XXX. FEJEZET.

Előkészületek a robbantások végrehajtására.

Március 21. A vár védőrségének csapattestei a legkülönbözőbb állománnyal birtak fogságba jutásuk előtt. A honvéd ezd-ek, amelyeknek a lembergi harcokban megritkított sorait első ízben a vár felszabadításakor egészítették ki, s a decemberi kitörések alatt, különösen az 5. ezd-et ért nagy veszteségek a csapattestek újbóli kiegészítését tették szükségessé, a leggyengébb létszámot mutatták. Ellenben egyes galiciai népfelkelő ruthén ezredek, amelyek a lemberg-i harctereken sem voltak, a csaknem héthónapi hősi védelem után, feltünő nagy állománnyal birtak a vár átadásakor. A 17. galiciai népfelkelő ezd. amely az erődökben volt legnagyobb részt beosztva, csaknem teljes hadiállománnyal jutott hadifogságba, segédtisztje szerint.
Március 20. és 21-én a leölt lovak tetemein katonák osztozkodtak, szuronyaikkal hasogatva ki egy-egy koncot, amelyet a helyszinén posványból merített vízben megfőztek; társaik akadtak a hollókban, amelyek a katonákkal együtt testvériesen osztozkodtak a tetemek felett és együtt békésen lakmároztak.
A ruthén csapatok legénysége előtt ismeretlen volt a hazaszeretet fogalma; ők bizonyára nem tudták megérteni azt, hogy miért csordult ki nem egy honvéd szeméből a könny, amint fegyverét, amelyet a haza védelmében örömmel ragadott kézbe, széttört. [30. sz. hiba]
A honvéd csapatok erőbeli állapota mélyen alatta állott a védművekben szolgálatot teljesített ruthén csapatokhoz viszonyítva. A népfelkelő csapatoknál a magasabb életkorral járó erőcsökkenés, hátrányos befolyással volt a szervezet ellentálló képességére.

Az utolsó ágyúlövés.

A nagy temetkezéshez, a lövegek és valamennyi védmű felrobbantására minden előkészület megtörtént.
Az 1915. március 21-ének éjszakáján a csillagok milliárdjai ragyogtak a felhőtlen égbolton, mi sem zavarta a csendet.
Ez a titokzatos csend néma hirnöke volt az elkövetkezendő katasztrófának.
A vár lelke, a derék magyar védősereg, amely az őrizetére bízott várat utolsó lehelletéig a legnagyobb önfeláldozással védte, készült a bizonytalan nagy útra, amelyről nern tudhatta, hogy hová, merre vezet.
Az éj csendjét távoli tompa dörgés, a készülő vihar előjele szakította néha meg, amely mindinkább erősbödött, majd gyorsabban követték egymást az egyes dörrenések, míg végre orkánszerű viharrá fokozódtak, a hangskála minden árnyalatával.
A vár hatalmas ágyútelepeinek Wagneri szárnyalású hattyúdala volt ez, ahol a „mester dalnokok” szerepét a vár nagy időkre visszatekintő különböző ürméretű ágyúi játszották, a modern 8 cm. tátrori ágyúktól fölfelé. Nincs az a wagneri hangszerelés, amely megközelíthette volna ennek a hősi zenének fenséges szépségét.
Az ezer érctorokból álló vártűzérség minden emberi képzeletet felülmúló hatást váltott ki, amelyben a 30 és feles mozsarak mély búgásából kicsendült a 2. honvéd ágyús ezd. ütegeinek koloraturája.
A színhatásokat változatossá tette a világító pisztolyok időnkinti rakétaszerű felvillanása és Warendorf 61-es vaságyúinak s a 80-asoknak bömbölése.
A látóhatár peremén tűzkévék szálltak fel az Égnek; ezer és ezer acélszilánk zúgása riasztotta fel álmából az alvó orosz ostromló sereget.
Ezer ágyú küldte utolsó lövedékeit a még elérhető orosz célokra. Az ágyúk acéltorkának tömeges felvillanása lángtengerbe borította a láthatárt.
A vártűzérség ágyúinak búcsúja volt ez a testvér fegyvernemtől, azoktól a honvéd gyalogosoktól, akiknek oly sok kitörésben voltak hű támogatói.
Az esthajnali csillag letünt az égbolt kárpitjáról, megmozdult a föld, meginogtak a várfalak, elkövetkezett a vártűzérség haldoklásának végső perce, az ágyúk felrobbantása; lángoszlopok emelkedtek a magasba, hirdetve a vártűzérség kimúlását.
Március 22-ikének hajnalán ezer ágyú megszűnt többé életjelt adni magáról.
Március 22-én a reggeli órákban felrobbantatott és megsemmisíttetett minden, ami katonai értéket képviselt, az erődök, fegyverzet, lőszertől kezdve az utolsó mozgókonyháig s végül az összes hidak.
Az ellenség kezébe csak a vár romjai és egy kiéheztetett hadsereg jutott.
Przemysl várának romjai századok múlva is hirdetni fogják az utókornak azt az örök igazságot, hogy a vár megvívhatatlanlansága nem a betonfalak vastagságától és az ágyúk számától függ, annak katonai értéket a védősereg lelke ad. A magyar honvédek és népfelkelők vitéz és önfeláldozó magatartása tette lehetővé a vár bevehetetlen voltát.