HADITERVEK

A HARMADIK hadiév kezdetén a központi hatalmak megelégedéssel tekinthettek az 1915 folyamán kivívott eredményekre. A hadihelyzet határozottan kedvezőnek volt mondható. A központi hatalmak

a) megakadályozták – közös erővel – a Kárpátokban a Przemysl eleste után fenyegető orosz áttörést,
b) Gorlicénél ugyancsak közös erővel az orosz arcvonalt áttörték és az itt megkezdett hosszu nyári–őszi hadjárat folyamán az orosz tömegeket messze hátraszorították, bár ez az eredmény Oroszország háborús akaratát nem törte meg; ennél különösen figyelmet érdemel, hogy az oroszok a második hadiév végén úgy a rownói hadjáratban, mint a beszarábiai csatában teljes harci képességüknek adták csalhatatlan tanujelét;
c) Bulgáriát beavatkozásra bírták és Szerbiát – szintén közös erővel – leigázták, bár ezzel a balkáni hadszintér ügye véglegesen nem intéződött el;
d) az Isonzo mentén az olasz négy nagy támadását kivédték;
e) nyugaton az ántánt öt áttörési kísérletét meghiusították; jogos nyugtalanságra adott azonban itt okot az a körülmény, hogy az angol haderő létszáma állandóan szaporodott (a háború kezdetén volt 6 hadosztálynyi serege 1916 elején már 35 hadosztályra növekedett);
f ) a Dardanellákat megvédték.

Ezzel szemben az ántántnak rosszul ment a dolga:

a) nem érték el az olasz beavatkozással a kivánt célt; nagy csalódást okozott az eredmény, ami csak az osztrák–magyar haderők bizonyos részének lekötésében nyilvánult meg;
b) nem értek el a nyugaton végzett támadásokkal semminemü hadászati eredményt;
c) nem tudták Szerbia leigázását megakadályozni; de Szerbia elvesztését némileg kiegyensúlyozták azzal, hogy a Balkánon Szaloniki körül, megvetették a lábukat;
d) nem foglalták el a Dardanellákat.

A fenti mérleg alapján a központi hatalmak joggal remélhették volna, hogy a harmadik évben – együttes célkitüzés mellett és közös erővel – az ántánt valamelyik főarcvonalát véglegesen letörhetik és így esetleg a háborút elfogadható békefeltételek mellett befejezhetik.

Hogy hol kellett volna a döntő csapást mérni, az nem is volt annyira fontos. A lényeg az volt, hogy a központi hatalmak bárhol is, de egy helyen összefogott erővel olyan döntő eredményt vívjanak ki, amellyel ellenfeleik, illetve hadszintereik valamelyikét véglegesen elintézhetik. Az 1915. év azt bizonyította, hogy ez nem lett volna lehetetlen. Az orosz haderő tönkrezúzható, a Balkán meghódítható lett volna.

De a központi hatalmak két vezére a legközelebbi hadi célban nem tudott megegyezni, ami abban leli magyarázatát, hogy Falkenhayn képtelen volt magasröptü elhatározásra. Falkenhayn az oroszok teljes elintézését már 1915 elején is lehetetlennek tartotta. Pedig nem volt lehetetlen. Most, 1916 elején azonban a remény erre nézve már nagyon lecsökkent. Az orosz arcvonalnak már nem voltak megkerülhető szárnyai. Hosszu egyenes vonalban állt a román határtól Rigáig. Ezért a hadműveletek megújítása az orosz hadszintéren már nem kecsegtetett sikerrel. Ebben Falkenhaynnak igaza volt. De Falkenhayn a balkáni hadszintér kikapcsolását sem tartotta fontosnak. Conrad azonban itt már más nézetet vallott. Ő úgy katonai, mint politikai okokból szükségesnek tartotta, hogy a balkáni háborút, ha már nem is Szaloniki elfoglalása, de legalább Montenegro meghódítása és Albánia megszállása fejezze be. Utóbbi helyen, Valonában és Durazzoban 1915 december folyamán 2 olasz hadosztály partra szállt. Conrad azt a gondolatot is felvetette, hogy Románia, esetleg fegyveres erőszak útján, nyilt szinvallásra bírassék. Falkenhayn azonban sehogysem tudott megbarátkozni a Balkánon való hadviseléssel. Szerette volna onnan nemcsak a német csapatokat visszavonni, hanem még Kövess seregét is az északi hadszintérre kívánta szállítani, hogy ott német hadosztályokat – a nyugati front számára – váltson fel. Ezt viszont Conrad ellenezte.

A főkérdés tulajdonképpen az volt, hogy a központi hatalmak a nyugati vagy az olaszországi hadszintéren iparkodjanak-e döntő győzelmet kicsikarni. Kétségtelennek látszott, hogy a háború végleges eldöntését a főerők hadszinterén, tehát nyugaton kellett keresni. De az is kétségtelen volt, hogy ehhez a szükséges erőt csak akkor lehetett összehozni, ha a többi hadszinterek egészben vagy részben kikapcsoltatnak és az ott felszabaduló haderők nyugatra átszállíttatnak. A központi hatalmak a gyengébb ellenállást az olasz hadszintéren találhatták s így ezt a hadszintért rövidesen elintézhették volna. Ezért Conrad azt javasolta, hogy előbb a gyengébb ellenfél vétessék sorra, azaz, hogy együttes erővel az olaszokat – a főerővel Tirol felől – támadják meg és csak aztán forduljanak nyugatra. Conrad az olasz ellen egy erős német seregnyi segítséget kért. Felajánlott ezért cserébe Falkenhaynnak az olaszok leverése után 400.000 főnyi haderőt a franciák ellen.

De Falkenhayn az olaszok ellen nem volt hajlandó segítséget adni. Minden, máshol nélkülözhető haderejét rögtön nyugatra akarta vinni, bár nem hitte, hogy itt az ellenség arcvonalát döntő sikerrel áttörhetné. Úgy vélte, hogy ami nem sikerült az ántántnak 1915-ben, neki sem sikerülhet 1916-ban. Remélte azonban, hogy valamely fontos pont megtámadásával az ántánt tartalékait idecsődítheti és azokat – bízva a német harcmodor fölényességében – fokozatosan elhasználja és így az ántántot békekötésre hajlandóvá teszi. Ezt a szándékát azonban Conraddal nem közölte, mert a balkáni háború surlódásai után nem akart vele többé együttdolgozni. Így aztán a közös célkitüzés elmaradt.

Az együttműködés hiánya már a Balkánon megmutatkozott. Falkenhayn kezdte a német csapatokat Mackensen arcvonalából – Conrad tudta nélkül – kivonni. Ebből a két vezér között elhidegülés következett be. Conrad aztán – Falkenhayn előzetes értesítése nélkül – Kövess seregét vonta ki Mackensen parancsai alól, mikor ez a sereg a Rigómező szélére jutott. Ebből előállott az a különös viszony, hogy a két vezér még az írásbeli érintkezést is megszakította egymással.

Így aztán Falkenhayn nyugaton készült új hadműveletre. Verdun várát választotta a támadás célpontjául. Conrad pedig iparkodott Montenegroval és Albániával gyorsan végezni, hogy aztán, német segítség nélkül is, elintézhesse az olaszt, amit Tirolból intézendő támadással vélt elérhetni.

A két vezér egyetértésének hiánya rossz következményekkel járt. Az események bebizonyították, hogy Conradnak volt igaza. Olaszország – közös erővel – minden valószínüség szerint leverhető lett volna. Előrelátható volt az is, hogy nyugaton nagy eredményt a rendelkezésre álló erővel kivívni nem lehet. A többi hadszintér túlságos sok erőnket rögzítette le. 1916-ban boszulta meg magát az, hogy Falkenhayn 1915 nyarán nem tervezte meg az orosz arcvonal összeroppantását.

A központi hatalmak két vezérének szétágazó céljai annál súlyosabban estek latba, mert az ántánt hadvezérei 1916-ban egységesen jártak el. Okultak az 1915. év tapasztalataiból. Elfogadták Joffre tervét, amely valamennyi ántánthaderő egyidejü általános támadását márciusra írta elő. A cél a központi hatalmaknak négy oldalról való összeroppantása volt. Ez a terv később oda módosult, hogy amennyiben a központi hatalmak tavasszal nyugton maradnak, az oroszok a támadást június közepén a Polesietől északra levő német arcvonal ellen kezdik meg, az együttes angol–francia támadás július 1.-én a Somme mindkét partján, az olasz támadás az Isonzo-vonalra a nyár folyamán indul meg, míg a Szalonikiban levő ántánt haderő (4 francia, 6 angol és később még 6 szerb hadosztály) egyelőre védekezik. Ezt az angolok kivánták.

A központi hatalmak azonban nem maradtak nyugton. Falkenhayn február 21.-én megkezdte Verdun ostromát, Conrad pedig április elsején akarta a támadást Déltirolból megindítani. De előbb végzett Montenegroval.