Magyar emigránsok a 30-as években

Amerikai Egyesült Államok

A századforduló tömeges kivándorlásai gazdasági okokra vezethetõk vissza. Azok a százezrek, akik ekkoriban szálltak hajóra, még nem szándékoztak véglegesen letelepedni az Újvilágban. Egyetlen céljuk volt csupán: enyhíteni kínzó nyomorúságukon, ideiglenes vendégmunkásként vállalva akár a legnehezebb munkákat, a legembertelenebb körülményeket is, reményeik szerint majd hazatérnek, és itthon jobbra fordul a sorsuk a kint megtakarított pénz segítségével.

Az I. világháború majd Trianon újabb kivándorló hullámot indított el, fõképp Amerikába, részben Kanadába, a kint letelepült magyarok pedig végleg feladták a hazatelepülés reményét, a végleges letelepedés mellett döntöttek. Ez a változás teljesen átformálta gondolkodásmódjukat is: amennyiben a jövõt az új hazában kell elképzelniük, úgy nincs értelme tovább vállalni az embertelen körülményeket, nekiláttak hát élet- és munkakörülményeik javításának. Tisztább, jobb munkák után néztek, még ha kevesebb jövedelem járt is érte.

Ez a belsõ migráció fölgyorsulásához, jelentõsebb magyar városnegyedek kialakulásához vezetett.

A 20-as, 30-as évek kis magyar közösségeiben, ("Little Hungary") kialakult a korra jellemzõ tipikus amerikai-magyar életforma. A legtöbb amerikai nagyváros (Chicago, Detroit, New Brunswick, Pittsburg, Toledo) szélein egyszerûbb kertvárosi jellegû, szinte mezõvárosnyi kiterjedésû negyedek jöttek létre. (New York kivétel ez alól: az ott letelepedõ magyarság beolvadt a bérházak világába). A legnagyobb ilyen jellegû település, az "Amerikai Debrecen" Cleveland keleti részén alakult ki, fénykora egészen a hetvenes évekig tartott.

Ebben az idõszakban a nyelvi korlátok akadályozták a kint élõ magyarság teljes integrálódásának lehetõségét. (Intézményeik is szinte kizárólag magyar nyelven mûködtek.) Idõközben azonban megjelent az újabb generáció, a kint született gyerekek már elkezdtek beolvadni a nagy amerikai társadalomba. A harmincas évekre az amerikanizációs és asszimilációs folyamat egészen felgyorsult. A kinti magyar társadalom korábbi homogén jellege megszûnt, megkezdõdött az átrétegezõdés.

A két háború között a polarizáció még tovább folytatódott. A korábbi tömegméretû kivándorlásokkal szemben ekkor viszonylag kis számú, azonban a korábbiaknál tanultabb, mûveltebb rétegek választották a haza elhagyását, az emigrációt, válaszképpen az itthon kialakult új politikai helyzetre. E rétegek részben a '18-19-es forradalmak baloldali értelmiségei, munkásvezéreibõl, részben a Trianoni döntést követõ dekonjunktúra elõl menekülõ szakmunkásokból, diplomásokból tevõdtek össze.

A harmincas években, Hitler hatalomra jutását követõen nemzetközi hírû tudósok, írók, mûvészek, szellemi emberek is megjelentek az amerikai magyar emigrációban, ezzel még tovább fokozódott a kinti magyar társadalom megosztottsága, polarizáltsága.

(Hogy ez a jelenség mennyire áthatotta az egész akkori amerikai társadalom életét, arra többek közt Laura Fermi tanulmányából is következtethetünk.)

A kiváló szellemû magyar emigránsoknak csak egy részét ismerte el az amerikai társadalom, elsõsorban természettudósok, mérnökök örvendhettek az elismerésnek és ezzel együtt a befogadásnak, számukra nem jelentett gondot az integrálódás, ellentétben kevésbé szerencsés társaikkal (fõleg a humán értelmiséget és a jogászokat érte a csalódás) - õk megrekedtek az amerikai-magyar gettók világában, többnyire magyar újságíróként vagy utazási ügynökként próbáltak boldogulni. Hogy csalódottságukat kompenzálják, aránytalanul felnagyították hazai társadalmi helyzetüket, sokszor folyamodtak ahhoz, hogy állítólagos magyar nemesi származásukat hangsúlyozzák, nem ritkán nemesi voltukra utaló "von", "de" elõtagokat illesztettek nevük elé, csakhogy presztízsükön ne essen csorba.

Az elismert értelmiség az integrálódás során teljesen elszakadt az "amerikás magyaroktól", csak véletlen és esetleges kapcsolatot tartottak fönn az amerikai magyar központokkal. Jelentõs tudományos, kulturális eredményekkel gazdagították Amerikát, ám ebbõl a dicsõségbõl a kint élõ magyarság alig érzett valamit.
(Azért e sikeres értelmiség beilleszkedése sem volt teljesen zökkenõmentes, mivel a korabeli amerikai társadalom kevéssé értékelte a szellemiséget, nekik pedig hiányzott az Európában megszokott kulturális-szellemi élet, valamint a társadalmi elismerés.)

Az amerikai magyar negyedekben változatlanul folyt a munkás élet, a közösségi élet, egyleti gyûlések, nemzeti ünnepségek, táncos rendezvények, bálok, politikai gyûlések, és a rendszeres templomba járás.

A Horthy-kormány idején megerõsödött a kapcsolat az Óhaza és az Újhaza között. A trianoni döntés mélyen megrázta a kinti magyarságot, az új, könnyen asszimilálódó, amerikanizálódó generáció feltûnése is ellensúlyozást kívánt.

1938-ban, a Magyarok II. Világkongresszusán megalakult a Magyarok Világszövetsége.

Az 1938 - 41 között lezajlott területi revíziókat a kint élõ magyarság kitörõ örömmel fogadta. Ugyanakkor a korábbi évtizedek egysége már alaposan fölbomlott, egyre jellemzõbb a megosztottság, a torzsalkodások, vádaskodások, fõleg politikai nézetkülönbségek alapján. Mindezeket híven tükrözi a korabeli sajtó és levelezések.