SZABÓ : A kárpáti hó (előszó)
A második kiadás elé
Azt irtam a könyvem első kiadása elé, hogy a halott honvédek emlékének ajánlom, a derék csukaszürke magyar fiuk és apák emlékének, mert elcsendesitő szelid szemfedőjük, fehér halottas leplük volt a kárpáti hó! Azóta elmult hat hét és a csöndes fejfa, amit a nagy kárpáti temető fölé állitottam, sokak lelkében idézte föl azoknak a gigantikus küzdelmeknek az emlékét, amikben a drága, a sokat szenvedett, a tüzben és vérben százszor megszentült magyar honvéd örökre megállitotta az orosz hordát. Ugy érzem, hogy most, mikor a könyvem második kiadása elé irok pár sort, bün volna mellőzni ezek közül a visszaemlékezések közül azt, amit a magyar honvédek atyja, József főherceg küldött a harctérről egy közönséges, de nekünk magyaroknak ezerszer drága tábori kártyán irván a történelemnek sajátkezüleg a következőket:
„Köszönöm könyvének megküldését! még nem olvashattam el, de amint időm engedi, megteszem. A Korunkó név és Hegyzávod tűnt nekem föl, amint a könyvet felnyitottam! A háboru legszomorubb emléke ez, melyet sohasem fogok felejteni! Szomoru s mégis dicső emlék! Itt törött meg az óriás orosz tulerő támadó ereje! Ebből azt következtetem, hogy ön az én hős 17-es honvédjeimnél szolgált? akik Doberdón halhatatlan babérokat arattak. Ha ön csak a korunkói tusában vett részt, ugy elmondhatja, hogy része volt az én csapataim legvéresebb és mégis elévülhetetlen dicsőségü harcában. A sok seb ugy fájt nekem, mintha saját testemet s lelkemet lyukasztották volna át. Muszáj volt hazánkért szenvedni...”
Ugy érzem, ez utolsó két mondatért is érdemes volt megirni ezt a könyvet.
Székesfehérvár, 1916 febr. 15.
Sz. I.
|
|
|
|
| KATALÓGUS | TARTALOM |
 |
 |
|
 |
|
 |