A MARNEI CSATA

A német-francia mérkőzést augusztus 5.-én Lüttich megrohanása vezette be. Ezt a belga várat a németeknek azért kellett elfoglalniok, hogy megnyissák az utat a Belgiumon át irányított megkerülő hadmozdulatuk számára. Ez ugyan sikerült, de egyben meghozta Anglia hadüzenetét is.

Egyébként a nagy támadó hadműveleteket a franciák kezdték meg. Augusztus 7.-én kisebb erővel Elzászba, augusztus 14.-én pedig két sereggel Lotharingiába törtek be. Az itt keletkezett rendkívül véres harcok különös eredményt egyik félnek sem hoztak.

Augusztus 18.-án indultak meg aztán az egész arcvonalon a német seregek. A jobbszárny Belgiumon, a közép Luxemburgon és a francia Lotharingián át vett irányt, hogy a franciák arcvonalát megkerülje, míg a balszárny a francia várvonal felé iparkodott. A franciák egyidejüleg a középpel támadásba mentek át, hogy a széles német arcvonalat itt áttörjék, míg két szárnyukon védekeztek. Pár nap mulva a két arcvonal egész szélességben egymásra ütközött. Ebből fejlődtek ki az augusztus 20.-tól 27.-ig terjedő időben vívott „határmenti” csaták. Megverekedett

a német balszárny (6. és 7. sereg) Elzász-Lotharingia határán a francia jobbszárnnyal (az 1. és 2. sereggel),
a német közép a francia középpel és pedig
az 5. német sereg a francia Lotharingiában, Longwynál, majd Longuyonnál a 3. francia sereggel,
a 4. német sereg belga területen, Neufchateaunál a 4. francia sereggel,
a német jobbszárny a francia balszárnnyal és pedig
a 2. és 3. német sereg a belga Namurnál az 5. francia sereggel,
az 1. német sereg a belga Monsnál, majd a francia Le Cateaunál az angol sereggel.

Az óriási arányu összecsapás azzal végződött, hogy a németek maradtak a csataterek urai, de döntő győzelmet a franciák ellen seholsem arattak. Közben a németek megostromolták két hadtesttel Namur várát, majd egy harmadik hadtesttel Maubeuge várát zárták körül, egy negyedik hadttestet pedig Antwerpen ellen küldtek, ahová a belga hadsereg a németek elől kitért. Ilyen módon a német jobbszárny 4 hadtesttel meggyengült.

A „határmenti” csaták jelentőségét Moltke az alvezérek jelentései alapján túlbecsülte. Azt hitte, hogy a döntő csata lezajlott, a francia seregek megtörtek és most már rendetlenül hátrálnak. Ezért augusztus 27.-én általános irányelveket adott ki a messzemenő üldözésre. A középnek a Marne folyót, a jobbszárnynak Párizs környékét kellett elérni, míg a balszárny azt a feladatot kapta, hogy a francia várvonalon törjön át. Egyben pedig Moltke a Namur bevételével felszabadult ostromló sereg két hadtestét Keletporoszországba szállíttatta.

Moltke azonban feltevéseiben csalódott. Joffre, a francia fővezér csak balszárnyát: az 5. sereget (Lanrezac) és a hozzá csatlakozott, erősen megtépázott angol sereget (French) vonta a német átkorlás elől nagyobb távolságra hátra, míg e hátrálás fedezésére közepét a Maas mögött megállította, jobbszárnyát pedig utasította, hogy a várvonal mentén tartson ki. Az volt Joffre szándéka, hogy közép- és balszárny seregeit – gyengének bizonyult balszárnyának megérősítése után – még a Marne folyó előtt új csatarendbe állítja és aztán megvívja a döntő csatát. Ez a szándéka némi módosítással – a Marne mögött – valóra vált.

A német balszárny előnyomulása ugyanis a francia várak vonalán teljesen megakadt, ami Joffrenak alkalmat nyujtott arra, hogy innen haderőket vonjon ki és azokat a francia balszárny megtámasztására tolja el. Így tudta augusztus végén Párizsban megalakítani a főváros védelmére szánt új 6. sereget (Manoury), majd a 4. és 5. sereg között Foch vezérlete alatt az új 9. sereget. Igen keményen védekezett a francia közép (3. és 4. sereg), amellyel szemben a német közép (4. és 5. sereg) augusztus végén csak nagyon véres, veszteségteljes küzdelem árán tudta az átkelést a Maas folyón kierőszakolni. Egyidejüleg Joffre a német megkerülő szárny 2. serege (Bülow) ellen a szorongatott angolok tehermentesítése céljából az 5. francia sereget St. Quentinnél merész ellentámadásra küldte, ami a németeket teljesen váratlanul érte. A baloldalában meglepett Bülow csak nehezen tudta ezt a lökést kivédeni.

Ennek az utolsó összecsapásnak mélyreható hadászati következményei lettek. A német arcvonalnak hatalmas lendülettel már a Somme folyóig előretört szélső jobbszárny-serege (Kluck) – hogy bajbajutott szomszédjának, Bülownak segítsen – eltért Párizs felé vezető délnyugati irányától, délkeletnek fordult és a visszavonulást folytató 5. francia sereg bal (nyugati) oldalának vett irányt. Moltke ezt jóváhagyta. Egyáltalában Moltke túlságos szabadságot adott alvezéreinek és nem gondoskodott azok pontos együttműködésének célszerü szabályozásáról.

Kluck serege a vázolt okból szeptember elejétől kezdve Párizst nem balra, hanem jobbra hagyva törtetett a Szajna felé, hogy az 5. francia sereget utolérje. Az üldözés alatt nagy menetekkel sietett délkeletnek. Átjutott az Oise, majd a Marne folyón és ilyenformán oldalát mutatta Párizsnak, ahol az új 6. francia sereg eddig az ostromot várta.

Meg kell itt említenünk, hogy Joffre a hadvezetésben sokkal ruganyosabb volt, mint Moltke. A határmenti csaták után végigjárta seregeit, beavatkozott alvezérei hadvezetésébe és az alkalmatlanoknak bizonyult tábornokokat tömegesen távolította el. Így mentette fel állásától a St. Quentinnél vívott csata után az 5. sereg vezérét, Lanrezacot és helyébe Franchet d'Esperay-t állította.

Kluck üldöző manőverének mindenesetre megvolt az a hatása, hogy Joffre nem tudta balszárnyát a Marne előtt csatarendbe állítani, miért is a Verdun és Párizs között levő arcvonalrészének a Szajna mögé való hátrahelyezését határozta el.

A hadihelyzet ekként szeptember első napjaiban úgy alakult, hogy Joffre kitért a döntő mérkőzés elől és egyben balszárnyát állandóan erősítette, míg az ezzel szemben álló német jobbszárny erősen meggyengült és ezenfelül kedvezőtlennek bizonyult irányt vett. Ezen a döntő szárnyon az erőviszonyok a franciák javára tolódtak el.

Ez volt az a helyzet, amelyben Joffre Párizs kormányzójának, Gallieninek javaslatára seregeit még a Szajna előtt megfordította és teljes erővel a németekre vetette magát. Ez idézte elő a sorsdöntő marnei csatát, melyre kissé részletesebben terjeszkedünk ki.

Szeptember 4.-én Gallieni, kinek parancsai alatt állt a 6. sereg is, repülőivel kétségtelenül megállapította, hogy a német jobbszárny teljesen eltért az eddig Párizsnak mutató iránytól. Ezért elhatározta, hogy a főváros mellett elsiklani akaró német szárnysereg oldalába ront. Sikerült neki ehhez a tervhez Joffre-t hosszabb rábeszélés után megnyerni. Joffre szeptember 4.-én este arra szánta el magát, hogy a kinálkozó alkalmat általános ellentámadásra használja ki. Kiadta parancsait, hogy a Marne és Szajna között levő seregei másnap a hátrálást szüntessék be és készüljenek fel az általános ellentámadásra, amelyet szeptember 6.-án kellett megkezdeniök. Joffre ügyes intézkedéseivel Manoury seregét nyugat felől, az angolokat délnyugat felől, Franchet d'Esperay és Foch seregét pedig dél felől zúdította a német jobbszárny 1. és 2. serege ellen. Ekként a nagy csatatér ezen a részén 200 zászlóaljra és mintegy 700 ágyura rugó túlerőt hozott össze.

Ugyancsak szeptember 4.-én jutott Moltke annak tudatára, hogy Kluck túlgyors előtörése folytán az arcvonal jobbszárnya Párizs felé egészen fedetlen maradt. Ezért megváltoztatta haditervét. Elrendelte Klucknak és Bülownak, hogy előbbi az Oise és a Marne között, utóbbi a Marne és a Szajna között Párizs felé fordítson arcot, míg a 3., 4. és 5. seregnek az előnyomulást déli irányban folytatni kellett. A jobbszárny így védő feladatot kapott. Az itt végzendő arcváltás Kluck seregének – mely már a Marne folyót átlépte – a Marne északi partjára való visszatérését követelte meg. Kluck azonban az elrendelt hadmozdulatot csak akkor vélte végrehajthatónak, ha előbb úgy ő, mint Bülow az ellenséget a Szajna mögé szorítják vissza. Ezért nem engedelmeskedett a parancsnak. Ennek folytán Bülow serege – melynek Kluck helyére kellett jutni – sem tudta az arcváltást elvégezni. Kluck önfejüsége tehát azt idézte elő, hogy szeptember 9.-én, mikor a francia seregek az ellentámadásra felkészültek, a német jobbszárny még déli irányban nyomult elő és ezen a napon estig Kluck serege fele uton a Marne és Szajna között a Pt. Morin patak mentére, Bülow serege pedig ettől balra és hátra szintén a Marne déli partjára, a Gr. Morin patak mentére jutott. Bülow balszomszédja: a 3. sereg (Hausen), amely ezen a napon pihent, ugyancsak balra és hátra, a Marne mentén, Chalonsnál állt. A német jobbszárnynak ez a lépcsőzetes csoportosítása nagyon kedvezőtlen volt a francia ellentámadás kivédésére.

Különös szerencséje volt mégis a német jobbszárnynak, hogy szeptember 5.-én este a fenyegető veszélyről az egyik alparancsnok önállóan megvívott csatája alapján tudomást szerezhetett. Ugyanis Kluck tartaléka (Gronau tartalékhadteste), mely még a Marne északi partján, az Ourq patak mentén maradt, hogy a sereg jobbszárnyát Párizs felé fedezze, ezen a napon gyanut fogott és az ellenség helyzetének felderítése céljából Párizs felé támadást intézett. Alighogy megindult, reábukkant Manoury seregének hadoszlopaira, amelyek a következő napra tervezett általános ellentámadáshoz szükséges csoportosítást készültek felvenni. A kifejlődött harc a németeknek elárulta, hogy Párizstól északkeletre jelentékeny francia haderő áll. Gronau a túlerő elől az Ourq mögé ment vissza és este jelentette Klucknak, hogy seregének háta veszélyben forog.

Kluck erre a jelentésre a következő két nap alatt egész hadseregét megfordította és a Marne folyón át óriási menetekkel visszakanyarodva, Manoury serege ellen fordult azzal a szándékkal, hogy azt Párizsba visszaveti.

Ez a merész elhatározása egészen helyénvaló volt, de azzal az elkerülhetetlen hátránnyal járt, hogy közte és Bülow serege között 50 km. széles hézag keletkezett, amelynek kitöltésére Kluck csak lovasságát hagyhatta vissza. Az említett hézag felé volt előnyomulóban az angol hadsereg, amely az előző harcokban sokat vesztett és ezért igen lassan és óvatosan haladt a szembehelyezkedő német lovasság felé. Ennek volt köszönhető, hogy Kluck serege szeptember 9.-ig győzelmesen befejezhette az „Ourq-menti csatát”. Ezen a napon délben megjelent nála – Bülow seregétől jövet – Moltke kiküldöttje: Hentsch alezredes, aki Moltke nevében a hare félbeszakítását és a visszavonulást rendelte el azzal az okadatolással, hogy a német arcvonal hátravételét az Aisne folyó mögé Bülow seregének reménytelen helyzete követeli meg. Kluck nehéz szívvel engedelmeskedett a parancsnak. Este serege elhagyta diadala szinhelyét.

Bülownál azonban a helyzet korántsem állt olyan rosszul, ahogyan azt Hentsch ecsetelte. Ezt a sereget szeptember 6.-tól kezdve Franchet d'Esperay és Foch seregeinek támadása állította meg. Nyugati szárnya, minthogy Kluck elvonulása folytán fedetlenné vált – kénytelen volt ugyan hátrakanyarodni s arccal délnyugatnak a Marne és a Pt. Morin között állást foglalni, de ezalatt keleti szárnya támadásba ment át és a 3. sereg (Hausen) támogatásával szeptember 8.-án megverte Foch seregét.

Ez volt a helyzet, mikor Hentsch ezen a napon BülownáI megjelent. Hentschnek itt Kluck seregéről az volt a felfogása, hogy az nem tarthatja magát elszigetelten az Ourq mentén, ha az ellenség a már említett hézagon át a német arcvonalba hatol, mert ebben az esetben Kluck két tűz közé kerül. Ha pedig Kluck így hátrálásra kényszerül, akkor Bülow sem maradhat meg a Marnetől délre, mert az ellenség itt bekerítheti. Ilyen megfontolás alapján Hentsch meggyőzte Bülowot arról, hogy neki minden külön parancs nélkül hátrálnia kell, mihelyt a közte és Kluck között levő hézagba erősebb ellenséges hadoszlopok nyomulnak.

Szeptember 9.-én reggel Hentsch továbbment Kluckhoz. Délelőtt Bülow jelentést kapott repülőitől, hogy öt erős ellenséges hadoszlop az említett hézagban a Marne folyót átlépte. A jelentés helyes volt. Megjelent a csatatéren az angol sereg. Bülow ekkor nem kételkedett abban, hogy Klucknak hátrálni kell, hacsak nem akarja magát tönkreveretni. Ezért délben kiadta a parancsot a visszavonulásra, annak ellenére, hogy balszárnya Foch seregére ezen a napon is újabb csapást mért.

Tény az, hogy a csata félbeszakításának időpontjában Kluck serege és Bülow seregének balszárnya kétségtelenül győzelmet aratott, míg a nagy csatatér egyéb helyein, egészen Verdunig a küzdelem még eldöntetlenül dúlt. A többször említett hézagba ugyan az angol sereg már benyomult, de az erőteljes támadásig még nem jutott el. Különben is Kluck már éppen készült arra, hogy az angolokkal szembehelyezkedjék. Tény az is, hogy a franciákat a német visszavonulás meglepte és azt érthetetlen, csudálatos dolognak tartották.

Az általános hadi helyzet szerint a németek a csatát megnyerhették volna, ha még egy napig kitartanak. És egészen biztosan megnyerik, ha a német jobbszárny a várostromok folytán nem gyengül négy hadtesttel, illetve ha a feleslegesen Keletporoszországba szállított két német hadtest a marnei csatában résztvesz. Kétségtelenül döntő győzelmet aratnak a németek, ha Moltke a német jobbszárnyat Schlieffen terve szerint kezdettől fogva erősebbre szabja. Az is valószinü, hogy a német győzelem a már hellyel-közel megrendült francia seregnek halálos döfést adott volna. Ám Moltke beavatkozása nélkül a németek még a legkedvezőtlenebb esetben is eldöntetlenné tehették volna a csatát. A visszavonulással azonban a németek a csatateret az ellenségnek engedték át és ezzel a csata elvesztését beismerték. Ez a csatavesztés Moltke bukását is meghozta. Utóda Falkenhayn lett.

A marnei csatavesztésnek óriási s a háború egész sorsára kiható hadászati jelentősége lett. Mindenekelőtt jelentette a német haditerv összeomlását. (Ez a terv arra épült fel, hogy a német seregek a franciák gyors legázolása után az oroszokkal fognak végezni.) Jelentette egyuttal az egyre csökkenő francia ellenállóerő újraéledését, az angol hadsereg nagyarányu megerősítésének bizonyosságát, a háború gyors befejezésére irányuló reménynek szertefoszlását, sőt a háború győzelmes befejezésébe vetett hit megrendülését is.

Az osztrák-magyar monarchia hadvezetősége számára a marnei csatavesztés azt jelentette, hogy a németektől megerősítést belátható ideig nem kaphat és ezért az orosz túlerővel szemben még nagyon sokáig egyedül kell helytállania.

A háború a Marnenál fordulóponthoz jutott.