júniusáig tartott. Az éhező, rossz morállal bíró ostromlókat csak egy árulás juttatta győzelemhez. Ezalatt viszont a térségbe ért Kerboga Moszul helytartó felmentő serege, és megtámadta a frissen bevett Antiókhiát. Csapatait a kimerült, de a Szent Lándzsa megtalálásától újból feltüzelt keresztesek szétverték.
Hosszú, viszályokkal teli időszak következett, mely végül azzal zárult, hogy Antiókhia urának Bohemundot választották. Az 1099 januárjáig tartó civakodás módot adott Jeruzsálem védelmének megerősítésére. A keresztesek sok időt vesztettek Arka sikertelen ostromával is, s mire júniusban Jeruzsálem alá értek, létszámuk kb. 15.000 főre olvadt.
Első rohamuk kudarccal végződött, de végre utánpótláshoz jutottak. Július 8-án egy pap látomásának hatására az ostromlók bűnbánatot tartottak, és ez lelkesítőleg hatott rájuk. Első ostromtornyuk július 14-én eljutott a falakig, igaz, a támadást most is visszaverték a védők. Másnap viszont a görögtűz éppen ott csapott fel, ahol Gottfried tornya állt. A kis résen behatoló keresztesek rövidesen megnyitották Heródes kapuját. A beözönlő ostromlók vad mészárlást rendeztek, a nőknek és a gyerekeknek sem volt kegyelem, így diadalukra azonnal árnyék is vetült.
A Jeruzsálemi Királyság élére Gottfried került, de ő nem tekintette királynak magát. Az egyiptomi Fátimidák seregét rövidesen legyőzte Askalonnál, viszont egy évnyi uralkodást követően 1100 nyarán meghalt. Utóda fivére, Edesszai Balduin lett, ő volt az első jeruzsálemi uralkodó, akit ténylegesen megkoronáztak.

Az első keresztes hadjárat sikerét követően meg kellett szilárdítani az újonnan alakult államokat. A feladatot nehezítette a megosztottság, ám ugyanakkor paradox módon meg is könnyítette, hiszen az ellenfél sem volt egységes. Edessza, Antiókhia és a Jeruzsálemi Királyság után 1109-ben Rajmund vezetésével megalakult a Tripoliszi Grófság is. (Ezeket szokás keleti frank államoknak is nevezni.) A keresztények csak két kikötőt birtokoltak (Jaffa és Szt. Simeon), a szárazföld felől pedig ellenséges államok vették körül őket: állandó utánpótlás- és főképpen emberhiány lépett fel, ám ennek ellenére fokozatosan növelni tudták befolyásukat. Fontos mozzanat volt a két hadjárat közötti időszakban az ispotályos és a templomos lovagrendek színre lépése, melyek gyakorlatilag állandó, jól képzett, fegyelmezett haderőt jelentettek, viszont időnként önös érdekeik szerint cselekedtek.
I. Balduin hódításai révén keresztény kézre került többek között Akkon (1104), Bejrút és Szidón (1110). Seregével elhatolt egészen a Nílusig, de ott betegségben meghalt. Utóda, II. Balduin lett, trónra kerültekor már megmutatkoztak a muszlim összefogás első jelei. 1119-ben Roger, Antiókhia fejedelme szinte egész seregével együtt elpusztult egy Atareb közeli csatában. Ez nagy önbizalmat adott az ellenségnek, még akkor is, ha a keresztényeké volt a következő nagy siker: Türosz kikötőjének elfoglalása 1124-ben. Ehhez a győzelemhez szükség volt a velencei hajóhad támogatására is, a keresztesek ugyanis nem voltak jártasak a tengeri hadviselésben, a kikötők elleni eredményes ostromoknak pedig előfeltétele volt a tengeri blokádok alkalmazása.
Miután Imád ad-Dín zangida herceg egyre nagyobb befolyással és hatalommal bírt, 1128-ban elfoglalta Aleppót, és megkezdte a terjeszkedést. 1131-ben II. Balduin meghalt, és ez elbizonytalanította a keresztény erőket. 1137-ben elvesztették a stratégiailag fontos Montferrat várát. Ezzel szinte párhuzamosan II. János bizánci császár is megpróbálta kihasználni a keresztesek megosztottságát arra, hogy növelje befolyását a térségben.
A császár és Jeruzsálem királya rövid időn belül egyaránt vadászbalesetben életüket vesztették. Ezt kihasználva Imád ad-Dín Edessza ellen fordult, és 1144 végére nemcsak a grófság zömét hódította meg, de elfoglalta a fővárost is. Sikerét nem tudta sokáig élvezni, 1146-ban meggyilkolták, de utóda, fia, Núr ad-Dín még nehezebb ellenfélnek bizonyult.

Edessza eleste nagy csapás volt a keresztény világra, de III. Jenő pápa felhívása mégsem volt elég hatásos. Clairvaux-i Bernát ciszteci szerzetes viszont szenvedélyes prédikációkat tartott francia és német területeken. III. Konrád német király 1147 májusában kelt útra, vele tartott unokaöccse, a későbbi Barbarossa Frigyes császár is. Magyarországon még gond nélkül áthaladtak, de ezt követően fosztogatásokra, erőszakoskodásokra is sor került. Konstantinápolyba szeptemberben vonultak be. VII. Lajos francia király hadai később indultak el, és azzal szembesültek, hogy az előttük haladó kontingens felélte a rendelkezésre álló készletek nagyobb részét.
Az uralkodók közötti rivalizálás is oka volt annak, hogy Konrád nem várta be Lajos seregét, hanem Nikaiába vonult. Itt tovább rontotta saját helyzetét azzal, hogy felosztotta haderejét, és a főerőkkel a lehető legrosszabb megoldást választva a szárazföld belseje felé vonult. Dorülaion mellett, ott, ahol 1097-ben a keresztesek győzték le a szeldzsuk törököket, revansot vett rajtuk az ellenség, alig néhányan (kötük Konrád) tudtak csak visszamenekülni Nikaiába. Ott csak kevesen csatlakoztak uralkodójuk vezetése alatt a franciákhoz, többségük visszaindult hazájába. Epheszoszban viszont Konrád megbetegedett, és kénytelen volt Konstantinápolyba menni. A németek másik hadoszlopa előbb a laodikaiai, majd a pamphiliai csatában maradt alul, maradékuk viszont elért Attaliába.

A Szíria felé menetelő sereg 1148 első napján aratott ugyan egy kisebb győzelmet, de ezután egy nélkülözésekkel teli út várt rájuk. Attalia alá február elején értek. Itt azzal szembesültek, hogy nincs elég szállítóhajó, és ezért jobbára a bizánciakat okolták, tovább fokozva a keresztény tábor megosztottságát. Hajóra csak a válogatott csapatok szállhattak, a gyalogságra kegyetlen, kimerítő vonulás várt, amely jelentősen megtizedelte soraikat.
1148 márciusában érték el Antiókhiát. Itt viszont arra kellett rájönniük, hogy a keresztes államok vezetői mind-mind saját érdekeik érvényesítésére akarták felhasználni jelenlétüket. Lajos Jeruzsálembe vonult, ahol ismét csatlakozott hozzá Konrád. A további teendőkről szóló tanácskozás végül azt az eredményt hozta, hogy Damaszkusz ellen fognak vonulni 50.000 főre becsült haderejükkel.
Miután június végén körülzárták a várost, a védők segítséget kértek Núr ad-Díntól. A muzulmán csapatok egyre jobban zaklatták az ostromlókat, akik mindössze négy napos küzdelem után visszavonultak. Jeruzsálembe vezető útjukon is folyamatosan támadták őket a türkmén könnyűlovasok, így még több ember és felszerelés veszett oda.
A katonai kudarc mellett a megaláztatás még nagyobb volt. Konrád már szeptemberben Konstantinápolyba ment, ahonnan a következő év elején indult haza. Lajos 1149 nyarán hagyta el Palesztinát.

A II. hadjárat kudarcát követően több eredménytelen próbálkozás is volt a keresztes eszme felélesztésére. Ezalatt viszont Núr ad-Dín egyre jobban össze tudta kovácsolni Szíria muzulmánjait, s 1154-ben elfoglalta Damaszkuszt is. A keleti frankok a végnapjait élő egyiptomi Fátimida-kalifátus ellen fordultak, I. Amalrik jeruzsálemi király többször is vezetett ellenük hadjáratot. Núr ad-Dín is ki akarta használni a lehetőséget, egyik kurd vezérét küldte Egyiptomba kormányzónak, ám ő hamarosan meghalt. Halálát követően unokaöccse, Szaláh ad-Dín (más néven Szaladin) lett a kormányzó: színre lépett a későbbi események egyik főszereplője.
Miután rövid időn belül a Szaladinnal megromlott kapcsolatait fegyveres úton rendezni kívánó Núr ad-Dín, és a másik jelentős uralkodó, Amalrik is meghalt, Szaladin felismerte a lehetőséget, és elkezdte befolyása alá vonni a térséget. 1186-tól állandósultak konfliktusai a Jeruzsálemi Királysággal. Szent háborút (dzsihádot) hirdetett ellenük, és 1187-ben a hattíni ütközetben megsemmisítő csapást mért rájuk. Sorra foglalta el erődítményeiket és városaikat. Jeruzsálem októberben adta meg magát.

Jeruzsálem eleste nagy csapás volt a kereszténységre nézve, nem csoda, hogy VIII. Gergely felhívására még az egymással hadakozó angolok és franciák is békét kötöttek. A legjelentősebb uralkodók vezették a keresztes haderőt a város visszafoglalására. II. Fülöp Ágost francia király mellett a sokkal nagyobb tekintélynek örvendő I. Frigyes (Barbarossa) német-római császár számított a fővezérnek. Jelen volt az angolok uralkodója, I. Richárd is, aki hamarosan legendák és regék főszereplőjévé vált, és csak úgy emlegették: az Oroszlánszívű.
Elsőként a németek érkeztek a térségbe. 1190 májusában Ikonion mellett legyőzték a rájuk támadó török erőket, de júniusban Barbarossa belefulladt a Kalükadnosz folyóba. Serege visszafordult, és a Szentföld felé vonult.
Richárd és Fülöp együtt indultak útnak 1190-ben. Szicíliában teleltek át (Richárd még konfliktusba is került a helyiekkel), de onnan külön mentek tovább. Richárd egy vihar miatt kikötött Cipruson, amit egy vitát követően el is foglalt. Palesztinába érkezvén Akkon közelében szállt partra. Lusignani Guido 1189 tavasza óta ostromolta a várost, minden gátló körülmény ellenére kitartott, s miután Barbarossa seregeinek maradéka is megérkezett, még javított is helyzetén. Fülöp, majd Richárd csapatainak harcba szállása ellenére az ostrom nem ígérkezett könnyűnek, főként úgy, hogy a keresztény uralkodók és hadvezérek között állandósultak a konfliktusok. Fülöp betegsége miatt hazautazott, így a határozott Richárd lett a fővezér. Sikerült is kapitulációra késztetnie Akkon városát, de alaposan összerúgta a port Lipót osztrák herceggel. Szintén ekkor történt sokat vitatott cselekedete: 2700 túsz kivégzését rendelte el.

Szaladin tudta, hogy nem maradhat tétlen: 1191 szeptemberében Arszúf mellett támadt Richárd seregére. A keresztények nagy győzelmet arattak, amit a későbbiekben nem sikerült kiaknázniuk, mert kimerültek, és kifogytak készleteikből. Richárd jó érzékkel belátta, hogy értelmetlenség volna ostrom alá vennie Jeruzsálemet, helyette a diplomácia útját választotta. A palesztinai kikötővárosok zöme keresztény kézen maradt, biztosítva az összeköttetést Európával. Jeruzsálem bevétele viszont nem sikerült, ezért a keresztények felemás érzésekkel tekintettek erre a vállalkozásra.

III. Ince pápa megválasztásától (1198) támogatta egy új hadjárat megszervezését. Barbarossa Frigyes hadjáratából okulva a résztvevők úgy döntöttek, célszerűbb a tengeri utat választani. Egyezséget kötöttek Enrico Dandolo velencei dózséval, ám mivel sokan másik kikötőt választottak, kiderült, a városnál összegyűlt haderő nem tudja fedezni a költségeket. Erre a dózse azt ajánlotta, segítsenek visszaszerezni a Magyarország által korábban elfoglalt Zára városát. Annak ellenére, hogy a pápa megtiltotta a támadást, Zárát 1202 novemberében bevették. Ince dühében kiátkozta az ostrom résztvevőit, de később a kereszteseket felmentette.
Zárában határozni kellett a folytatásról. Először Egyiptom került napirendre, de később felmerült egy Bizánc elleni támadás lehetősége is. Ennek oka egy bizánci belviszály volt: a császárt, II. Izsákot fivére börtönbe vetette, majd III. Alexiosz néven ő foglalta el a trónt. Izsák fia, Alexiosz meg tudott szökni a börtönből, és a keresztesektől kért segítséget. Cserébe csapatokat és anyagi támogatást ígért, amit a többség el is fogadott, és 1203 tavaszán kihajóztak Konstantinápoly felé.
Az ostrom viszonylag rövid volt, a város védelmét ugyanis nem erősítették meg. III. Alexiosz megszökött, a börtönben megvakíttatott Izsákot visszahelyezték a trónra, de hogy beválthassa ígéreteit, fiából IV. Alexiosz néven társuralkodó lett. A kincstár viszont üres volt, a népnek pedig nem tesztett a nyugatiakat ajnározó politika, ezért 1204 elején felkeltek a hatalom ellen. IV. Alexioszt megölték, utóda III. Alexiosz veje, Dukasz Alexiosz lett, V. Alexiosz néven.
A keresztesek pénz nélkül nem tudtak Egyiptomba menni, de hazatérni sem. Ezért áprilisban újra megostromolták Konstantinápolyt, mely csak néhány napig tudott ellenállni. A kapitulációt követően három napon keresztül folyt az öldöklés és a fosztogatás. Flandria és Hainault grófja, Balduin került a császári trónra. A bizánciak csak 1261-ben tudták visszafoglalni fővárosukat.

A IV. keresztes hadjárat során már nem a vallási érzület, hanem a birtok- és vagyonszerzés került középpontba. A hatalmi viszonyok megváltoztak, Bizánc sorsa ekkortól pecsételődött meg, a frankok és a görögök közötti ellentét magasra csapott. A keleti keresztény államok továbbra is magukra hagyatva küzdöttek az iszlám ellen. A pápa mélységesen csalódott a kudarc miatt, de a vallási lelkesedést igyekezett fenntartani. Erre mód is nyílt, hiszen Spanyolországban és a Baltikumban is akadt ellenfél: a muzulmánok és a pogányok. Az eretnek szekta, az albigensek elleni harc is napirendre került. A korszak legmegrázóbb eseményére 1212-ben került sor. A gyermekek keresztes hadjáratának nevezett megmozdulás sok francia és német gyermeket mozgatott meg, akik közül legjobb esetben is csak maroknyian juthattak el Palesztinába. Többségük nyomorultul elpusztult, sokuk rabszolgaként.

1215-ben a negyedik lateráni zsinaton III. Ince újra keresztes hadjáratra szólította fel a keresztényeket. Megindítását 1217 nyarára rendelte el, de addigra ő már meghalt. Utóda, III. Honorius is támogatta az elképzelést, nemúgy az albigensekkel hadakozó francia nemesség. VI. Lipót osztrák herceg és II. András magyar király viszont komolyabb haderőt állítottak ki. Egymástól függetlenül szálltak hajóra, kb. egy hónap eltéréssel értek Akkonnál partot. Hugó ciprusi király, Brienne-i János jeruzsálemi uralkodó – ismét több koronás fő, és eltérő szándékok, érdekek. Rövid csatározásokat követően a keresztesek elfoglalták Beiszant, majd sikertelenül ostromolták a Tábor-hegyen emelt muzulmán erősséget. Ekkor már csak János király vett részt aktívan a harcban, II. András 1218 elején hazaindult.
A megfenekleni látszott eseményeknek újabb lendületet adott a fríz flotta megérkezése 1218 áprilisában. Az új célpont Egyiptom lett, mivel így kiiktathatóvá válna a térségből a muzulmán hajóhad, Jeruzsálemet két irányból is lehetne támadni, továbbá (és ez sem volt utolsó szempont) a leggazdagabb ellenséges tartomány kerülhetne a keresztények kezére.

1218 nyarán a Nílus torkolatánál, Damietta mellett szállt partra a haderő. Sikerrel elfoglalták azt a tornyot, mely a folyóágat lezáró lánc egyik végét biztosította, de nem rohanták meg a várost, hanem várván az erősítést, a korszakban megszokott hosszú, elhúzódó ostromra készültek fel. Az utánpótlást II. Frigyes német-római császártól remélték, de végül egy Pelagius nevű bíboros hozta meg, aki ezután fővezérként szerepelt, ámbár nem sokat konyított a hadtudományhoz. A hosszú ostrom során mindkét sereget megtizedelte az éhség és a pestis, a felek egyre jobban kimerültek. A várost végül 1219 novemberében elfoglalták, de azonnal megkezdődött a marakodás a koncon. János király 1220 elején sértődötten hazautazott (később sikerült rávenni a visszatérésre), Pelagius pedig bízva az utánpótlásban, visszautasította al-Kámil szultán békeajánlatát.
Lajos bajor herceg és jelentősnek mondható hadereje segítségével 1221 nyarán indult meg a keresztesek támadása Egyiptom belső vidékei ellen. Elkéstek, mert a szultán közben meg tudta erősíteni hatalmát, és rosszul választották meg az időpontot is, mert a Nílus éppen áradt. Az átvágott gátak segítségével és okos hadmozdulataik révén a muzulmán erők körbezárták a keresztényeket, Pelagiusnak nem maradt más választása, mint a békekötés. Damietta feladása és nyolc évnyi béke volt az ára annak, hogy a keresztény fősereg végül megmenekült.
A hadjáratban potenciálisan sokkal több lehetőség volt, de a széthúzás, illetve a karizmatikus, mindenki által elfogadott és tehetséges vezető hiánya oda vezettek, hogy gyakorlatilag semmi hasznot nem eredményezett ez a vállalkozás.

II. Frigyes német-római császár sokat halogatott keresztes hadjárata úgy tűnt, végre kezdetét veszi 1227-ben, de egy betegség miatt a császár mégsem indult útnak. A korábbi ellentétek miatti feszült viszony ekkor „robbant”: IX. Gergely pápa kiátkozta az uralkodót.
Frigyes 1228 nyarán mégis kihajózott Brindisiből, és szeptember elején ért Akkonba. Viszonylag kevés embere volt, és csak a Német Lovagrend támogatta. Felismerte viszont, hogy az ellenfél is megosztott, és alkudozni kezdett al-Kámil szultánnal, aki végül átadta Jeruzsálem városát és egy kijáratot a tengerhez, valamint tíz évnyi békét is felajánlott. Frigyes bevonult Jeruzsálembe, és saját maga helyezte a fejére a királyi koronát.

Hatalmas siker volt ez, minden erőszak és veszteség nélkül, Frigyest mégis megvetés fogadta, és amikor hazájában kellett harcolnia, gondolkodás nélkül hazatért. A frank államokban ezt követően sem ültek el az indulatok, hosszan tartó marakodás és viszályok sora következett.

Miután mindkét fél megosztott volt, zűrzavaros időszak következett. 1244-ben Egyiptom és Damaszkusz között háború tört ki. A frankok Damaszkusz mellett tették le voksukat, Egyiptom viszont a hvárezmi török törzsekkel kötött szövetséget. Júniusban ez utóbbiak kb. 10.000 fős serege dúlta végig az útjába eső városokat, és elfoglalta Jeruzsálemet is. La Forbie mellett októberben az egyiptomi-hvárezmi sereg súlyos csapást mért a frankokra, akik csak annak köszönhették államuk megmaradását, hogy Damaszkusz és Egyiptom az egymás elleni harccal volt elfoglalva.

Jeruzsálem eleste, és súlyos betegségéből való felgyógyulása arra késztette IX. (Szent) Lajos francia királyt, hogy felvegye a keresztet. 1248 nyarán szállt hajóra. A Cipruson gyülekező, főként francia erőkből álló had Egyiptomban látta a muzulmán világ gyenge pontját, ezért ellenük kezdték meg a hadjáratot.
A Lajos vezette sereg 1249 júniusának elején érkezett Damietta alá. Az egyiptomiak rögvest rátámadtak az éppen csak partra evickélő keresztesekre, akik elhárították a csapást. Az egyiptomiak megpróbáltak visszavonulni a városba, de ott kitört a pánik, mindenki menekülőre fogta a dolgot, így Damietta a franciák ölébe hullott. Mivel a Nílus áradt, Lajos berendezkedett, és várta az utánpótlást. A szultán alkut ígért, Damiettáért Jeruzsálemet kínálta fel, de visszautasításra talált.
Lajos novemberben indult útnak. A keresztes hadak decemberben elérték a Manszúra előtt húzódó csatornát, de sokáig nem tudtak átkelni, a város védői minden próbálkozásukat meghiúsították. Egy paraszt mutatta meg nekik azt a gázlót, melyen végül 1250 februárjában átkeltek. Az elővédet vezető Artois-i Róbert, Lajos testvére meggondolatlanul rárontott a városra, ahol katonái zömével együtt lemészárolták. Az ellenlökést Lajos visszavetette, de újfent előállt az a helyzet, amikor egyik fél sem tudta érvényesíteni akaratát.
A készleteikből kifogyó, járványok által tizedelt keresztes had 1250 áprilisában indult vissza Damietta felé, de rövidesen körbezárták őket. Lajos a Damietta feletti uralom átadásával és hatalmas váltságdíj lerovásával fizetett szabadságáért. Nem akart belenyugodni kudarcába, Akkonba ment, ahol megpróbálta megerősíteni a frank államok helyzetét. 1254-ben a francia belviszályok hírére tért végül haza.

Lajos hazautazása előrevetítette a keresztes államok bukását. Annak ellenére, hogy birodalmuk alapítója, Dzsingisz kán 1227-ben meghalt, a mongolok folytatták agresszív előnyomulásukat nyugatra. Lajos megkísérelte, hogy szövetségre lépjen velük a muzulmánok ellen, de törekvése eredménytelen maradt. Ennek következtében a frank államok két tűz között találták magukat.
Bajbarsz mameluk hadvezér 1260-ban Ain Dzsálút mellett legyőzte a mongolokat, majd Egyiptomban megszerezte a hatalmat. Ismételten egyesült muzulmán nyomás nehezedett a magukra maradt keleti államokra, már csak a bukás ideje volt kérdéses.

IX. Lajos folyamatosan foglalkozott a keresztes hadjárat gondolatával. Királysága belső problémáinak rendezését követően 1267-ben újra megkezdte a pénzgyűjtést. 1270-ben indult útnak, ám most Tunisz ellen, mert azt hitte, hogy az emír könnyen rávehető arra, hogy térjen át a keresztény hitre. Júliusi partot érését követően két hét múlva Karthágóba vonult. Tunisz megtámadására már nem került sor: a keresztények táborában járvány tört ki, mely elvitte Lajost is. A sereg feloszlott.

A frank államok rövid haladékot nyertek, amikor a VIII. hadjáratról lemaradt Edward angol herceg 1271-ben Akkonba ért. Tíz évre fegyverszünetet kötött Bajbarsszal. Az uralkodó és utódai, Kaláún és al-Asraf fokozatosan felmorzsolták az Európából már szinte semmi segítséget nem kapó frankokat. 1285-ben Kaláún elfoglalta Markabot, majd 1287-ben Latakia-t. 1289-ben lerohanta Tripoliszt. Újabb tíz éves békében állapodtak meg a felek, de ennek vége szakadt, amikor Itáliából érkező keresztesek 1290 nyarán Akkonban muzulmánokat mészároltak le. Kaláúnnak már volt ürügye is, amikor hadba indult, ám rövidesen meghalt. A hódításra utóda, al-Asraf Halil tett pontot. 1291 májusában hat heti ostrom után bevette Akkon városát. Ezt követően a keresztények sorra kiürítették városaikat, jelenlétük a térségben véget ért.

Keresztes hadjáratokat ezt követően is hirdettek a muzulmánok ellen, a folyamat lezárulását más-más időpontokra teszik a történészek. Mindenestre leszögezhető, hogy eredeti céljukat, a keresztények tartós jelenlétének elérését a tengerentúlon nem sikerült elérniük. Másik fontos mozzanat volt Konstantinápoly elfoglalása és ezáltal Bizánc bukása. A város ugyan csak 1453-ban jutott a muzulmánok kezébe, de így lehetővé tette a Balkán és Magyarország felé történő terjeszkedésüket.