1. sz. melléklet.

Megemlékezés a szegedi honvédek multjáról és Damjanich Jánosról.

Ismertette: Nónay Dezső ny. tábornok, 1930. december 16-án, az ezred emléknapján.

Minden esztendő tavaszán beköszönt a kikelet s a harctéren elesett magyar honvédek piros vére, friss virágokat fakaszt a Lemberget és Przemyslt környező magaslatokon.
A volt szegedi 5. honvéd gy. ezd. emléknapján lelkünk visszaszáll a multba, a megszámlálhatatlan sírhantokhoz, ahol Nagymagyarországról alusszák örök álmukat, a hazáért hősi halált halt tiszti és legénységi bajtársaink.
Az ezred emlék-napján gondolataink a Kárpátok lábánál őrtálló, magyar honvédek és népfelkelők által hősileg védett Przemysl várába szállnak vissza.
16 esztendő mult el azóta, hogy a vár parancsnokának Kuzmanek Hermann gy. tábornoknak szándékát az ostromgyürü áttörését a szegedi honvédek valóra váltották, a bevehetetlennek tartott, megerősített „Paportenka” magaslatnak 1914. dec. 16-án rohammal történt bevételével.
5 zászlóaljból álló harccsoportom az áttöréssel megnyitotta a várból kivezető utat a kitörő csapatok előtt.
Przemysl körülzárásának egész ideje alatt, ez egyszer történt meg az orosz ostromgyűrűnek sikeres áttörése, amelynek jelentőségét Martsenkó orosz tábornok katonai író is elismerte.
Őfelsége I. Ferenc József, Magyarország Istenben megboldogult apostoli királya, a Paportenka magaslatnak rohammal történt bevételekor az 5. honv. gy. ezred által elfoglalt három orosz géppuska egyikét a „dicsőséges fegyvertény emlékére”, a szegedi 5. honv. gyalogezrednek adományozta.
A volt szegedi 5. honv. gy. ezred tisztjei és legénysége, ő felsége I. Ferencz József, Magyarország apostoli királyának Legfelsőbb elismerő megnyilatkozásában, jutalmazását látták a lembergi csatatereken és Przemysl védelmében a harc legválságosabb helyzeteiben is, a honvédség fényes hagyományaihoz híven tanusított vitéz és eredményteljes magatartásuknak. A szegedi honvédek jogos büszkeséggel tekinthetnek visszá haditeljesítményeikre, amelyek méltóvá tették nagy elődeikhez, a szabadságharc dicső honvédeihez.
Bármennyire lebilincselnek is a 16 esztendő előtt megvívott négy napos nehéz küzdelem dicsőséges fegyvertényei, az aggódó magyar lélekre sötét árnyként nehezedik a Trianoni béke parancs.
A szétszaggatott magyar föld gondterhes napjaiban, a magyar nemzet hősi korszakának emlékezetünkbe idézését időszerűnek tartom ma, amikor a természetes határaitól és fegyverzetétől megfosztott, életképtelenségig megcsonkított magyar földet, állig felfegyverzett szomszédok veszik körül.
Ezért jelszavunk legyen: „Emlékezésünk a multé, tekintetünk előre legyen irányitva!”, mert a magyar csonknak nem mankókra, hanem élő végtagokra van szüksége, hogy életképes legyen.
A magyar nemzet multja az egyéni önfeláldozás végnélküli magasztos példái által tűnik ki, amelyek a néplélekben élik örök életüket.
Ezer esztendős, küzdelemmel teljes fennállásunk mai sorsüldözött napjaiban, legyünk bizalommal a nemzet jövője iránt, merítsünk hitet és bizakodást nemzetünk ezer esztendős nagy multjából.
A magyar nemzet igazságtalan és létfeltételeit veszélyeztető megcsonkítottságában joggal hivatkozhat történeti multjára, mert a kereszténységet fenyegető török hódító hadjáratok alatt, mint az európai nyugati kultúra védbástyája vérzett el és mert az 1848–49-i szabadságharcban is, a veszélyben forgott haza és szentesített alkotmánya védelmében kellett fegyverhez nyúlnia.
Az alkotmányos élet helyreállításával, a nemzet és megkoronázott királya között létre jött összhang megnyitotta minden téren a haladásnak és a magyar fajban szunnyadó erők és képességek szabad kibontakozásának utját, amelyet betetőzött a nemzet hő vágyának teljesülése, a m. kir. honvédség felállítása. A magyar nemzet az újonnan felállított honvédségben, jogutódját látta a szabadságharc halhatatlanjainak, akik az ezer éves magyar égboltra, fénylő meteorként lángbetűkkel vésték be, hősi küzdelmeiknek sorozatát.
Az ezrednap évfordulóján emlékezzünk meg azokról az elődökről, akiknek önfeláldozó, hősi magatartása és izzó hazaszeretete, szent hagyományként él lelkünk mélyén.
A mult fényes hagyományainak erkölcs- és nemzetnevelő hatása arra késztet, hogy az ezred dicsőséges fegyvertényének emléknapján, megemlékezzem az ezred anyazászlóaljáról, a vörös sapkás szegedi 3. honvéd zászlóaljról és annak első parancsnokáról, Damjanich Jánosról, akinek multja a magyar nemzet történetének egyik legfényesebb lapját tölti ki, és akinek haditettei, a verhetetlenség dicsfényével övezték nevét.
Az alkotmánya védelmében fegyvert fogott magyar nemzetnek Damjanich János volt egyik legodaadóbb, leglelkesebb katonája és vezére, habár bölcsője felett, nem magyar anya fohásza szállt Égnek.
A vörös sapkás szegedi 3. honv. zászlóaljat Damjanich győzelemről győzelemre vezette; az ő átöröklött szelleme lelkesítette a világháború nagy csatáiban, az unokák ellentálhatatlan diadalmas szuronyrohamait.
Megkisérlem a szabadságharc eszményi alakját, Damjanich tábornokot, aki a honvéd névnek soha el nem múló dicsőséget szerzett, néhány vonással megvilágítani.
A szabadságharc kitörése századosi rendfokozatban érte őt Temesvárott. Damjanich százados nem palástolta el a magyar alkotmány kihirdetése felett érzett örömét; szabadelvű gondolkodása miatt Haynau, a temesvári katonai parancsnok által felelősségre vonatott, majd Olaszországba helyeztetett át, de a magyar kormány közbenjárására, a szegedi 3. önkéntes honvéd zászlóalj őrnagyává neveztetett ki.
Damjanichnak katonai hírnevét a szegedi 3. honvéd zászlóalj megszervezése és annak élén aratott diadalai a Bánátban, alapozták meg; a zászlóalj legvitézebbnek tartatott az összes között. Szenttamástól – Tomasovácig, minden ütközet Damjanichnak és zászlóaljának szerzett hírnevet; dicsőségteljes katonai pályája már az első csaták tüzében teljesen összeforrott zászlóaljával.
Damjanich a rettenthetetlen bátorság és vitézség mintaképe volt, aki hidegvérét a legnagyobb veszély közepette is megőrizte. A járkowáczi éjjeli rajtaütésnél (1848 dec. 15–16) csak is nagy lélekjelenléte és személyes hősi magatartása mentette meg a tüzérséget s a szétszórtan elhelyezett honvédeket.
Válságos helyzetben adott helyes intézkedései és személyes példaadása, biztosította minden ütközetében a sikert és győzelmet. Fényes katonai pályájának a járkowácz-i éjszaka volt kiinduló pontja.
A Bánátban megvívott dicsőséges harcai fokozatosan megszerezték Damjanichnak az ezredesi rendfokozatot 1848. november 25-én, majd 1849. január havában tábornokká neveztetett ki, 1848. december 20-tól számítandó ranggal.
1849. elején a Közép-Tiszához rendeltetett és átvette a 3. hadtest-parancsnokságot, amely hadtest az ő vezetése alatt mindenütt győzött s a csatákban a döntést, a Damjanich hadtestének megjelenése idézte elő, amelynél vitézebb és fegyelmezettebb egy sem volt.
Ennek a hadtestnek kötelékébe tartoztak, a vitézségükért akkor már nagy hírre szert tett 3. es 9. vörössapkás honvéd zászlóaljak.
Szolnok, Tápióbicske, Isaszeg, Vác, Nagysarló, a magyar szabadságharcnak és Damjanichnak dicsőségét hirdetik. Ezen csaták mindenikében döntő szerep jutott Damjanichnak.
1849. március 4-én alkonyatkor, Damjanich Cibakházánál az ott levő hídon kelt át haderejével a Tisza jobbpartjára és március 5-én reggel napkeltekor Szolnok előtt állott. A két üteggel megerősített Hannover huszároknak parancsot adott az osztrák jobbszárny megkerülésére, majd kardot rántva az előnyomulást elrendelte s a szegedi 3. honvéd zászlóaljnak odakiáltot ta: „Fiúk! emlékezzetek Járkowáczra.” A lelkesítő szavakra a 3. zászlóalj irányt vett az ellenséges tüzérségre. Az osztrák ágyúk első össztüze 52 embert döntött ki a sorokból; ám a zászlóalj öreg dobosa szemrebbenés nélkül verte a rohamjelet, a zászlóalj megrohanta az ágyúkat s mielőtt a második össztűz füstje eloszlott volna, az üteg a honvédek kezében volt parancsnokával együtt.
Szolnok utcáiban, ahová a honvédek betörtek, Damjanich a 3. zászlóalj honvédeivel találkozott, akik megéljenezték. Ekkor intézte kedvenc zászlóalja honvédeihez az emlékezetes szavakat: „Fiúk! Büszke vagyok reátok. A mai napon véghezvitt tettetek után megérdemelnétek, hogy egytől-egyig tisztekké nevezzelek ki benneteket, de hol lenne akkor az én 3. zászlóaljam!” Ezzel megfordult s elvágtatott a honvédek dörgő éljenzésétől kisérve.
A szolnoki csata után a kerület országgyülési képviselővé választotta Damjanichot, amit ő elfogadott, de arra kérte a küldöttséget, hogy „inkább engedje a csatába menni, mint országgyűlésre, mert jobban tud harcolni mint beszélni, s nagyobb élmény neki egy ütközet, mint a legszebb szónoklat.”
A szegedi 3. honvéd zászlóalj zászlója, a szolnoki dicsőséges fegyvertényért a 3. osztályú érdemrenddel díszíttetett fel. Ez a zászlóalj volt az első, amelynek zászlója érdemrenddel tüntettetett ki, jeléül annak, hogy mindnyájan megérdemelnék a 3. zászlóalj hősei a kitüntetést.
Kossuth március 16-án a díszben kivonult zászlóaljhoz lelkesítő beszédet intézett és elismerését fejezte ki szolnoki vitéz magatartásáért.
Tápióbicskénél 1849. április 4-én, a Jelasich által szorongatott Klapka segitségére sietett ágyúszóra Damjanich és fényes diadalra fordította a kedvezőtlen helyzetet. A szegedi 3. honvéd zászlóalj Földváry Károly őrnagy parancsnoksága alatt, a Tápió hidjának rohammal történt bevételével tüntette ki ekkor magát, s amikor április 8-án Kossuth Gödöllőn a Damjanich 3. hadtestét elvonultatta maga előtt, ezen szavakkal vette le kalapját a 3. zászlóalj előtt: „Ilyen zászlóalj méltó arra, hogy kalapot emeljek előtte.”
Április 10-ének reggelén, Damjanich kiadta a parancsot a Vác elleni előnyomulásra és a szakadó esőben odaszólt egykori zászlóalja legénységének: „Fiúk, bemegyünk Vácra?” mire a 3. zászlóalj honvédei azt válaszolták: „Be bizony, mert künn nagyon esik.” Erre Damjanich megigérte a legénységnek, hogy ha beveszik Vácot, úgy a városban szállásolja el őket. A zászlóalj a Gombás patak kőhidját védő vadászok ellen nyomult elő, s azt a Rákóczi hangjai mellett rohammal bevette.
Földváry Károly őrnagy ezen fegyvertényét az 1849. május 17-én megjelent hadügyminiszteri rendelet a II. osztályú katonai érdemrendjellel tüntette ki.
Meg kellett emlékeznem a szabadságharc e hősének váci fegyvertényéről, mert Földváry Károly méltó utóda volt a parancsnokságban nagy elődének.
Április 19-én Nagysarlónál Damjanich hadteste a középen működött. A község ellen irányitott 3. zászlóaljat rövid csatározás után Földváry rohamra vezényelte s a zászlóalj „Éljen a magyar” kiáltással betört a községbe és kemény szuronyharc után azt végleg birtokba vette.
Damjanich magatartására nézve Görgey István e csatára vonatkozó alábbi véleményét idézem: „Damjanich magasan kiemelkedik a nagysarlói csatában kötelességüket teljesített férfiak közül. Itt alkalma adódott önállóan kimutatni, mit tud és megmutatta, hogy nemcsak teljesen megbizható hadtestparancsnok, hanem hadvezérnek is bevált.”
Ennek a győzelemnek következménye lett Komárom későbbi felmentése, amelyben a 3. hadtest jelentékeny szerepet játszott.
Görgey Artur, Damjanichot hadügyminiszterré nevezte ki, hogy a honvédség szervezése kiváló kezekbe jusson. Elutazása előtti napon kikocsizott, a kocsi felborult, Damjanich bokában lábát törte, ez nagy csapás és mérhetetlen szerencsétlenség volt a hadsereg és a honvédelem ügyére.
Görgey Artur, a kormányhoz intézett jelentésében erre vonatkozólag azt is felemlíti, hogy „a hadseregnek minden egyes embere fájdalmasan érzi a nagy veszteséget és úgy hiszem azt a honnak minden hű fia hasonlóan érzendi, mert pótolhatatlan.” Görgey ezen jelentését Kossuth a hivatalos lapban közzétéve hozzátette: „Igenis, Damjanich tábornok balesetét a hazának minden hű fia velem együtt a legmélyebb bánattal fájlalja s osztozik azon meggyőződésemben, hogy e baleset országos csapás.”
Kossuth kijelentette, hogy Damjanich a „semper victrix” (mindig győző) nevet kiérdemelte. De legmélyebben gyászolták hős vezérük kidőltét az ő fiai, a vörössapkás szegedi 3. honvéd zászlóalj honvédei. A csaták tüzében megedzett kemény harcfiak szemét elborítá a fájdalom könnye, a lesujtó hír hallatára.
A béna hős eleinte Komáromban, majd Pesten a városligetben feküdt, később Aradra vitette magát, ahol a várparancsnokságot vette át.
A világosi katasztrófa után az osztrákok a vár feladására szólították fel, Damjanich azt üzente, hogy: „Nem alkudozik.” Midőn értesült a világosi fegyverletételről, a várat később Butturlin orosz tábornoknak adta át, aki őt az osztrákoknak kiszolgáltatta.
Egy tábornok bajtársa ekként jellemzi: „Rendkívüli bátorság, elhatározottság, a legnagyobb veszedelem közepette is bámulandó lelki nyugalom és lángoló hazafiasság valának jellemének főforrásai. Nálánál vitézebb, elszántabb, merészebb, kitartóbb és szerencsésebb katona egy sem volt a magyar hadseregben.”
Vitéz magatartásával és rövid lelkesítő beszédeivel rendkívül hatott honvédeire, akik rajongásig szerették. A rohamot a csata költészetének tartotta. Kossuthot bálványozta, és Görgeyt mint vezért nagyrabecsülte. Nagy csatalován, öles termetével és fekete körszakállával, a legendás hösők benyomását keltette. El lehetett róla mondani, hogy a legerősebb testben, a legerősebb lélek lakozott.
Damjanich tábornok a szegedi vörössapkás 3. honvéd zászlóalj volt első parancsnoka, a rettenthetetlen hős, az aradi vérmezőn a 8. bitófán lehelte ki hős lelkét 1849. október 6-án. Damjanichot lábtörése miatt parasztszekéren vitték a vesztőhelyre. Mindenik vértanú társa forró kézszorítással vett tőle búcsút. Ő már csak az utolsónak maradt Vécseytól búcsúzhatott el. A bitófa alatt az ellenség réme és honvédeinek bálványa, a lelkészhez fordulva mondotta: „Azt gondoltam, hogy én leszek az utolsó, aki a csatában mindig első voltam.” Utolsó szavai voltak: „Éljen a haza,” s a leghősiesebb magyar szív, megszünt dobogni.
Damjanich tábornok a nemzet martirja, a verhetetlen hős, ércnél maradandóbb betűkkel véste be minden időkre nevét, a magyar nemzet történetébe.

*   _*   *

Az ezred emléknapján megkíséreltem, a szegedi vörössapkás 3. honvéd zászlóalj legelső parancsnokát, Damjanich tábornokot történeti kútforrások alapján, mint katonát és hazafit jellemezni, ezt nem csupán a nagy katona és hazafi iránt érzett hála és kegyelet sugalta nekem, hanem gyermekéveim emlékei is. Amikor az alkotmányos idők első szellője eljutott a máramarosi bércek közé, a leglelkesebb honleány, a meleg szívű, gondos édesanya, a nemzet vértanúinak szent emlékét, kitörölhetetlenül bevéste a fogékony gyermeki lélekbe.
Ezer esztendő szakadatlan küzdelmeit átélte töretlenül a magyar nemzet és megtudta óvni földrajzi egységének épségét, de a belső egység hiányának áldozatul esett, egy dicsőségesen végigküzdött világháború után.
A magyar nemzet szörnyű megcsonkítottságában, merítsünk hitet és rendíthetetlen kitartást Damjanich tábornoknak, az ő babérkoszorúzott vörössapkás honvédeinek és azok unokáinak hősi tetteiből, a második évezred reánk váró megpróbáltatásaira, hogy a tövises és küzdésteljes útat, amely a legszentebb célhoz, az ezer éves magyar föld ősi határmesgyéihez vezet, a magyar nemzet történelmi múltjához méltóan, dicsőségesen tegye meg.