AZ ÁNTÁNT ELLENTÁMADÁSA

A német offenziva kudarca minden hadszintéren megindította az ántánt általános ellentámadását. Ez legelőször a nyugati fronton jutott megdöbbentő hatással kifejezésre. Itt Foch a németek ötödik rohamának visszaverése után látta elérkezettnek az időt, hogy megkezdje ellentámadó hadműveletét.

Említettük, hogy Foch Compiègne környékén, Mangin vezérlete alatt erős tartalékot, 375 tankkal vont össze és ezt a németek július 15.-i támadása dacára sem adta ki kezéből. Ez a tartaléksereg Foch parancsára július 18.-án minden tüzérségi előkészítés nélkül, az első vonalban a tankok százaival nekirontott a német arcvonal nyugatra fordított ama részének, amely a harmadik német roham tértnyerése alapján Soissons környékéről a Marne folyóig terjeszkedett. Csatlakozott a támadáshoz a Reims körül álló francia arcvonal is, amely három nappal azelőtt az ötödik német rohamot visszaverte.

Mangin igen jól előkészített és erőteljes támadása a németeket meglepte. Azonnal mélyen betört a német vonalakba és az első napon 12.000 foglyot és ágyukban is gazdag zsákrnányt szerzett. Ezzel az ellentámadással: a nagy francia győzelmet jelentő második marnei csatával kezdődött az ántánt diadalmas ellenoffenzivája. A csata eredménye: a német arcvonalt a Marne folyóról augusztus 4.-ig tartó harcok között az Aisne–Vesle folyók mögé kellett visszavenni. Elveszett az a terület, amelyet a harmadik (májusi) német támadás szerzett. A csata tervezéséért Foch megkapta a tábornagyi méltóságot.

A francia győzelemnek első hatása abban nyilvánult meg, hogy a németek a flandriai – hatodik – támadás tervét elejtették. Az ott gyűjtött tartalékokat a most leírt csata terén kellett a franciák feltartóztatására alkalmazni. A francia támadás még mást is jelentett, mégpedig azt, hogy öt nagy német roham a francia tartalékokat nem tudta elhasználni. Az ántántnak a németek minden erőfeszítése dacára is maradt ereje arra, hogy a hadműveletek irányítását a kezébe vegye. A német haderő, miután támadásaival a győzelmet kicsikarni nem tudta, kénytelen volt a védekezésbe visszaesni. A háború győzelmes befejezéséről már nem lehetett szó. Németország lakosságára ez a marnei csata ugyanazt a hatást tette, mint a monarchia lakosságára a piavei csata. Ettől kezdve a hadműveletek ütemét az ántánt adta meg.

Foch a vázolt csata alatt, július 24.-én tartott haditanácson az ántánt hadvezérek: Pétain, Haig és az amerikai Pershing előtt kifejtette szakadatlan támadásokban csúcsosodó haditervét. Előbb az elmult hónapok alatt elvesztett területeket kivánta teljesen visszaszerezni, aztán a német arcvonalnak Párizs felé még mindig kiszögellő részét akarta a Maas felé visszaszorítani. E célból az ántánt arcvonalának a középpel Mezières–Maubeuge vonalába kellett előrejutnia.

E terv megvalósítása céljából indult meg augusztus 8.-án az ántánt második nagy támadása, amelyet az angolok 400 tankkal és egy francia sereg támogatásával Amiens felől, az első német roham alkalmával előreugrott német frontrész ellen óriási sikerrel intéztek. Ekkor fejlődött ki az a nagy csata, amelynek Ludendorff a „németek fekete napja” nevet adta. Tíz napon át dúlt a küzdelem, míg a németek 15 km-nyi tértvesztés után a támadást feltünő nagy veszteség árán meg tudták állani. De mindennél többet jelentett az a szomoru tapasztalat, hogy a német hadosztályok bizonyos hányada már inkább választja a hadifogságot, mint a harcot. Augusztus 8.-án ébredt a német fővezérlet arra a tudatra, hogy a háború elveszett. Ami ezután történt, már csak a fegyverbecsületért és a megegyezéses békéért vívott küzdelemnek minősíthető.

Alighogy a német arcvonal az augusztus 8.-i csatavesztés után megszilárdult, Foch megindította a harmadik, kettős támadást az éppen visszaszorított német frontrész két csatlakozó szárnya ellen, jobbról a franciákkal, balról az angolokkal. Az ekként kifejlődött kettős csatában a német arcvonal kénytelen volt hátrálni, mire Hindenburg szeptember elején az egész frontrészt az Arras és Reims között megépített „Siegfried”-állásba vonta vissza.

Ebben a harmadik támadásban az angolok zsákmánya 53.000 fogolyra és 470 ágyura rugott. A franciák zsákmánya sem volt kevesebb. A franciákkal szemben Ludendorff a csatavesztés napját ujabb „fekete nap” gyanánt könyvelte el. A német haderő ellenálló ereje már nagyon megcsappant.

A Siegfried-állásba való hátrálással egyidejüleg a németek önként feladták azt a területet is, amelyet második nagy rohamuk alkalmával Flandriában meghódítottak. Ezzel elvesztették mindazt, amit négy hónapig tartó támadásaikkal szereztek. Hindenburg ugyancsak elrendelte annak a Verduntól délre fekvő St. Mihielnél a Maas nyugati partján előreugró frontrésznek kiürítését is, amely az előző évek harcai során jutott német kézre. Ezzel a kiürítéssel a németek még nem készültek el, mikor őket egy amerikai sereg támadása lepte meg. Ez volt az amerikai hadak első önállóan kivívott győzelme. A németek itt is sok vért vesztettek. 16.000 fogoly és 450 ágyu hátrahagyásával kellett a csatateret az ellenségnek átengedni.

Amerikai csapat – 2 hadosztály – szerepelt már Mangin július 18.-iki ellentámadásában. Rövidesen még három hadosztály erősítette meg Mangin seregét. További 4 hadosztály harcolt Reims körül. Augusztus végén az amerikai haderő élelmezési látszáma az 1 és fél millió főt elérte. Ekkor vonult a frontba az 1. amerikai sereg, amely St. Mihielnél győzelmet aratott. A német hadvezetőség ilyen tömegre nem számított. Az amerikai csapatok megjelenése a csatatereken nemesak a túlerőt biztosította az ántántnak, hanem különösen az ántánt erkölcsi erejének fokozásában éreztette hatását.

Szeptember első felében a hadihelyzet a németekre – annyi csatavesztés után – teljesen reménytelenné vált. Elérkezett az ideje annak, hogy a küzdelmet beszüntessék és békét kérjenek, vagy legalább is a német föld határainak védelmére valamilyen jó állásba hátramenjenek. Bizonyára legcélszerübb lett volna az 1914. évi kiindulási helyzetbe visszamenni, mert ezzel az arcvonal jelentékenyen megrövidül és mert a hódított területek kiürítésével az ántánt további offenzivája bizonyos fokban céltalanná válik. Az is bizonyos volt, hogy minden ujabb csatavesztés a kötendő béke feltételeit csak súlyosbíthatta. Természetesen gyors visszavonulás esetén az arcvonal mögött felhalmozott hadianyag jelentékeny részét vissza kellett volna hagyni.

A német hadvezetőség azonban ilyen radikális lépéstől akkor még visszariadt. A Siegfried-állásban való kitartásra szánta el magát abban a bizonytalan reményben, hogy az itt kifejlődő harcok olyan hadi helyzetet teremtenek, amely az ántántot a megegyezéses békekötésre hajlandóvá teszi. Egy visszavert ántánt támadás alkotta volna meg a béketárgyalások megindításának alapját.

Ez az óhaj nem teljesült. Az ántánt általános támadása a többi hadszintéren is megindult. Kezdte a Balkánon. Itt szeptember közepén a bolgár front és vele együtt az egész balkáni arcvonal összeomlott. Megnyilt az ellenség útja a központi hatalmak hátába.