Elvtársak!
Ma országunk győzelmes szovjet forradalmának 25. évfordulóját ünnepeljük. 25 év múlt el a szovjet rend megalapítása óta. A szovjet rend következő. 26. fennállási évének küszöbén állunk.
Az Októberi Szovjet Forradalom évfordulója alkalmából rendezett ünnepi üléseken rendszerint az állami és pártszervek elmúlt évi munkájának eredményeit szoktuk összegezni. Engem bíztak meg, hogy az elmúlt év folyamán, a múlt év novemberétől a folyó év novemberéig, éppen ezen a téren elért eredményekről beszámoljak.
Állami és pártszerveink az elmúlt időszakban két irányban működtek: egyrészt a békés építőmunka és arcvonalunk szilárd
hátországának megszervezése irányában, másrészt a Vörös Hadsereg védekező és támadó hadműveleteinek végrehajtása irányában.
Vezetőszerveink békés építőmunkája ennek az idő-szaknak folyamán abban nyilvánult meg, hogy mind hadiiparunk, mind a polgári szükséglet számára dolgozó iparunk támaszpontjait országunk keleti vidékeire tettük át, üzemeink munkásait és berendezését elszállítottuk és új körzetekben helyeztük el, vetésterületünket kiszélesítettük és az őszi vetést országunk keleti részében növeltük, végül lényegesen megjavítottuk az arcvonalnak dolgozó üzemeink munkáját és megszilárdítottuk a munkafegyelmet a hátországban, a gyárakban, a kolhozokban és a szovhozokban egyaránt. Meg kell mondanom, hogy ez nagyméretű, rendkívül nehéz és bonyolult szervező munkát rótt valamennyi gazdasági és közigazgatási népbiztosságunkra — köztük vasúti népbiztosságunkra is. De a nehézségeket sikerült leküzdenünk. Gyáraink, kolhozaink és szovhozaink most, a háborús idők minden nehézsége ellenére, elvitathatatlanul kielégítően dolgoznak. Hadigyáraink és a velük rokon üzemek derekasan és pontosan ellátják a Vörös Hadsereget ágyúkkal, aknavetőkkel, repülőgépekkel, harckocsikkal, géppuskával, puskával és Iőszerrel. Kolhozaink és szovhozaink ugyancsak derekasan és pontosan látják el a lakosságot és a Vörös Hadsereget élelmiszerrel, iparunkat pedig nyersanyaggal. El kell ismerni, hogy országunknak sohasem volt még oly szilárd és szervezett hátországa, mint ma.
E bonyolult szervező- és építőmunka eredményeképpen nemcsak országunk alakult át, de átalakultak az emberek is a hátországban. Az emberek alaposabbak, pontosabbak és fegyelmezettebbek lettek, megtanultak a háború követelményeinek megfelelően dolgozni, tudatára ébredtek kötelességüknek a haza és az arcvonalon harcoló védelmező : a Vörös Hadsereg iránt. A hátországban egyre kevesebb az állampolgári kötelességérzet híján levő szájtáti és léháskodó. Egyre több az állampolgári kötelességérzettől áthatott szervezett és fegyelmezett ember.
Az elmúlt év azonban, mint már mondottam, nemcsak a békés építőmunka éve volt. Ez az év egyben Honvédő Háborúnk éve is a német
területrablók ellen, akik aljasul és hitszegően békeszerető országunkra törtek.
Ami vezetőszerveinknek az elmúlt év folyamán kifejtett katonai tevékenységét illeti, az abban nyilvánult meg, hogy biztosították a Vörös Hadsereg támadó- és védekező hadműveleteit a német fasiszta haderők ellen. A hadműveleteket a szovjet—német arcvonalon az elmúlt év folyamán két időszakra oszthatjuk: az első időszak — főleg a téli időszak, amikor a Vörös Hadsereg, visszavervén a németek Moszkva elleni támadását, kezébe vette a kezdeményezést, támadásba ment át, visszakergette a német haderőket s négy hónap alatt helyenként több mint 400 kilométert nyomult előre; a második időszak — a nyári időszak, amikor a német fasiszta haderők, kihasználva azt, hogy Európában nincs második front, minden szabad tartalékukat összevonták, délnyugati irányban áttörték arcvonalunkat és kezükbe véve a kezdeményezést, öt hónap alatt helyenként mintegy 500 kilométert nyomultak előre.
Az első időszak folyamán végrehajtott hadműveletek, különösen pedig a Vörös Hadsereg sikeres hadműveletei Rosztov, Tula és Kaluga térségében, továbbá Moszkva, Tyihvin és Leningrád alatt, két jelentős tényt tártak fel. Először is megmutatták, hogy a Vörös Hadsereg és harci káderei komoly erővé fejlődtek, amely nemcsak megállja helyét a német fasiszta haderők nyomásával szemben, hanem nyilt harcban szét is tudja zúzni és vissza is tudja kergetni azokat. Másodszor, megmutatták, hogy a német fasiszta haderőknek, minden szívósságuk ellenére is, olyan komoly szerves fogyatékosságai vannak, amelyek bizonyos, a Vörös Hadsereg számára kedvező körülmények között, a német haderők vereségéhez vezethetnek. Nem lehet véletlennek tekinteni azt a tényt, hogy a német haderők, amelyek diadalmenetben vonultak végig egész Európán és egycsapással leverték az elsőrangúnak tartott francia hadsereget, csak a mi országunkban találtak igazi katonai ellenállásra, s nemcsak ellenállásra találtak, hanem a Vörös Hadsereg csapásai alatt elfoglalt állásaikból több mint 400 kilométert voltak kénytelenek visszavonulni, miközben óriási mennyiségű ágyút, gépkocsit, hadianyagot hagytak hátra visszavonulási útjukon. Ezt a tényt sehogysem lehet egyedül a téli háború körülményeivel megmagyarázni.
A szovjet—német arcvonalon lezajlott hadműveletek második szakaszát az jellemzi, hogy a németek javára fordulat állt be, a kezdeményezés átment a németek kezébe, arcvonalunkat délnyugati irányban áttörték, a német haderők előrenyomultak és eljutottak Voronyezs, Sztálingrád, Novorosszijszk, Pjatyigorszk, valamint Mozdok térségéig. Kihasználva azt, hogy Európában nincs második front, a németek és szövetségeseik minden szabad tartalékukat az arcvonalra vetették s egy irányban, délnyugati irányban összpontosítva azokat, itt nagy túlerőt hoztak létre és jelentős harcászati sikert értek el.
A németek már nyilván nem olyan erősek, hogy egyidejűleg támadhassanak mind a három irányban: déli, északi és központi irányban, mint a mult év nyarán, a német támadás első hónapjaiban. De még elég erősek ahhoz, hogy komoly támadást intézzenek egy bizonyos irányban.
Mi volt a német fasiszta hadvezetők főcélja, amikor frontunkon megkezdték a nyári támadást? Ha a külföldi sajtó véleménye alapján ítélünk, a német sajtót is ide számítva, azt hihetné az ember, hogy a támadás főcélja Groznüj és Baku kőolajterületeinek elfoglalása volt. A tények azonban határozottan megcáfolják ezt a feltevést. A tények azt mutatják, hogy a németek előnyomulása a Szovjetunió kőolajkörzetei irányában nem fő-, hanem mellékcél.
De ez esetben mi volt tulajdonképpen a német támadás főcélja? Az, hogy megkerüljék Moszkvát keletről, elvágják a volgai és uráli hátországtól, azután pedig lecsapjanak Moszkvára. A németek mellékcélja, amikor dél felé, a kőolajkörzetek irányában nyomultak előre, nemcsak, és nem annyira a kőolajkörzetek elfoglalása, mint inkább főtartalékaink délre való elvonása és a moszkvai front meggyengítése volt, hogy annál könnyebben érjenek el eredményt a Moszkva ellen irányuló csapás során. Ez magyarázza meg tulajdonképpen azt, hogy a német haderők főcsoportja most nem délen, hanem Orel és Sztálingrád térségében van.
Nemrégiben a mieink keze közé került a német vezérkar egy tisztje. Ennél a tisztnél térképet találtak, amelyen meg voltak jelölve a német csapatok előnyomulási tervének határidői. Ebből az okmányból kitűnik, hogy a németek ez év július 10-én akartak bevonulni Boriszoglebszkbe, július 25-én Sztálingrádba, augusztus 10-én Szarátovba, augusztus 15-én Kujbüsevbe, szeptember 10-én Arzamászba és szeptember 25-én Bakuba.
Ez az okmány teljesen megerősíti azokat az adatainkat, hogy a németek nyári támadásának főcélja Moszkva keletről való megkerülése és a Moszkva elleni csapás volt, míg a déli irányban való előnyomulás, minden egyébtől eltekintve, tartalékaink Moszkvától minél távolabbra való elvonásának és a moszkvai arcvonalmeggyengítésének célját szolgálta, hogy annál könnyebb legyen csapást mérni Moszkvára.
Röviden: a németek nyári támadásának főcélja az volt, hogy Moszkvát körülzárják és a háborút ebben az évben befejezzék.
A mult év novemberében a németek arra számítottak, hogy Moszkva elleni arctámadással beveszik Moszkvát, a Vörös Hadsereget fegyverletételre kényszerítik és ilymódon elérik a keleti háború befejezését. Ezekkel az ábrándokkal áltatták katonáikat. A németek e számításai azonban nem váltak be. Miután a németek tavaly a Moszkva elleni arctámadással megégették a körmüket, az idén már megkerüléssel akarták elfoglalni Moszkvát és ezzel befejezni a keleti háborút. Most ezekkel az ábrándokkal áltatják elbolondított katonáikat. Mint ismeretes, ezek a német számítások sem váltak be. Az eredmény az, hogy a német fasiszta hadvezetők, akik egyszerre két nyulat kergettek — a kőolajat és Moszkva bekerítését — nehéz helyzetbe kerültek.
A németek, hadászati terveik nyilvánvaló irrealitása folytán, nyári támadásuk harcászati sikereit nem tetőzték be.
Mivel magyarázható az a tény, hogy a németeknek mégis sikerült magukhoz ragadni ebben az évben a hadműveletek kezdeményezését és komoly harcászati sikereket tudtak elérni arcvonalunkon?
Ez azzal magyarázható, hogy a németeknek és szövetségeseiknek sikerült minden szabad tartalékukat összevonni, a keleti arcvonalra vetni és egy irányban nagy túlerőt létrehozni. Kétségtelen, hogy enélkül a németek nem érhettek volna el sikert arcvonalunkon.
De miért sikerült minden tartalékukat összevonni és a keleti arcvonalra vetni? Mert az a tény, hogy Európában nincs második front, lehetővé tette számukra ennek a műveletnek minden kockázat nélküli végrehajtását.
Tehát a németek által arcvonalunkon ebben az évben elért harcászati sikereknek fő oka az, hogy az európai második front hiánya lehetővé tette számukra minden szabad tartalékuknak a mi arcvonalainkra vetését s nagy erőtúlsúly létrehozását délnyugaton.
Tegyük fel, hogy Európában volna második front, mint ahogy volt az első világháborúban, s hogy a második front lekötné, mondjuk, a németek 60 és Németország szövetségeseinek 20 hadosztályát. Milyen volna akkor a német csapatok helyzete arcvonalunkon? Nem nehéz kitalálni, hogy helyzetük siralmas volna. Sőt mi több, ez a német fasiszta haderők számára a vég kezdetét jelentené, mert ebben az esetben a Vörös Hadsereg ma nem ott állana, ahol most áll, hanem valahol Pszkov, Minszk, Zsitomir, Odessza körül. Ez azt jelenti, hogy a német fasiszta hadsereg már ez év nyarán katasztrófa előtt állott volna. És ha ez nem történt meg, úgy csak azért nem, mert a németeket megmentette az, hogy Európában nincs második front.
Vizsgáljuk meg az európai második front kérdését történelmi szempontból.
Az első világháborúban Németországnak két arcvonalon kellett harcolnia: nyugaton, főleg Anglia és Franciaország ellen, és keleten az orosz haderők ellen. Tehát az első világháborúban volt második front Németországgal szemben. Németország akkori 220 hadosztályából legfeljebb 85 német hadosztály volt az orosz arcvonalon. Ha ehhez hozzáadjuk Németország szövetségeseinek azokat a haderőit, amelyek az orosz arcvonalon harcoltak, éspedig 37 osztrák-magyar hadosztályt, 2 bolgár és 3 török hadosztályt, úgy összesen 127 hadosztály harcolt az orosz haderők ellen. Németországnak és szövetségeseinek többi hadosztálya főleg az angol-francia haderők elleni arcvonalat tartotta, egy részük pedig helyőrségi szolgálatot teljesített az európai megszállt területeken.
Ez volt a helyzet az első világháborúban.
Mi a helyzet most, a második világháborúban, mondjuk, ez év szeptemberében?
Minden kétségen felül álló ellenőrzött adatok szerint Németország mai 256 hadosztálya közül legalább 179 német hadosztály áll a mi arcvonalunkon. Ha ehhez hozzáadunk 22 román hadosztályt, 14 finn hadosztályt, 10 olasz hadosztályt, 13 magyar hadosztályt, egy szlovák hadosztályt és egy spanyol hadosztályt, úgy összesen 240-re rúg az arcvonalunkon harcoló hadosztályok száma. A németek és szövetségeseik többi hadosztálya helyőrségi szolgálatot teljesít a megszállt országokban (Franciaországban, Belgiumban, Norvégiában, Hollandiában, Jugoszláviában, Lengyelországban, Csehszlovákiában és így tovább), egy részük pedig Líbiában visel háborút Anglia ellen, Egyiptomért. A líbiai arcvonal egyébként mindössze 4 német hadosztályt és 11 olasz hadosztályt köt le.
Tehát az első világháború 127 hadosztálya helyett most legalább 240 hadosztály áll szemben arcvonalunkkal s 85 német hadosztály helyett a Vörös Hadsereg ellen most 179 német hadosztály harcol.
Ez a fő oka és alapja azoknak a harcászati sikereknek, melyeket a német fasiszta haderők arcvonalunkon ez év nyarán elértek.
A németek betörését országunkba gyakran hasonlítják össze Napoleon betörésével Oroszországba. Ez a hasonlat azonban nem helytálló. Napoleon 600.000 főnyi seregéből, mellyel az Oroszország elleni hadjáratra elindult, alig 130—140.000 főnyi haderővel jutott el Borodinóig. Moszkva alatt mindössze ennyivel rendelkezett. A Vörös Hadsereg elleni arcvonalon viszont ma több mint 3 millió főnyi sereg áll, a modern háború minden eszközével felfegyverezve. Ugyan miféle összehasonlításról lehet itt szó?
A németek országunk elleni hadjáratát néha Németországnak az első világháború idején Oroszország ellen viselt hadjáratával is össze szokták hasonlítani. De ez a hasonlat sem helytálló. Először is, az első világháborúban volt második front Európában, ami lényegesen megnehezítette a németek helyzetét, míg ebben a háborúban nincs második front Európában. Másodszor, ebben a háborúban arcvonalunkkal szemben kétszerannyi haderő áll, mint az első világháborúban. Világos, hogy összehasonlításnak itt nincs helye.
Ezekután elképzelhetjük, mily komolyak és rendkívüliek azok a nehézségek, amelyek a Vörös Hadsereg előtt állanak, és mily nagy hősiességet tanusít a Vörös Hadsereg a német fasiszta területrablók ellen folytatott felszabadító háborújában.
Azt hiszem, hogy egyetlen más ország, egyetlen más hadsereg sem bírná ki a német fasiszta haramiák és szövetségeseik elállatiasodott bandáinak hasonló nyomását. Csak a mi Szovjetországunk s csak a mi Vörös Hadseregünk képes ellenállni ennek a nyomásnak. (V i h a r o s t a p s.) És nemcsak ellenállni tud, de te is tudja gyűrni.
Gyakran kérdezik: lesz-e hát mégis második front Európában? Igen, lesz, előbb vagy utóbb, de lesz. És nemcsak azért lesz, mert nekünk
szükségünk van rá, hanem mindenekelőtt azért is, mert szövetségeseinknek nem kevésbbé van rá szükségük, mint nekünk. Lehetetlen, hogy szövetségeseink meg ne
értsék, hogy miután Franciaország kidőlt, a fasiszta Németország elleni második front hiánya rosszul végződhet valamennyi szabadságszerető ország
számára, magukat a szövetségeseket is beleértve.
Ma már vitán felül állónak tarthatjuk, hogy a hitleri Németország által a népekre kényszerített háború folyamán az erők gyökeres elkülönülése, két ellentétes tábornak, az olasz-német koalíció és az angol-szovjet-amerikai koalíció táborának kialakulása ment végbe.
Elvitathatatlan az is, hogy ennek a két ellentétes koalíciónak két különböző, ellentétes akcióprogramja van.
Az olasz-német koalíció akcióprogramját a következő pontokkal lehet jellemezni: faji gyűlölet; a „kiválasztott.” nemzetek uralma; a többi nemzet leigázása és területeik elfoglalása; a meghódított nemzetek gazdasági leigázása és nemzeti vagyonuk elrablása; a demokratikus szabadságjogok megsemmisítése; a hitleri rendszer meghonosítása mindenütt.
Az angol-szovjet-amerikai koalíció programja: a faji kiváltságok megszüntetése; a nemzetek egyenjogúsága és területeik sérthetetlensége; a leigázott népek felszabadítása és felségjogaik visszaállítása; minden nemzet joga arra, hogy saját kívánságának megfelelően rendezkedjék be; gazdasági segítség a károsult nemzetek számára és támogatás gazdasági jólétük elérésében; a demokratikus szabadságjogok visszaállítása; a hitleri rendszer megsemmisítése.
Az olasz-német koalíció akcióprogramja azt eredményezte, hogy Európa megszállt országai — Norvégia, Dánia, Belgium, Hollandia, Franciaország, Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia. Görögország és a Szovjetunió megszállt területei az olasz-német zsarnokság elleni gyűlölettől izzanak, ahol csak tudnak kárt okoznak a németeknek és szövetségeseiknek, s csak a kedvező pillanatot várják, hogy bosszút álljanak leigázóikon az elszenvedett megaláztatásokért és erőszakoskodásokért.
Ezzel kapcsolatban a jelen pillanat egyik jellemző vonása az, hogy egyre gyorsuló ütemben nő az olasz-német koalíció elszigetelődése, európai erkölcsi és politikai tartalékainak elapadása, fokozódik a gyengesége és felbomlása.
Az angol-szovjet-amerikai koalíció akcióprogramja azt eredményezte, hogy Európa megszállt országai teljesen együtt éreznek a koalíció tagjaival és készek megadni nekik minden támogatást, amire csak képesek.
Ezzel kapcsolatban a jelen pillanat másik jellemző vonása az, hogy a koalíció erkölcsi és politikai tartalékai Európában — és nemcsak Európában — napról-napra nőnek s hogy e koalíció körül egyre gyorsuló ütemben csoportosulnak az együttérzők milliói, akik készek a koalícióval együtt harcolni a hitleri zsarnokság ellen.
Ha e két koalíció erőviszonyainak kérdését az ember- és anyagtartalékok szempontjából vizsgáltuk, arra az eredményre kell jutnunk, hogy a fölény elvitathatatlanul az angol-szovjet-amerikai koalíció oldalán van.
Felmerül azonban a kérdés: elégséges-e csupán ez a fölény a győzelem kivívására? Vannak ugyanis olyan esetek, amikor sok erőforrás áll ugyan rendelkezésre, de azokat olyan oktalanul használják fel, hogy a fölény semmivé lesz. Világos, hogy az erőforrásokon kívül az is kell, hogy ezeket az erőforrásokat tudják mozgósítani és helyesen kihasználni. Van-e okunk kételkedni abban, hogy az angol-szovjet-amerikai koalíció embereiben megvan ez a hozzáértés és ez a képesség? Vannak emberek, akik kételkednek ebben. De milyen alapon kételkednek? Ennek a koalíciónak emberei annakidején értettek ahhoz és képesek voltak arra, hogy országaik erőforrásait mozgósítsák és a gazdasági, kulturális és politikai épít-munka céljaira helyesen felhasználják. Kérdezem: milyen alapon lehet kételkedni abban, hogy azok az emberek, akiknek megvolt a képességük és hozzáértésük az erőforrások gazdasági, kulturális és politikai célokra való mozgósítása és elosztása terén, képesek lesznek elvégezni ugyanezt a munkát a hadicélok megvalósítása érdekében is? Azt hiszem, hogy kételkedésre semmi alap sincs.
Azt mondják, hogy az angol-szovjet-amerikai koalíciónak minden kilátása megvan a győzelemre és bizonyára győzne is, ha nem volna egy szervi fogyatékossága, amely meggyengítheti és felbomlaszthatja. Ez a fogyatékosság az illetők véleménye szerint abban rejlik, hogy a koalíció nem azonos ideológiájú különféle elemekből tevődik össze s hogy ez a körülmény nem teszi lehetővé számukra közös akciók szervezését a közös ellenség ellen.
Szerintem ez az állítás helytelen.
Nevetséges volna tagadni, hogy az angol-szovjet-amerikai koalícióhoz tartozó államok ideológiája és társadalmi rendszere különbözik egymástól. De kizárja-e ez a körülmény a koalíció tagjai közt a közös akciók lehetőségét és célszerűségét az őket leigázással fenyegető közös ellenség elleni harcban? Semmiesetre sem zárja ki. Sőt mi több, az előállt veszély parancsolóan előírja a koalíció tagjainak a közös akciók szükségességét, hogy megmentsék az emberiséget a vadság és a középkori állatiasság állapotába való visszatéréstől. Nem elég-e az angol-szovjet-amerikai koalíció akcióprogramja ahhoz, hogy annak alapján közös harcot szervezzenek a hitleri zsarnokság ellen és kivívják fölötte a győzelmet? Szerintem teljesen elégséges.
Ezeknek az embereknek a feltevése azért is helytelen, mert azt az elmúlt év eseményei teljes mértékben megcáfolják. Valóban, ha ezeknek az embereknek igazuk lenne, akkor olyan tényeket figyelhetnénk meg, amelyek az angol-szovjet-amerikai koalíció tagjainak egymástól való egyre fokozódó elidegenedéséről tanuskodnak. Mi azonban nemcsak hogy ilyesmit nem figyelhetünk meg, hanem ellenkezőleg, olyan tényeket és eseményeket látunk, amelyek az angol-szovjet-amerikai koalíció tagjainak egymáshoz való egyre fokozódó közeledéséről, azoknak egy egységes harci szövetségbe való egyesüléséről tanuskodnak. Az elmúlt év eseményei ezt közvetlenül bizonyítják. 1941 júliusában, néhány héttel Németországnak a Szovjetunió ellen intézett támadása után, Anglia egyezményt kötött velünk „A Németország elleni háborúban való közös akciókról”. Az Amerikai Egyesült Államokkal akkor erre vonatkozóan még semmiféle megegyezésünk sem volt. Tíz hónappal később, 1942 május 26-án, Molotov elvtárs Angliában tett látogatása idején, Anglia megkötötte velünk a „Szövetségi szerződést a hitleri Németország és európai cinkosai elleni háború tartamára és az együttműködési valamint kölcsönös segélynyujtási szerződést a háború utáni időre". Ezt a szerződést 20 évre kötöttük. A szerződés történelmi fordulópontot jelent országunk és Anglia viszonyában. 1942 júniusában, Molotov elvtársnak az Amerikai Egyesült Államokban tett látogatása idején, az Amerikai Egyesült Államok egyezményt kötöttek velünk „Az agresszió elleni háborúban egymásnak nyujtandó kölcsönös segítség elveiről”, mely egyezmény komoly előrehaladást jelent a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok viszonyában. Végül meg kell említenünk az olyan fontos tényt, mint Nagybritannia miniszterelnökének, Churchill úrnak moszkvai látogatása, amely a két ország vezetőinek teljes kölcsönös megértését eredményezte. Kétségtelen, hogy mindezek a tények a Szovjetunió, Nagybritannia és az Amerikai Egyesült Államok egymáshoz való egyre fokozódó közeledése és az olasz-német koalíció ellen harci szövetségbe való tömörülésük mellett tanuskodnak.
Kiderül, hogy a tények logikája erősebb minden más logikánál.
A következtetés csak egy lehet : az angol-szovjet-amerikai koalíciónak minden kilátása megvan arra, hogy az olasz-német koalíciót legyőzze
és kétségtelenül le is fogja győzni.
A háború lerántott minden leplet és feltárt minden összefüggést. A helyzet oly világos lett, hogy mi sem könnyebb, mint megállapítani feladatainkat ebben a háborúban.
Az emberevő Hitler, Erkilet török tábornokkal folytatott beszélgetésében, amelyet a „Dzsumhuriet” c. török ujság közölt, ezt mondta : „Meg fogjuk semmisíteni Oroszországot, hogy soha többé talpra ne állhasson”. Úgy látszik ez világos, bár kissé buta. (D e r ü l t s é g.) Nekünk nem feladatunk, hogy Németországot megsemmisítsük, mert Németországot nem lehet megsemmisíteni, mint ahogy Oroszországot sem lehet megsemmisíteni. De a hitleri államot meg lehet és meg is kell semmisíteni. (V i h a r o s t a p s.)
Első feladatunk éppen az, hogy a hitleri államot és sugalmazóit megsemmisítsük. (V i h a r o s t a p s.)
Az emberevő Hitler ugyanazzal a tábornokkal így folytatja ugyanazt a beszélgetést : „A háborút addig fogjuk folytatni, amíg Oroszországban nem marad szervezett katonai erő”. Úgy látszik ez világos, bár tudatlanságra vall. (D e r ü l t s é g.) Nekünk nem feladatunk, hogy Németország minden szervezett katonai erejét megsemmisítsük, mert minden írástudó ember megérti, hogy ez nemcsak lehetetlen, Németországra vonatkozólag éppen úgy, mint Oroszországra vonatkozólag, de nem is célszerű a győző szempontjából. A hitleri hadsereget azonban meg lehet és meg is kell semmisíteni. (V i h a r o s t a p s.)
Második feladatunk éppen az, hogy a hitleri hadsereget és annak vezetőit megsemmisítsük. (V i h a r o s t a p s.)
A hitlerista gazemberek számára szabály lett a szovjet hadifoglyok kínzása, százszámra való meggyilkolása, ezreinek éhhalálra kárhoztatása. Sanyargatják és gyilkolják országunk megszállt területeinek lakosságát, férfiakat és nőket, gyerekeket és öregeket, fivéreinket és nővéreinket. Célul tűzték ki Ukrajna, Belorusszia, a Baltikum, Moldávia, a Krim és a Kaukázus lakosságának rabigába hajtását, vagy kiirtását. Csak becsületüket vesztett, állati színvonalra süllyedt, aljas és elvetemült emberek engedhetnek meg maguknak ilyen gyalázatosságokat ártatlan, fegyvertelen emberekkel szemben. De ez még nem minden. Akasztófákkal és internálótáborokkal borították el Európát. Bevezették az aljas „túszrendszert”. Agyonlőnek és felakasztanak ártatlan, „túszként letartóztatott” polgárokat azért, mert megakadályozták valamelyik német fenevadat abban, hogy erőszakot kövessen el nőkön, vagy a békés polgárokat rabolja. A népek börtönévé változtatták át Európát. És ezt nevezik ők „Európa új rendjének”. Ismerjük ezeknek a gyalázatosságoknak tetteseit, az „európai új rend” építőit, mindezeket az újdonsült főkormányzókat és kormányzókat, parancsnokokat és alparancsnokokat. A megkínzott emberek tízezrei ismerik nevüket. Vegyék tudomásul ezek a hóhérok, hogy nem bújhatnak ki az őket gaztetteikért terhelő felelősség alól és nem kerülhetik el a megkínzott népek büntető kezét.
Harmadik feladatunk az, hogy szétzúzzuk a gyűlölt „európai új rendet” és megbüntessük létrehozóit.
Ezek a mi feladataink. (V i h a r o s t a p s.)
Elvtársak! Nagy felszabadító háborút folytatunk. Nem egyedül folytatjuk, hanem szövetségeseinkkel együtt. Ez a háború győzelmet hoz számunkra az emberiség aljas ellenségei, a német fasiszta imperialisták fölött. Zászlajára ez van írva:
Éljen az angol-szovjet-amerikai harci szövetség győzelme! (T a p s.)
Éljen Európa népeinek felszabadítása a hitleri zsarnokság alól! (T a p s.)
Éljen dicső szovjet hazánk szabadsága és függetlensége! (T a p s.)
Átok és halál a német fasiszta területrablókra, államukra, hadseregükre és „európai új rendjükre”! (T a p s.)
Dicsőség Vörös Hadseregünknek! (V i h a r o s t a p s.)
Dicsőség Hadiflottánknak! (V i h a r o s t a p s.)
Dicsőség partizánjainknak és partizánnőinknek!
(H o s s z a s, v i h a r o s t a p s. M i n d e n k i f e l á l l. O v á c i ó a z e g é s z t e r e m b e n.)
Sztálin a Nagy Honvédő Háborúról
|
|
|
|
|
|