CímlapA „Majdanek-jelentés” szövegét 1944-ben a moszkvai Idegennyelvű Irodalmi Kiadó jelentette meg magyarul. Az alábbi szöveg ezen kiadás alapján készült, azon sem helyesírási, sem stiláris változtatást nem eszközöltünk.
1. rész [2. rész]
A németek Lublin városában elkövetett gaztetteinek kivizsgálására alakult Lengyel-Szovjet Rendkívüli Bizottság, amelyben Lengyelországot A. Witos, a Lengyel Nemzeti Felszabadítás Bizottságának alelnöke (a Bizottság elnöke), Kruszynski, a lublini katholikus székesegyház prelátusa, dr. Sommerstein, a Lengyel Felszabadítás Bizottságának tagja, Christians ügyvéd, a lublini Vörös Kereszt elnöke, Bialkovski, a lublini Katholikus Egyetem tanára, Poplavski, a lublini egyetem tanára, Balcezsak, a lublini fellebbviteli bíróság ügyésze, Scsepanszki, a lublini kerületi bíróság elnöke; a Szovjetuniót Kudrjavcev D. I. (a Bizottság alelnöke), Prozorovski V. I. egyetemi tanár, Grascsenkov N. I., egyetemi tanár képviselték – vizsgálatot folytatott a Lublinban elkövetett gaztettek ügyében.
A hitleristák Lengyelország területén: Lublinban, Demblinben(1), Oszventimben (2), Helmben(3), Szabiburban(4), Biala-Podljaszkában(5), Treblinkában és más helyeken internáló táborok szélesen elágazó hálózatát hozták létre.
Európa megszállott országaiból – Franciaországból, Belgiumból, Hollandiából, Olaszországból, Csehszlovákiából, Jugoszláviából, Görögországból, Dániából, Norvégiából és más államokból az emberek százezreit hurcolták ezekbe a táborokba, hogy elpusztítsák őket.
A német fasiszta bandita-kormány ezekben a táborokban olyan rendszert vezetett be, amelynek segítségével tömegesen irtotta a megszállott európai országok lakosságának a német fasiszták számára nem kívánatos csoportjait, mindenekelőtt az értelmiséget, szovjet és lengyel hadifoglyokat, valamint a zsidókat.
Mindaz, ami itt a németek lublini gaztetteinek kivizsgálására alakult Bizottság szeme elé tárult, bestialitás és barbárság tekintetében jóval felülmulja a német fasiszta leigázók egyéb, a nemzetközi közvélemény előtt már ismeretes borzalmas bűncselekményeit.
A német fasiszta hóhérok a lublini Majdanekben roppant méretű halálüzemet létesítettek. A németek ezt az intézményt „Vernichtungslager”-nek, azaz az emberirtás táborának nevezték.
A táborban szolgálatot teljesített és utóbb hadifogságba került németek a következőket vallották:
Scholen Theodor, SS-Rottenführer: „Ezt a tábort azért nevezték az «emberirtás táborának» – «Vernichtungslager»-nek, mivel óriási számban pusztították benne az embereket”.
Stalbe Heinz, a Kampfpolizei tagja: „E tábor legfőbb célja az volt, hogy minél több embert pusztítsanak el benne. Ezért nevezték «Vernichtungslager»-nek, azaz az «emberirtás táborának»”
A „Majdanek”-tábor Lublin városától két kilométernyire fekszik és 270 hektárnyi területet foglal el. Építését 1940 végén kezdték meg.
1943 elején a tábor hat mezőnyén befejezték az építkezés munkáját. Minden mezőnyön 24, összesen 144 barak volt (nem számítva a raktárakul, műhelyekül és egyéb célokra szolgáló épületeket). Minden barakban 300, sőt ennél is több ember számára volt hely. A tábort kettős drótsövénnyel vették körül. Ezenkívül mind a hat mezőnyt a tábor belterületén drótakadályok egész rendszerével választották el egymástól. Minden mezőny bejáratánál külön őrszoba volt. A drótsövénybe magasfeszültségű áramot vezettek. A táborban mindenfelé magas emelvények állottak, amelyeken állandóan géppuskával felszerelt őrök teljesítettek szolgálatot. A tábor az SS-csapatok erős őrizete alatt állott. Ezenkívül kétszáz német juhászkutyát tartottak itt, amely a tábor-őrség igen fontos alkotóeleme volt, továbbá a kisegítő rendőrség, az úgynevezett Kampfpolizei, amelynek tagjait rovottmultú elemekből toborozták.
A táborban egyidejüleg 25-40.000 foglyot lehetett elhelyezni. Volt időszak, amikor a tábornak mintegy 45.000 foglya volt.
A tábor foglyainak száma változott. A tábor lakóit módszeresen puszították, helyükbe új fogolyszállítmányok érkeztek, úgy hogy a tábor az idekerült emberek túlnyomó többsége számára csupán átmeneti állomás volt a halálba vezető úton.
A tábor foglyai közt voltak az egykori lengyel hadsereg hadifogoly katonái és tisztjei, akik még 1939-ben kerültek hadifogságba, szovjethadifoglyok, továbbá Lengyelország, Franciaország, Belgium, Olaszország, Hollandia, Csehszlovákia, Görögország, Jugoszlávia, Dánia, Norvégia, és más államok polgárai.
Ez megállapítást nyert:
a) a különböző európai országokból származó és a táborban elpusztult polgároknak a tábor területén megtalált nagyszámú útlevele és egyéb személyi okmánya alapján.
Igy például megtalálták Gorjunova Mária Timofejevna, Mazurkevics Nikoláj Francevics és más szovjetpolgárok útleveleit, Siedlecki Czeslav, Soniczny Wladislaw, Jankievicz Stanislaw és más lengyel állampolgárok, Labrouge Gabriel, Moltagne Emile, Roi Luciene, Chirol Auguste, Prinson Andrée és más francia állampolgárok, Hluce Josef, Feldinger Rudolf és más csehszlovák állampolgárok, Moule Gustáv, Music Guiseppe, Tinozi Pio és más olasz állampolgárok, Van der Palm Berthus, Van der Irimi Andertinus, Jansen Petrue és más holland állampolgárok, Stepanovic Stepan, Zunic Rano és más jugoszláv állampolgárok, Bazeo Leon, Van-Hausran Theophil és más belga állampolgárok, Zurene Ean és más görög állampolgárok, valamint más nemzetiségű személyek okmányait;
b) az úgynevezett „tábori kórházban” meghalt, – a valóságban meggyilkolt – személyekről vezetett könyv alapján, amely jelentékeny számú, különböző nemzetiségű elhalálozott személyi adatait tartalmazza. Csupán 1944 márciusában 1654 fogoly halt meg itt. Ezek közül 615 orosz, 247 lengyel, 108 francia, 74 jugoszláv volt, a többi pedig más nyugateurópai országok nemzeteinek tagjai sorából került ki;
c) számos tanu vallomása alapján. Ezeket a vallomásokat a tábor volt foglyai tették, valamint hadifogságba került németek, akik előzőleg a táborban teljesítettek szolgálatot, továbbá, a tábor volt foglyai: a francia Le-du Corentin, a cseh Tomasek, a holland Benen és mások.
A táborban elpusztított foglyok száma szüntelenül növekedett a szovjet hadifoglyok, valamint a megszállott európai országok lakosságának idehurcolt különböző csoportjai, a lakosság különböző rétegeihez tartozó személyek révén, – akiket a Gestapo a Lengyelországban és más európai országokban módszeresen rendezett razziák és házkutatások során az uccákon, pályaudvarokon és magánházakban fogott el, – továbbá a zsidók révén, akiket a Gestapo által Lengyelországban és különböző nyugateurópai országokban létesített gettókból hurcoltak ide.
A foglyok között volt sok nő, gyermek és aggastyán. A letartóztatottak között egész családok is voltak. Különböző korú gyermekeket tartottak itt fogva, volt köztük sok csecsemő is.
Ilyenképpen a tábor különböző európai népek tömegirtásának színhelye volt.
A haláltáborban bevezetett rendszer a foglyok tömeges kiirtásának célját szolgálta.
A letartóztatottakat állandóan éheztették. Naponta egyszer pörkölt répából készült kávét, naponta kétszer fűből főzött levest, továbbá 18-27 deka felerészben fűrészporból vagy vadgesztenyelisztből sütött kenyeret kaptak. Ez volt a letartóztatottak szokásos fejadagja, amely teljes legyengüléshez, a tüdővész és más betegségek széleskörű elharapózásához és a letartóztatottak tömeges pusztulásához vezetett. A letartóztatottakat a legkisebb „vétségért” is azzal büntették, hogy még e szűkös táplálékot is több napra megvonták tőlük, ami lényegében éhhalált jelentett.
A cseh nemzetiségű Tomasek, a tábor volt foglya, a bizottság ülésén a következőket mondotta:
„Az embereket állandóan éheztették, a foglyok nagy tömege az éhség következtében teljesen kimerült és végelgyengülés következtében elpusztult. A foglyok döglött macskák és kutyák husát ették. A letartóztatottak nagy része bőrrel bevont élő csontváz benyomását keltette, vagy az éhség következtében természetellenesen felpuffadt.”
A tábor egy másik foglya, Reznik, a lengyel hadsereg káplárja, a következő vallomást tette:
„Láttam, hogy az orosz hadifoglyok, akiknek úgyszólván semmiféle táplálékot nem adtak, teljesen elgyengültek, felpuffadtak, úgy hogy még beszélni sem voltak képesek. Ezek az emberek tömegesen pusztultak el.”
A táborban az éheztetés az emberirtás általános rendszerének egyik fontos tényezője volt.
A munkanap hajnali négy órakor kezdődött. A németek berontottak a barakokba és korbáccsal keltették fel a priccseken alvó foglyokat. Megkezdődött a névsorolvasás, amelynél valamennyi fogolynak jelen kellett lennie, az egészségeseknek és a betegeknek egyaránt; azokat, akik éjjel meghaltak, szomszédaik priccseikkel együtt vitték ki a térségre, ahol a névsorolvasás végbement. A névsorolvasás két óra hosszat, sőt ennél is tovább tartott. Névsorolvasás közben a foglyokat ütlegelték és más módon gyötörték. Ha egy-egy letartóztatott elvesztette eszméletét és névsorolvasásnál nem szólalt meg, a halottak listájára iktatták és azután botütésekkel végeztek vele.
A letartóztatottakat reggel hat órakor vitték munkára. A munka rendkívül nehéz és kimerítő volt. A foglyokat munka közben súlyosan bántalmazták, gyalázták és gyakran meg is ölték. A letartóztatottak csoportjai, amelyek 11 órakor visszatértek, hogy elfogyasszák úgynevezett ebédjüket, magukkal hozták a megvert, nyomorékká tett embereket és a meggyilkoltak hulláit.
A letartóztatottak esti ellenőrzése során a szolgálatot teljesítő SS-legény felolvasta azoknak a foglyoknak a névsorát, akik „rosszul” dolgoztak. Ezeket külön e célra készült padokra fektették s korbáccsal, bottal, ostorral ütlegelték. 25 vagy ennél több ütleget kaptak. Az embereket gyakran halálra verték.
Zelent, a varsói egyetem magántanára, akit szintén a táborban tartottak, a következőket mondotta:
„Egyik ismerősöm, Nosek radomi ügyvéd, száz ütleget kapott, aminek következtében három nappal később meghalt.”
A német fasiszták a tábor foglyai közt lévő intellektuelekkel és ismert személyiségekkel szemben különösen raffinált kínzásokat alkalmaztak. A németek a 72 esztendős Michailoviczot, a gyermekgyógyászat egyik kíváló egyetemi tanárát, a 60 esztendős Pomirowskit, a varsói műegyetem tanárát, a 75 esztendős Wasowiczot, Lengyelország legfelsőbb bíróságának tagját és sok más személyt a legnehezebb munkára kényszerítették és minden módon gyötörték.
A lengyel nemzetiségű Tadeusz Budzyn, okleveles vegyész, a tábor volt foglya, a következőket vallotta:
„A németek a Görögországból idehurcolt egyetemi tanárok, orvosok, mérnökök és más szakemberek nagy csoportját, mintegy 1200 embert, erejüket meghaladó munkára kényszerítették, rendkívül súlyos köveket hordattak velük. Az SS-legények halálra verték a nehéz munkától kimerült és összeesett tudósokat. Az éheztetés módszerével, a végsőkig kimerítő munka, az ütlegek és gyilkosságok révén a görög tudósok egész csoportjával öt héten belül végeztek.”
A gyötrés és kínzás módszerei rendkívül változatosak voltak. E módszerek között voltak úgynevezett „tréfás” jellegűek is. Az ilyen „tréfák” igen gyakran a letartóztatottak pusztulásával végződtek. Ezek közé sorolhatjuk a színleges agyonlövést, – amelynek során deszkával, vagy valamely más tompa tárggyal rettenetes erejű ütést mértek az áldozat fejére, – a tábor medencéjébe történt színleges vízbefullasztást, amely gyakran az áldozat tényleges vízbefúlásával fejeződött be.
A táborban a német hóhérok között egyes kínzó és gyilkoló módszerek specialistái voltak. Volt, aki úgy gyilkolta az embereket, hogy bottal tarkójukra sujtott, voltak, akik csizmával áldozatuk hasába vagy lágyékába rúgtak és így tovább.
Az SS-gyilkosok a fürdőből kis csatornába kifolyó szennyes vízbe fullasztották áldozataikat: az áldozat fejét a szennyes víz alá dugták. Az SS-legény csizmájával addig tartotta víz alatt a szerencsétlen ember fejét, amíg áldozata el nem pusztult.
A német fasiszta SS-legények kedvelt kínzó módszereinek egyike az volt, hogy a letartóztatottat hátraláncolt kezekkel kikötötték. A francia Le-du Corentin, aki ilyen büntetésben részesült, elmondotta, hogy a kikötött fogoly hamarosan elvesztette eszméletét. Ekkor kiszabadították helyzetéből és amikor eszmélete visszatért, újra kikötötték. Ezt igen sokszor ismételték meg.
A német banditák a legkisebb vétségért, különösen szökési tervvel kapcsolatos gyanu felmerülése esetén, felakasztották a tábor foglyait. Minden mezőny közepén cölöp állott, amelyen két méter magasságban kampó feketéllett. Erre a kampóra akasztották az embereket.
„Barakomból láttam – mondotta a tanuképpen kihallgatott Domasev szovjet hadifogoly, a tábor volt foglya –, hogy a mezőny közepén álló cölöpre embereket akasztottak.”
Az első és második mezőny között, a mosóda mellett, külön barak állott. Itt a mennyezet gerendáira egész csoportokban akasztották fel az embereket.
Ugyanilyen kínzásban és gyötrelmekben részesítették a táborba zárt nőket is: velük szemben is ugyanolyan ellenőrzési módszereket alkalmaztak, őket is erejüket meghaladó munkára kényszerítették, ütlegelték és gyötörték. Az SS-nők közül különös kegyetlenségükkel tűntek ki: Erich főfelügyelőnő, Braunstein, Dewid Anni, Weber, Knoblick, Ellert és Redli felügyelőnők.
A bizottság számos bizonyíték alapján megállapította, hogy a német hóhérok a táborban példátlan módon kegyetlenkedtek.
Stalbe Heinz, a német Kampfpolizei tagja, a bizottság teljes ülésén kijelentette, hogy szemtanuja volt, amikor Mussfeld Oberscharführer, a krematórium főnöke, egy lengyel nőt kezén-lábán összekötözött és elevenen a hamvasztókemencébe vetett.
Jelinszki és Olech tanuk, akik a táborban dolgoztak, szintén elmondották, hogy a krematórium kemencéiben elevenen égettek el embereket. „Egy gyermeket letéptek anyja melléről és az asszony szemeláttára a barak falához vágták, úgy hogy a csecsemő elpusztult” – mondotta Atrochov tanu. „Magam láttam – mondotta Baran Edward tanu, – hogy az anyáktól elragadták apró gyermekeiket és az asszonyok szemeláttára meggyilkolták őket: az SS-legények az apróságok egyik lábát kezükbe vették, a másikra ráléptek és ilymódon kettészakították a gyermeket.”
Példátlan szadizmusával tünt ki Tumann SS-Obersturmführer, a tábor parancsnokának helyettese. Hosszú sorban letérdeltette a letartóztatottak egy csoportját s fejre mért botütésekkel gyilkolta az embereket, juhászkutyákat úszított a foglyokra; Tumann a lehető legtevékenyebb és legaktívabb módon vett részt a rabok kivégzésében és meggyilkolásában.
Ilyenképpen a németek az éheztetést, a rabok erejét meghaladó munkát, a kínzást, a verést és a gyilkosságokat, amiket hallatlan szadizmussal hajtottak végre, a foglyok tömeges kiirtásának szolgálatába állították.
Az európai országok, köztük Lengyelország éa a Szovjetunió, megszállott területe polgári lakosságának tömegirtása Hitler-Németország egyik politikai célkitűzése volt. Ez összefüggött a németek ama tervével, amelynek alapján a szláv népek vezető és aktív részének leigázására és megsemmisítésére törekedtek.
A német fasiszta kormányzóklikk azért teremtette meg az európai népek tömeges kiirtására szolgáló táborokat a leigázott Lengyelország területén, mivel e gaztetteit minden módon álcázni és titkolni akarta. Minden ilyen tábor, köztük a majdaneki haláltábor, az európai lakosság tömegirtásának színhelye volt. Hitler-Németország számára nem kívánatos óriási néptömeg kiirtásának egyik módszere az emberek tömeges agyonlövetése volt. A németek ezt a módszerüket a lublini haláltáborban is nagy mértékben alkalmazták.
E tábor véres története szovjet hadifoglyok tömeges agyonlövetésével kezdődik. Ezt a tömeges agyonlövést az SS-legények 1941 novemberében és decemberében hajtották végre. A szovjet hadifoglyok egy több mint 2000 főnyi csoportjából mindössze 80 ember maradt életben. A többit agyonlőtték vagy halálra kínozták.
1942 januárja és áprilisa között a szovjet hadifoglyok újabb csoportjait hozták a táborba. Ezeket a hadifoglyokat agyonlőtték.
A lengyel nemzetiségű Niedzialek Jan, aki felfogadott kocsisként a táborban dolgozott, tanuvallomása során ezeket mondotta:
„A németek 1942 telén mintegy 5000 orosz hadifoglyot a következő módon pusztítottak el: az embereket tehergépkocsikon a barakokból az egykori kőbánya üregeihez vitték és ezekben az üregekben agyonlőtték.”
Az egykori lengyel hadsereg katonáit és tisztjeit, akiket még 1939-ben ejtettek foglyul és akiket Németország különböző táboraiban tartottak fogva, már 1940-ben a lublini Lipova-uccán levő táborban gyüjtötték össze, ahonnan hamarosan csoportonként a „majdaneki emberirtó táborba” szállították őket, ahol rájuk is hasonló sors várt: módszeresen gyötörték, gyilkolták, tömegesen agyonlőtték, felakasztották vagy más módon pusztították el őket.
Reznik tanu többek között ezeket mondotta:
„1941 januárjában körülbelül 4000 zsidó hadifoglyot bevagoníroztak és keletre szállítottak... Lublinba hoztak, itt kiszállítottak a vonatból és az SS-legényeknek adtak át bennünket. Körülbelül 1942 szeptemberében vagy októberében a németek elhatározták, hogy a Lipova-ucca 7. szám alatt lévő táborban csak az üzemi szakképzettséggel rendelkező és a városban szükséges embereket hagyják meg, a többit, köztük engem is, a majdaneki táborba vittek. Akkor már valamennyien jól tudtuk, hogy a majdaneki táborba való átszállítás halált jelent.”
A 4000 hadifogolyból álló csoport tagjai közül csak néhány ember maradt életben. Ezek a tábor területén kívüli munkahelyükről megszöktek.
1943 nyarán 300 szovjettisztet, köztük két ezredest és négy őrnagyot hoztak a majdaneki táborba. Valamennyi többi tiszt, kapitány és főhadnagy volt. Mindezeket a tiszteket a táborban agyonlőtték.
Az egész 1942-es év folyamán tömegesen lőtték agyon mind a tábor foglyait, mind a kívülről behozott polgári személyeket.
A lengyel nemzetiségű Grabik Tadeusz a Lublintól 8 kilométernyire fekvő Krempec község lakosa, szemtanuja volt, amint SS-legények egy nap 88 tehergépkocsin különböző nemzetiségű és különböző életkorú embereket – férfiakat, nőket és gyermekeket – Krempecbe szállítottak. Az embereket a krempeci erdőben leszállították a gépkocsikról, elvették holmijukat és értéktárgyaikat, majd előre megásott gödröknél agyonlőtték őket. A németek 1942-ben rendszeresen folytatták a krempeci erdőben a tömeges agyonlövést.
1942 tavaszán egyszerre 6000 embert hoztak a táborba. Ezeket két napon belül agyonlőtték.
1943 november 3-án 18.400 embert lőttek agyon a táborban. Ezek közül 8400 a tábor foglya volt, 10.000 embert pedig a városból és más táborokból hurcoltak ide. A tömeges agyonlövetés előtt három nappal a tábor területén, a krematórium mögött, hatalmas gödröket ástak. Az agyonlövetés reggel kezdődött és késő este ért véget. Az SS-legények ötvenes és százas csoportokban a gödrökhöz vezették a meztelenre vetkőztetett embereket, akiket arccal a földnek, a gödör fenekére fektettek és géppisztolyokkal agyonlőttek. A hullákra ismét élő embereket fektettek, akiket szintén agyonlőttek. Igy ment ez mindaddig, amíg a gödrök teljesen meg nem teltek. Ezután vékony földréteget szórtak a holttestekre, amelyeket 2-3 nap mulva kiemeltek és a krematóriumban, valamint máglyákon elhamvasztottak.
A németek, hogy az agyonlövetések alkalmával túlharsogtassák áldozataik jajveszékelését s a lövések zaját, a krematórium közelében és a tábor területén hatalmas hangszórókat szereltek fel, amelyek egész napon át vídám zenét közvetítettek.
Ez a tömeges agyonlövetés egész Lublin lakossága körében ismeretessé lett. Vogel Hermann, a táborban szolgálatot teljesített egyik SS-legény, a következőket vallotta:
„A városból idehurcolt embereken kívül aznap a lublini táborból elvitt 8400 személyt is agyonlőtték. Azért tudom pontosan ezeket a számokat, mivel másnap a raktárban, ahol dolgoztam, hivatalos jelentést tettek 8400 ember elpusztításáról. Az volt a feladatunk, hogy az elpusztított emberek ruházatát összeírjuk.”
A lengyel nemzetiségű Stanislawski, a tábor volt foglya, aki a tábor irodájában dolgozott, az 1943 november 3-án történt agyonlövetésről a következőket mondotta:
„A németek ezt az agyonlövetést »Sonderbehandlung«-nak (különleges eljárásnak) nevezték és ugyanezen névvel jelölték meg Berlinbe küldött jelentésüket is. A jelentésben szószerint ezeket mondották: »A tábor foglyainak létszámában, reggeltől estig beállott változás, 18.000 ember rendkívüli megsemmisítésének következménye.«”
Deszent község lakosai gyakran voltak tömeges agyonlövetések szemtanui. Tömeges agyonlövetéseket láttak 1944-ben is. A Gestapo-legények márciustól július 22-ig bezárólag gépkocsikon és szekereken nagyszámú lengyel lakost hurcoltak oda: voltak közöttük férfiak, nők és gyermekek is. Az embereket a krematóriumhoz vezették, ott meztelenre vetkőztették és a gödrökben agyonlőtték.
„Voltak napok – mondotta Nedzjalek tanu, aki saját szemével látta, mint lőtték agyon tömegesen a lengyel lakosokat, – amikor 200-300 embert lőttek agyon, sőt többet is.” Kanunnyikov szovjethadifogoly szemtanuja volt annak, hogy a németek az l. számú mezőnyön 1943 júliusában agyonlőttek 40 asszonyt és azok apró gyermekeit. Az agyonlőtt emberek hulláit kora reggel elhamvasztás céljából a krematóriumba szállították.
SS-legények 1943 májusának második felében két, traktorokkal vontatott nyitott tehervagonnal a krempeci erdőbe érkeztek. A két tehervagonban és a teherautón lengvel gyermekek hullái voltak.
Gangol tanu a következőket vallotta:
„Emlékszem még egy jellemző tényre, amelynek szemtanuja voltam és amelyet ma teljesen megerősítek: az SS-legények 1943 májusának második felében két, traktoroktól vontatott nyitott tehervagont és egy teherautót hoztak a krempeci erdőbe. A nyitott tehervagonok és a teherautó tele voltak lengyel gyermekek hulláival. A holttesteken nem volt semmi ruházat. Valamennyi gyermek hulláját az erdőben rétegezve egymásra rakták és elhamvasztották.”
Kraszovszkája tanu beszámolt a bizottságnak arról, hogy a németek 1943 áprilisában 300 Görögországból elhurcolt nőt lőttek agyon.
A tömeges agyonlövetésekkel kapcsolatban itt említett mozzanatok csupán jelentéktelen részét képezik azoknak a tényeknek, amiket a bizottság megállapított.
A törvényszéki orvostani szakértők bizottsága, amelynek elnöke Szylling-Singalevicz, a lublini katholikus egyetem törvényszéki orvostani professzora, tagjai dr. Rupinevski, a lublini városi tanács főorvosa, Skarapszki, az egészségügyi szolgálat alezredese, az arcvonal törvényszéki orvostani főszakértője, dr. Krajevszki, az egészségügyi szolgálat alezredese, az arcvonal kórbonctani főszakértője, Blochip, az egészségügyi szolgálat ezredese, az arcvonal méregtani főszakértője, Grafinszki kapitány, az első lengyel hadsereg törvényszéki orvostani szakértője voltak, – a következőket állapította meg:
„467 holttest és 266 koponya megvizsgálása során 342 lőfegyvertől eredő sebesülés nyomára bukkantunk, ami azt igazolja, hogy a táborban nagyszámban pusztították a foglyokat főként kis távolságból 0.9 centiméter kaliberű fegyverből leadott tarkólövéssel.”
Ilyenképpen számos szemtanu vallomása és egész sor más bizonyíték (a törvényszéki orvostani szakbizottság által megejtett exhumálás) alapján megállapítást nyert, hogy a németek a lublini táborban a tábor fenállásának egész ideje alatt tömegesen lőttek agyon fogvatartott férfiakat, nőket és gyermekeket, különböző nemzetiségű személyeket, akiknek egy részével a Majdanektől 8 kilométernyire fekvő krempeci erdőben végeztek.
(1) Helyesen: Deblin.
(2) Helyesen: Oswiecim (Auschwitz)
(3) Helyesen: Chelmno (Kulmhof)
(4) Helyesen: Sobibor
(5) Helyesen: Biala Podlaska
1. rész [2. rész]
 |
 |
|
 |
|
 |