SZERBIA LEIGÁZÁSA

ERŐVISZONYOK

Szeptember 6.-án végre megtörtént a döntő lépés Falkenhaynnak Szerbia meghódítására irányuló óhajában, aminek megvalósítása érdekében minden más lehetséges hadműveletet másodrangu ügynek tekintett. Ezen a napon, Conrad rownoi hadjárata alatt és miközben Hindenburg a Wilna felé tervezett hadjáratra felkészült, kötötték meg a központi hatalmak Bulgáriával a katonai egyezményt Szerbia megtámadására.

Az egyezmény szerint a központi hatalmaknak október 6.-ig 6–6 hadosztályt, míg Bulgáriának október 11.-ig 4 hadosztály erejü (100.000 főnyi) sereget kellett a szerb haderő leverése céljából a szerb határ mentén felvonultatni. A beavatkozás ellenértéke gyanánt Bulgária megkapta volna Szerbia keleti felét, a töröktől Drinápolyt, stb. A bolgárok még ahhoz is ragaszkodtak, hogy a felsorolt 16 hadosztálynyi haderő német vezérlet alá kerüljön. Ezt a monarchia számára bizonyára nagyon megalázó feltételt Conrad csak abban az esetben volt hajlandó elfogadni, ha a német vezér, Mackensen neki alárendeltetik. Falkenhayn az alárendeléshez hozzájárult, de kikötötte, hogy Conrad a Mackensennek szóló utasításokat csak a német hadvezetőséggel egyetértőleg adhatja ki. Ilyen megszorítás mellett tehát Mackensen a valóságban Conradtól függetlenül vezette a hadjáratot.

Conrad az egyezmény megkötésekor még rendelkezett – az északi hadszíntéren – a Szerbia ellen állítandó 6 hadosztállyal. Úgy gondolta, hogy ezekből négyet egyenesen a szerb határra szállít, míg kettővel az Isonzo mentéről felcserél két hegyi felszerelésü hadosztályt és utóbbiakat (mint VIII. hadtestet) küldi Szerbia ellen. Ebben az értelemben utasította a szerb határon álló népfölkelésünk felett parancsnokló Tersztyánszky tábornokot, akit az ide irányítandó hadosztályokból alakuló sereg vezéréül szemelt ki.

De a rownoi hadjáratnak éppen szeptember 6.-a után beálló nehéz válságai Conradot arra kényszerítették, hogy mind a 6 hadosztályt az oroszok ellen vesse latba. Falkenhayn, aki a szerbekkel mindenáron végezni akart, ekkor magára vállalta, hogy a bekövetkezett erőhiányt 4 német hadosztállyal pótolja. A még hiányzó két hadosztály pótlására Conrad az Isonzo mellől, felváltás nélkül, kivonta az említett VIII. hadtestet (összesen 20 zászlóalj és ebből 12 magyar) és a Szerémségbe utbaindította, ahol Tersztyánszky ezt a hadtestet presztízs-okokból Belgrád elfoglalására szánta, ami az adott helyzetben a legnehezebb feladatot jelentette.

Minthogy azonban a monarchia megrendült tekintélyének helyreállítása a Balkánon azt is megkívánta, hogy Szerbia megrendszabályozásában tekintélyesebb osztrák–magyar haderők működjenek közre, nehogy ebben a munkában az oroszlánrész német csapatoknak jusson, Conrad mindent elkövetett, hogy a szerbek ellen – a németekhez hasonlóan – legalább egy hadseregnyi erőt állítson. Tábori csapatokat erre a célra már sem az orosz, sem az olasz elől nem vonhatott el. Ezért a szerb határon őrködő népfölkelésünkhöz nyult és ebből rögtönzött mozgó háborúra alkalmazandó hadosztályokat és dandárokat. Ez a hadtápalakulás minőségű népfölkelés ugyan semmilyen rögtönzéssel sem volt a tábori csapatokkal egyenlő színvonalra emelhető, de Conrad mégis elérte azt, hogy létszámban a németekkel egyenlő haderőt tudott talpraállítani.

Ilyenformán alakult meg tarkabarka új 3. seregünk. Ez a többször említett VIII. hegyi hadtestből állt, ezenfelül 2 népfölkelő hadosztályból és 7 népfölkelő dandárból. Ennek a népfölkelésnek fele az új XIX. hadtestbe vonatott össze, 2 dandára a VIII. hadtesthez került, és fennmaradó mintegy 5 dandárnyi ereje pedig a Drina mentén és Szabáccsal szemben csoportosult. Végül ehhez a sereghez tartozott a Falkenhayntól adott német hadtest (3 német hadosztály) . Ennek a vegyes seregnek 130 zászlóaljnyi gyalogsági erejét felerészben magyar csapatok, felerészben pedig – egyenlő számban – német és osztrák csapatok tették ki. Vezére Tersztyánszky helyett, aki Tisza István gróf miniszterelnökkel közigazgatási természetü ügyekből kifolyólag kiegyenlithetetlen ellentétbe került, Kövess tábornok lett.

A németek a kikötött 6 hadosztály helyett, miként emlitettük, 10 hadosztályt szállítottak a szerb határra. Ebből hármat Kövess seregéhez adtak, a többiből az osztrák–magyar hegyi tüzérséggel megerősített új 11. sereget (Gallwitz) alakították meg. Ehhez került még az Orsovánál álló magyar népfölkelő dandár.

Kövess és Gallwitz serege és ezenfelül az 1. bolgár sereg jelentette Mackensennek összesen 300.000 puskát és 1.200 ágyut kitevő haderejét, ami a szerbek 250.000 puskája és 600 jó ágyuja ellen csupán tüzérségben képviselt jelentékeny túlerőt. Ha azonban Mackensennek hadaiból a népfölkelést (70.000 puskát), mint támadó hadjáratra általában alkalmatlan elemet leszámítjuk, úgy azt kell mondanunk, hogy Mackensen nehéz fába vágta a fejszét, mikor Szerbia ellen támadásra indult.

HADITERVEK

Mikor Potiorek 1914 decemberében vert seregeinek vezérletét utódának átadta, ezekkel a szavakkal búcsúzott tőle: „Ha Önnek kell Szerbiát mégegyszer megtámadni, ezt csak Belgrádnál tegye.”

Mackensen, de minden más vezér is, a multak tapasztalatai alapján azon a véleményen volt, hogy Szerbiát észak felől kell megrohanni. Ennek megfelelően az új haditerv előírta, hogy

Kövessnek a Szerémségben gyülekező 3 hadtestnyi serege Belgrádnál és attól nyugatra, Gallwitznak a Bánátban yülekező 3 hadtestnyi serege Szendrő és Báziás között, október 7-én keljen át a Száva–Duna vonalán és mindkét sereg egyelőre fészkelje be magát a déli parton; Mackensen ezzel akarta a dunai hajóutat Bulgária és Törökország felé megnyitni; ez volt az első feladat, amelynek megoldása után következett az előnyomulás Kragujevácra.

Az Ó-Szerbia határán felvonult 1. bolgár seregnek egy héttel később – október 14.-én – kellett szerb földre, Nis irányában betörnie; a bolgárok tehát a támadásra való indulásukat Mackensen átkelésének sikerétől tették függővé.

Kövessnek a Drina és Száva mentén hagyott népfölkelő hadcsoportjai azt a parancsot kapták, hogy a Macsván át Valjevo felé és Visegrádon át Uzice felé kísérjék a főerő előnyomulását.

A haditerv tehát Szerbiának észak, kelet és nyugat felől való megtámadását szándékolta.

A bolgár fővezérlet az említett 1. seregen felül még egy kis (a 2.) sereggel Új-Szerbia ellen, Üszküb irányában tervezett önálló vállalatot, hogy itt a Vardar völgyében Szaloniki felé vasúti vonalat elvágja. Ez volt ugyanis az egyetlen vonal, amelyen a szerbek az ántánttól hadianyagot kaphattak, vagy amelynek mentén rendezetten visszavonulhattak. Ezenfelül a bolgárok erős csapatokkal fedezték a határt Románia és Görögország felé.

A szerbek nyugtalanul figyelték az őket elsepréssel fenyegető vihar közeledését. Bulgária szeptember 21.-én mozgósított. Szándéka felől kétség nem lehetett. A szerbek Kövess seregének gyülekezéséről is tudomást szereztek. Csak Gallwitz felvonulása maradt előttük titokban. A szerbek ezért azzal számoltak, hogy a központi hatalmak támadása a Száván át és a bolgár határ felől következik be. Ennek kivédésére haderejük nagyobb felét észak felé, kisebb felét kelet felé helyezték készenlétbe és egyben az ántánttól segítséget kértek. A szerb haderő nagysága egyébként elegendően biztosította az északon hatalmas folyamokra, keleten magas határhegységre támaszkodó, eredményes védelem végrehajtását. Mindenesetre a szerb haderő igen erős védőeszközt képviselt, különösen a mi népfölkelésünk és a korábbi balkáni háborúban megvert bolgár sereg ellen.

Szerbia azzal a gondolattal is foglalkozott, hogy Bulgáriát még mozgósítás közben megrohanja és leveri. De az orosz cár ezt megtiltotta, mert reménykedett abban, hogy a bolgár haderő az orosz cár védence ellen mégsem fog fegyvert ragadni. Ehelyett az ántánt Szalonikin át – a semleges Görögországon keresztül – iparkodott a szerbeknek segítséget küldeni. A Dardanelláktól elvont egy-egy angol és francia hadosztályt és ezeket Szalonikiben partra szállította. Ez a kis haderő azonban Görögország bizonytalan magatartásánál fogva nem merészkedett Szerbiába vonulni, hanem megállt a határon. Nem használt a Bulgáriához intézett ultimátum sem, amely a bolgár haderő leszerelését követelte. Az ántánt ezért arra szánta el magát, hogy Szalonikiben Sarrail francia tábornok vezérlete alatt, 150.000 főnyi angol–francia sereget gyűjt össze. Remélte, hogy ezzel Görögországot is maga mellé édesgeti és ekként Szerbia megkaphatja a hatásos segítséget. De mielőtt ez a terv megvalósult volna, Mackensen, október 5.-én megkezdett bombázás után két nappal megindította seregeit azzal a paranccsal; hogy a Száván és a Dunán átkeljenek.

A SZERB HADERŐ KATASZTRÓFÁJA

A Dunán és a Száván – a felkészült ellenség szemeláttára és annak golyózáporában – végzett átkelés a világháború egyik legnehezebb és mindenesetre legnagyobb arányu folyómenti vállalkozását jelenti.

Gallwitz serege ugyan a Dunán, Szendrő és Báziás között több helyen elég simán átjutott, mert a szerbek itt nagyobb támadást nem vártak és ezért erősebb tartalékaik nem voltak kéznél. Elkeseredett harcokra csak az átkelés után, különösen Szendrőnél került a sor, mikor a szerb tartalékok már beavatkoztak.

Annál véresebben zajlott le Kövess csapatainak áthajózása. Kövessel szemben a szerbek készen álltak a támadás kivédésére.

Belgrádnál – a Dunán – VIII. hadtestünk, és ettől nyugatra a Száván, a Cigány-szigeteknél Kövess német hadteste és még feljebb népfölkelésünk az átkelést a szószoros értelmében kierőszakolták. Sokáig tartott és sok vérbe került, míg a dunai flottilla döntő jelentőségű közreműködése mellett sikerüt annyi csapatot áthoznunk a szerb partra, hogy Belgrádot és a Szávát kísérő magaslatokat rohammal elfoglalhattuk.

Szeptember 11.-ig az átkelés nagy munkája befejeződött. Mackensen két serege a déli parton szilárdan megvetette a lábát és a túlparton levő mindennemü hadianyag átszállítása céljából hozzáfogott a hadihidak építéséhez. Bár ezt a munkát hirtelen áradás és az aldunai heves szél (a Kosava) nagyon késleltette, Mackensen mihelyt seregeinek gyalogsága és tüzérsége teljes számban a déli partra jutott, utasította alvezéreit, hogy a Szerbia belsejében végzendő előnyomuláshoz szükséges csoportosítást vegyék fel.

Ebből a célból a következő hét alatt nehéz harcok árán kellett Kövessnek a Belgrádtól délre kimagasló Avala hegyet, Gallwitznak pedig Pozsarevác környékét elfoglalni. A szerbek az egész vonalon meghátráltak.

Közben – október 14.-én – a bolgárok is megindultak. 1. seregük elfoglalta a határhegység hágóit, de aztán megakadt. A szerbek az egész vonalon nagyon szívósan védekeztek. Csupán az Új-Szerbiába irányított 2. bolgár sereg nyert szépen tért. Ez október 16.-án a Vardar völgyében futó vasútig ért és itt a szerbek egyetlen utánszállítási vonalát megszakította.

Az előnyomulásnak lendületben való tartására Falkenhayn a Vogézekből Tirolba szánt, de még el nem küldött alpesi hadosztályt, Conrad pedig az Isonzo mellől egy hegyi dandárt küldött Mackensen megerősítésére. De seregeink ezeket a csapatokat nem várták be. Megkezdték az előnyomulást – Kövess Kragujevac felé, Gallwitz a Morava mindkét partján – déli irányban. Ez csak állandó küzdelem között és igen lassan ment. Csak október végén ért Mackensen a szerbek nyomában Kragujevác elé. Remélte, hogy itt a szerbek a döntő csatát vállalják. Ennél a szerb seregek bekerítését tervezte.

A szerbek azonban nem voltak hajlandók az itt fellángoló csatát végigküzdeni, hanem – bár igen nagy veszteségek árán – kivonták magukat a bekerítés elől és folytatták a hátrálást. Megálltak még a nyugati Morava mögött, ahol Mackensen kelet felől újabb kísérletet tett bekerítésükre. De a szerbek ujból kicsusztak a nekik szánt kelepcéből és erősen megritkult sorokkal az Ó-Szerbiát délről határoló hegységnek vonultak vissza. Mackensen elrendelte az erélyes üldözést. De ennek ütemét a megáradt Moraván való nehéz hídverés, a feneketlen utak, a rossz időjárás és a mindinkább fokozódó élelmezési nehézségek nagyon meglassították.

Közben az 1. bolgár sereg is megtörte a szerbek ellenállását és elérte a Morava völgyét, ahol újból megakadt és egyben Gallwitz seregével összetorlódott. A Drina mentén állott népfölkelő csapataink is beértek Kövess nyugati szárnyára.

Minthogy a szerb seregeknek mindeddig sikerült Mackensen megsemmisítő csapásait elkerülniök és mert attól kellett tartani, hogy déli irányban elmenekülhetnek, a 2. bolgár sereg azt a feladatot kapta, hogy a szerb haderőnek a Vardar völgyön át, Szaloniki felé lehetséges áttörését akadályozza meg.

Mindeddig – november 6.-ig – Conrad és Falkenhayn megegyeztek abban, hogy a közös hadjáratot a Szalonikiben partraszállt ántánt-haderő ellen is folytatják. Ugyanezen a napon Putnik szerb fővezér Sarrailhoz fordult azzal a javaslattal, hogy közösen vessék magukat a Vardar völgyében levő bolgár seregre és ennek tönkretevésével nyissák meg a szerb seregek visszavonulási útját. Sarrail két francia hadosztállyal valóban előnyomult a Vardar völgyében a bolgárok felé, de ezeken nem tudott áttörni. November 10.-én az ántánt parancsára a támadást beszüntette.

De Falkenhayn is megváltoztatta Conradnak tett ígéretét. Minthogy a Mackensennek kitüzött feladat első része: a dunai út megnyitása már hiánytalanul megoldódott, amennyiben a Törökországnak szánt lőszerszállítmányok az aknáktól megtisztított Al-Dunán november 6.-án kirakodni kezdtek, Falkenhayn Mackensent – Conrad tudta nélkül – a hadjárat befejezésére utasította. Mackensen ennek alapján november 7.-én elrendelte, hogy a német sereg fele fokozatosan hagyja el az arcvonalt és vonuljon vissza a Bánátba.

Ebből aztán Conrad és Falkenhayn között ingerült hangu eszmecsere következett. Conrad azon a nézeten volt, hogy a nyilvánvalóan a Rigómezőre törekvő szerb haderőkre halálos csapást kell mérni és aztán Szaloniki ellen kell fordulni, mert a balkáni hadszintér csak ezen a módon kapcsolható ki egyszersmindenkorra a hadvezetési számvetések köréből. Falkenhayn ezzel ellentétben a szerb haderőt máris teljesen elintézettnek tekintette. Úgy vélte, hogy csökkentett számu csapatokkal való üldözés is elegendő ahhoz, hogy a szerb seregeknek csak hasznavehetetlen roncsai meneküljenek el Montenegro felé. Ezért felesleges mindes nagyobb hadművelet. Nem várt döntő eredményt a Szaloniki felé javasolt hadművelettől sem, amelyhez – véleménye szerint – központi hatalmaknak a Balkánon lévő haderői nem is voltak elegendők. Különben is az volt a nézete, hogy a bolgár haderő Szaloniki esetleges elfoglalása után a maga részéről befejezné a háborút, s ezért célszerübb, ha a bolgár seregek Szaloniki előt megállnak, hogy az ittlevő ántánt haderőket megrögzítsék.

A két vezér ezekben a kérdésekben nem tudott megegyezni. Ebből kifolyólag a köztük eddig fennálló, éppen csak tűrhető viszony egészen elmérgesedett, ami a jó együttműködés lehetőségét a jövőre egészen kizárta. Útjaik elváltak.

Falkenhaynnak a szerbekre nézve csak félig-meddig lett igaza. Putnik november 11.-ig várt arra, hogy Sarrail a szerb seregeknek Szaloniki felől valamilyen módon segítségére jöjjön. Minthogy ez a reménye nem vált valóra, elhatározta, hogy seregeit a Rigómezőn egyesíti és innen kerülő uton iparkodik Szalonikire átvergődni. Ezt a szándékát nagy eréllyel iparkodott megvalósítani. Utóvédei mindenütt szembeszálltak Mackensen üldöző hadoszlopaival. Ellentámadást intéztetett Putnik az 1. bolgár seregre és azt vissza is szorította. Így aztán megfogyatkozott haderőit a Rigómezőn összegyűjthette. Ennek a történelmi medencének szélein küzdöttek még a szerbek egészen november 24.-ig abban a reményben, hogy déli irányban áttörhetnek. De minden igyekezetük meghiusult az időközben megerősített 2. bolgár sereg szívós kitartásán.

Putnik végül hadainak megmentésére más lehetőséget nem talált, minthogy azt a behavazott magas albán hegységen át, Montenegrón és Albánián keresztül, az Adria partjára vezeti Ezt az elhatározását végre is hajtotta.

Sarrail nem tudott rajta segíteni. Tudjuk, hogy tehermentesítő támadása november 10.-én az erélyes Todorow vezette 2. bolgár sereg ellenállásán megakadt. Ez a sereg, miután erősítéseket kapott, december elején támadásba ment át Sarrail ellen, akinek hadereje ekkor már 5 hadosztályra emelkedett, míg további 4 angol hadosztály december 5.-én kezdett Szalonikiben kirakodni. A bolgár támadás, több napi csata után, Sarrail hadát görög területre való menekülésszerü hátrálásra bírta. Ekkor azonban Falkenhayn a győzelmes bolgárokat megállította.

Így maradt Szaloniki az ántánt kezén.

Mackensen a Rigómező elérése után Falkenhayn rendelkezései értelmében a szerbek üldözését beszüntette és elpusztításukat az elemekre bízta. Kövess serege Plevlje–Mitrovica vonalában megállt, hogy innen pihenés után Montenegro meghódítására induljon.

A LEÍRT szerbiai hadjáratban a szerb haderő élelmezési létszáma – a pótcsapatokkal együtt – mintegy 400.000 főre rughatott. Az Adria partjára Putnik kereken még 150.000 főt – 80 ágyuval – tudott elvezetni. Ezt a maradványt az ántánt Korfu szigetére hajókon szállíttatta el, ahol az új – 6 hadosztály erejü – szerb sereg megalakult. A szerb seregek vesztettek 94.000 halottat és sebesültet, 154.000 foglyot és 800 ágyut. A mi veszteségünk csak betegekben volt igen nagy, egyébként szerényebb keretek között maradt. A véres veszteség Kövess csapatainál 18.000 főt tett ki.

A szerbek kitartása megérdemli a legteljesebb elismerést. Az ántánttól cserben hagyott szerb haderő, bár már a Rigómezőn csak szánalmas roncsokat jelentett, elhagyta hazáját, hogy ellenségeivel a küzdelmet később is folytathassa. De méltányolnunk kell Kövess seregének teljesítményeit is. Ismételnünk kell, hogy ennek a seregnek felét magyar csapatok tették ki és ezek is nagyobbrészt népfölkelőkből alakultak. Nem rajtuk mult, hogy a szerb seregek maradványai elmenekülhettek és hogy három év mulva a magyar határon új szerb sereg jelenhetett meg. Ezt Falkenhayn terhére kell írnunk. Ez a német vezér seholsem bízott döntő győzelemben. A leírt szerbiai hadjárattal csak az volt a célja, hogy a dunai utat megnyissa. Szaloniki fontosságát, mint az ántántnak a Szerbiát pótló hadműveleti alapját a Balkánon nem értékelte kellően.

A Szalonikiben álló ántánt haderő lett az egyik döntő tényező, amely a következő évben Romániát ellenünk állította. A központi hatalmak 1918-ban bekövetkezett összeomlása is Szalonikiből indult ki.

A SZERB HADERŐ leverése, illetve a dunai út megnyitása majd rövidesen a vasúti összeköttetés helyreállítása a központ hatalmak és Törökország között arra bírta az ántántot, hogy a Dardanellák ellen folyamatban levő vállalkozást véglegesen felszámolja. Nem volt szabad kockáztatni azt, hogy a német részről most már könnyen megerősíthető török sereg a Gallipoli félsziget partjaiba kapaszkodott ántánt haderőt a tengerbe szorítsa. Ezen felül Szalonikiban szükség volt ántánt-csapatokra. Ezek legkönnyebben a Dardanelláktól voltak elvehetők.

Tulajdonképpen már az augusztusi partraszállás kudarca megérlelte az ántántnál az elhatározást, hogy a Dardanellák ostromát félbeszakítsa és a 14 hadosztály erejüre nőtt ostromló sereget máshol, hasznothajtóbb módon alkalmazza. De presztizs okokból a csapatok elszállítása mindezideig elodázódott, eltekintve a Szalonikiba fokozatosan küldött hadosztályoktól. Végre december közepén az ostromló sereg elhagyta a Gallipoli-félsziget nyugati partját és 1916 január elején déli csücskét.

Az ántánt ezzel az egész világ előtt beismerte, hogy vállalkozása csődöt mondott.