NYOLCADIK FEJEZET

MAGYARORSZÁG EMBERVESZTESÉGE A VILÁGHÁBORÚ ALATT

KÉTSÉGTELEN, hogy a vílágháború minden téren Magyarország legnagyobb katonai erőfeszítése ezeréves fenállása óta. Az alábbiakban néhány adatot közlünk a magyar nemzet néperejének felhasználásáról. Ezek azt mutatják, hogy a nemzet Árpád kora óta egészen 1848-ig viselt valamennyi háborújában együttesen sem vesztett több vért, mint a világháború 51 hónapja alatt. Mikor ezt állítjuk, csak a hadrakelt sereg veszteségeit értjük és nem a polgári lakosság pusztulását. Az utóbbi a világháború alatt szerény határok között mozgott, mert a magyar föld nagyobb vagy huzamosabb ideig tartó ellenséges inváziótól mentes maradt. Rövid ideig tartó szerb betörést élt meg a Szerémség 1914 szeptemberében. Az orosz 1914–15 telén befészkelte magát a gyéren lakott kárpáti területbe Dukla és Verecke között. De egyik betörés sem okozott az emberéletben pusztulást. Nagyobbarányu volt a román betörés Erdélybe 1916-ban, ami főleg anyagi javak pusztulásával járt. De mindezek össze sem hasonlíthatók a tatárjárással vagy a török hódító hadjáratokkal, amelyek a polgári lakosságot a szó szoros értelmében irtották.

MIKOR A MONARCHIA Szerbiának hadat üzent, a magyar szent korona országainak 183.500 katonája szolgált a közös hadsereg magyar felében és a honvédségben és alkotta egyben a néphadsereg szerény keretét.

A mozgósítás elrendelésekor Magyarország területéről 1,663.500 főnyi tömeg vonult a zászlók alá. Ennek nagyobb része a kereteket töltötte ki, illetve emelte hadiállományra, kisebb része pedig másodrendü katonai feladatokra szánt új csapatok megszervezésére szolgált.

Ilyen új csapatként alakult és azonnal a harctérre vonult: a magyar gyalogságnál 97 menetzászlóalj, mint a hadrakelt seregnél kéznél levő pótlás, 32 népfölkelő ezred, mint mellékesebb hadifeladatok megoldására még alkalmazható csapat; a lovasságnál 48 század hasonló célzattal, a tüzérségnél számos tartaléküteg a népfölkeléshez való beosztás céljából, a műszaki csapatoknál, a szekerész-csapatnál és az egészségügyi csapatnál mindenféle különleges rendeltetésü csapat.

Az 1914 augusztusában kivonult haderő tulajdonképpen már 1914 végéig elfogyott volna, ha pótlást nem kap. A harcoló csapat minden képzeletet felülmuló mértékben apadt. Már az első hónap veszteségei felülmulták azt a létszámot, amelyet a hadvezetőség pótlás gyanánt a kivonult menetzászlóaljakban és az ország belsejében maradt pótzászlóaljaknál készenlétbe állított. Szükségessé vált, hogy minden gyalogezred havonta egy menetzászlóaljat (azaz 25%-os pótlást) kapjon. Ezenfelül a hadvezetőség új ezredeket is állított fel, hogy az ellenség túlerejét kiegyensúlyozza. Magyarország még Ausztriának is adott katonát pótlás gyanánt, mert egyébként az oroszoktól huzamosabb időn át megszállt Galicia és Bukovina területéről származó osztrák csapatok, onnan pótlást nem kaphatván, elfogytak volna.

Mindezekre a célokra a háború folyamán fokozatosan még 1,950.000 magyar hivatott be katonai szolgálatra, ami csak úgy volt lehetséges, hogy a katonai szolgálatra kötelezettek korhatára: a 21.-42. életév lefelé a 18., felfelé az 50. évig kiterjesztetett. Az így nyert közel 2 milliónyi tömegből kapott Ausztria 50.000 főt, a többinek legnagyobb része menetalakulásokba tagozva fedezte a harcoló csapatok vérveszteségeit és bizonyos részéból szerveződött meg új csapat gyanánt

Ez a túlzott igénybevétel a néperőt kimerítette. Az ezredek kezdeti hadilétszámát nem lehetett a háború végéig fenntartani. A havonta a harctérre küldött menetzászlóaljak állományát idővel erősen csökkenteni kellett. A háború végén a 96 népfölkelő zászlóaljból már csak 41 volt meg, a 160 hadtápzászlóaljból csak 65 maradt meg. A többit a csataterek nyelték el, ahová különben a hadtápalakulások rendeltetésük ellenére kerültek.

Magyarország végeredményben a világháborúban közel 3,800.000 katonát adott. Ennek a nagy tömegnek még a fele sem úszta meg simán a világháborút, ahogyan ezt a veszteség mutatja. A veszteség

volt.

A fogságba esettek nagy számát megmagyarázza a sok balsikerü hadjárat (az 1914. évnek valamennyi hadjárata, 1915-ben a kárpáti téli csata és Przemysl eleste, a rownoi hadjárat, különösen pedig az 1916. évi luck–oknai csata), és ezenfelül az, hogy a nem magyar anyanyelvü katonák bizonyos hányada nehéz helyzetekben jobban hajolt a megadásra, mint a harcra. Meg kell itt még említeni azt a körülményt is, hogy a népfölkelésnek és a menetalakulásoknak önálló zászlóaljakban elsővonalba történt állítása is feleslegesen szaporította a foglyok számát.

Magyarország hadiszolgálatra hívta lakosságának 18 %-át. Ezenfelül még a hadviselés céljait szolgáló üzemben 800.000 polgárát foglalkoztatta. A néperő olyan kihasználása ez, amilyenre a magyar nemzet történetében még nem volt példa.

Ez az irtózatos erőfeszítés eredménytelen maradt. Hogy miért, annak katonai okait iparkodtunk az előző fejezetekben megadni.