Osztrák császár és magyar király. Császárként 1848-ban lépett a trónra, és mindjárt uralkodása kezdetén a magyar szabadságharc leverésének nehéz feladatával kellett szembesülnie. Kezdeti politikáját merev, abszolutista államirányítás jellemezte, melyhez a német nyelvű területek feletti irányítás megszerzésének szándéka társult. Az 1859-ben Solferinónál elszenvedett vereség után mérséklődni kezedett az abszolutista irányítás, az 1866-ban Poroszországtól elszenvedett vereség következtében le kellett mondania nagy álmáról, a németség feletti vezető szerepről. Az 1867-es kiegyezés nyomán dualista államszerkezetűvé vált a Monarchia. Ebben az évben magyar királlyá is koronázták. A későbbiek során mereven elzárkózott a további engedmények adásától mind a magyarok, mind más népek részére (bár más kérdésekben gyakran engedékenyebbnek bizonyult), és külpolitikájában a Balkán felé fordult. Mivel hódítási törekvései ellentétesek voltak Oroszország érdekeivel, előbb Németországgal szövetkezett (1879), majd csatlakozott Olaszország is (1882). Ezen hatalmi törekvések és érdekellentétek vezettek fokozatosan a világháború kitöréséhez, melynek indoka a trónörökös, Ferenc Ferdinánd meggyilkolása volt. Halála után unokaöccsének fia, Károly került a trónra.
