VIETNAMI HÁBORÚ

BURCHETT : Dzsungelháború Dél-Vietnamban (előszó)

Általában nagyon érdekel a volt indokínai államok népeinek élete, és különösen nagy rokonszenvvel kísérem a dél-vietnami nép hősi harcát, de emellett még külön fontos okom is volt rá, hogy 1963 végén és 1964 első három hónapjában ellátogassak Dél-Vietnam felszabadult területeire és csatatereire. Az Egyesült Államok ugyanis új típusú hadviseléssel kísérletezik Dél-Vietnamban: az úgynevezett különleges hadviseléssel, amelynek szellemi atyja Maxwell Taylor tábornok. Taylor az 1960–1961-es években Kennedy elnök katonai tanácsadója volt. Később, amikor a vezérkari főnökség elnöki tisztét töltötte be, őt kérték fel, hogy dolgozza ki dél-vietnami viszonylatban a „különleges hadviselés” stratégiai alapelveit; s még később a helyszínre, Saigonba küldték fő-fő nagykövetnek, hogy a teljes katonai és politikai hatalom birtokában személyesen alkalmazza új stratégiai és taktikai koncepcióját.

Maxwell Taylor azt a nézetet vallotta, hogy az Egyesült Államoknak az atomkorszakban háromféle háborúra kell felkészülnie: a „globális atomháborúra”, „korlátozott vagy helyi háborúkra” és „különleges háborúkra”. Ez utóbbiakban az a „különleges”, hogy nem vesznek részt bennük amerikai harci egységek. A koreai háború drága leckéje parancsolóan szükségessé tette, hogy az ilyenfajta háborúkban a helyi lakosság szolgáltassa az „ágyútölteléket”: a helyi hadsereg ellátása és felszerelése mindössze elenyésző töredékébe kerül az amerikai csapatok fenntartásának, s véráldozatai nem borítanak gyászba amerikai otthonokat. Maxwell Taylor elmélete tehát lényegében csak katonai alkalmazása a megboldogult John Foster Dulles hitvallásának: „Ázsiaiakkal az ázsiaiak ellen!”

Dél-Vietnamot választották a „különleges hadviselés” első kísérleti terepéül – és ez volt az a „külön fontos ok”, amely arra késztetett, hogy a helyszínre utazzam és megtudjam, valójában mi a „különleges” ebben az új katonai koncepcióban, és milyen sajátos eszközökkel harcol a dél-vietnami nép e stratégia, taktika és technika ellen. Ennek nagy fontosságot tulajdonítottam, tekintettel az Egyesült Államoknak arra a hivatalosan is bejelentett szándékára, hogy ilyesfajta háborút indít mindenütt, ahol forradalmi mozgalmak fenyegetik „az amerikai érdekeket”. Más szóval, úgy látszott, hogy a nukleáris erők egyensúlyának és a nemzeti szabadságharcok fellendülésének korszakában meg kell szoknia az emberiségnek a földkerekség különböző pontjain fellángoló „különleges háborúk” gondolatát – legalábbis abban az esetben, ha sikerül a dél-vietnami kísérlet.

Alig érkeztem meg Dél-Vietnamba, amikor a Nemzeti Felszabadítási Front egyik harci egysége rajtaütött a „különleges alakulatok” amerikai vezetés alatt álló Hiep Hoa-i kiképző táborán, mintegy harminc kilométerre északnyugatra Saigontól. A partizánok a föld színével egyenlővé tették a katonai létesítményeket, annyi fegyvert zsákmányoltak, amennyi több Front-zászlóalj felszerelésére elegendő, foglyul ejtettek négy amerikai őrmestert – később elbeszélgettem velük –, s emellett még rendkívül érdekes dokumentumokra is bukkantak. Több bizalmas dokumentum a Khmer Serei kiképzési és hadműveleti terveire vonatkozott (a kambodzsai árulók e néven ismert szervezete Dél-Vietnamban készülődik amerikai dollárok, fegyverek és kiképzők segítségével arra, hogy megdöntse Szihanuk herceg semleges kormányát). Ezeket a dokumentumokat azonnal továbbították a kambodzsai kormánynak. Engem elsősorban egy „lelet” érdekelt: „A Különleges Hadviselés Kézikönyve”. S várakozásomban nem is csalódtam. Mindjárt az előszó, amelyet Paul Decker tábornok, az amerikai hadsereg akkori vezérkari főnöke írt, körvonalazza e hadviselés „ideológiai” elveit.

Decker szerint a régi típusú kolonializmus összeomlása nyomán tucatjával keletkeztek az új, független államok, amelyek gazdaságilag gyengék és politikailag éretlenek, ennélfogva „könnyen áldozatul esnek a kommunista felforgatásnak”. Az amerikai fegyveres erőket úgy kell megszervezni és korszerűsíteni, hogy beavatkozásukkal világszerte megakadályozhassák a „kommunista hatalomátvételt”. A Pentagon éppen ezért – közli Decker tábornok – felosztotta a világot négy stratégiai övezetre, ahol az Egyesült Államoknak szükség esetén „különleges hadviselést” kell folytatnia. Külön-külön vezérkart állítottak fel a négy övezet számára, s „különleges alakulatokat” szerveztek és képeztek ki – ezek a „különleges hadviselés” rohamcsapatai –, hogy bármely pillanatban bevetésre készen álljanak.

Az 1962-ben megjelent kézikönyvben Decker nem említi név szerint a négy övezetet – kivéve Délkelet-Ázsiát, ahol megkezdődött az első kísérlet –, de hivatkozik a texasi Fort Braggben és Okinava szigetén működő kiképző táborokra, valamint a Panama-csatorna övezetében létesített kiképzőközpontra, ahol francia és spanyol nyelven beszélő tiszteket is képeznek. Emellett többször is utal a latin-amerikai „felforgató mozgalmak” erősödésére, s nem hagy kétséget afelől, hogy ez a „különleges hadviselés” második övezete. Azok a hadműveletek, amelyek a volt Belga Kongó területén amerikai támogatással – amerikai légierő, fehér zsoldosok és „bennszülött” csapatok együttes bevetésével – folynak, a francia nyelven beszélő tisztek kiképzésével egyetemben nyilvánvalóan azt jelentik, hogy Afrika, számos volt francia gyarmatával, a harmadik övezet. S könnyen meglehet, hogy a negyedik éppen Európa.

A „különleges hadviselés” valójában nem más, mint az amerikai neokolonializmus katonai megnyilvánulása, aminthogy az expedíciós haderő a klasszikus kolonializmus katonai megnyilvánulása volt. A neokolonializmus a régi gyarmatosítástól eltérő formában igyekszik fellépni, bizonyos mértékben távirányítással dolgozik, Li Szin Manokat, Ngo Dinh Diemeket, Csombékat mozgat. Ha azonban kudarcot vall ez a módszer, bevonul a katonaság, amelyet természetesen egy engedelmes báb „hív segítségül”. A régi expedíciós haderő részben a gyarmati hatalom saját katonáiból állt; ezenkívül harcoltak soraiban a gyarmatokon besorozott katonák és olyan rohamcsapatok, mint például a francia idegenlégió. A „különleges hadviselésnél” viszont az amerikaiak adják a fegyvereket és a dollárokat, a repülőgépeket és a pilótákat, a stratégiai és taktikai vezetést, a vezérkartól a „tanácsadó” tisztekig, akik hadosztálytól századig minden szinten tevékenykednek – egyszóval ők adnak mindent, kivéve az „ágyútölteléket”. Könyvemben igyekeztem bemutatni, miként nyilvánul meg ez a gyakorlatban, és milyen védelmi eszközöket alakítottak ki a dél-vietnami hazafiak.

További fontos kérdés volt, hogy miként, mikor és hol robbant ki a dél-vietnami háború. Pontos kezdetét ugyanis sehogyan sem lehetett időben és térben rögzíteni; a közvélemény is csak fokozatosan ébredt a történtek tudatára. Egyszerre csak itt volt a háború, félmillió besorozott vietnami katona és húszezer amerikai hadat viselt valamiféle őserdei árnyak ellen. Ámde az őserdei árnyak győztek, egyik csapást a másik után mérték a pompásan felszerelt, korszerű hadseregre. Sok időt töltöttem azzal, hogy megpróbáltam pontosan kinyomozni, miként kezdődött az egész, hol és mikor dördültek el a döntő fontosságú első lövések.

Amikor e sorokat írom, Washington azzal fenyegetőzik, hogy a háború kiterjesztésével áll bosszút dél-vietnami vereségeiért, vagyis megtámadja Észak-Vietnamot, átdobja Dél-Vietnamból Kambodzsába a háború tűzcsóváját, s hadüzenet nélküli laoszi háborúját összekapcsolja a dél-vietnami nyílt háborúval – egyszóval, általános háborút indít az egykori indokínai államokban. Indokína népei erre azzal válaszolnak, hogy szorosabbra zárják soraikat, s a béke védelmében, a világnak ezt a részét fenyegető amerikai beavatkozás végleges meghiúsítása végett létrehozzák Indokína hazafias erőinek és népeinek egységfrontját.

A washingtoni ultrák kétségkívül képesek arra a végzetes őrültségre, hogy bombázzák Hanoit, Haiphongot és a többi észak-vietnami várost. Ez azonban mit sem változtatna a dél-vietnami háború kimenetelén: sem Észak, sem Dél népét nem kényszeríthetik térdre azzal, hogy észak-vietnami városokat vagy egyéb létesítményeket bombáznak. Nem ártana, ha Washington elgondolkozna azon a tényen, hogy a Viet Minh harcra kényszerítette és megverte a franciákat, bár egyetlen nagyobb város sem volt a kezén, s francia hadsereg és közigazgatás működött Vietnamban. Az Észak-Vietnam elleni támadás automatikusan maga után vonná a népi Kína háborúba lépését, s érvényesülne a szovjet katonai segélynyújtás is. Az Egyesült Államok még akkor sem tudná elfoglalni Észak- vagy Dél-Vietnamot, ha hajlandó lenne megismételni a koreai esztelenséget. Ha megtámadná Észak-Vietnamot, maga teremtené meg azt az egységes háborús frontot, amely hamarosan az ország katonai egyesítéséhez vezetne. Ha pedig kiterjesztené a háborút a volt indokínai államokra – továbbra is felhasználva thaiföldi katonai támaszpontjait –, megindítana egy folyamatot, amely egészen Szingapurig letörölné Délkelet-Ázsia térképéről az amerikaiak jelenlétének nyomait. S ezt a folyamatot még a nukleáris fegyverek bevetése sem tartóztatná fel.

Csak egy kivezető út van: „Amerikaiak, menjetek haza!”

Phnom Penh, 1964. november 30.

Wilfred Burchett

KATALÓGUS		TARTALOM