Excellenciás Uram !

Szívből köszönöm barátságos, érdekes levelét.(1) Természetesen én is sziklaszilárdan meg vagyok győződve arról, hogy ennek az óriási küzdelemnek jó kimenetele lesz, és talán meghozza az emberiség számára az évszázadok óta óhajtott világbékét.

Kétségtelen, hogy ma az egész világnak legfontosabb érdeke a bolsevizmus leverése, mert kizárt dolog, hogy az emberiség nyugodt, békés élethez jusson, amíg ez a pestis nyugtalanítja a világot. Természetes, hogy lelkesedéssel kívánunk részt venni a döntő harcban, nem csupán hagyományos, hűséges fegyvertársi mivoltunk és sorsközösségünk folytán, hanem már csak önzésből is. Hogy páncélos hadtestünket most haza akartuk hozni, annak az az oka, hogy csak ez az egyetlen páncélos hadtestünk van, és ezt is nagy megerőltetéssel, az adócsavar szinte megengedhetetlen mértékű megszorításával hoztuk létre; a hadtest meglehetősen szét van verve, tehát a tél folyamán kell újból harcképes állapotba hozni. Ennek ellenére, természetesen, mint már említettem, szilárd elhatározásunk, hogy részt veszünk a további harcban.

Ki kell azonban jelentenem, hogy a rendelkezésre bocsátható erők méretezésében a következő szempontokra kell tekintettel lennem.

Tőlünk délre a Balkán, melyen a német Wehrmacht győzelmes csapatai talán túl gyorsan haladtak át, ma is tele van bizonytalansággal és forrongással.

Görögországban az élelmezési és egyéb nehézségekkel küszködő lakosság rendkívül elégedetlen.

Szerbiában még mindig fegyveres katonai erők állnak az angolszász-bolsevista szövetség szolgálatában, és ezeket a katonai erőket az egész fanatizált lakosság segíti, beleértve a nőket és gyerekeket is. A harcok nemrégiben a Bánátból magyar területre is átnyúltak, és véres áldozatokat követeltek.

Horvátország lakosságának túlnyomó része idegenül, sőt ellenségesen áll szemben a gyökértelen Usztasa-uralommal, és csak az alkalomra vár, hogy lerázhassa ezt a rendszert. A bolsevik ideológia nemcsak a horvátországi szerbek között, akiknek minden okuk megvan arra, hogy gyűlöljék a jelenlegi horvát uralmat, hanem a horvát lakosság köreiben is szélesebben és mélyebben terjedt el, mint ahogyan azt általában feltételezik. Nem szabad elfelejteni, hogy a pánszláv gondolat már a múlt század elején erős visszhangra talált Horvátországban, és hogy a horvátok jelentős része azóta is ebben az ideológiában él, és a szovjetek győzelmében reménykedik, illetve a szlávság s ezen belül a horvátság megfelelő helyzetét egy angolszász-szovjet győzelemtől reméli.

Ami Romániát illeti, ismeretes, hogy ez az állam az 1914-es háború kitörése előtt a Német Birodalommal és az Osztrák-Magyar Monarchiával katonai szövetségben volt, és ennek értelmében kötelessége lett volna, hogy a központi hatalmak oldalára álljon. Ehelyett Románia, szerződéses kötelezettségét megszegve, a monarchia és a Német Birodalom ellen fordult, és jutalmul 1918-ban olyan területeket kapott, melyek megszerzéséről a románok még csak nem is álmodhattak. Az ily módon rendkívüli mértékben megnövekedett Románia húsz éven keresztül az antanthatalmak minden támogatását élvezte, ami nemcsak anyagi segítségben, hanem a román hadsereg felszerelésében is megnyilvánult.

Mindezek ismert dolgok, s csak azért hivatkozom itt rájuk, mert pszichológiailag teljesen érthetővé teszik, hogy Románia közéletének úgyszólván valamennyi tényezője, az 1918-ban érdemtelenül szerzett terület és a húsz év alatt élvezett előnyös politikai helyzet emlékének hatására ma is az angolszász oldalon áll, és annak győzelmét várja és reméli. Lehetséges, hogy vannak kivételek, akik józan megfontolásból vagy opportunizmusból ma másként gondolkodnak. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a román vezető rétegek és a középosztály túlnyomó része képtelen megérteni, hogy Európa sorsa ma a német fegyverek győzelmétől függ. Míg a felső és középrétegek még ma is Anglia és Amerika felé tekintenek, addig az alsó társadalmi rétegek, a munkásság, a proletariátus, sőt még a mezőgazdasági lakosság egy része is a bolsevik szellemtől van megfertőzve.

Mindez talán pillanatnyilag nem jut ilyen világosan kifejezésre. Ezért excellenciád talán azt fogja válaszolni, hogy az a kép, amelyet a fentiekben vázoltam, túlságosan sötét. Mindazonáltal meg vagyok győződve arról, hogy nem tévedek. Mi, akik évszázadok óta élünk együtt a balkáni népekkel, jobban ismerjük e népek lelkivilágát, és azokat az erőket, amelyek mozgatják őket. Akkoriban is, amikor Göring birodalmi marsall ismételten Belgrádba utazott, hogy a szerbeket megnyerje egy európai együttműködés gondolata számára, újból és újból megmondottam, hogy ez a szándék, az átmenetileg kedvező előjelek ellenére, nem fog sikerrel járni, és a szerbek végül mégis felfedik majd igazi arcukat. Az elmúlt március eseményei igazolták e feltevés helyességét.

A népem sorsáért viselt felelősség súlya alatt mindig tekintettel kell lennem a legrosszabb eshetőségekre is,még akkor is, ha bízom abban, hogy ezek az eshetőségek nem következnek be. Minthogy azonban a rám bízott nép sorsa forog kockán, nem tehetem, hogy ne számoljak azzal az esettel is, hogy az angolszász erőknek sikerülhetne esetleg a Balkánon vagy Törökországon át olyan helyzetet teremteni a maguk számára, amely egy csapásra felszabadíthatná a balkáni népekben szunnyadó gyűlöletérzéseket és reménységeket, és ezeket a népeket – görögöket, szerbeket, románokat és horvátokat egyaránt – egy csapásra ismét nyíltan az angolszász-bolsevista szövetség oldalára állítaná.

Bulgáriával a legjobb baráti kapcsolatban állunk. Kormányában feltétel nélkül megbízunk. Mégis úgy vélem, hogy amennyiben az angolszász-bolsevista erők időleges fölénye bekövetkezne, még a bolgár nép sem maradna azon a vonalon, amelyet kormánya eddig követett, hanem a hagyományosan oroszbarát és részben kommunista érzületű népből feltörő erők elsöpörnék a királyt és a kormányt, és olyan rendszert hoznának létre, amely bizonyára csatlakozna a többi balkáni ország mozgalmához. Nem szabad elfelejteni, hogy az egész Balkán óhitű, túlnyomórészt szláv óhitű, s mint ilyen, nemzeti ideáljainak megvalósítását mindig az oroszoktól várta, és hite szerint, a múltban is az oroszoktól kapta meg.

Egészen nyíltan megmondom, hogy meggyőződésem szerint még Szlovákia sem vonná ki magát egy délszláv felkelés hatása és következményei alól. Szlovákia mai kormánya megérti a jelenlegi helyzetet, és úgy látszik, tudatában van annak a felelősségnek, melyet viselnie kell. De a szlovákság nagy része még ma is ott keresi és reméli üdvösségét, amit „benesi ideológiának” lehet nevezni. Szlovákiában is (hiszen a pánszláv mozgalom Ján Kollár irodalmi tevékenysége következtében itt jött létre, és ez a mozgalom innen terjedt szét) sokan vannak, akik ma legfeljebb titkolják a szlávság (ami jelenleg majdnem azonos a bolsevizmussal) iránti mély rokonszenvüket. Az angolszász-bolsevik erők időleges sikere a Balkánon, tehát Szlovákiában is bizonyára erős visszhangra találna.

Mi, magyarok, úgyszólván nyitott kapuval élünk a Balkán felé, olyan népekkel körülvéve, amelyeknek gyűlölete elsősorban ellenünk irányul. Ez a gyűlölet ma is nyíltan kifejezésre jut. Ennek oka főképpen az, hogy nem szívesen nélkülözik Magyarország értékes területeit, amelyeket Párizsban nekik ajándékoztak. A románok, horvátok és szlovákok szövetségének és együttműködésének alakjában második kisantantot látunk magunk körül kialakulni, amely nem is igyekszik titkolni ellenséges szándékait. A fő súlyt azonban nem is annyira erre az ellenünk irányuló ellenségességre helyezem, mert a valódi veszély, melynek lehetűségét sajnos nem zárhatjuk ki teljesen, a délszlávok és a velük húsz év alatt érdekeikben és érzelmeikben összehangolt románok nyílt állásfoglalása, amely a Németország által tervezett új rend, vagyis maga a Német Birodalom ellen irányulna.

Meggyőződésem szerint vétkes könnyelműség lenne, ha ezzel a veszéllyel nem számolnánk, bármilyen távoli és csekély is legyen a lehetősége, és nem készülnénk fel rá. Magyarország az első ország, amelynek ezzel a veszéllyel szemben helyt kell állnia. Saját érdekünkben és Németország érdekében fel kell készülnünk erre a veszélyre, és erőink egy részét készen kell tartanunk, hogy a veszély első pillanatától helyt állhassunk. Olyan sok oldalról és olyan nehezen védhető határokon át érhet támadás bennünket, hogy helyzetünk, ha ez az eset bekövetkezne, amúgy is rendkívül nehéz lenne. Ha tehát nem készülnénk fel előre erre az eshetőségre és nem tartanánk készenlétben erőink egy részét, akkor – ismerve a balkáni népek vérszomjas kegyetlenségét – olyan végzetes szerencsétlenség érhetné a magyar népet, amelyet később a helyzet semmilyen megváltoztatása nem tehetne meg nem történtté.

E veszély lehetőségére nemcsak azért kell felkészülnünk, mert bekövetkezése nem zárható ki, hanem azért is, mert e veszély tudata mélyen él a magyar nép és különösen a határmenti lakosság lelkében. Érthető, hogy ez így van, ha figyelembe vesszük, hogy a tiszta magyar lakosságú Székelyföldet – amely egyelőre még csak közvetlen vasúti vonallal sincs összekötve az ország többi területével – három oldalról, keleten, délen és nyugaton Románia veszi körül, és a határon túlról szinte nap mint nap fenyegető üzenetek hangzanak át, fogadkozások, hogy az első alkalommal bosszút állnak a magyarságon. Ezek a fenyegetések természetszerűen nyugtalanítják a magyar közvéleményt, amelyben csak akkor tarthatjuk fenn a szükséges bizalmat, ha népünk tudja, hogy minden alattomos támadás veszélyét előre elhárítjuk, és a lakosságot megvédjük az ilyen támadások ellen.

Egy létéért aggódó lakosság körében könnyen lehet nyugtalanságot létrehozni, és ilyen hangulatban semmiképpen nem várható a lakosságtól, hogy munkáját az egyének erejének végső megfeszítésével a termelés szolgálatába állítsa. Ez a szempont is lényeges, hiszen a közös ügynek termelésünk jelentős részének átadásával is segítségére vagyunk. Minthogy nincsenek hadifoglyaink vagy idegen munkásaink, s Németországnak és Olaszországnak is érdeke, hogy földjeink meg legyenek művelve és a termést károsodás nélkül betakarítsuk, nem küldhetünk mindenkit a frontra, csak annyit, amennyit lehetséges.

Az a meggyőződés vezet bennünket, hogy mi itt ezen a helyen, Magyarországon teljesíthetjük a legnagyobb szolgálatot Németországnak.

Amikor 1919-ben az egész világ, Ausztriát is beleértve, Németország ellen lépett fel, és nem volt konjunktúrája, mint ma, a németbarátságnak, Magyarország volt az egyetlen ország, amely nyíltan és hangosan a régi hű bajtársiassággal állt Németország oldalára. Semmi sem áll tőlem távolabb, mint az, hogy mindezt azért említeném, mintha hálát vagy támogatást remélhetnék érte, csak alá kívántam húzni, hogy ez a mi valódi, megbízható beállítottságunk Németország mellett; mert ha a Balkán nyíltan a bolsevizmus mellé állna, megint egyedül Magyarország maradna meg, mint a rend tényezője.

Bocsásson meg, excellenciás uram, hogy ez egyszer ilyen hosszasan és bizalmasan öntöttem ki szívemet ön előtt, de mindez talán könnyebben mondható el írásban. Silány és szűkös felszerelésű csapatok természetesen hátrányban vannak egy korszerűen és masszívan felszerelt ellenséggel szemben; ezen a jó harci szellem sem tud változtatni. Elengedhetetlenül szükséges tehát, hogy a csapatokat ellássuk a szükséges fegyverekkel, mégpedig azonnal, ha a felvonulást még a hóolvadás előtt be kell fejezni.

Mint mondottam, hűségesen és megbízhatóan állunk a Német Birodalom mellett, amellyel évszázadok óta a hű barátság és ragaszkodás eltéphetetlen kapcsai fűznek össze, és lelkesedéssel veszünk részt a tavaszi offenzívában, amennyire csak a felfegyverkezés, a mezőgazdaság és a bennünket körülvevő ellenség ezt lehetővé teszi. A részleteket a katonai vezetők fogják megbeszélni.

Nagyon örültem a birodalmi külügyminiszter(2)> látogatásának, aki első ízben volt Magyarországon.(3) Remélem, hogy jól érezte magát, és hogy jót tett neki a néhány napos idegkikapcsolódás lehetősége, annyi megerőltető munka után. Remélem azt is, hogy azt a benyomást vitte magával haza, hogy magyar földön mindenütt a hagyományos meleg barátság légköre vette körül.

(1) Hitler itt említett levele nem ismert.
(2) Joachim von Ribbentrop
(3) A látogatásra 1942. január 6. és 10. között került sor.

Forrás: Horthy Miklós titkos iratai, 313-318. p.