Brit politikus, 1902 és 1905 között miniszterelnök. 1874-től képviselő. Lord Salisbury (aki egyébként a nagybátyja volt) kormányaiban több fontos pozíciót is betöltött. 1892 és 1894 között az ellenzék vezére. A harmadik Salisbury-kabinetben egyre nagyobb befolyásra tett szert, 1902-ben ő lett a miniszterelnök. 1904-ben szerződést köt Franciaországgal (Entente Cordiale). 1905-ben lemondásra kényszerül, de 1911-ig a konzervatívok pártvezére marad. 1915-ben kerül újra reflektorfénybe: Asquith kormányában (Churchill utódaként) az admiralitás első lordja lesz. Az 1916 végén kibontakozó politikai krízis idején Lloyd George táborához csatlakozik, az ő kabinetjében lesz külügyminiszter, de nem tud túl sok befolyást gyakorolni a háborús politikára. 1917-ben viszont közreadja az ún. Balfour-nyilatkozatot, melyben a britek kinyilvánítják egy zsidó állam létrehozásának lehetőségét. 1918 szeptemberében elutasítja a Monarchia békejavaslatát. A háború után sürgeti a Magyar Tanácsköztársaság elleni intervenciót, valamint a román követelések teljesítését. A későbbiekben kétszer volt kormánytag, 1922-ben grófi rangot kapott.
